Már hosszú hetek óta vártam arra, hogy végre otthon legyek, vidéken, ahol egy régi, sokat látott 60/900-as (60 mm objektívátmérőjű, 900 mm fókuszú) lencsés távcsővel észleltem a Marsot. Előtte, „bemelegítés” gyanánt vetettem egy pillantást a Jupiter-Szaturnusz kettősére. A Szaturnusz gyűrűje pompás volt 90x-es nagyítással, a Jupiter azonban már lassan beleveszett a homályba. Majd a vörös bolygó következett. Hála a távcső hosszú fókuszának, egyáltalán nem jelentkezett a lencsés távcsövekre egyébként jellemző színhiba, a Mars korongja mindenféle színezés nélkül vöröslött. Magam is meglepődtem, hogy még ilyen kis objektívátmérőnél is jelentkeztek részletek a bolygón: a Mars déli Mare-területei összefolyva bár, de szépen látszottak. A természet közben páratlanul szép, csillagos égbolttal lepett meg, a szomszéd telken pedig még egy süni is ropogtatott valamit jóízűen. Tökéletes boldogság és nyugalom volt, ami ezen az estén fogadott az ég alatt.



Rezsabek Nándor

Egy régi albireós megfigyelőtársam, Tóth Miklós XV. kerületi kertjéből irányoztuk 15 cm-es reflektort az ég felé.

A Celestron OmniXLT 150 már sok éve bizonyítja remek képalkotását. A helyi asztroklímát tekintve (szerintem) nem volt rossz az ég, bár Miki szemöldökráncolásai nem ezt mondatták. Viszont a Jupiter élesen jött, holdjai szinte kiverték a szemem. Felhősávjai mellett könnyedén látszott a Nagy Vörös Folt is. A Szaturnusz atmoszférája, tovább a Titan mellett több kisebb holdja. Utóbb a mi Holdunkat is vizslattuk, miközben a megjelenő és beúszó felhők réseiben kontrasztossá váló egyszerű és komplex asztroblémek sora a földi meteoritkráter-kutatási témám szempontjából dobogtatta meg szívem. Azaz most annyira nem… ezek most kevésbé hoztak lázba. Egyetlen dologért jöttem, és küzdöttünk a kitakarással, a város szórt, valamint felkelő égi kísérőnk zavaró fényeivel, a vadkan módjára csörtető szomszéd mindent bevilágító teraszvilágításával.

Mars albedo/felszíni alakzatait akartuk látni, azonosítani, leírni! We Came Here to Rock – hogy ezúttal a brit metal klasszikus Saxont idézzem. Derekasan küzdöttünk. Kezdetben a horizontközeli gyatra képminőséggel, eltérő nagyítások variálásával, polarizációs, narancssárga és vörös színszűrőkkel. Az utóbbi volt a nyerő. Feltűnt, majd egyre kontrasztosabb lett két hatalmas marsi régió. Összefüggő, majdnem átlós fekete csíkként egybekapaszkodott a Terra Cimmeria és a Terra Sirenum. Ezeket már a marskutatás hajnalán albireo-alakzatként térképezték. Először közösen Maraldi-tengerként jelölte Proctor, majd már Mare Cimmerium és Mare Sirenum néven Schiaparelli. Akkor tehát alacsony albedo-értéke okán még mare-nak, azaz holdi analógiával tengernek aposztrofálták. Sőt, még Miki 1973-as, nagynénjétől a tengerentúlról kapott National Geographic térképén is így szerepeltek! (Milyen menő is volt akkor ezzel!) Aztán a későbbi űrszondás vizsgálatok alapján a modern nómenklatúra már felföldi területként a Terra Cimmeria és a Terra Sirenium formát használja.



Balázs Gábor

Július eleje óta észlelem és fotózom a vörös bolygót kisebb-nagyobb sikerekkel, melyhez a 2018-as oppozíció kedvezőtlen megfigyelhetősége miatt nagy reményeket fűztem. A három és fél hónapnyi észlelése során több érzékelhető változás is megfigyelhető volt, köztük az egyre nagyobb megvilágítottsága, látszó átmérőjének növekedése, déli pólussapkájának gyors csökkenése.

Az október 6-ai közelség után, október 9-én este, a Svábhegyi Csillagvizsgálóban volt szerencsém fotózni a 99,8%-os megvilágítottságú vörös bolygót. A fátyolfelhők ellenére fotografikusan kisebb részletek is előjöttek, még a Naprendszer legmagasabb vulkánja, az Olympus Mons is kivehető a képen (a bolygó bal alsó részében lévő világos folt).