Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – V. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Gázbolygók és holdjaik

A Jupiter és a Szaturnusz (illetve úgy általában a gázóriások) már nem kapnak annyi főszerepet, mint a belső bolygók. Ennek oka gázóriás mivoltuk, amiért természetesen betelepítésre alkalmatlanok. Holdjaik jeges, mérgező, de mindenesetre kietlen világok, melyek szintén kevésbé vonzzák az írók fantáziáját…
A legnagyobb gázóriás a Jupiter. Talán leglátványosabb megjelenése Stanley Kubrick Űrodisszeia-adaptációjában látható. Bár a regény a Szaturnusz rendszerében játszódik, Kubrick inkább a Jupiterre helyezte át, mert azt olcsóbb volt megvalósítani a filmvásznon. Itt a monolit idegen technológiája olyan folyamatokat idéz elő, mely a Jupitert csillaggá alakítja. A Futuramában is körülötte kering egy eltévedt monolit, található rajta egy egyetem és megtudhatjuk, hogy a bolygónak eperillata van. A bolygónak rengeteg holdja van, ezek közül a négy legnagyobb, úgynevezett Galilei-hold jelenik meg talán leggyakrabban a science-fiction irodalmában. Több Jupiter-hold is megjelenik Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című regényében.

A sorban az első az Io. Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című ifjúsági regényében főhősünk az Io-n kerül ellentétbe egy szíriai kémmel egy klímaprobléma kapcsán. Kim Stanbley Robinson 2312 című regényében a hold egy barátságtalan és veszélyes hely, amelyben nyilvánvalóan nagy szerepe van a vulkanizmusnak. Ennek ellenére mind a négy nagy holdnak megkezdték a terraformálását. Sean Connery Gyilkos Bolygó című régi sci-fije is itt játszódik. A magyar címválasztás ismét érthetetlen, hiszen egy holdon járunk, az eredeti címe Outland. Ebben a színész egy szövetségi marsallt alakít, akinek egy bányászkolóniát kell felügyelnie, de hamarosan különös halálesetek történnek…

A második hold a jeges Europa. Stanley Kubrick Űrodüsszeia-adaptációjában, amikor a Jupiter csillaggá válik, az Europa kiolvad és zöld oázissá változik. A folytatásban ötven évvel később már trópusi óceánvilággá vált, ahonnan az emberek ki vannak tiltva. Emellett itt játszódik Jeff Carlson sorozata, a Fagyott égbolt.

A harmadik nagy hold a Merkúrnál is nagyobb Ganymedes, mely a sci-fi írók kedvenc hely-színe, akik élhető területeket keresnek a külső naprendszerben. Arthur C. Clarke Űrodisszeia-folytatásaiban a Ganymedest melegíti az új nap, így az egyenlítőjén egy nagy tó található, és a holdon található Anubis City a gyarmatosítás egyik központja.
James S. A. Corey A térség című sorozatában szintén él egy kolónia a Ganymedesen, melyet tükrökkel melegítenek (amik közül néhány egy fegyveres konfliktus miatt a felszínre zuhan). Ez problémás, hiszen itt zajlik a Naprendszer élelmiszertermelésének nagy része. Illetve ez a színhelye néhány baljós genetikai kísérletnek is…

A Szaturnusz festői bolygója is nagyobb szerepet kap néhány tudományos-fantasztikus műben. A sci-fi hajnalán számos mű használta helyszínéül. Miután azonban megállapították gázbolygó mivoltát, az új színhelyek alapja inkább gyűrűrendszere és holdjai lettek. A legklasszikusabb megjelenése Arthur C. Clarke 2001: Űrodisszeia című művében van, ahol minden a bolygó körül játszódik.

