A Jordán-völgyi Tel-el-Hammam pusztulása egy Tunguzka-szerű impakt esemény során

Szerző: Balogh Gábor

Geológiai áttekintés

Az Izrael és Jordánia közti Jordán-hasadékvölgy része a Szír–Jordán árokrendszernek, mely Törökországtól az Akabai-öbölig húzódik, és maga is tagja a 5600 km hosszú Afrikai-árokrendszernek. A Jordán-hasadékvölgy a miocén korban alakult ki (23,8-5,3 millió évvel ezelőtt), amikor az Arab lemez északra, majd keletre távolodott Afrikától. Egymillió évvel később a Földközi-tenger és a Jordán-hasadékvölgy közötti szárazföld megemelkedett, a tenger pedig eltűnt (1). A Jordán-hasadékvölgy legalacsonyabb pontja a Holt-tengerben található, 790 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tenger partja a Föld legalacsonyabb szárazföldi pontja, 400 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tengertől északra fekvő termékeny völgy régóta a mezőgazdaság helyszíne volt a Jordán-folyóból származó víz és a völgy szélein található számos forrás miatt. Az évi hőmérséklet 20°C és 40°C között váltakozik.

A Jordán-hasadékvölgy. Baloldalon láthatjuk a Szinai félszigetet, középen a Vörös-tengert, fölötte a Holt-tengert. (Wikipédia)

Történelmi előzmények

A Jordán völgyi Ubeydiában találtak Homo Erectus maradványt, mely mintegy 1,4 millió éves (2). A vadászó-gyűjtögető Homo Sapiens útja is erre vezetett Afrikából való migrációja során (3). A terület fontos része volt az úgynevezett „Termékeny Félholdnak”, a civilizáció bölcsőjének, itt vette kezdetét a mezőgazdasági forradalom (4). A Kebara-kultúra a zömmel vadászó-gyűjtögető, de növénytermesztéssel is foglalkozó késő paleolitikumi kultúra, mely i. E. 18000 és i. E. 11000 között virágzott, ezt váltotta fel a már szinte kizárólagosan mezőgazdasági Natúfi-kultúra i. E. 15000 és i. E. 11500 között (5). Itt található a 11600 éves, a Bibliából jól ismert Jerikó városa is, mely a világ első városainak egyike (6).

Jerikóval szemben, a Jordán folyó keleti partján található Tel el-Hammam települése. Kultúrája több ezer évig, a kő-rézkor óta virágzott (7), köszönhetően termékeny talajának és közeli folyó állandó, biztos vízellátásának.

Tel el-Hammam (Deg777-Wikipédia; CC BY-SA 4.0)

Maga a tell szó (ejtsd: tel) héberül tel, arabul tell, vagy tall, dombot jelent, a régészeti szakkifejezés pedig régi településeket rejtő törmelékhalmot jelöl. Ezek a dombok a sokszor sík vidéken több ezer év alatt keletkeztek egy-egy településnél. A régi épületek elpusztulásakor a törmeléket nem hordták el, hanem újrahasznosították, így az évszázadok, évezredek alatt a település szintje több tíz méterrel is megemelkedhetett.

Tel el-Hammam

A középső bronzkorban a várost 34 hektár területet körülvevő falak védték, felső- és alsó-városra osztva azt, míg a sokkal nagyobb általános foglalkozási területe 97 hektáron feküdt. A korai bronzkorban Tel el-Hammam volt a legnagyobb városállam a Dél-Levantban. A középső bronzkorra csak kicsit volt kisebb, mint Hazor (81 hektár) és Ashkelon (61 hektár). Ekkor még Jeruzsálem és Jerikó mindössze (4,9–4,0 hektár) méretű volt (8).

Tel el-Hammam városállam uralkodói palotákat, templomokat, közigazgatási komplexumokat is építettek, virágzott a mezőgazdaság. Maga Tel el-Hammam magában foglalta a déli Jordán-völgy (Kikár) keleti peremén található Wadi Kafrein folyásának déli részét, és két forrást is élvezhettek lakói a városfalakon belül (egy termálforrást és egy édesvizű forrást is). Nyilvánvaló, hogy a város elhelyezésének és fejlesztésének fő szempontja a vízkészletek hasznosítása volt az egyre sivatagosodó területen.

A városállam helyi gazdái kétségkívül kihasználták az éves jordániai árvízciklus előnyeit, és a növényeket a friss hordalékos iszaplerakódásokba ültették. Ilyen bőséges, megbízható vízforrással, a település évi akár három betakarítással virágzott a tengerszint alatti, szubtrópusi környezetben. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a virágzó Jordán-völgyi bronzkori civilizáció hagyomány alapját képezte a Teremtés könyvében.

