Szerző: Kereszty Zsolt
(IMCA, MetSoc, IMO, MCSE)
Az első – régi – magyar meteoritunk 1751. május 26-án délután 6 óra körül hullott, az akkori Agram városától (Zágráb) 45 km-re ÉK-re lévő Hraschina település mellett, ma Horvátország. 1920-ig Zágráb német megfelelőjét, az Agram nevet használták, csak később terjedt el az általunk ismert Hraschina. A keleti égen feltűnő, két nagyobb és több kisebb darabra hulló hangrobbanásos, füstnyomot hagyó nagyon fényes tűzgömböt sok szemtanú látta, elsősorban a környékbeli földeken dolgozó megrémült helyiek, de még szigetvári észlelés is maradt ránk, ahol viszont hangot nem jelentettek. A ritka jelenség híre hamar eljutott Bécsbe, a császárnő a hírek ellenőrzésére bizottságot küldött a helyszínre, ők rögzítették a szemtanúk máig felbecsülhetetlen értékű megfigyeléseit, sőt később rajzos észlelések is előkerültek, Haidingeré a legismertebb. Ezekből tudjuk, hogy a füstnyom órákig látszott és alakja a szél miatt folyamatosan változott.
A 39,7 kg-os nagyobb meteoritot Michl Kollar helybeli lakos találta szántás közben kb. egy héttel az esemény után. Elmondása szerint a darab egy 50 cm széles és 120 cm mély tölcsér alakú kráterszerűségben ült. A kisebb 9 kg-s meteorit a nagyobbtól kb. 2000 lépésre volt egy 90 cm széles és 90 cm mély gödör alján. A darabokat a zágrábi püspökhöz küldték, aki bemutatta azokat a bécsi vizsgálóbizottságnak. A nagyobb először a Kincstárba, majd 1777-től a Császári ásványi gyűjteménybe került, ahol ma is látható annak egyik legbecsesebb példányaként, a kisebbet helyi kovácsok 3 részre osztották (Zágrábba, Pozsonyba, Hraschinára kerültek) de végül elvesztek az időközben eltelt 270 év alatt. Érdekesség, hogy a bécsiek először nem fogadták el, hogy ezek az égből esett valóságos meteoritok, ami nem csoda, hiszen akkoriban nem tudták, hogy mik is ezek és honnan jönnek. A vitára a francia Chladni tett pontot, éppen az 1803-as L’Aigle mellett hullott kondritokra és a Hraschinára alapozva.
A fő tömeget a korabeli jelentés háromszög alakúnak és regmagliptekkel (apróbb-nagyobb lekerekített peremű gödröcskék a felszínen) tarkított fekete fémes színűnek írta le. A meteoritból Bécsben csak kisebb kiemelkedő részeket vágtak le, az egyik ilyet Alois von Widmanstätten a birodalmi „Fabriks-producten Kabinet” igazgatója, korabeli vas és öntödei szakértő vizsgálta 1808-ban. A felületet nagy nehézségek árán síkra csiszolta, még nehezebben tükrösre polírozta, majd a korban elterjedt egyik fémvizsgálati módszerrel szabadlángon felhevítette. A vasmeteoritokban lévő alacsony nikkel tartalmú kamacit és magas Ni tartalmú ténit fázis eltérő módon oxidálódik és ez meglátszik a felhevített felületen. Widmanstätten észlelte, hogy a 4×2,5 cm-es minta felülete hevítéskor érdekes, színes, egyedi rajzolatú – földi anyagokban nem akkor még nem ismert – rácsos szerkezetet mutat. Így fedezte fel függetlenül az angol természettudós Thomson után pár évvel, a vasmeteoritok egy jelentős részére jellemző és ma mint Thomson-Widmanstätten néven ismert mintázatot (gyakran csupán Widmanstätten-t mondunk, de ez helytelen az első felfedező Thomson-ra nézve…). Rövidesen megismételte a kísérletet, de ekkor már salétromsavas keveréket használt, és ekkor is előjött a korábban megfigyelt struktúra, de itt már nem tapasztalt elszíneződést. Tanult barátai körében elvégzett kísérletet végül soha nem publikálta, Neumann volt az, aki 1812-ben elsőként leírta a tapasztaltakat és az eljárás hamar elterjedt a kor meteoritos szakemberei között. Néhány év múlva a különös „struktúra-előcsalogató” módszerrel igazolták a császári gyűjtemény Elbogen, Lénártó vasmeteoritjain is az oktaedrites szerkezetet. Később a mintázatot mesterséges fémes anyagokban is kimutatták (Arnold & McWilliam 1904).