Ugyanitt a Iapetuson (a könyvben Japetus-nak van a hold írva) találja meg Dave Bowman a monolitot. A Iapetuson a valóságban is található egy sötét színű anyagkidobódás a Phoebéról, körülötte fehér a hold többi része. A regényben e fehér részen találja meg Dave a monolitot. Érdekesség, hogy amikor a regény megjelenése után 13 évvel a Voyager-szondák megérkeztek a Iapetushoz, valóban láttak egy fekete kis foltot a fehér terület közepén. Carl Sagan tagja volt a képalkotó csapatnak, s rögtön el is küldte a képet Clarke-nak, azzal a szöveggel: „Rád gondoltam…”

Talán épp az Űrodisszeia iránti tisztelgésként az Interstellar című filmben a rendező, Christopher Nolan is a Szaturnusz mellé helyezi el a féregjáratot, melyen át az Endurance igyekszik új, élhető földet találni az emberiség számára.
Mind a bolygó, mind egyes holdjai, például a Mimas, megjelennek Issac Asimov Lucky Starr és a Szaturnusz holdjai című regényében.

Ugyancsak említésszerűen, de a Titan megjelenik a Gattaca című filmben, ugyanis a főhős egy olyan küldetésre készül, melyben navigátornak jelölték ki. Kim Stanley Robinson 2312 című regényében egyes emberek az Enceladuson található mikrobákat esznek, abban a hitben, hogy azoknak gyógyító hatása van, a Iapetuson pedig egy óriás város épült fel a hold központi gerince mentén.
Ha már a Phoebét emlegettük…
A tudósok nem tartják kizártnak, hogy a hold valójában egy, a Szaturnusz gravitációja által rabul ejtett kóbor aszteroida, amely végül is bárhonnan származhat, akár a Naprendszeren kívülről is. Ezt az elméletet James S. A. Corey is meglovagolja, ugyanis A térség című sorozatban a történet innen indul, mivel ez a protonmolekula szülőhelye. Miután erről tudomást szereznek, jól el is pusztítják.

Az Uránusz és a Neptunusz esetén a magyarul megjelent művekben nem is igazán fordul elő, hogy egy történet központi elemei legyenek. Ennek fő oka, hogy népszerűségük eltörpül a hatalmas Jupiter és a látványos Szaturnusz mellett, s ugyanez igaz a holdjaikra is…

Kezdjük először is az Uránusszal. Tulajdonképpen egy magyarul megjelent sci-fi regény sem foglalkozik vele behatóan, de még a külhoniak közt sem találunk semmi említésre méltót. Pontosan, éppen, hogy csak említik, de központi szerepe nemigen van. Ugyanez igaz a filmes renoméjára is.

Az Uránusz és Neptunusz. Fotó: NASA, ESA, A. Simon (NASA Goddard Space Flight Center), M.H. Wong és A. Hsu (University of California, Berkeley)

Például feltűnik a Doctor Who-ban – ilyen feltűnése a többi bolygónak is majdnem mind volt a sorozatban, de mivel nem lényegesek, kihagytam őket. Viszont mindenképpen szeretném ismét példának hozni a Futurama sorozatot, bár ott is éppen csak megemlítik. Ám egy több évtizedes poént sütnek el: a jövőben a bolygó nevét megváltoztatják, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a már emlegetett viccnek. Az Uránusz angolul kiejtve hasonlít ugyanis a „your anus” kifejezéshez (az ánusz pedig ugyebár a végbélnyílásunkat jelenti). A sorozat tudósai azonban valószínűleg megbuktak biológiából, mert a bolygó a Urectum nevet kapja. Ez kiejtve „your rectum”, a rektum pedig magát a végbelet jelenti.

Folytassuk az Uránusz holdjaival, melyek közül egyetlent lehet megemlíteni, a legnagyobbat, a Titaniát. James S. A. Corey A térség című sorozatában ezen a jeges égitesten található az emberiség legtávolabbi előörsének helye.