A Jordán-völgy legtöbb településéhez hasonlóan, a késő bronzkorban (i. E. 1550–1200) itt is egy régészeti leletekben hiányos intervallumot, hézagot tapasztalunk. Ez a “Late Bronze Gap” a déli Jordán-völgy (héberül kikár) régió számos közeli településére jellemző, többek között Tel Iktanu, Tel Kefrein, Tel Nimrin, Tel el-Mustah, Tel Bleibel településeire is.

Míg a nyugati (Jeruzsálem, Bétel, Hebron), az északi (Beth Shean) és a keleti (Rabbath-Ammon, Tall al-Umayri, Nebo) városok a késő bronzkorban is megmaradtak, sőt, virágoztak, addig a déli Jordán-völgy keleti oldalának települései elpusztultak, és a következő öt-hétszáz évig lakatlanok is maradtak. A régió legtermékenyebb mezőgazdasági területe, amely legalább 3000 éve folyamatosan virágzó civilizációkat tartott el, hirtelen elpusztult. Ezt az eseményt a régészetben “3.7KYrBP Kikkar Event”-nek nevezik (9).

Vajon mi lehetett ez az esemény?  2005 óta végeznek régészeti ásatásokat a helyszínen, és a dolog fontosságát jelzi, hogy a projekt a Veritas Nemzetközi Egyetem Régészeti Iskolája, Santa Ana, CA és a Trinity Southwest Egyetem Régészeti Főiskolája, a Jordán Hashimita Királyság Régészeti Osztályának égisze alatt áll (10). A háborúk és földrengések által elpusztított ősi városokra jellemző szokásos törmelék mellett a kutatott réteg utolsó fázisának ásatásai rendkívül szokatlan anyagokat tártak fel: kerámiaszilánkokat, melyek külső felülete üveggé olvadt, némelyik buborékosan, mintha felforrt volna, megolvadt és buborékos sártéglák, részben megolvadt agyag, és olvadt vakolat. Ezek arra utalnak, hogy a város pusztulása valamilyen nagyon magas hőmérsékletű eseményhez kapcsolódott (11).

Tel el-Hammam katasztrofális pusztulása

A város felső részén hatalmas, mintegy 4 m vastag városfal-alapok voltak, melyek a szabadon álló iszaptégla sáncokat támasztották, többszintes iszaptégla épületek, köztük palotakomplexum, és egy monumentális átjáró. Napjainkban szinte semmi nem maradt a kőalapokon, kivéve egy tucatnyi iszaptéglát, melyek a 33 m magas felső fal északkeleti oldalán maradtak meg. Látszólag minden fal a felső városfal alapjainak tetejével majdnem egy szinten pusztult el. Ez magában foglalja a hatalmas palotakomplexumot, amelynek falai egykor 1,0-2,2 m vastagságúak voltak, és valószínűleg 11-15 m magasra emelkedtek.

A 4–5 emeletes palotakomplexum (52 m × 27 m), napon szárított iszaptéglából készült masszív felépítményekkel 11–15 méterre emelkedett a környező sánc teteje fölé. A palota ásatásaiból kiderül, hogy a palota felső emeleteinek a nagy része eltűnt, viszont hiányoznak a felső emeleteken összeomlott falak. Szinte sehol sem láthatók iszaptéglák, csak kis téglatöredékek véletlenszerűen szétszóródva a 1,5 méter vastag romhalmazban. Úgy tűnik, hogy a legtöbb tégla elpárolgott és északkeletre fújta el őket a helyszínről egy katasztrofális esemény (12).

Az elemzések széles skáláját végezték el, számos analitikai megközelítést alkalmazva, beleértve az optikai mikroszkópiát, a pásztázó elektronmikroszkópiát (SEM) energia-diszperzív spektroszkópiával (EDS), a mikroszondát, a fókuszált ionnyaláb-marást, a katodolumineszcenciát és a neutronaktiválást. 38 kémiai elemet, ásványt és egyéb anyagot elemeztek, ezek 74 százaléka olvad 1300 °C felett, 45 százaléka olvad 1600 °C felett, és 18 százaléka olvad 2000 °C felett. Ezek a hőmérsékletek általában az impakt események során jelenlévő oxigénhiányos, redukáló körülményekhez kapcsolódnak (13).

A vizsgált rétegek általában három részből állnak. Az első rész a legmélyebb, főleg porított iszaptégla, nagyobb iszaptégla-töredékekkel, tetőfedő agyaggal, hamuval, faszénnel, elszenesedett magokkal, el nem égett fával, égett textíliákkal, csontokkal, gipsztöredékekkel, törött és olvadt kerámiákkal. Ez a réteg a „törmelékmátrix”, vastagsága mintegy 1,5 m. A második rész, közvetlenül a törmelékmátrix fölött, vékony, finomszemcsés rétegekből áll, anyaga törött vakolat, mészkő szferulák, és szén. Ezt a réteget „átfújási rétegnek” nevezik. Semmi hasonlót nem találtak régebbi vagy fiatalabb rétegekben, kezdve a kora bronzkorban egészen a vaskorig. A harmadik rész egy szénben és hamuban gazdag réteg, amelyet „sötét rétegnek” neveznek, amely mindenhol megtalálható és jellemzően csak néhány centiméter vastag. A nagy városkapu külső, délnyugati felőli oldalán ez azonban közel 1 m vastag. A törmelékmátrix, az átfújási és a sötét réteg együttesen alkotja az úgynevezett „pusztító réteget” (14).

