1. Régi elődök

Már az ókorban is szükség lett volna pontos naptárra, hogy a mezőgazdasági munkákat jól tervezhessék. Csakhogy jó naptárt készíteni nehéz: azóta sem oldottuk meg igazán. De őseink időszámításunk kezdete előtt néhány ezer évvel rájöttek: nem csak a nappalok és éjszakák, hanem az évszakok is a Nap járásához igazodnak – ez volt talán az első természettudományos fölfedezés, ami ma már persze közismert. A Nap járása tehát, ha jól ismerjük, naptárként használható: a Nap egy év alatt körbejárni látszik a csillagok között, és az útja során érintett csillagképek megmutatják, hol tartunk az év során. Ezt közvetlenül nem tudjuk megfigyelni, hiszen nappal az égen nem láthatók a csillagok. Közvetett úton azonban mégis követni lehet, s ezt őseink meg is tették. Főként ezért kezdték figyelni az égitesteket.
Mivel látták a csillagok keltét, delelését és nyugtát, úgy képzelték: az ég egy nem túl nagy gömb, amely minden égitestet magán hordoz. Közepén áll a Föld, s körülötte az ég gömbje naponta egyszer megfordul. Ám idővel észrevették, hogy a Nap és a Hold elmozdul a csillagokhoz képest, és fölfedezték az öt szabad szemmel látható bolygót, amelyek – a Napnál és a Holdnál bonyolultabb pályán – szintén „bolyonganak”. Ezek tehát nem lehetnek a csillagokkal azonos gömbön rögzítve.
Fölmerült a kérdés: valójában hogyan helyezkednek el és hogyan mozognak a térben az égitestek. Mozgásukban nyilván van szabályszerűség, de hogy pontosan mi, az évezredekig rejtély maradt. (Sokáig úgy hitték: az égitestek istenek, s mozgásukkal meghatározzák a földi eseményeket. Ha helyzeteiket előre tudnánk jelezni, és elég sokáig figyelnénk párhuzamosan a földi és az égi jelenségeket, akkor idővel ki tudnánk olvasni a csillagok járásából a jövőt. Ez az elmélet, az asztrológia, az akkori tudományosság színvonalának megfelelt, mára azonban már több száz, ha nem több ezer évvel elavult. Mégis sokan hisznek benne.)
A probléma talán hamarabb megoldódott volna, ha nem lett volna nagy tudományos tekintélye a titokzatos pythagoreusoknak, akik szerint minden égitest tökéletes, gömbölyű, és a „legtökéletesebb” mozgást, az egyenletes körmozgást végzi. E tetszetős elvet szinte minden tudós elfogadta, pedig a megfigyelt égi mozgások, a napi mozgáson kívül, egyáltalán nem ilyennek látszanak. A kérdést immár úgy vetették föl: az egyenletes körmozgásokból hogy jönnek létre a valóságban megfigyelt, bonyolultan változó mozgások?
Egy pythagoreus, Philolaosz (i.e. 5. sz.) a világ közepére nem a Földet, de – furcsa módon – nem is a Napot, hanem egy örök égi tüzet, a Hesztiát képzelte. Úgy vélte, hogy ekörül keringenek a bolygók, a Nap és a Hold, sőt a Föld is! Mellesleg volt egy másik furcsa ötlete: feltételezett egy „Ellenföld” nevű bolygót is, csak hogy kijöjjön a pythagoreusok szent száma, a 10 égitest (a Nap, Hold, 6 bolygó – köztük a Föld – és az állócsillagok gömbje legkívül, ez összesen „csak” 9). Minden égitest gömb alakú, és forog a tengelye körül. Elméletében tehát a Föld nincs középen, s nem is áll. Nem volt sikere, mert általában nyilvánvalónak vették a Föld központi helyzetét.
Mások, elsőként Eudoxosz (kb. i.e. 400 – 347) a Föld körül koncentrikus, átlátszó (hogy ne takarják a többi bolygót) kristálygömböket tételezett föl, melyek közül egyesekre vannak rögzítve a bolygók. A kristályszférákat egymásba csapágyazva, különböző tengelyek körül különböző szögsebességgel forogni képzelte. (A gömböket nem valóságosnak, csak matematikai segédeszközöknek gondolta; legtöbb követője viszont már szó szerint vette azokat.) Így összetett mozgások jönnek létre, amelyek elég jól modellezik a bolygók Földről látott pályáit. A kristálygömbök mozgás közben összeérnek és hangot adnak, ez a „szférák zenéje”, amit úgy másfél ezer év múlva Kepler majd le is kottáz. Eudoxosz 27 kristálygömböt használt; később Arisztotelész (i.e. 384 – 322) pontosabban, 57 gömbbel akarta megoldani a feladatot.

