A tapasztalat azt mondatja velem, hogy a kozmosz nagyléptékű változásai iránt más természettudományokat képviselő kutatók, valamint a rokon szakterületeket ismeretterjesztőként művelők egy-egy meghatározott életszakaszban intenzíven érdeklődnek. Erre vonatkozó esetleges résztanulmányaikon túl ennek során szednek fel annyi ismeretanyagot, amely elégséges későbbi általános tájékozottságukhoz. Magam sem voltam másként, így vált egy időben életem szerves részéve a Weinberg-féle „Az első három perc” és a Davies-jegyezte „Az utolsó három perc” univerzuma. Azaz a világegyetem keletkezése, (mint azóta kiderült) gyorsuló tágulása, majd leendő végzetének minden kiábrándító forgatókönyve.
A világegyetem egészének múltját és jövőjét megfejteni kívánó kozmológiai érdeklődésemet ugyan a hátam mögött hagytam (fogalmazzunk inkább úgy, most kissé háttérbe szorult), de tudományos újságíróként megmaradt az új kutatási eredmények iránti érzékenység, illetve a környezet- és földtudományokkal összefüggő szakmai-felsőoktatási tevékenységem közepette is el kell ismernem, ez a természettudományok talán legizgalmasabb területe. A Big Bang előtti elképzelhetetlen miniatürizáltság, a Nagy Bumm fékevesztett energiái, a világegyetem emberi aggyal felfoghatatlan méreteinek szinte misztikumba hajló, ugyanakkor színtiszta fizikája.
Ezen korábbi emlékek, továbbá a témához fűződő mai generális megközelítésem miatt is jó volt kézbe venni Guido Tonelli „Genezis, A világegyetem születése hét napban elbeszélve” című kötetét. A frissen megjelentetett magyar változatot a Corvina Kiadó (https://www.corvinakiado.hu/; https://www.facebook.com/corvinakiado) gondozásában helyezhetjük könyvespolcunkra. A témaválasztáshoz méltó a masszív kötésű, sötétkék keményborító. A szupernóvarobbanáskor keletkező ezüst színeivel nyomott védőborító pedig egyszerűen pazar, élmény forgatni a kötetet. A letisztult és beszédes grafikát pedig önkéntelenül és hosszasan nézegeti az ember, az másodperceken belül saját emlékeket idéz, elvonatkoztat és gondolatokat szül. A belbecs maga 223 számozott oldalon át sorjázik. Ennek főbb vonatkozásai előtt a szerzőről is egy mondat: a részecskefizikában utazó olasz Guido Tonelli (1950-) a Pisai Egyetem professzora, a CERN kutatója, a Higgs-bozonnal kapcsolatos felfedezések egyik motorja. Az eredeti mű 2019-ben Milánóban látott napvilágot, jelen fordítás a 2020-as „Genesi, Il grande racconto delli origini” című kiadás alapján készült, és témaválasztása, valamint elismerésre méltó minősége miatt válhatott hazájában pillanatok alatt bestsellerré. Balázs István fordítása gördülékeny, és bár szakmai tekintetben vannak kevésbé pontos megoldásai, ezek összességében a témában jártasak számára sem teszik kibírhatatlanná az olvasást.
Tartalmában a kötet a minőségi kozmológiai ismeretterjesztő kategória. Nem túlzás azt állítani, hogy az említett nagy elődök, de még Hawking szintjén is értelmezhető. Ennek megfelelően nem képletgyűjtemény, és nem száraz népszerűsítővé transzferált szakkönyv. Bibliai utalással „hét napban” feltárja a teljes univerzum keletkezesét és múltját, bemutatja galaxisokkal és fekete lyukakkal tarkított izgalmas jelenét, vizionálja jövőjét. Mindeközben létünkre és ittlétünkre is közvetve-közvetlen magyarázatokkal szolgál. Az elemi részecskék világa szorosan kapcsolódik a témaválasztáshoz, és mivel a szerző részecskefizikával foglalkozik, az erre vonatkozó ismeretek átadásánál sziporkázik leginkább. Számomra pedig árvalányhaj a cserkészkalapon, hogy külön planetológiai fejezete is van a műnek. Ebben szó esik a Naprendszer kozmogóniájáról, felépítéséről, de még a Holdat létrehozó Theia előbolygó Földbe történt becsapódásáról is. A fizika és csillagászat mellett a szerző széles látóköre a számtalan más tudományágra és kulturális szálra való mondatfűzéssel egyértelmű. Ennek maga a nagyérdemű közönség a nyertese, hiszen így lett valóban olvasmányos a kötet. Ha érdeklődünk tehát a kozmológia, azon keresztül létünk nagy kérdései iránt, keressük bátran a könyvesboltokban vagy online rendeléssel a Corvina Kiadótól Guido Tonelli „Genezis” című munkáját.
A becsapódások a Föld-Hold rendszer fejlődésében jelentős szerepet játszottak, azonban számos jel mutat arra, hogy a Földünk égi kísérőjének korai időszakában keletkezett krátereknek nyoma veszhetett a későbbi becsapódások során. Ez olyan bizonyítékok alapján feltételezhető, mint a kráterek korolása, a kisbolygók dinamikája, holdi kőzetminták, a becsapódásos medencékre (hatalmas impakt kráterek) kidolgozott modellek és a Hold fejlődésére vonatkozó modellek. Egy új kutatás kimutatta, hogy sok – a Déli-Sark-Aitken-medencéhez hasonló – ősi impakt medence már akkor létrejöhetett, amikor a Holdi Magma Óceán (LMO, Lunar Magma Ocean) még képlékeny állapotában volt.