Utazzunk tovább a Neptunuszra, mellyel el is értük a Naprendszerünk szélét, legalábbis, ami a nagybolygókat illeti. Olaf Stapledon Az utolsó és első emberek című regényében, mely 1930-ban íródott, mikor még nem tudták, hogy a Neptunusz egy gázbolygó, az égitest lesz a végső otthona a már magasan fejlett emberi fajnak. A bolygót sűrű légkörűnek, de szilárd felületűnek ábrázolja. Ami a filmes világot illeti, a többek között Sam Neil és Laurence Fishburne által fémjelzett sci-fi horror, a Halálhajó is az égitest körül bolyong…

Az Ad Astra című filmben pedig a Neptunusz körül kering az a rosszul működő szerkezet, amely antianyag-robbanással fenyegeti a földet, s amely folyamatot a főszereplőnek (Brad Pitt) kell megakadályoznia. (Hozzáteszem, véleményem szerint a film igen gyenge lett – egy, apakomplexusról szóló pszichológiai történet, amit valamiért sci-fibe ágyaztak…)

A Futurama-ban a Neptunusz északi sarka az otthona az igen erőszakos robotmikulásnak, de Elzar, a szakács is egy neptuni faj kék bőrrel és négy karral. Illetve az egyik epizódban a szereplők kikötnek a Neptunusz Triton nevű holdján.

Kristályos nitrilek jelennek meg a Titan felszínén

Szerző: Rezes Dániel

Egy újonnan megjelent kutatásban Dr. Tomče Runčevski és munkatársai apró üveghengerekben megalkották a Szaturnusz legnagyobb holdján – a Titanon – uralkodó körülményeket, ezzel feltárva két egyszerű nitril molekula (acetonitril és propionitril) lényeges tulajdonságait ebben a távoli és egyedülálló extraterresztrikus környezetben. Az említett két anyagról a tudósok azt feltételezték, hogy a Titan felszínén önálló ásványfázisként is megjelenhetnek. Az eredményeknek meghatározó szerepük van az élet keletkezését megelőző prebiotikus fejlődés és az élet eredetének megismerésében.

A Titan infravörösben, a Cassini űrszonda 2004 és 2017 között készült felvételein.
Forrás: NASA/JPL-Caltech/University of Nantes/University of Arizona

A Titan Naprendszerünk második legnagyobb, különleges tulajdonságokkal rendelkező holdja, mivel a több mint 150 ismert naprendszerbeli holdtól eltérően valódi légkör burkolja. Ezen felül a Föld mellett a Titan az egyetlen hely a Naprendszeren belül, ahol folyók, tavak és tengerek formájában folyadék jelenik meg a felszínen. A hold légköre legnagyobb részben nitrogénből áll, azonban a felszíni nyomás a Földhöz képest 50%-al nagyobb. A Titan felhői és az azokból hulló eső, a folyók, tavak és a tengerek is folyékony szénhidrogénekből (pl. metánból és etánból) állnak. A hold vízjégből álló vastag kérge alatt szintén folyadékot találunk, mely leginkább víz. A felszín alatti vizekben lehetséges az általunk ismert élet jelenléte, míg a felszíni folyékony szénhidrogénekben elképzelhető az élet olyan formáinak megléte is, melyek általunk még nem ismert, eltérő kémiai tulajdonsággal rendelkeznek. A Titan komplex szerves kémiai tulajdonságokkal bír, egyenlítőjén szerves anyagokból álló dűnék alakultak ki és a szénhidrogének evaporációjának (párolgásának) és precipitációjának (kicsapódásának) időszakos változásának folyamata hasonló a földi vízkörforgáshoz.

A Huygens űrszonda felvétele a Titan felszínéről
Forrás: ESA/NASA/JPL/University of Arizona; Andrey Pivovarov

A kutatás során vizsgált nitrilek olyan szerves vegyületek, melyek „−CN” funkciós csoportot tartalmaznak, bennük a szén- és a nitrogénatom között erős, hármas kovalens kötés található. A földi körülmények között az acetonitril (CH3CN) és a propionitril (CH3CH2CN) is színtelen folyadék.

A Titanról eddig megszerzett tudásunkat legnagyobb részben a Szaturnusz és holdjainak megfigyelésére küldött NASA/ESA Cassini-Huygens küldetés (1997-2017) alapozta meg. Ez a küldetés volt az, mely megmutatta a kutatóknak, hogy a Szaturnusz legnagyobb holdján végbemenő folyamatok megfigyelése milyen fontos lehet az élet keletkezésének megértésében.