Geocentrikus világkép Naprendszer modellje

Hérakleidész (kb. i.e. 390 – 310), hogy megmentse a körpályákat, de megmagyarázza a bolygók Földtől mért távolságának jelentős változásait – erre, helyesen, a Venus és a Mars fényesség-változásaiból következtetett –, új modellt talált ki. Szerinte a Föld áll a világ közepén, s körülötte csak a Hold és a Nap kering. A bolygók e modellben a Nap körül keringenek. – Mint tudjuk, minden mozgást valamihez viszonyítani kell; hogy mihez, azt tetszőlegesen választhatjuk meg, illetve úgy, hogy a vizsgált problémát minél egyszerűbben tudjuk kezelni. Ha úgy döntünk, hogy a Földet tekintjük nyugvó vonatkoztatási rendszernek, akkor Hérakleidész elmélete pontos – csak nehéz feladat dinamikailag indokolni. De annak idején ilyen indoklás igénye természetesen nem merült föl.
Az ókori csillagászok eredményeit az alexandriai Ptolemaiosz (kb. 80 – 160) foglalta össze az „Almageszt” című műben. Ptolemaiosz a geocentrikus világkép híve volt, de a matematikusok újabb munkáit használva epiciklusokkal dolgozott. Úgy gondolta: a központi égitest, a Föld körül van egy nagy kör (a deferens, melynek középpontja a Föld közelében van), ezen egy pont a Földről nézve egyenletesen halad, és ekörül egy kisebb körön, az epicikluson mozog egyenletes körmozgással a bolygó. Minden bolygó szerinte ilyen körök rendszerén mozog; az égi mozgások még jobb közelítéséhez esetleg még több kisebb kört is igénybe lehet venni. Elképzelése matematikailag bonyolult – mai matematikusnak a Fourier-tétel juthat eszébe róla –, senki sem tudott vele számolni. (Elfogadták ugyan „hivatalosan”, de a számítástechnikailag egyszerűbb arisztotelészi modellel számoltak.) Rendszere mégsem pontosan adta meg a bolygók helyzetét, sőt idő múltával egyre rosszabb eredményeket szolgáltatott.
Néhány évszázaddal korábban egy merész csillagász, Arisztarkhosz (kb i.e. 310 – 230) méréssel megállapította, hogy a Nap sokkal nagyobb, mint a Föld (a görögök a mérést és a kísérletet általában nem sokra becsülték!). Tudta, hogy az első vagy utolsó holdnegyed pillanatában a Föld, Nap, Hold egy derékszögű háromszög három csúcsában áll, s a derékszög a Holdnál van. Ha megmérjük a Földnél levő szöget, azaz a Nap és a Hold felé mutató irány szögét, akkor elvileg szerkeszthetünk egy olyan háromszöget, melynek oldal-arányai megadják az említett égitestek térbeli távolságainak arányát. Ha pontosan mért volna, akkor e háromszöget elég nehezen tudta volna megrajzolni: magassága majd 400-szor akkora lenne, mint az alapja.
Arisztarkhosz mérése pontatlan volt (87°-ot mért a helyes kb. 89° 51’ helyett), s ennek alapján úgy vélte: a Nap 19-szer van messzebb, mint a Hold (valójában, mint fentebb jeleztük, kb. 400-szor). Ebből arra következtetett: mivel e két égitest nagyjából egyformának látszik, a Nap 19-szer nagyobb a Holdnál, tehát sokkalta nagyobb a Földnél is. Így logikusabb a Napot tenni a világ közepére, mint a kicsike Földet, azaz a Föld is bolygó, mely a Nap körül kering. Ellene vetették, hogy ha igaza lenne, akkor a Föld mozgását az égen tükröződni látnánk: a csillagok az év folyamán parallaktikus elmozdulást mutatnának. Azt felelte: igen, csak a csillagok oly messze vannak, hogy ezt az elmozdulást nem tudjuk észlelni. Igaza volt, de kortársai nem tudták elképzelni, hogy a csillagok ehhez elegendő távol lehetnek a Földtől. Elméletét ezért (no meg elvi és érzelmi okokból) elvetették.