A holdi Déli-Sark-Aitken-medence. A fekete kör a kráter alakjára korábban gondolt megközelítés, míg a szürke és lila ellipszisek (külső és belső gyűrű) már a krátermorfológia modernebb megközelítését jelölik. Forrás: Wikipedia/Ittiz; CC BY-SA 3.0
A Holdi Magma Óceán modell a kőzetbolygók fejlődésére vonatkozó, mai napig a tudományos világban legelfogadottabb megközelítés, melyet először 1970-ben Wood és munkatársai, valamint Smith és munkatársai írtak le és neveztek el. A modell egy olyan folyamatot ír le, melyben a nagymértékben olvadt Holdból kialakult egy teljesen megszilárdul égitest, elkülönült a mag, köpeny és kéreg, vagyis kialakult a napjainkban is ismert égitest. A hűlési folyamatnak a hossza Elkins-Tanton és munkatársainak 2011-ben publikált cikke alapján több tízmillió éves időskálán mérhető, azonban fontos megjegyezni, hogy a kutatók között nincs egyetértés ennek időbeliségében, a különböző modellek néhány millió év és 200 millió év közötti időskálán mozognak.
A holdi Hagma Óceán fantáziaképe (NASA Goddard Space Flight Center)
A becsapódások hatására létrejött kráterek alakja jelentősen eltér az LMO keletkezése közben és a megszilárdulása utáni időszakban. Ez a különbözőség azért lehetséges, mert ha egy kisbolygó vagy egyéb kisebb égitest puha felszínre érkezik, akkor annak kevesebb lenyomata marad, mint ha kemény felszínt érne. Ez azt jelenti, hogy kevés geológiai és geofizikai nyoma marad annak, hogy becsapódás történt az adott térszínen. Az idő előrehaladtával a Hold anyaga megszilárdult és ezáltal a becsapódások távérzékeléssel már azonosítható alakzatokat voltak képesek maguk után hagyni.
„Kötelességünk, hogy megértsük a Naprendszer történetének legkorábbi fejezeteiben végbement heves bombázást és a kráterezettségi adatokat annak érdekében, hogy kiegészítsük a bolygók kialakulásának és fejlődésének történetét.” – nyilatkozta Dr. Miljkovic, a tanulmány első szerzője.
Az Apollo-8 képe a Déli-Sark-Aitken-medence északi határán húzódó hegyekről (NASA)
A kisbolygók dinamikáját a holdi fejlődésre vonatkozó modellek összevetésével Dr. Miljkovic és csapata arra a következtetésre jutott, hogy a Hold elveszthette a legkorábbi becsapódásaira utaló nyomokat. A tanulmányban kísérletet tettek a kutatók, hogy felfedjék az ellentmondásokat az elméletek és a kráterezettségből származó megfigyelések között, ezzel rámutatva arra, hogy még várnak ránk megértésre szoruló elemek a Hold történetében.
A következtetéseket a jövőben át lehet fordítani a korai földi folyamatokra is, mely elvezet minket a fiatal bolygónkat ért becsapódásos események megértésére és arra, hogy azok hogyan hatottak a Föld későbbi fejlődésére.
Források:
[1] http://www.sci-news.com/space/young-moon-bombardment-10065.html [2] Miljković, K., Wieczorek, M. A., Laneuville, M., Nemchin, A., Bland, P. A., & Zuber, M. T. (2021). Large impact cratering during lunar magma ocean solidification. Nature Communications, 12(1), 1-6. [3] Rezes, D. (2021). Az NWA 13637 holdi meteorit kőzettani és geokémiai vizsgálati eredményei. Diplomamunka, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Kőzettan-Geokémiai Tanszék, Budapest, 122 p. [4] Smith, J.V., Anderson, A.T., Newton, R.C., Olsen, E.J., Wyllie, P.J., Crewe, A.V., Isaacson, M.S., & Johnson, D. (1970). Petrologic history of the moon inferred from petrography, mineralogy and petrogenesis of Apollo 11 rocks. Proceedings of the Apollo 11 Lunar Science Conference, 1, 897-925. [5] Wood, J. A., Dickey Jr, J. S., Marvin, U. B., & Powell, B. N. (1970). Lunar anorthosites and a geophysical model of the moon. Geochimica et Cosmochimica Acta Supplement, 1, 965-988. [6] Elkins-Tanton, L. T., Burgess, S., & Yin, Q. Z. (2011). The lunar magma ocean: Reconciling the solidification process with lunar petrology and geochronology. Earth and Planetary Science Letters, 304(3-4), 326-336.
Immár több, mint 50 éve, hogy Neil Armstrong az Apollo 11 parancsnokaként kimászott a „Sas” névre keresztelt leszálló modul szűk nyílásán és egy „kis lépéssel” megvetette lábát a Holdon. Az Apollo program utolsó küldetése 1972-ben, az Apollo-17 volt. Ezután a hatalmas költségek miatt leállították a küldetéseket és embert szállító misszió nem indult többet égi kísérőnk felszínére.
A NASA 2017-ben jelentette be az Artemis programot, amelynek célja, hogy újra embert juttasson a Holdra sőt, állandó és fenntartható holdbázist alakítson ki annak felszínén. A hosszútávú célok között nem titkoltan a magánvállalatok bevonásával történő tudományos, gazdasági és bányászati tevékenységek is szerepelnek. Az Artemis program nem csak az emberiség Holdra való visszatéréséről szól. A missziók alatt összegyűjtött ismeretek és tapasztalatok nagyban segíteni fogják a közel(?)jövő Mars küldetéseit is.
Forrás: NASA
Az Artemis egy rendkívül összetett, nagyszabású program számos misszióval és alprojekttel, amelyek közül több már megvalósult, illetve jelenleg is folyamatban van. Ilyen projekt a kis és közepes méretű rakományok eljuttatása a Hold felszínére magáncégek segítségével (CLPS – Commercial Lunar Payload Services – kereskedelmi célú hasznos teherszállítási szolgáltatás), amelynek részeként például az Astrobotic Technology magáncég Peregrine-nek nevezett leszálló egysége fogja a Holdra szállítani a magyar Puli Space Technologies mini roverét is.
Forrás: NASA
Néhány napja, szeptember 20-án hétfőn a NASA bejelentette az Artemis program egy újabb küldetésének leszállási helyét.