A Nap sugárzásának, a Szaturnusz mágneses terének és a kozmikus sugárzásnak a hatására a Titan légkörében jelen levő nitrogén és szénhidrogének reagálnak, ezáltal különböző méretű és komplexitású szerves molekulákat hoznak létre. Ennek következtében a hold jellegzetes sárga párájú atmoszférájában acetonitril és propionitril jelenik meg aeroszol formában, melyből a szilárd részecskék nagyobb ásványcsomókat alkotva ülepednek ki a felszínre. Az üveghengerekben a Titanon uralkodó körülményeket előidézve a tudósok mesterségesen kristályokat hoztak létre, melyeket számos műszerrel vizsgáltak. A földi körülmények között folyékony egyszerű szerves vegyületek a Titánon jeges, szilárd kristályokként jelennek meg az extrém alacsony hőmérséklet (-180°C) hatására.

Acetonitril molekula 3D modellje
Forrás: Wikipedia

A kísérletekben kiderült, hogy az acetonitril és a propionitril is leginkább egy fajta kristályos formában jelenik meg. Ebben a megjelenésben ezek az anyagok olyan magasan poláros nanofelszíneket alkotnak, melyek az érdeklődés tárgyául szolgáló prebiotikus molekulák összeállásához kitűnő felületként szolgálnak. Emellett a kutatók a propionitril olyan kristályos formáját is azonosították, mely a tér nem minden irányában növekszik azonos mértékben. Ez azért is fontos, mivel ha a Titanon végbemenő hőmérsékletingadozás hatására a kristályok hőtágulása eltér a tér különböző irányaiban, akkor ez a hold felszínének repedezését idézheti elő. Ez a felismerés számos felszínforma megértésében nyújthat segítséget.

Dr. Tomče Runčevski jelenleg acetonitril, propionitril, valamint acetonitril-propionitril kristályokat hoz létre, melyek spektrális adatait fogja elemezni. Ezeknek a Cassini-Huygens küldetés spektrális adatsorának összevetésével meghatározható lesz számos ezidáig azonosítatlan sáv. A kutatás segíthet megérteni a Titánon jelen levő ásványtársulást és fontos adatokkal szolgálhat a NASA következő, 2027-re tervezett Titan-küldetéséhez is.


Források:

[1] https://www.acs.org/content/acs/en/pressroom/newsreleases/2021/august/titan-in-a-glass-experiments-hint-at-mineral-makeup-of-saturn-moon.html
[2] https://www.youtube.com/watch?v=jtCHDgL2c0o
[3] http://www.sci-news.com/space/titan-nitriles-10007.html
[4] https://solarsystem.nasa.gov/moons/saturn-moons/titan/overview/
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nitrilek
[6] https://hu.wikipedia.org/wiki/Acetonitril
[7] https://hu.wikipedia.org/wiki/Propionitril

Az első felvétel egy exobolygó körüli anyagbefogási korongról

Szerző: Rezes Dániel

A Chilében, az Atacama-sivatagban található Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) csillagászainak első alkalommal sikerült észlelniük egy Naprendszeren túli bolygó (exobolygó) körül található anyagbefogási korongot. A nemzetközi kutatócsoport megfigyelése új megvilágításba helyezheti a fiatal naprendszerekben lezajló bolygó- és holdképződési folyamatokat.

Az ALMA 12 méteres antennáinak egyike.
Kép forrása: Iztok Bončina/ESO – http://www.eso.org/public/images/potw1040a/; CC BY 4.0

Az ALMA a világ eddig épített legnagyobb rádiótávcső-rendszere, mely több nemzetközi obszervatórium és kutatóintézet közös projektje. A rádióteleszkópot 66 nagy-precizitású antenna építi fel. Ezek közül a rendszer fő részét – mely együttműködve egy teleszkópként üzemel – 50 darab 12 méter átmérőjű antenna teszi ki. Ezt egészíti ki 4 darab 12 méter átmérőjű és 12 darab 7 méter átmérőjű antenna. Az Atacama-sivatag nagy tengerszint feletti magassága és száraz klímája egyedülálló lehetőséget kínál a világűrből érkező milliméteres és milliméter alatti hullámhosszúságú elektromágneses hullámok detektálására, gyűjtésére és vizsgálatára. Ezek a hullámok a Világegyetem legeldugottabb és tudományos szempontból is igen érdekes területeiről hordoznak információt.