Szamoszi Arisztarkhosz

2. Az új csillagászat kialakulása

Említettük: a világegyetem szerkezetét nem csak kíváncsiságból kutatták. Csillagászati megfigyelésekre többek között a naptárkészítéshez volt szükség, de a tengeri navigáció is pontos bolygótáblázatokat igényelt. A keresztény egyháznak pedig egyre több gondot okozott a húsvétszámítás, ami a középkori egyetemeken – computus néven – külön tantárgy volt. Mindez jobb, pontosabb világmodell kidolgozását tette szükségessé.
Miután az iszlám csillagászok átvették és terjesztették a görög tudomány eredményeit, azok visszajutottak Európába. Ezért is ismerjük Ptolemaiosz említett művét arab címén, az eredeti címről csak feltesszük, hogy „Megalé szüntaxisz” volt. Sajnos az átvett művek fordításakor az iszlám tudósok enyhén szólva nem ragaszkodtak a pontossághoz, ezért szövegeik latinra fordítás után az eredetitől sok eltérést tartalmaztak. Nem volt könnyű, sőt ha a görög szöveg nem maradt fenn, akkor valójában reménytelen volt az eredeti szövegeket helyreállítani. Például Peurbach és Regiomontanus sokat dolgoztak Ptolemaiosz művének rekonstruálásán. Az európai tudósok mindazonáltal úgy-ahogy megismerték és próbálták továbbfejleszteni a görög eredményeket. Ismerték a napközéppontú világképet, s azt is meggondolták, nem kellene-e komolyan venni.
Georg von Peurbach ( 1423 – 1461) osztrák csillagász, V. László udvari csillagásza gyanakodott a földközéppontú rendszerre, de nem cáfolta. Tanítványa, Regiomontanus (Johannes Müller, 1436 – 1476), később Mátyás király udvari csillagásza és asztrológusa, mesterével végzett csillagászati megfigyeléseiből meggyőződött a ptolemaioszi rendszer pontatlanságáról. Új táblázatok kidolgozását javasolta Mátyásnak, aki támogatta azt. Nürnbergben Regiomontanus korszerű műszereket vásárolt, és elvégezte a szükséges megfigyeléseket és számításokat. Elkészítette az új táblázatokat, s bár Magyarországra nem tért vissza, művét megküldte a királynak (Corvina őrzi). Munkája során közel jutott a heliocentrikus világképhez, s megsejtette a Nap és a bolygók közt fennálló fizikai kapcsolatot. Korai halála, sajnos, megakadályozta a további munkában; ha nem vitte volna el Rómában a pestisjárvány, talán eljutott volna a gravitáció felismeréséhez is.

Johannes Müller alias Regiomontanus

3. Copernicus a színre lép

Copernicus minden említett (és nem említett) előzményt ismert, és tisztában volt a pontos csillagászati táblázatok iránti igénnyel. Ezért gondolkodott el a világ szerkezetén; ezért dolgozta ki elméletét, mely természetesen az elődök – elsősorban az ókori görögök – munkáira támaszkodott. Ptolemaiosz (és minden más csillagász) geocentrikus világképét következetlennek találta. Hiszen ott alapfeltevés, hogy minden égi mozgás egyenletes körmozgásokból kell hogy összetevődjék; márpedig e követelménynek maga Ptolemaiosz sem felel meg. Nála az égitestek mozgása ugyan körmozgás, de olyan, amely csak egy bizonyos, a kör középpontjától különböző másik pontból, az ún. ekváns pontból látszik egyenletesnek, és még így sem ad pontos eredményeket a bolygópozíciókra. Az ekváns „trükkjét” több geocentrikus világkép használta. Copernicus nem akart élni vele, de rákényszerült, ha nem is örömmel – mindvégig hitte viszont, hogy a bolygók mozgása igenis egyenletes körmozgás.
Már bolognai egyetemi tanulmányai idején a heliocentrikus világkép híve lett. Kb. 1507-ben elszánta magát elmélete közzétételére. Nem széles körben tette ezt, csupán néhány tudósnak írta s küldte meg első közleményét (a Commentariolus-t) kéziratos formában. Ebben egyetlen hely kivételével a bolygókat is „csillag”-nak nevezi, míg a csillagokat „állócsillag”-nak. Művében a csillagászat története során elsőként sorolta föl helyesen a bolygókat a Naptól mért távolságuk sorrendjében A bolygópályák középpontját a Napon kívülre helyezte, de föltette, hogy a mozgások egyenletesek. Nem tudjuk, kiknek s hány példányban juttatta el tanulmányát, melynek elején hét pontban foglalta össze elmélete lényegét:

„Első feltevés
Az égi pályáknak vagy gömböknek nincs egy közös középpontja.
Második feltevés
A Föld középpontja nem a világ középpontja, csak a nehézkedésé és a holdpályáé.
Harmadik feltevés
Minden pálya a Napot kerüli meg, mintegy minden létező középpontjában lévőt, s így a világ középpontja a Nap táján van.
Negyedik feltevés
A Nap-Föld távolságnak és az égbolt magasságának aránya kisebb, mint a Föld félátmérőjéé a Nap távolságához, annyira, hogy ez az égbolt magasságához képest elhanyagolható.
Ötödik feltevés
Bármely mozgás látható az égen, az részben nem a saját, hanem a Föld mozgásából ered. Az egész Föld tehát a hozzá tartozó elemekkel együtt a napi mozgás során megfordul a maga mozdulatlan sarkai körül, miközben a változatlan csillagos ég, illetve a legkülső égbolt mozdulatlan marad.
Hatodik feltevés
Ami számunkra látszik a Nap körüli mozgásokból, annak oka nem a Napban, hanem a Földben és a saját pályánkban van, amivel keringünk, mint bármely más csillag; így tehát a Föld is többféleképpen mozog.
Hetedik feltevés
Ami a bolygók hátráló és előretartó mozgásából látszik, részint nem sajátjuk, hanem a Földé. Ugyanis ez a mozgás elegendő az égen megjelenő szabálytalan mozgások magyarázatára.
E premisszákkal megkísérlem röviden bemutatni, amit a mozgások egyenletes volta rendezetten szolgáltatni tud. Úgy határoztam azonban, hogy a rövidség kedvéért elhagyom a matematikai bizonyításokat, s fenntartom ezeket egy nagyobb mű számára.”

Eredetileg úgy vélte: minden égitest egyenletes körmozgást végez a Nap körül. Ezzel, és a bolygók elhelyezkedési rendjével könnyen meg tudta magyarázni a Földről látszó bonyolult, hurokszerű, néha megálló, majd visszafelé futó bolygópályákat. De már a Commentariolus-ban kénytelen volt elismerni, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. A valódi mozgások pontosabb leírásához epiciklusokra is szüksége volt; a deferensek (Nap körüli körök, melyeken az egyes epiciklusok középpontjai – Copernicus elképzelése szerint maguk a bolygók – körbejárnak) középpontja pedig nem esett egybe a Nap középpontjával.
A Földnek háromféle mozgást tulajdonított. Az első a Nap körüli egyenletes körmozgás, amelynek középpontja „a Nap középpontjától pályája félátmérőjének huszonötöd részével tér el”. A második a Föld napi forgása. A harmadikra azért volt szüksége, mert még ő is úgy képzelte: a bolygók, s így a Föld is valami gömbön vannak rögzítve. De ekkor a Föld forgástengelye egy év alatt kúpfelületet kellene hogy leírjon, hiszen e tengely 67,5°-os szöget zár be az ekliptikával. Ezt a megfigyelés nem igazolja. A harmadik föltételezett mozgás, a deklináció, amelynek majdnem pontosan 1 év a periódusa, e nem létező effektust kompenzálja; az 1 év periódustól való eltérés okozná a Hipparchos által már az ókorban felfedezett ún. precesszió-t.
Végkövetkeztetésként ezt írta:
„… a Mercurius összesen hét körön fut, a Venus ötön, a Föld hármon és körülötte a Hold négyen. Végül a Mars, a Jupiter és a Saturnus mind ötön. Így tehát az egész mindenségben 34 kör elegendő, melyekkel a világ teljes szerkezete és a csillagok egész tánca kifejezhető.”
Ahogyan a Commentariolus-ban ígérte, talán 1515-ben, hozzáfogott elmélete részletes kifejtéséhez, azaz a De revolutionibus megírásához. Ebben fölhasználta néhány saját megfigyelésének eredményét is (az utolsót, amit még figyelembe vett, 1529. március 12-én egy Vénusz-fedéskor végezte), de többnyire régi, ókori adatokkal dolgoztt. 1530 körül a kézirat elkészült, ettől kezdve már csak kisebb korrekciókat végzett rajta – de művét nem akarta kiadni kezéből.
Könyve eredeti címe De revolutionibus, majd talán De revolutionibus orbium mundi volt. Ezt változtatta Osiander, a kiadó De revolutionibus orbium cœlestium-ra, és Copernicus egyik előszavát mellőzve – névtelenül – maga írt előszót a műhöz, melyben az elméletet feltevésnek, matematikai segédeszköznek állítja be. (Szándéka nem hamisítás volt, csak Copernicust akarta így védeni egyházi körök esetleges támadásaitól). A könyv elején ezután következik a Schönberg bíboros által Copernicushoz írt levél, amelyben a bíboros a könyv állításait határozottan valósnak, tudományosan igaz kijelentéseknek mondja, s a maga és a pápa nevében kéri a könyv kiadását. Majd Copernicusnak a pápához írt előszava következik; ezt követi maga a mű 6 fejezete. Az elsőben az elmélet lényegének ismertetése található; majd két matematikai fejezet következik. A negyedik a Föld, az ötödik a Hold, a hatodik a bolygók mozgását magyarázza.