Mivel a fő tömeg soha nem lett jelentősen elválasztva/megvágva, így a meteorit szerkezetére csak a felszín közeléből vett kisebb minták tanulmányozásából következtethetünk. A dán vasmeteorit-szakértő Wagon F. Buchwald (ő találta a nagy grönlandi Cape York meteoritot) ma is alapműnek számító „Iron meteorites I-II-III” 1975-ös könyvében meg is jegyzi, hogy a Hraschina kémiai összetétele bizonytalanul tisztázott, különösen amiatt, hogy egyes nagy gyűjteményekben meglévő példányai valójában nem is Hraschina minták (pl. Londonban egy Toluca nevű vasmeteoritot hittek annak).
Az első tudományos igényű leírását Holger adta 1830-ban, ő 11,84% Ni-t, 1,26% Co-t mért, Wehrle (1835) pedig 8,88% Ni-t. Cohen & Weinschenck 1891-ben sósavban feloldott egy 31-gr-os darabot és 0,133 g schreibersitet, 57,46% Fe-t, 25.78% Ni-t, 1,32% Co-t és 15,31 % P-t talált. Buchwald szerint bár összetétele pontatlan, de talán az alábbi tájékoztató jellegű becslés adható: 10,1 ± 1% Ni, 0,6% ± Co, 0,4% ± 0,1 P. A problémát az okozza, hogy a felszín közeléből több helyről vett kis (!) minták eltérő kémiai összetételt mutathatnak, sőt a modern mikroszondás vizsgálatok esetében nagyon nem mindegy, hogy hol mérünk, mert a kamacit lamellák szélein feldúsul a Ni, míg a sáv közepe felé lecsökken. A korszerű vasmeteorit geokémiai klasszifikációja viszont nem a fenti elemeken, hanem a Ga, Ge és Ir nyomelemek eloszlásán alapul. E szerint a Hraschina a viszonylag ritka, mindössze 26 tagot számláló IID típusba sorolható. Ebből csupán kettő a szemtanús hullás, a másik az 1912-es dél-afrikai N’Kandhla.
Buchwald készítette az eleddig legpontosabb vizsgálatot a meteoriton egy bécsi és egy Smithsonian kismintán. Az újrakristályosodott kamacit vonalak szélességét változónak, de átlagban 0,7 ± 0,1 mm-nek találta, a kamacitszemcsék méretét 50-100 μm-nek mérte, határaikon 1-6 μm-es foszfidszemcsékkel. A keménység 185 ± 10 (Vickers), de megjegyzi az ismételten jelentkező problémát, hogy a minták sehol sem voltak távolabb a leolvadt felülettől, mint 8 mm! A ténit és plesszit a teljes mennyiség kb. 35 %-át teszi ki, a ténit lamellák olykor szélesebbek és sárgák. Apró schreibersitet, rabditot, troilitet, daubrelitet is kimutat, de grafitot, szilikátokat nem. Nagyobb méretű troilit és schrebersit csomókat nem talált. A meteorit szerkezete rokonságot mutat a Treysa, Zacatecas és Sanderson IIIAB osztályú meteoritokkal, ami felveti a kapcsolatot a IID és IIIAB típusok között. Hogy ennek mi a valódi oka, még nem tudjuk, talán a közös kozmikus keletkezés nem elvethető.
A meteorit bécsi Természettudományi Múzeumban forgó zsámolyon őrzött tankönyvbe illő szépségű példányát sok év óta évente megcsodálom és mindig valami újat fedezek fel rajta. A nagy nyílhegy alakú példány, matt fekete-kékes olykor barnás-sárgás (utóbbi elszíneződés a 270 éves oxidáció hatása vagy éppen földi talajszennyeződés lehet) olvadási kérge közül az éleken kibukkan a fő összetevőt adó fémes vasnikkel. Bár a világosabb belsejű regmagliptek lekerekítettek, néhol feketébb éles peremek és egyenes, tűszerű benyomódások figyelhetők meg, ez más vasmeteoritok esetében a schreibersit és/vagy az ún. Brezina-lamellák jele, de itt ezt még nem mérték. A felszínen gyakori a hullás közben keletkező párhuzamos, radiális jellegű tipikus folyásnyomos hálózat. A példány teteje repesszerűen olvadt le, talán robbanáskor itt vált le egy kisebb fémes zóna. A forgó platformon az alját nem látni túl jól, de ott is regmagliptes a felszín és nem látni másodlagos olvadási nyomokat és ajakrúzsszerű körülfolyást (ún. roll-over lipp-et). Ismert egy másik töredék példánya is, M. Horejsi amerikai magángyűjtőnél, ami teljesen eltér a fő tömeg jellemzőitől. Ez egy tipikus repesz alakú példány, feltételezhetően, a kisebb darabhoz tartozhat, de ezt a gyűjtő birtokában található – és nem közölt – régi múzeumi cédulák alapján lehetne csak beazonosítani.
