Az oroszországi Cseljabinszk városa felett 2013-ban felrobbant meteoritnak köze lehetett a Holdat létrehozó hatalmas ütközéshez. E lenyűgöző felfedezés a meteoritokban található ásványok mikroszkópos elemzésén alapul, mely új módszereket tár fel az űrben lezajló ütközések vizsgálatában. Bár további elemzésekre is szükség van, e technika új megoldást jelenthet a Naprendszer korai, erőszakos történetének megértéséhez, és ahhoz, hogyan fejlődött és minként érte el a mai formáját. „A meteoritok becsapódási kora gyakran ellentmondásos.” – nyilatkozta Craig Walton geológus, a Cambridge-i Egyetem kutatója. – „Munkánk azt mutatja, hogy még több bizonyítékot kell szereznünk, hogy biztosabbak lehessünk a hatástörténettel kapcsolatban – ez majdnem olyan, mint nyomozni egy ősi bűnügyi helyszínen.” Az aszteroidák és meteoritok egyfajta időkapszulaként szolgálnak a Naprendszer 4,5 milliárd évvel ezelőtti létrejöttéről, ezért gyakran tanulmányozzák őket. Naprendszerünk ugyanis az újszülött Napunk körül keringő gáz- és porkorongból, az úgynevezett protoplanetáris korongból alakult ki, a bolygók a kisebb kőzetdarabok ismétlődő, építő jellegű ütközései nyomán alakultak ki. Itt, a Földön és más bolygókon is rendkívül nehéz követni ezt a folyamatot, mivel ezt a geológiai és időjárási jelenségek már sokszor felülírták; így még a nagy felületi behatások (például óriási kráterek) is eltűnhettek. Az aszteroidák viszont többé-kevésbé változatlan formában keringenek az űrben, amíg a Föld gravitációs vonzása maga felé nem téríti őket, hogy végül meteoritként zuhanjanak le a bolygóra. A meteoritokban található ásványok azonban egy új módszer segítségével segíthetnek meghatározni az ősi ütközések korát. Ezek egyike a cirkonkristályok urán-ólom általi kormeghatározása. Amikor ugyanis a cirkon kialakul, uránt tartalmaz, viszont elutasítja az ólmot. Tehát a cirkonban található ólom az urán radioaktív bomlásának terméke kell, legyen. Az uránról tudjuk, hogy mennyi idő alatt bomlik le, ezért az ólomkomponensből következtethetünk a cirkon korára. Ezenkívül egy becsapódás részben vagy teljesen is „visszaállíthatja” a radioizotópos ásvány korát. Ennek segítségével a tudósok megállapították, hogy a cseljabinszki meteorit két becsapódáson ment keresztül, az egyik körülbelül 4,5 millárd éve, a másik pedig körülbelül 50 millió évvel történt. Walton és kollégái ezen dátumokat akarták megerősíteni azzal, hogy megvizsgálták, hogyan törtek szét a meteoritban található foszfát ásványok az egymást követő becsapódások során.

„A leggyakoribban előforduló primitív meteoritok foszfátjai fantasztikus célpontok a szülőégitesten történt sokkhatások kormeghatározására.” – mondta Sen Hu, a Kínai Tudományos Akadémia geofizikusa. Összehasonlításként az új urán-ólom kormeghatározást vették alapul, a kutatók megvizsgálták a foszfát ásványok széttöredezésének mikroszkopikus részleteit, valamint a becsapódás által kiváltott hő hatását a kristályszerkezetre. Azt találták, hogy a korábbi, 4,5 milliárd évvel ezelőtti becsapódás apró darabokra törte a foszfát ásványokat és magasabb hőmérsékletnek tette ki őket. A későbbi becsapódás kisebbnek tűnt, alacsonyabb nyomással és hőmérséklettel. A kutatócsoport által szerzett eredmények arra utalnak, hogy ez a becsapódás kevesebb mint 50 millió évvel ezelőtt történt. Valószínűleg ez volt az a becsapódás, amely a szülőégitestről letörte a meteoritot és ütközési pályára állította a Föld felé. A korábbi becsapódással kapcsolatos bizonyítékok alátámasztják azt az előzetes bizonyítékot, hogy 4,48-4,44 milliárd évvel ezelőtt több, nagy energiájú ütközés történt a világűrben. Ez az időkeret azért fontos, mert egybeesik a Naprendszer két, egymástól különálló formálódási időszakával: vagy az óriásbolygók vándorlásával vagy a Holdat létrehozó ősi ütközéssel.

„Az a tény, hogy ezekben az aszteroidákban jelenleg intenzív olvadás figyelhető meg, a Naprendszer átrendeződésére utalhat, akár a Föld-Hold rendszer kialakulásának, akár az óriásbolygók keringési mozgásának eredményeként.” – mondta Walton.

A bolygóvándorlások során az óriásbolygók (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz) a jelenlegi helyzetükhöz képest a Naptól távolabb alakultak ki, és idővel közelebb kerültek egymáshoz. Ez a mozgás sok gravitációs perturbációt okozott a korai Naprendszerben, ami számos ütközést eredményezett. A Hold kialakulásánál egy Mars-méretű, a Földhöz képest fele akkora égitest körülbelül 4,5 milliárd éve súroló ütközéssel csapódott a Földnek. A Theia fantázia-nevű égitest maga megsemmisült és a Földből is anyag szakadt ki, ezen anyagot a Föld gravitációs vonzása maga körül tartotta és a kőzettörmelékből néhány millió év alatt összeállt a Hold.

A kutatók szerint a következő lépés, hogy újra gondolják a Hold keletkezésének pontos idejét, a kutatás pedig több fényt deríthet erre a lenyűgöző rejtélyre.

Forrás: sciencealert.com