Az exobolygó, mely körül az ún. bolygó körüli korongot a kutatók azonosították, a PDS 70c jelű, Jupiterhez hasonló óriásbolygó. Az említett exobolygó és társa (PDS 70b) egy olyan csillag körül kering, mely a Földtől közel 400 fényév (~3,8×1015 km) távolságra található. A csillagászok ezidáig csak nyomait vélték felfedezni a PDS 70c exobolygót körülölelő korongnak, mivel egyértelműen nem sikerült elkülöníteni a környezetétől, így mostanáig létezését nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen felül az ALMA rendkívüli felbontásának köszönhetően nem csak azonosítani sikerült a korongot, hanem méretét és tömegét is meg lehetett becsülni általa. A mérések eredményeként kiderült, hogy a korong átmérője nagyjából megegyezik a Nap-Föld távolsággal (~1,5×108 km) és anyagának mennyisége elegendő három, Holdhoz hasonló méretű égi kísérő kialakításához.

Az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) felvétele a PDS 70c jelű exobolygót övező holdkeletkezési akkréciós korongról és környezetéről. A bal oldali felvétel középpontjában láthatjuk a naprendszer központi helyzetében található PDS 70 jelű csillagot és csillag körüli korongját, míg a jobb oldali kivágat középpontjában a PDS 70c jelű exobolygót és az azt körülvevő bolygó körüli korongot figyelhetjük meg. A bolygókettős másik tagja (PDS 70b) nem szerepel a felvételen.
Kép forrása: ALMA (ESO/NAOJ/NRAO)/Benisty et al. (2021)

Amellett, hogy a felfedezés kulcsfontosságú a holdak keletkezésének megismerése szempontjából, rendkívül lényeges a bolygókeletkezésre vonatkozó elméletek alátámasztásában is, ugyanis ezeknek a hipotéziseknek a tesztelésére nem nyílt ezidáig alkalom. A bolygók fiatal csillagok körüli porkorongokban keletkeznek. Fejlődésük során pályájuk mentén a növekedésükhöz szükséges anyagot a csillag körüli akkréciós korongból nyerik. A folyamat során a bolygó saját bolygó körüli korongra is szert tehet, mely segíti a növekedést a befogott anyag mennyiségének szabályozása által. Ezzel egyidőben a bolygó körüli gáz-por korongban ütközések történnek, mely során holdak születnek. Ennek az elméletnek az eddig nem megértett hányada az, hogy a bolygók és holdak a rendszerben mikor, hol és hogyan jönnek létre.

„Napjainkra több, mint 4000 exobolygót azonosítottunk, ám ezek közül mind érett (idős) rendszerekben található. A Jupiter-Szaturnusz pároshoz hasonló PDS 70b és PDS 70c bolygókettős az egyedüli két ismert exobolygó, melynek éppen folyik a keletkezése.” – szemlélteti a távoli naprendszer fontosságát Miriam Keppler, a tanulmány egyik társszerzője.

A rendszer még mélyebb megértésében hamarosan fontos szerepet játszhat az ESO-nak (European Southern Observatory) a chilei Atacama-sivatagban jelenleg is épülő Extremely Large Telescope (ELT) nevű távcsöve. A műszer még pontosabb felbontást tesz majd lehetővé, mely által részletekbe menően válik térképezhetővé a PDS 70c exobolygót magába foglaló naprendszer.

Források:

[1] https://www.eso.org/public/news/eso2111/?lang&fbclid=IwAR3rFbY_45cp0WBZB01Kr6SuEts-F5AEEe0Iv6anNR5OhnIJRIxz6PvLgfs
[2] Benisty, M., Bae, J., Facchini, S., Keppler, M., Teague, R., Isella, A., … & Zurlo, A. (2021). A Circumplanetary Disk around PDS70c. The Astrophysical Journal Letters, 916(1), L2.
[3] https://www.almaobservatory.org/en/about-alma/