Copernicus „De revolutionibus orbium cœlestium” című könyvének második kiadása 1566-ból

Copernicus az előszóban többek között azt közli, hogy művét csak barátai (nem említve köztük a legfontosabbat, Rheticust) unszolására adja ki, mert tart rosszindulatú vagy értetlen kritikáktól. Ókori és későbbi elődeire hivatkozik, akik felvetették a heliocentrikus világkép ötletét (ismét nem szól a legfontosabbról, Arisztarkhoszról – őt az eredeti kéziratban még megemlíti, de a végleges szövegben már nem).
Még az előszó előtt rövid ajánlást közöl az olvasókhoz. Ennek szövege a következő:

Buzgó olvasó, ebben az immár újonnan született és kiadott műben megleled a csillagok mozgását, az állókét és a bolygókét is, mind régi, mind pedig új észlelésekből ismét meghatározva; sőt új és csodálatos elméletekkel felékesítve. Találsz továbbá igen alkalmas táblázatokat is, melyekből azok [helyzetét] bármely időpontra könnyedén kiszámolhatod. Tehát vedd, olvasd, használd.

Műve első könyvében részletezi elképzeléseit: hogy a világ és a Föld is gömb alakú stb. A rendszer leírása (és a hozzá tartozó ábra) a 10. alfejezetben található:

10. fejezet. Az égi körök rendje
… Mind közül az első és legfelső az állócsillagok szférája, mely önmagát és mindent tartalmaz, így tehát mozdulatlan. … Következik az első bolygó, a Saturnus, amely 30 év alatt jár körbe. Ezután a Jupiter 12 éves keringéssel. Majd a Mars, mely két év alatt megy körül. A negyedik helyet a rendben az egy éves mozgás foglalja el, ahol mint állítottuk, a Föld helyezkedik el a holdpályával, mint egy epiciklussal. Az ötödik helyen a Venus köröz 9 hónap alatt. Végül hatodik helyet a Mercurius foglalja el, amely pályáján 80 nap alatt jár körbe. Mindennek közepén pedig a Nap foglal helyet. Hiszen e szépséges templomban ki tudná ezt a lámpást más avagy jobb helyre tenni, ahonnan mindent egyformán világíthatna meg. Így aztán egyesek találóan a világ lámpásának, mások a lelkének, mások meg irányítójának mondják; Trismegistus a látható Istennek, Sophocles Electrája pedig mindent látónak. Tehát a Nap mintegy királyi trónuson ülve irányítja a körülötte keringő csillagok családját…