A VIPER (Volatiles Investigating Polar Exploration Rover – illékony anyagokat vizsgáló sarki felfedező rover) misszió célja, hogy egy önjáró robot segítségével vízjég után kutasson a Hold déli pólusa közelében fekvő és állandóan árnyékban levő területeken. Konkrét landolási és kutatási helyszínként a Nobile-kráter nyugati pereménél elterülő 93 négyzetkilométeres részt jelölték meg. A NASA négy szempont alapján választotta ki a végső helyszínt:
Közvetlen rálátás a Földre, ami műholdas átjátszás nélküli kommunikációt biztosít.
A napfényhez való hozzáférés a rendszerek működtetéséhez szükséges napenergia előállításához.
A megfelelő terepviszonyok.
A várhatóan vízjeget tartalmazó helyszín tudományos értéke.
További három kutatóhely is szóba került a kiválasztási folyamat során. A Haworth-kráter, a Shackleton- és a de Gerlache-kráterek között húzódó gerinc, valamint a Shoemaker-kráter is versenyben voltak, azonban a vizsgálatok alapján a Nobile-kráter felelt meg legjobban a kutatók és mérnökök által meghatározott feltételeknek.
“Miután a VIPER leszállt a Hold felszínére a déli pólus környékén víz és más erőforrások jelenlétére vonatkozó méréseket fog végezni.” – nyilatkozta nemrégiben Thomas Zurbuchen asztrofizikus, a NASA Science Mission Directorate megbízott igazgatója. “A VIPER által visszaküldött adatok világszerte további betekintést nyújtanak majd a holdkutatóknak Holdunk kozmikus eredetébe, fejlődésébe és történetébe.”
A VIPER holdjáró által összegyűjtött és Földre továbbított információ nemcsak azt segít majd megjósolni, hogy a hasonló terepviszonyok alapján hol található vízjég a Holdon, hanem egy globális holdi erőforrástérkép elkészítéséhez is hozzájárul majd. A golfautó nagyságú rover hat különböző helyszínt fog felkeresni a tervek szerint, összesen mintegy 16-24 km távolságot megtéve. A kutatók legalább három próbafúrást és mintavételt fognak végrehajtani a VIPER egy méter mélyre is leásni képes Trident fúrófejével. A küldetés tervezett időtartama 100 nap lesz, aminek bizonyos részében a 430 kg-os VIPER teljes sötétségben, akkumulátorai feltöltése nélkül kell, hogy üzemeljen. Fontos érdekesség, hogy a marsjáróktól eltérően a VIPER-rel szinte megszakítás mentesen tudnak majd kommunikálni az irányítóközpontból.
A VIPER projekt a korábban tervezett, ám 2018-ban törölt Resource Prospector küldetés utódja. A missziót a NASA már fentebb említett CLPS kezdeményezésének keretében élesztették újjá. A már ugyancsak említett Astrobotic Technology fejleszti a rovert Holdra juttató Griffin leszállóegységet, amit az Elon Musk által alapított SpaceX vállalat Falcon Heavy hordozórakétája fog elrepíteni a célig.
Miért olyan fontos, hogy van-e vízjég a Holdon?
Az indiai Chandrayaan 1 orbiter és a NASA LCROSS holdkráter megfigyelő és érzékelő műholdja hidroxid létezésére utaló nyomokat észleltek a holdi pólusokon, amiből vízjég jelenlétére következtethetünk az olyan állandóan árnyékos, napfénytől védett területeken, mint például a kráterek alja. Az ősi üstökösbecsapódások következtében a felszínen felhalmozódott nagy mennyiségű vízjég értékes, létfontosságú erőforrást jelenthet a jövő űrhajósai számára. A VIPER rover fedélzetén lévő műszerek célja, hogy vízjeget találjanak a Hold felszínen, vagy alatta. A Honeybee Robotics által fejlesztett TRIDENT (Regolith and Ice Drill for Exploring New Terrains) elnevezésű fúrókar képes akár egy méter mélyről is felszínre hozni a mintát további elemzés céljából. A talajmintákat az alábbi három műszerrel vizsgálja meg a holdjáró:
Mass Spectrometer Observing Lunar Operations (Msolo) – Illékony anyagok (például a vízjég), ásványi összetétel elemzésére és az ionok tömeg-töltés arányának mérésére alkalmas spektrométer.
Near InfraRed Volatiles Spectrometer System (NIRVSS) – Eredetileg a Resource Prospectorhoz kifejlesztett műszer, amely a mintákban fellelhető illékony anyagok elemzésére (például, hogy az érzékelt hidrogén atomok vízmolekulákhoz, vagy hidroxilhoz kapcsolódnak-e), valamint a kőzetminta ásványi anyag összetétel vizsgálatára szolgál. A redszer része egy széles spektrumú, a fúrót figyelő kamera, valamint a felszín hőmérsékletét nagyon kis léptékben érzékelni képes szenzor is.
Neutron Spectrometer System (NSS) – Érzékeny neutron spektrométer-rendszer, amely a vizet 10 milliomodrésznyi érzékenységig képes kimutatni.
Forrás: NASA
A VIPER navigációs kamerákkal, sztereokamerákkal és a veszélyes tereptárgyak észlelésére és elkerülésére szolgáló kamerákkal is fel lesz szerelve. A rover várhatóan hosszú éles árnyékokkal és sötét völgyekkel tagolt, állandó szürkületben lévő holdi tájat fog dokumentálni, amely teljesen eltér majd a korábbi leszállóhelyek fény és terepviszonyaitól.
Forrás: NASA
A Curiosity és a Perseverance mars roverek futómű rendszereivel ellentétben a VIPER négy keréken fut, amelyek mindegyike független felfüggesztéssel és aktív kormányzással rendelkezik. Ez lehetővé teszi a holdjáró oldalirányú mozgatását is. A VIPER kétfajta sebességgel tud haladni. A lassú, 10 cm/másodperc sebességet a tudományos műveletek során használják majd, míg ennek kétszeresével a pontról pontra való haladáskor mozgatják a holdjárót.