Hippokampusz, a legkisebb fiú – A Neptunusz 14. holdja

Szerző: Gombai Norbert

Amikor Johann Gottfried Galle német csillagász 1864. szeptemberének 23. estéjén elhelyezkedett a Linden utcai Berliner Steinwarte (Új Berlini Obszervatórium) 244 mm-es Fraunhoffer refraktorának okulárja mögött, még nemigen tudta mire számítson. Aznap kapta kézhez Le Verrier francia csillagász levelét, amiben kollégája gondos számításai egy új, addig ismeretlen bolygó felfedezését ígérték. Galle figyelmesen beállította a mechanika tárcsáit, majd várakozással telve a szemlencsébe pillantott. A pozíció finom, majd 1 fokos állítgatása után szinte azonnal megpillantotta a kékesen ragyogó kis korongot. A nyolcadik bolygó létezése végre bizonyítást nyert. Az új planétát a felfedezője után Le Verrier-nek nevezték el először, azonban kék színe miatt hamarosan megkapta a nemzetközileg is elismert Neptunusz nevet.

17 nappal később, 1846. október 10-én William Lasse angol csillagász már könnyedén megtalálta a Neptunuszt 60 cm-es, saját maga által tervezett távcsövével a Times-ban közzétett koordináták alapján sőt, felfedezte, hogy a bolygónak van egy kísérője is. A 2.705 km átmérőjű holdat – amely a 7. legnagyobb hold a Naprendszerben – csak Lasse halála után 1880-ben keresztelték el Tritonra egy francia csillagásznő Camille Flammarion javaslatára. A névadás azonban csak 1930-ban vált hivatalossá.

A Triton felfedezését követően több, mint száz évet kellett várni a következő Neptunusz hold megtalálásáig. A holland-amerikai csillagász, Gerard Kuiper (igen, AZ a Kruiper akiről az aszteroidák és kisbolygók százaiból álló Neptunuszon túli anyagfelhőt elnevezték) a texasi Fort Davis mellett álló, Lock hegyi McDonald Obszervatórium 2.1 m-es tükrös távcsövének Neptunuszt ábrázoló fotó lemezeit vizsgálva, 1949.május 1-én fedezte fel a kék gázóriás körül keringő, majd 360 km átmérőjű Nereida holdat. Amit Kuiper akkor még nem tudott, hogy ő igazából a bolygó harmadik legnagyobb kísérőjét találta meg. A Triton utáni második legnagyobb Neptunusz hold – a Proteusz – felfedezéséig még egy kicsit várni kellett.

Az 1977. augusztusában útnak induló Voyager-2 űrszonda tizenkét évnyi száguldás után 1989-ben érte el a Neptunuszt és további hat, a Triton pályaívétől jócskán beljebb keringő holdat fedezett fel. Ezek a holdak a Proteusz, a Larissza, a Deszpina, a Galatea, a Thalassza és a Naiad. 

A Neptunusz, a bolygó gyűrűje, valamint néhány holdja, köztük a Hippocampus.
Fotó: NASA, ESA, and M. Showalter (SETI Institute)

2002-2003-ban egy nemzetközi tudósokból álló csoport öt további un. irreguláris, 40 km – 62 km átmérőjű holdacskát fedezett fel. Ezek a Halimédesz, a Szaó, a Laomédeia, a Pszamathé és a Nészó. A Voyager-2 által felfedezett égitestekről és ez utóbbi holdakról egy későbbi cikkben fogunk részletesen írni.

2013. júliusában Mark Showalter a SETI Institute kutatója és kollégái a Hubble Űrteleszkóp  Neptunusz felvételeinek vizsgálata közben felfedeztek egy újabb  aprócska holdat: az S/2004 N 1-et. Showalter eredetileg a Neptunusz halvány gyűrűit és a bolygó gravitációjának azokra gyakorolt ár-apály hatását vizsgálta, azonban a fotók átnézésekor feltűnt neki egy parányi szürke folt, amely újra és újra megjelent a Neptunuszról készült archív Hubble fényképeken is. Az űrtávcső kiemelkedően magas érzékenységének és nagy felbontásának köszönhetően Showalter a fotókból képes volt meghatározni a holdacska 23 órás keringési idejét, valamint a Neptunusztól való közelítően 105.000 km-es keringési távolságát. Amikor azt írom, hogy a “parányi”, meg “holdacska” azzal csak érzékeltetni próbálom a tényt, hogy az S/2004 N 1 közel százmilliószor halványabb, mint a szabad szemmel még látható leghalványabb csillag. A felfedezésnek köszönhetően a Neptunusz ismert holdjainak száma 14-re emelkedett.