Az ismert Hraschina példányok a világ múzeumainak legritkábbjai között szerepelnek. A Monica Grady (NHM London) féle „Catalogue of Meteorites” alapműnek tekintett meteorit regisztere az alábbi ismert példányokat közli: 39 kg (NHM Bécs), 20,5 gr (MfN Berlin), 0,8 gr (AMNH, New York), 9 gr (FMNH Chicago), 0,4 gr (USNM Washington), 1,6 gr (GSI Calcutta). Megjegyezni kívánom, hogy korábban ismert volt 4 db „Hrasina” néven katalogizált magyar minta is mely szerepel az 1951-es Tokody-Dudichné féle „Magyarország meteoritgyűjteményei” című katalógusban is (63 gr, 1,5 gr, 0,7 gr, 0,3 gr). De a Természettudományi Múzeum 1956-os sajnálatos tűzvésze után az 1969-ben készült Ravasz Csaba-féle új katalógusban ezek már nem szerepelnek. Hogy a példányok elvesztek vagy felismeretlenül esetleg félrecetlizve hevernek a raktárban, ezt célszerű lenne tovább vizsgálni.
Komolyabb magángyűjteményekben minimális mennyiség található, a gyűjtők által hiperritkának és No1-nek minősített példány az utóbbi két évtizedben csak 1-2-szer bukkant fel. Amikor az egyik komoly gyűjtő barátommal beszélgettem róla, hogy milyen jó lenne belőle akár csak egy pici is, azt mondta erre: jó, ha egyszer az életben tudunk belőle szerezni, de leginkább egyszer sem… Tapasztaltam, hogy régi magán- és közgyűjteményben nem kellően igazolt eredetű vagy félrecetlizett, összetévesztett minta található. A nemzetközi meteoritikai közösségben sokan tudják rólam, hogy elsősorban a magyar illetve régi magyar meteoritok érdekelnek, ezért jó pár évvel ezelőtt felkínáltak nekem egy régi osztrák „Agram” cédulával ellátott viharvert példányt, ami állítólag a bécsi múzeumból származott. A kisördög ott motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne, de ezt egy ilyen régi meteoritnál modern mérőeszközökkel kellene igazolni. Az eladó nem akárki volt, a ma élő legjelentősebb meteoritgyűjtő, aki bele is ment a mérésbe, amit Párizsban végeztettünk el. Végül kiderült, hogy nem Hraschina példányról van szó… fájdalomdíjul kaptam tőle egy másolatot a falamra a meteorit Brezina professzor által készített korabeli reprodukciójáról.
Szintén pár éve egy másik komoly forrásból lehetőségem nyílt megvásárolni egy pár cm-es Hraschinának mondott, régi amerikai gyűjteményből származó szeletet. Rutinosan itt már alapból elvégeztük a méréseket immáron itthon és láss csodát, a kamacit vonal szélességek, a mintázat és a Ni, Co és P értékek kísértetiesen passzoltak a szakirodalomban – itt előbbiekben is – részletezettekhez. Jelen pillanatban a Ga, Ge és Ir nyomelemek meghatározásán van a sor. Ez sajnos nem egyszerű és ráadásul roncsolásos mérés, de rendkívül összecsengenek és biztatóak a korábbi mérési eredmények, igazából egy 2. kontrollmérést szeretnék a magam megnyugtatására. Ha ez beigazolódik, akkor valószínűleg ez lesz az egyetlen (!) igazolt magyar Hraschina meteorit példány! Ennek fotóját most adom közre először, a minta restaurálását és savval történő maratást (étetést) magam végeztem. A makrofotókon jól látható a jellegzetes közép-oktaedrites Thomson-Widmanstätten mintázat és a kissé oxidált kéreg.
Másik érdekesség, hogy a 2018 áprilisi horvát bolida esetleges példányainak keresésére indítottunk egy „gyorsreagálású” expedíciót, szinte közvetlenül az esemény után (Csizmadia, Hegedűs, Zelkó számításai alapján, Madar, Nagy, jómagam és mások, mint keresők). A hullási zóna közel esett Hraschina (Hrašćina-nak írják a horvátok) községhez, természetesen és számunkra kihagyhatatlanul meglátogattuk azt. A kisvárosias hangulatú horvát hegyi helység szépen őrzi a meteorit emlékét. Többnyelvű tájékoztató táblák, útirányjelzők kalauzolnak el a hullás helyén felállított emlékműhöz. Itt a fő tömeg 1:1 méretű fémből készült jó minőségű másolata van kiállítva, a hullás és általában a meteoritokról szóló tájékoztató táblával. Expedíciós társaimmal beleszimatoltunk a hely autentikus levegőjébe, lelki szemeink előtt láttuk a 2 részre robbanó tűzgömböt és elképzeltük, ahogy mi találjuk meg a világhíres és első régi magyar meteoritunkat, a Hraschinát.