Forrás: NASA
A VIPER lesz a NASA első automata rovere a Holdon. Landolását 2023. második felére tervezik. Előtte azonban több holdraszállási kísérletre is sor kerülhet még. A már említett CLPS-missziókra, az Astrobotic Peregrine Lander és az Intuitive Machines Nova-C Lander jóvoltából akár már jövőre sor kerülhet. Oroszország azt reméli, hogy 2022-ben a Holdra küldheti Luna 25 nevű leszállóegységét, és a Japán Űrkutatási Ügynökség is tervezi a Smart Lander for Investigating the Moon (SLIM) nevű holdi leszállóegység Holdra juttatását.
Forrás: Astrobotic.com
A feltörekvő űrhatalmak közül India és Izrael is újabb holdi küldetéseket tervez a 2019-es sikertelen leszállási kísérleteket követően. India a Chandrayaan 3-mal, Izrael pedig a Firefly Aerospace Genesis leszállóegységével száll majd be a „Hold-versenybe”.
A NASA 2025-ben a Lunar Trailblazer űrszondát küldi a Hold felszíni jegének feltérképezésére. A Trailblazer a NASA SIMPLEx programjának részét képező kisebb küldetésként a nagyobb napfizikai IMAP küldetéssel fog együtt utazni. A Hold körüli pályán is nagy forgalom várható. A NASA egyenlőre még tervezi a Space Launch System (SLS) rakéta első, személyzet nélküli repülését 2021 decemberében, amely megkerülve a Holdat 10 apró műholdat fog pályára állítani. Az SLS az a rakéta, amely végső soron az amerikai űrhajósokat viszi majd vissza a Holdra.
Ezt megelőzően azonban a CAPSTONE orbiter indul útnak 2021. október 20-án a NASA Wallops indítóközpontjából egy Rocket Lab Electron rakéta rakományaként. A CAPSTONE projekt a tervek szerint 2024-ig megépülő Lunar Gateway platform koncepcionális és technikai alapjait hivatott lerakni. A Lunar Gateway egy, a Hold körül keringő űrállomás lesz, amely tudományos laboratóriumként és mintegy tranzit állomásként fog szolgálni a jövő Hold, Mars és mélyűr küldetéseihez.
Forrás: NASA
Látható, hogy a holdkutatás és űrhajózás izgalmas évei állnak előttünk és a VIPER rover missziója a Nobile kráter sötét régióinak felfedezésére csak egy a sok rendkívül érdekes küldetés közül.
Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.
A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).
Pluto és holdjai, üstökösök, mély-ég objektumok, csillagok, exobolygók…
Miután végigmentünk a Naprendszer bolygóin és az aszteroida-övezeten, még rengeteg égitest és objektum van, melyek azért szerepet játszanak egy-egy műben.
Kezdjük először a Neptunuszon túli objektumokkal. A múltban e terület tudományos-fantasztikus környezetként való felhasználását a Plutóra korlátozták, tekintettel annak viszonylag korai felfedezésére. Ebből az időből azonban nem találunk magyar vonatkozásokat.
A Pluto leginkább viszont a modern kori animációs sorozatokban tűnik fel. A Futurama-ban például pingvinek élőhelyeként emlegetik. A Rick and Morty című sorozatban már nagyobb szerepet kap: Jerry szerint a Pluto ugyanis még mindig bolygó (holott 2006-ban törpebolygóvá minősítették). E kijelentés hatására a plutóiak az égitestre viszik őt és Mortyt, ahol hősként és hírességként kezelik őket. Sőt, el kell hitetniük a polgárokkal, hogy a Pluto még mindig bolygó, hogy így tovább bányásszák a magjából a plutóniumot.
Még a Naprendszeren belül maradva beszéljünk kicsit az üstökösökről. Ezek mindig nagy hatást gyakoroltak az emberekre, rengeteg mítosz vagy éppen vallási csoport, szekta kapcsolódik hozzájuk. Jules Verne: Hector Servadac című regényében kiderül, hogy a Föld néhány jelentéktelen darabját a Gallia fantázianevű üstökös vonzotta magához, s szereplőinknek tulajdonképpen e darabokon kell túlélniük, illetve megtervezni visszatérésüket a Földre. Arthur C. Clarke 2061 Űrodisszeia folytatásregényében ugyan csupán mellékesen látogatják meg a Halley-üstököst, a regény azonban azért kapta e címet, mert az üstökös valóban ekkor fog visszatérni.
Ezek után térjünk át a mély-ég objektumokra. Közülük talán az egyik leglátványosabbak a galaxisok. Ezekből a közelsége és szabad szemmel való láthatósága miatt a legnépszerűbb az Andromeda-köd. Talán kevesen tudják, de A Galaxis Őrzői című Marvel-filmek itt (és nem a saját galaxisunkban) játszódnak.
Egy másik, kevésbé ismert társa a Pegazus-galaxis. A science-fiction világában itt játszódik a Csillagkapu: Atlantis című sorozat. A Nagy Magellán-felhő ugyan a déli égbolton látszódik, de mivel igen látványos szabad szemes objektum, előszeretettel jelenik meg sci-fikben. A Marslakó A Mostohám sci-fi vigjáték címadó szereplője nem a Marsról, hanem éppen e felhőből érkezett a Földre, hogy azt elpusztítsa. A Marvel-univerzumban ez ad otthon a Kree Birodalomnak, akikkel például a Marvel Kapitányban találkozhatunk.
Folytassuk a csillagködökkel: ezeket általában sci-fi filmek és sorozatok egyes jeleneteinek hátterében láthatjuk, egyszerűen azért, mert jól mutatnak például a parancsnoki hídról… A Lófej-köd azonban helyszínként is szolgál Isaac Asimov Csillagok, akár a por című regényében, ahol egy fiktív bolygót találnak a köd belsejében. Ugyanide lyukadnak ki Douglas Adams: a Galaxis útikalauz stopposoknak regénysorozatában.
