Avagy hogyan tudhattuk volna meg már a hatvanas években Alekszej Leonov „sci-fi” festményeiből, hogy mire készülnek a szovjetek a Holdon
Szerző: Vincze Miklós
A hős űrhajós-festő Alekszej Leonov (1934-2019) két héttel ezelőtti halálhíre által indíttatva nekiláttam, hogy beszkenneljem és feltöltsem a netre néhány festményét, melyeket Andrej Szokolovval közösen jegyeztek, s az 1967-ben kiadott „Ember a világűrben” (человек в космосе) képeslap-sorozatban jelentek meg. Ez lehetőséget adott, hogy hosszú évek után friss pillantást vethessek szerény űrgyűjteményem e becses kincseire, s megdöbbentő dolgokat fedeztem fel rajtuk: jeleket, melyek a szupertitkos szovjet emberes holdkomp, az LK (лунный корабль) tervezett küldetésének egyes elemeire utalnak. Sokak szerint ennek az egyszemélyes űreszköznek maga Leonov lehetett volna a pilótája, vagyis a Szovjetunió első embere a Holdon. Lássuk csak, miféle jelekre is gondolok!
Az első képen, melynek címe „A Holdon” egy négylábú holdraszálló űrhajó alsó részét láthatjuk szépen pihenni a kráterezett holdfelszínen, távoli hegyekkel és a Földdel a horizonton.
Az űreszköz oldalán hengeres szerkezeti elemeket vehetünk észre (ezek nyilvánvalóan kisebb külső rakétafúvókák), illetve kicsiny gömb alakú hajtóanyagtartályokat. Ma már tudjuk, hogy ez az elrendezés igen hasonlít a valódi „titkos” LK leszállási műszeregységén láthatóhoz (ld. az alábbi képeket), s az is kitűnik, hogy a holdkomp legalján — az Apollo holdkompjával ellentétben — nem egyetlen nagy, hanem több kisebb hajtóműfúvókát találhatunk, akárcsak az LK esetében.
Balra: A valódi LK leszálló egysége (forrás: Rick Barkley, facebook) Jobbra: Az LK le- és felszálló főhajtóművei (forrás: astronautix.com)
Most jön az igazán érdekes rész! A következő festmény a „Start a Hold felszínéről” címet viseli, s ennek megfelelően egy fölemelkedő űrhajót látunk, amint jóval a kráterekkel és hegyekkel szabdalt vidék fölött járatja a hajtóművét. Alaposan összevetve ezt a képet az előző festménnyel, meggyőződhetünk, hogy ezen valószínűleg az amott látott holdkomp egy része, „felszálló fokozata” látható.
Összevetve a két Leonov-képet (s ragaszkodva a feltételezéshez, hogy a két űrhajó ugyanaz) arra kell, hogy következtessünk, hogy az itt működő csonkakúp-alakú hajtóműegység — mely jócskán belóg a „felszálló fokozat” kabinajtaja alá — az előző képen a lábakkal felszerelt „leszálló fokozat” belsejében kellett, hogy rejtőzzön. A méreteket összehasonlítva így nyilvánvalóvá válik, hogy az itt működés közben látható hajtóművek azonosak azokkal, amelyeket az első festményen a holdfelszínen, az űreszköz legalján láttunk. Ma már tudjuk, hogy pontosan ilyen lett volna az LK felépítése is, amint ezt alább le is rajzoltam. Mondanom sem kell, mindez korántsem magától értetődő: az emlegetett Apollo-holdkompoknak például egy teljesen különálló hajtóműrendszere volt a Holdról történő felszálláshoz és a leszálláshoz (utóbbi teljes egészében a Holdon is maradt). Akárcsak Leonov festményein, az LK „leszálló fokozata” ezzel szemben lényegében csupán egy állványként, indítóállásként szolgált a starthoz.
A harmadik kép, melynek címe „Indulás a Föld felé” volt számomra a legtalányosabb. Itt a már jól ismert űreszközünket látjuk, immár a Hold körüli pályán, ám nyitott ajtóval, s egy onnan szabadon „kilógó” kábellel. Mindeközben a háttérben egy másik stilizált űrhajó éppen begyújtja a hajtóművét és (amint a festmény címe sugallja) a Föld felé indul, maga mögött hagyva ezt a kedves holdkompot. Mi történik itt?
Fél évszázaddal később (no és Szovjetunió összeomlása után) ma már tudhatjuk, hogy a Holdról való felszállás után az LK, hasonlóan az Apollo-küldetésekhez, űrrandevút hajtott volna végre az LOK-űrhajóval (ez valójában egy Szojuz-változat). Viszont, az Apollo-tól eltérően, ezt követően az LK-holdkomp utasa nem egy kényelmes túlnyomásos dokkolóalagúton úszott volna át a másik hajóba, hiszen ilyet — valószínűleg súlycsökkentési okokból — ilyesmit az LOK-LK rendszerre nem is terveztek. Ehelyett a kozmonauta a Leonov által egy későbbi interjúban „sportosnak” nevezett módon, űrsétával szállt volna át az LK-ból a Szojuzba. S mindeközben (ahogy azóta is szinte mindig) egy biztosítóközél rögzítette volna, hogy el ne sodródjon. Ezt a biztosítóköteles, űrhajók között átszállós űrsétát ki is próbálták a Szojuz-4 és -5 páros űrrepülésén 1969-ben. Kipróbálták volna az amerikaiak is néhány hónappal később az Apollo-9 küldetésén (egy vészhelyzet-procedúraként beragadt átszállóajtó esetére), de Rusty Schweickart űrhajós rendetlenkedő gyomra keresztülhúzta ezeket a terveket.
(Forrás: North American Rockwell, Retro Space Images)
Így tehát arra jutottam, hogy a Leonov harmadik festményén lifegő „kábel” nem más, mint a hátrahagyott űrséta-biztosító kötél, melyet a képsorozaton láthatatlan űrhajós (akinek létezésére a képsorozat címe — Ember az űrben — utal) hagyott hátra, miután átszállt a holdkompból és hazaindult.
Jópofa érzés belegondolni, hogy habár ezek a festmények az 1960-as évek óta széles körben ismertek voltak, a nyugatiak (sőt, bárki a szupertitkos szovjet holdprogram résztvevőin kívül) nem tudták őket helyesen értelmezni, sőt talán meg sem próbálták, hiszen sci-fi munkákként tekintettek rájuk. Mai szemmel már úgy tűnik, hogy a sorozat ugyan némileg stilizált, de a lényeget tekintve korrekt bemutatása a tervezett szovjet holdraszállásnak – éppen a küldetésre kijelölt űrhajós ecsetvonásain keresztül.