Azon fejezetekben, amelyekben érdemi kérdésekről ír, a Commentariolus-szal ellentétben excentrikusokkal nem dolgozik, csak epiciklusokkal. Ajánlásbeli állítása, sajnos, nem teljesül: kénytelen egyre több epiciklust használni, így pedig rendszere bonyolultabbá válik a ptolemaioszinál: annak 40 köre helyett 48-ra lett szüksége. Elvesztette tehát az előnyt, amit ígért: az egyszerűséget. Sikerült viszont a középpont áthelyezésével (és a Föld mozgásának feltevésével) több, Ptolemaiosznál leírt összefüggést egységes rendszerben, logikusan magyaráznia. Így pl. már az ókorban megállapították: geocentrikus rendszerekben a külső bolygók epiciklusának középpontját a bolygóval összekötő sugár mindig párhuzamos a Nap-Föld iránnyal; a belső bolygókra is találtak hasonló összefüggést. Ezeket tapasztalati tényként regisztrálták, de magyarázni nem tudták – talán nem is akarták; Copernicus rendszerében a dolog magától értetődik. Elmélete tehát, ha nem adott is pontos bolygópozíciókat, a geocentrikus elméletekkel ellentétben egységes és következetes volt.
Bár műve kiadásához határozott egyházi biztatást kapott, mégis tartott bizonyos retorzióktól. (Elmélete miatt egész életében összesen két jelentéktelen kellemetlensége volt: egy alkalommal Luther egy asztali beszélgetésben bolondnak mondta, egyszer pedig egy farsangi komédiában egy megvető mondattal emlékeztek meg róla.) De elsősorban nem ezért halogatta a kiadást olyan sokáig, hanem mert látta: elmélete pontatlan. Tudta, hogy valami fontosat fedezett föl, de azt is tudta, hogy valami fontos még hiányzik – a várható ellenvetések tehát jogosak. Ez nagyon aggasztotta, s míg tehette, munkáját inkább titokban tartotta.

4. Copernicus elképzelésének következményei

Copernicus nemcsak a legnagyobb, de a legszerencsésebb is volt a csillagászok között, mert a világegyetem tudományát csak egyszer lehet elkezdeni. És ez a szerencse Copernicusnak jutott osztályrészül. (Leopold Infeld)

Könyve első kiadásának 1000 példánya sem fogyott el. A szöveg ugyanis igen nehezen olvasható; a megjelenése óta eltelt századok során nem sokan olvasták végig. Pontatlanságai pedig erős és jogos kételyeket ébresztettek az olvasókban. Nagyon kevesen értették meg a mű valódi jelentőségét.
A napközéppontú elmélet elfogadása ugyanis „veszedelmes” következtetésekre vezet, bár maga a könyv nem tér ki ezekre. Először is: ha a csillagok oly messze vannak, hogy évi parallaxisuk nem észlelhető, akkor a világ – gyakorlati szempontból – végtelen is lehet. Nincs külső mozgató – azaz nincs szükség Istenre, aki az égitesteket mozgassa.
Ezzel Arisztotelész egész fizikája is kétségessé vált. Nincs „alsó”, „szublunáris” és attól különböző „felső” égi világ, amely más törvényeknek engedelmeskednék, mint az alsó, földi világ. Nincs ötödik elem, romolhatatlan égi „quinta essentia”, s az égen lehetnek változások, amit Arisztotelész tagadott. Sőt lehetnek más naprendszerek is, és ott is élhetnek emberek vagy más értelmes lények. E gondolatok kellemetlen teológiai következményekkel járhattak volna.
Egyelőre azonban ilyen és hasonló eszmék nem merültek föl, vagy legalábbis nem váltak ismertté. Több mint fél évszázad telt el, míg Giordano Bruno felvetette és komolyan vette ezeket. Pere után, aminek következménye Bruno megégetése lett (1600), az egyház fölfigyelt a copernicusi elmélet „veszélyeire”, és 1616-ban indexre tette a De revolutionibus-t (és 1758-ig ott is felejtette). Ám addigra az elmélet elterjedt a tudományos körökben, és meggyőzött egyre több tudóst.
Galilei például azonnal elfogadta, s távcsöves megfigyeléseivel igyekezett igazolni Copernicus világképét – sajnos szó szerint véve a bolygók körpályáit. Johannes Kepler is „copernicanus” lett, de ő kritikával fogadta az elméletet. Birtokában voltak ugyanis Tycho Brahe igen pontos bolygópozíció-mérési adatai, és ezekből kiindulva megtalálta az elmélet hibáját: a bolygópályák nem kör, hanem ellipszis alakúak. Hogy miért olyan a Naprendszer, amilyen – arra majd Isaac Newton adja meg a választ a gravitációs törvény fölfedezésével.