A mély-ég objektumok után vizsgáljuk meg a csillagokat, illetve az azok körül keringő égitesteket és -rendszereket, vagyis az exobolygókat. Amikor a Naprendszer bolygóinak elszállt a varázsa, a sci-fi szerzők hamar más csillagok felé fordították a figyelmüket. Igazából ez már a 20. század elején megjelent, de igazán akkor vált népszerűvé, mire feltérképeztük a Naprendszert és rájöttünk, hogy (rajtunk kívül) nem található benne intelligens élet…
Az első említésre méltó csillag az Ophiuci-36. Ez egy hármas csillagrendszer 19,5 fényévnyire innen a Kígyótartó (Ophiocus) csillagképben. Frank Herbert Dűne-sorozatában e létező csillag körül kering az általa kitalált, fiktív bolygó, a Giedi Prime, amely a Harkonnenek hazája. A következő csillag az Eridani-40, amely szintén egy hármas csillagrendszer az Eridanus csillagképben. Talán a legepikusabb kitalált bolygó kering körülötte, ami pedig nem más, mint a Star Trek univerzumából a Vulcan, Spock otthona. Emellett az Andy Weir tollából nemrég megjelent Hail Mary küldetésben is található körülötte egy Erid fantázianevű bolygó, melyen egy pókszerű idegen faj él. A fantáziabolygó kialakulásához és a rajta megjelenő élethez az író az itt 2018-ban felfedezett szuperföldet, az Eridani-40Ab-t vette alapul.
A következő az Alfa Centauri. Mivel ez az egyik legközelebbi és ezért legfényesebb csillag, gyorsan megragadja a sci-fi szerzők fantáziáját. James Cameron AVATAR című filmjében e csillag körül kering a Polyphemus nevű fiktív gázóriás, melynek van egy szintén kitalált holdja, a Pandora, melyen a cselekmény játszódik.
Stanislaw Lem A Magellán-felhő című regényében a Gaia nevű hajó fedélzetén emberek egy kis csoportja hagyja el a Földet az Alpha Centauri rendszer felé. Majdnem nyolc év utazás után szerves életre utaló jeleket találnak a rendszer egy másik csillaga, a Proxima Centauri körül keringő bolygón. Ez az élet valószínűleg a Centauri rendszer másik bolygójáról származik, a mű végére pedig ki is derül, hogy az Alpha Centauri körül keringő egyik bolygót fejlett civilizáció lakja.
Isaac Asimov Alapítvány és Föld című művében a csillag körül egy óceánnal borított világ, az Alpha kering. Az emberiség utolsó túlélői az itt található, Jamaica-méretű szigeten élnek látszólagos egyszerűségben, a polinéz kultúrákhoz hasonlóan. Az Altair csillag a nagy nyári háromszög része, a Sas csillagkép alfája. Ennek egyik fiktív planétáján, az Altair IV-en játszódik a ma már klasszikussá vált Tiltott Bolygó című sci-fi film. Emellett Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című sorozatában az egész galaxisban az ebben a rendszerben gyártott úgynevezett Altair-dollár az általános fizetőeszköz.
Másik, hasonlóan nagy népszerűségnek örvendő csillag Betelgeuse az Orion-csillagképben. Vörös óriás állapota miatt elképzelhető, hogy szupernóvává válik. Ez történik Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlen című regényének végén. Pierre Boulle A majmok bolygója című regényében az ominózus bolygó e csillag körül kering. A Canopus a déli égbolt legfényesebb csillaga a Hajótat (Carina) csillagképben. Ennek harmadik bolygója egy másik klasszikus helyszín, Frank Herbert Dűnéje, az Arrakis.
A Sárkány csillagképben található Chi Draconis körül kering egy, a sci-fi univerzumában szintén közismert fiktív bolygó, a Chi Draconis VII. Ha így nem ismerős, akkor talán a lakóiról, akik Mimbarnak nevezték el. Ők a BABYLON-5 című sorozat egyik fő idegen faja. A Delta Pavonis a déli Páva csillagkép negyedik legfényesebb csillaga. Frank Herbert Dűne-univerzumában e csillag körül kering az Atreides-ház szülőbolygója, az óceánokkal borított Caladan. Az Epszilon Eridani a déli féltekén lévő Eridanus csillagképben található. A már sokszor emlegetett BABYLON-5 nevű állomás e csillag egyik fiktív bolygója, az Epszilon III és holdja körül kering. A Perszeusz csillagkép Omicron Persei nevű csillaga körül kering a Futurama sorozatban az Omicron Persei 8. Itt élnek az omikroniak, akiknek uralkodója rajong a 20. századi sorozatokért és többször borsot tör főhőseink orra alá.
A Tau Ceti a Cet csillagképben található, a mi napunkhoz hasonló, bár kissé melegebb, aktívabb csillag. Éppen ezért elég általános helyszínnek számít a sci-fi univerzumában. Isaac Asimov Acélbarlangok című regényében az itt található legbelső bolygó, a fiktív Aurora volt az emberiség első, a Naprendszeren kívüli telepe. Emellett ebben a rendszerben tér magához Andy Weir főhőse, Ryland Grace a Hail Mary küldetés elején. A Tau Ceti azonos nevű bolygóján játszódik a Barbarella című 1968-as sci-fi. A Vega a nyári égbolt egyik legszembetűnőbb csillaga, a nagy nyári háromszög egyik alkotója és a Lant csillagkép alfája. Éppen ezért hamar megragadja az alkotók fantáziáját.