A Neptunusz belső holdjai és átmérőik.
Fotó: NASA/STScI

Az új hold, ami azóta a – hagyományoknak megfelelően – a római mitológia egy vízi kreatúrája után megkapta a Hippokampusz nevet, kb. 34-35 km átmérőjű és kb. 12.000 km-rel beljebb kering a 418 km átmérőjű Proteusz hold pályájánál. Ez a távolság még planetáris mértékben is meglehetősen kicsi. Nem beszélve arról, hogy “normál esetben” egy Proteusz méretű hold a gravitációjának köszönhetően meg kellett volna tisztítsa az ívet ahol kering, kitaszítva, vagy magához vonzva minden útjába kerülő kisebb objektumot. Hogy lehet akkor, hogy a kis Hippokampusz vígan rója a köröket, látszólag fittyet hányva nagyobb testvére gravitációs hatásaira?

Showalter és társai azt feltételezik, hogy a régmúltban egy aszteroida, vagy üstökös becsapódásának következtében a Hippokampusz kiszakadt a Proteusz hold testéből, majd az ütközés hatására kissé arrébb Neptunusz körüli pályára állt. Ezt a feltételezett forgatókönyvet támasztják alá a Voyager-2 már említett, 1989-es látogatása alkalmával a Proteuszról készült felvételek is.  A Proteusz fotóin tisztán kivehető Pharos kráter kb. 250 km-es kiterjedésével egy olyan óriási kataklizma nyoma, amelyet könnyen megmagyarázná a kis Hippokampusz létezésével kapcsolatos kérdéseket.

Művészi ábrázolás a Hippocampusról.
Fotó: NASA/STScI

A rendelkezésre álló bizonyítékok érdekes részleteket adnak a Neptunusz hold-rendszerének eddig is ismert, erőszakos múltjához. Miután a bolygó gravitációja befogta a Kruiper-öv egy óriási objektumát, a később Tritonra keresztelt holdat, az erősen excentrikus pályára állt a gázóriás körül alaposan megzavarva a már ott keringő hold és törmelékfelhőt számtalan ütközést és becsapódást okozva. Miután a Triton keringése kiegyensúlyozottabbá vált és a gravitációs viszonyok némileg stabilizálódtak, kialakult a Proteusz, mint második generációs hold, amely eredetileg jóval közelebb keringett a Neptunuszhoz. Az anyabolygó ár-apály hatásainak köszönhetően a Proteusz egyre kijjebb sodródott, mígnem összeütközött egy üstökössel, vagy aszteroidával. Ennek az égi karambolnak a nyoma a Pharos kráter, illetve a Proteuszból kiszakadt törmelékből összeállt aprócska harmadik generációs hold, a Hippokampusz.

Bolygós rövidhírek: geológiai aktivitás az Enceladus poláris régióiban

Szerző: Rezsabek Nándor

A Szaturnusz 505 km-es, hatodik legnagyobb holdjának, az Enceladus-nak felszíne alatt (a Jupiter Europájához hasonlóan) tenger hullámzik. Az égitest déli poláris régiójában ennek vize gejzírek formájában tör fel. A NASA Cassini űrszonda 13 évnyi megfigyelési adatai egyértelműen mutatják a felszíni friss jég és gázok okozta geológiai aktivitást. A vizsgálatok azt is megmutatták, hogy mindez nem korlátozódik a hold déli féltekéjére: az északi poláris régió felszínének korábbi újraképződéséért ugyanezen folyamat volt a felelős.

Az Enceladus infravörösben: jól látszódnak a gejzírek feltörése nyomán frissen keletkezett jég nyomai. Fotó: NASA/JPL-Caltech/University of Arizona/LPG/CNRS/University of Nantes/
Space Science Institute

Forrás: NASA/JPL