A magyar musicalek világába is bekerült, ugyanis a Padlás-ban a szellemek innen várják és Rádiós illetve a robotja maga is innen észlel egy rádióüzenetet („Líra Vega irányából”), aki maga a Révész lesz, aki átviszi a szellemeket az örök szépség csillagához, a Vegához. Isaac Asimov Alapítvány-sorozatában a Vega a Galaktikus Birodalom egyik fő központja és leggazdagabb tartománya. Carl Sagan Kapcsolat című regényében a Vega az a csillag, ahonnan a földönkívüliek által küldött jelet észlelik. A Zéta Reticuli a déli Háló (Reticulum) csillagképben található. Ez egy olyan csillag, mely szintén egy nagyon epikus helyszínnek ad otthont. A körülötte keringő fiktív LV-426 nevű bolygóról származnak ugyanis az Alien-ek. A Zéta Tucanae a szintén déli csillagkép, a Tukán egy csillaga. A BABYLON-5 című sorozatban a fiktív Zéta Tucanae III Kentauri Prime néven is ismert, vagyis a kentauriak szülőhazája és a birodalom központi bolygója.
Az izgalmas exobolygó-kutatás során a csillagászok rengeteg, más csillagok körül keringő égitestet, sőt, azok rendszerét fedezték fel. Egy-egy ilyen felfedezés pedig igencsak hajlamos meglendíteni a sci-fi szerzők fantáziáját. Például A farkas gyermekei című sorozat a Kepler-22b-n játszódik, ami a Hattyú csillagképben, a Kepler-22 nevű csillag körül kering. A sorozatban az emberi faj egy lehetséges új bölcsőjeként szolgál.
Új felvételek kerültek napvilágra a Mars és Jupiter közötti kisbolygóövezet 42 legnagyobb aszteroidájáról – számol be a sciencealert.com. Egy csillagászokból álló nemzetközi csapat az ESO VLT (Very Large Telescope – Nagyon Nagy Távcső) nevű óriásteleszkópja segítségével vadonatúj képeket készített ezen égitestekről.
“Idáig csupán három nagy, fő kisbolygóövezet-beli égitestről voltak nagy felbontású képeink, a Ceresről, a Vestáról és a Lutetiáról, melyeket a NASA és ESA Dawn és Rosetta missziók tártak fel számunkra.” – mondta Pierre Vernazza csillagász – “Megfigyeléseink jóval több égitestről készítettek éles képeket, összesen 42-ről.”
Ez az új felmérés egy sokkal átfogóbb munka, célja az egyes égitestek kollektív tulajdonságainak vizsgálata, az egyedi jellemzőik helyett. Ezekhez új, háromdimenziós adatokat is felhasználnak, melyek segítenek feltárni ezen égitestek valódi alakját, illetve tömegét. Általánosságban elmondható, hogy ezek a kisbolygók két morfológiai kategóriába sorolhatók: egyik a kerekebb, másik pedig a hosszúkás égitesteket foglalja magába. Utóbbira a kutyacsont-alakú Kleopatra kisbolygó a legjobb példa. Az új adatok azt is feltárták, hogy az aszteroida két holdja, az Alexhelios és Cleoselene a Kleopatráról kilökődött anyagból születtek.
Érdekes, hogy ezek a kategóriák nincsenek összefüggésben az átmérővel. A 940 kilométeres Ceres egy megközelítőleg gömb alakú égitest, akárcsak a 434 kilométeres, törpebolygó-jelölt Hygeia; míg az 520 kilométeres Vesta és a 274 kilométeres Sylvia már szabálytalanabb alakú. A 146 kilométeres Flora és a 144 kilométeres Adeona már szintén közelebb állnak a gömbhöz.
Az új háromdimenziós adatok határozottabb kereteket biztosítottak a tudósok számára az égitestek térfogatának kiszámításához. Ha az égitest térfogata és tömege is ismert, kiszámíthatóvá válik a sűrűsége és az összetétele. Földünk sűrűsége átlagosan 5,51 g/cm3. A legkisebb sűrűségű aszteroida sűrűsége 1,3 g/cm3 (mely minden bizonnyal egy porózus, szenes összetételű kisbolygó), míg a legsűrűbbeké, a Psyche és a Kalliope, 3,9 g/cm3 és 4,4 g/cm3 (mely kő-vas összetételt sugall).
Ezek a mérések (is) azt sugallják, hogy a kisbolygóövezet különböző összetételű, és így különböző eredetű égitestjei merőben más helyekről származnak, mint jelenlegi tartózkodási helyük. “A megfigyeléseink egy jelentős bizonyítékot nyújtanak a kisbolygók létrejöttük utáni migrációira.” – véli Josef Hanuš, a csehországi Károly Egyetem munkatársa.
Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.
A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).
Gázbolygók és holdjaik
A Jupiter és a Szaturnusz (illetve úgy általában a gázóriások) már nem kapnak annyi főszerepet, mint a belső bolygók. Ennek oka gázóriás mivoltuk, amiért természetesen betelepítésre alkalmatlanok. Holdjaik jeges, mérgező, de mindenesetre kietlen világok, melyek szintén kevésbé vonzzák az írók fantáziáját… A legnagyobb gázóriás a Jupiter. Talán leglátványosabb megjelenése Stanley Kubrick Űrodisszeia-adaptációjában látható. Bár a regény a Szaturnusz rendszerében játszódik, Kubrick inkább a Jupiterre helyezte át, mert azt olcsóbb volt megvalósítani a filmvásznon. Itt a monolit idegen technológiája olyan folyamatokat idéz elő, mely a Jupitert csillaggá alakítja. A Futuramában is körülötte kering egy eltévedt monolit, található rajta egy egyetem és megtudhatjuk, hogy a bolygónak eperillata van. A bolygónak rengeteg holdja van, ezek közül a négy legnagyobb, úgynevezett Galilei-hold jelenik meg talán leggyakrabban a science-fiction irodalmában. Több Jupiter-hold is megjelenik Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című regényében.
A sorban az első az Io. Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című ifjúsági regényében főhősünk az Io-n kerül ellentétbe egy szíriai kémmel egy klímaprobléma kapcsán. Kim Stanbley Robinson 2312 című regényében a hold egy barátságtalan és veszélyes hely, amelyben nyilvánvalóan nagy szerepe van a vulkanizmusnak. Ennek ellenére mind a négy nagy holdnak megkezdték a terraformálását. Sean Connery Gyilkos Bolygó című régi sci-fije is itt játszódik. A magyar címválasztás ismét érthetetlen, hiszen egy holdon járunk, az eredeti címe Outland. Ebben a színész egy szövetségi marsallt alakít, akinek egy bányászkolóniát kell felügyelnie, de hamarosan különös halálesetek történnek…
A második hold a jeges Europa. Stanley Kubrick Űrodüsszeia-adaptációjában, amikor a Jupiter csillaggá válik, az Europa kiolvad és zöld oázissá változik. A folytatásban ötven évvel később már trópusi óceánvilággá vált, ahonnan az emberek ki vannak tiltva. Emellett itt játszódik Jeff Carlson sorozata, a Fagyott égbolt.
A harmadik nagy hold a Merkúrnál is nagyobb Ganymedes, mely a sci-fi írók kedvenc hely-színe, akik élhető területeket keresnek a külső naprendszerben. Arthur C. Clarke Űrodisszeia-folytatásaiban a Ganymedest melegíti az új nap, így az egyenlítőjén egy nagy tó található, és a holdon található Anubis City a gyarmatosítás egyik központja. James S. A. Corey A térség című sorozatában szintén él egy kolónia a Ganymedesen, melyet tükrökkel melegítenek (amik közül néhány egy fegyveres konfliktus miatt a felszínre zuhan). Ez problémás, hiszen itt zajlik a Naprendszer élelmiszertermelésének nagy része. Illetve ez a színhelye néhány baljós genetikai kísérletnek is…
A Szaturnusz festői bolygója is nagyobb szerepet kap néhány tudományos-fantasztikus műben. A sci-fi hajnalán számos mű használta helyszínéül. Miután azonban megállapították gázbolygó mivoltát, az új színhelyek alapja inkább gyűrűrendszere és holdjai lettek. A legklasszikusabb megjelenése Arthur C. Clarke 2001: Űrodisszeia című művében van, ahol minden a bolygó körül játszódik.
Ugyanitt a Iapetuson (a könyvben Japetus-nak van a hold írva) találja meg Dave Bowman a monolitot. A Iapetuson a valóságban is található egy sötét színű anyagkidobódás a Phoebéról, körülötte fehér a hold többi része. A regényben e fehér részen találja meg Dave a monolitot. Érdekesség, hogy amikor a regény megjelenése után 13 évvel a Voyager-szondák megérkeztek a Iapetushoz, valóban láttak egy fekete kis foltot a fehér terület közepén. Carl Sagan tagja volt a képalkotó csapatnak, s rögtön el is küldte a képet Clarke-nak, azzal a szöveggel: „Rád gondoltam…”
Talán épp az Űrodisszeia iránti tisztelgésként az Interstellar című filmben a rendező, Christopher Nolan is a Szaturnusz mellé helyezi el a féregjáratot, melyen át az Endurance igyekszik új, élhető földet találni az emberiség számára. Mind a bolygó, mind egyes holdjai, például a Mimas, megjelennek Issac Asimov Lucky Starr és a Szaturnusz holdjai című regényében.
Ugyancsak említésszerűen, de a Titan megjelenik a Gattaca című filmben, ugyanis a főhős egy olyan küldetésre készül, melyben navigátornak jelölték ki. Kim Stanley Robinson 2312 című regényében egyes emberek az Enceladuson található mikrobákat esznek, abban a hitben, hogy azoknak gyógyító hatása van, a Iapetuson pedig egy óriás város épült fel a hold központi gerince mentén. Ha már a Phoebét emlegettük… A tudósok nem tartják kizártnak, hogy a hold valójában egy, a Szaturnusz gravitációja által rabul ejtett kóbor aszteroida, amely végül is bárhonnan származhat, akár a Naprendszeren kívülről is. Ezt az elméletet James S. A. Corey is meglovagolja, ugyanis A térség című sorozatban a történet innen indul, mivel ez a protonmolekula szülőhelye. Miután erről tudomást szereznek, jól el is pusztítják.
Az Uránusz és a Neptunusz esetén a magyarul megjelent művekben nem is igazán fordul elő, hogy egy történet központi elemei legyenek. Ennek fő oka, hogy népszerűségük eltörpül a hatalmas Jupiter és a látványos Szaturnusz mellett, s ugyanez igaz a holdjaikra is…
Kezdjük először is az Uránusszal. Tulajdonképpen egy magyarul megjelent sci-fi regény sem foglalkozik vele behatóan, de még a külhoniak közt sem találunk semmi említésre méltót. Pontosan, éppen, hogy csak említik, de központi szerepe nemigen van. Ugyanez igaz a filmes renoméjára is.
Az Uránusz és Neptunusz. Fotó: NASA, ESA, A. Simon (NASA Goddard Space Flight Center), M.H. Wong és A. Hsu (University of California, Berkeley)
Például feltűnik a Doctor Who-ban – ilyen feltűnése a többi bolygónak is majdnem mind volt a sorozatban, de mivel nem lényegesek, kihagytam őket. Viszont mindenképpen szeretném ismét példának hozni a Futurama sorozatot, bár ott is éppen csak megemlítik. Ám egy több évtizedes poént sütnek el: a jövőben a bolygó nevét megváltoztatják, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a már emlegetett viccnek. Az Uránusz angolul kiejtve hasonlít ugyanis a „your anus” kifejezéshez (az ánusz pedig ugyebár a végbélnyílásunkat jelenti). A sorozat tudósai azonban valószínűleg megbuktak biológiából, mert a bolygó a Urectum nevet kapja. Ez kiejtve „your rectum”, a rektum pedig magát a végbelet jelenti.
Folytassuk az Uránusz holdjaival, melyek közül egyetlent lehet megemlíteni, a legnagyobbat, a Titaniát. James S. A. CoreyA térség című sorozatában ezen a jeges égitesten található az emberiség legtávolabbi előörsének helye.
Utazzunk tovább a Neptunuszra, mellyel el is értük a Naprendszerünk szélét, legalábbis, ami a nagybolygókat illeti. Olaf StapledonAz utolsó és első emberek című regényében, mely 1930-ban íródott, mikor még nem tudták, hogy a Neptunusz egy gázbolygó, az égitest lesz a végső otthona a már magasan fejlett emberi fajnak. A bolygót sűrű légkörűnek, de szilárd felületűnek ábrázolja. Ami a filmes világot illeti, a többek között Sam Neil és Laurence Fishburne által fémjelzett sci-fi horror, a Halálhajó is az égitest körül bolyong…
Az Ad Astra című filmben pedig a Neptunusz körül kering az a rosszul működő szerkezet, amely antianyag-robbanással fenyegeti a földet, s amely folyamatot a főszereplőnek (Brad Pitt) kell megakadályoznia. (Hozzáteszem, véleményem szerint a film igen gyenge lett – egy, apakomplexusról szóló pszichológiai történet, amit valamiért sci-fibe ágyaztak…)
A Futurama-ban a Neptunusz északi sarka az otthona az igen erőszakos robotmikulásnak, de Elzar, a szakács is egy neptuni faj kék bőrrel és négy karral. Illetve az egyik epizódban a szereplők kikötnek a Neptunusz Triton nevű holdján.
A világhírű természettudós (fizikus, geodéta-geofizikus) és kultúrpolitikus, báró Eötvös Loránd szobrának avatására a XII. kerületi Gesztenyés parkban 2021. október 5-én került sor.
Rieger Tibor Kossuth-díjas szobrászművész alkotásának – eredetileg tavaly novemberre tervezett – avatását (az Eötvös 100 Emlékév záróeseményét) a járványhelyzet miatt közel egy évvel el kellett halasztani. Kultúra és tudomány dolgában egyaránt helyes tájékozódásra tanít Eötvös Loránd és nemzedékének öröksége – vallják a Gesztenyés-kertben megjelent intézmények és civil szervezetek vezetői, akik az eötvösi életmű több mint egyszáz tisztelője jelenlétében, ünnepi körülmények között avatták fel báró Eötvös Loránd szobrát. További információ az https://eotvos100.hu oldalon.
Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.
A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).
Kisbolygók
Mivel az aszteroida-övezet a Mars és a Jupiter között húzódik, ahelyett, hogy tovább utaznánk a gázóriásokra, merüljünk most el a sziklarengetegben, s nézzük meg, hogy egyes darabjai miként jelennek meg a science-fiction univerzumában. A csoportosítást itt természetesen az adott égitestek szerint végeztem. Szeretném még megjegyezni, hogy a valódi aszteroida-öv sokkal tágasabb, mint azt a Star Wars: Birodalom visszavág című epizódjában láthatjuk, valójában nem kell attól tartanunk, hogy az övön áthaladva járművünket eltalálja egy (vagy több) aszteroida. Ezt sokkal hitelesebben ábrázolja a 2001: Űrodüsszeia filmadaptációja.
A kisbolygók közül az egyik legismertebb a Ceres. Hozzá ismét elővesszük Isaac Asimovot és sorozatát: A Lucky Starr és az aszteroidák kalózai című művében a Ceresen egy megfigyelőközpont található, ahonnan az aszteroidák és a kalózok is nyomon követhetők, egyes aszteroidákat pedig terraformálnak.
Hasonlót láthatunk a Futurama sorozatban is, amelyben az emberek egyedi házakban laknak egy-egy aszteroidán. A Lucky Starr és a Szaturnusz gyűrűiben megjelenik még a Vesta is, mely egy békekonferencia helyszíne.
James S. A. Corey A térség című sorozatában a Ceres az övbéliek központja, az aszteroida-övezet legnagyobb kolóniája. Forgási sebességét mesterségesen megnövelték és gyenge mesterséges gravitációt alakítottak ki rajta, amihez a rajta lakó, körülbelül 6 millió övbéli alkalmazkodik: magasabbak és vékonyabbak, mint a belső bolygók lakói. De ha már a sorozatról van szó, az adaptáció 5. évadában egy hírhedt űrkalóz, Marco Inaros veszi célba a Földet néhány aszteroidával és hadat üzen a belső bolygóknak.
Hasonlót láthatunk a Csillagközi invázió című filmben is, csak ott az idegenek indítják az aszteroidákat a Föld felé.
A másik, már inkább formátlan alakú, valóban aszteroida-szerű objektum az Eros. Orson Scott Card Végjáték (Ender’s game) című regényében (a film hagy némi kívánni valót maga után) az Eros az idegenek egyik előörse volt, akik mesterséges gravitációt hoztak létre rajta. Miután az emberek visszaszerezték, ide telepítették a parancsnoki iskolát, ahová Endert is tanulni küldik.
Ismét James S. A. Corey A térség című sorozatában az Eros jelenti az adaptáció első évadában minden fő baj forrását: a protonmolekula teljesen a hatalmába keríti, a lakosság nagy része ennek esik áldozatul. Eros végül önállósodik és a Föld felé indul, a becsapódást csak egy önfeláldozó tettel kerülik el, így az végül a Vénusznak ütközik. A sorozatban megjelenik még a Pallas, ami egy állomás az övben.
Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című művében egy kisbolygó becsapódása Észak-Olaszországban elpusztítja Padovát, Veronát és Velencét. A katasztrófa következményeként létrejön az Űrőrség, amely végül a Ráma észlelését is elősegíti.
Az Isten pörölye című regénynek már a címéből is következtethetünk a tartalmára. A mű tulajdonképpen a Tunguzka-eseményt veszi alapul, csak itt az emberiség a jövőben még időben felfedezi a Föld felé száguldó aszteroidát. Innentől kezdve a cselekményt az aszteroida pályáról való kitérítése és egy, az égitest érkezése köré felépülő vallási csoport működése mozgatja.
Isaac Asimov Robottörténeteiben jelenik meg az aszteroidák bányászata, amely egy igen népszerű témává vált.