A leleteket összefoglalva, a palotából származó olvadt kerámia egyik töredékén talált, egy 30 µm széles, szénben gazdag részecske becsapódása (12a), a megolvadt kerámiák (12b), a megolvadt agyagtéglák (12c), a sokkolt kvarc (12d), a ritka föld-fém szferulák (12e) egyaránt egy impakt esemény tanúi.

A pusztító réteg modellezett kora I. e. 1661 ± 2 év, tehát 3611 éves. A radioaktív szén-dioxid kormeghatározással kapcsolatos bizonytalanságok miatt a pusztítási esemény korát fél évszázadra kerekítették: i. E. 1650 ± 50 év. Ez a kor összhangban van a szeriációval, a régészetben használt szokásos kormeghatározási módszerrel, amely a kerámia és a műtárgyak stílusbeli változásainak korán alapul. Ez a módszer i. E.1750–1650 környékére teszi az eseményt (10, 12).

A törmelék helyzetéből következtetni lehet a robbanás irányra is, ez DNY–ÉK, tehát a Holt-tenger északi része felett lehetett a légköri robbanás (12f). Ezt valószínűsíti, hogy a pusztító réteget anomálisan magas sókoncentráció jellemzi. Az is megfigyelhető, hogy az iszaptéglák közti habarcs a sókristályok miatt megkeményedett, és hogy sok cserépdarabot és csontot nagy sókristályok vontak be. A termőföldekre ömlő, nagy mennyiségű sós víz lehetetlenítette el a földművelést, 600 évre lakatlanná téve Tel el-Hammam környékét (19).

Párhuzamok a Tunguzka-eseménnyel

Noha a Tunguzka robbanás hőmérséklete ismeretlen, de becslések szerint több mint 10 000 °C lehetett (16). A légrobbanás kezdetben mintegy 200 km2 erdőt gyújtott meg mielőtt elterjedt, és végül 500 km2 erdőt pusztított el. A számítások szerint (17, 18) nagyságrendileg a Tunguzka-eseményhez hasonló 12-23 megatonnás robbanás magyarázhatja meg a Tel el-Hammamban tapasztaltakat (12g).

Az impaktor, amely 45 fokos beesési szögben hatolt be az atmoszférába, üledékes kőzetekkel fedett terület felett robbant fel, Tel el-Hammamtól körülbelül 5 kilométerrel délnyugatra. Nagyságrendileg 60 és 75 méter átmérőjű lehetett az impaktor. Az alsó határ (60 méter) modellje szerint 4,7 km magasságban robbant fel, 12 MT nagyságrendben – a felső határ (75 méter) esetében 1,3 km magasságban robbant fel, 23 MT nagyságrendben. Ebben az esetben az elméleti nyomás 2,5 bar (35 psi) lehetett. Ez a nyomás már meghaladja a modern vasbeton épületek pusztulási határait is, és több mint 99 százalékos emberi halálozási arányt eredményez. A hosszú másodpercekig tartó hatalmas hő (1850 °C) viszont már 100 százalékos halálozási arányt jelent. A két modell egyikében sem képződnének impakt, robbanásos kráterek a felszínen, hanem több, kisebb-nagyobb sekély pitkráter, melyeket idővel víz és üledékek tölthetnek meg (12).

Egy olyan figyelemre méltó katasztrófa, mint Tel el-Hammam kozmikus objektum általi megsemmisítése, teremthetett olyan szájhagyományt, amely sok generáción át történő továbbadása után a bibliai Szodoma történetének forrása lett (22, 23, 24).

John Martin: „Szodoma és Gomora”

Források:

  1. Abdallah S. Al-Zoubi, Z.S.H. Abu-Hamatteh, Geological evolution of the Jordan valley. https://www.researchgate.net/profile/Z-Abu-Hamatteh/publication/250276328_Geological_evolution_of_the_Jordan_valley/links/58b3e40945851503be9e1a9c/Geological-evolution-of-the-Jordan-valley.pdf
  2. Bar-Yosef (1994). “The lower paleolithic of the Near East” (8): 211–265.
  3. Ian Tattersall, Human origins: Out of Africa. https://www.pnas.org/content/106/38/16018
  4. Jean-Pierre Bocquet-Appel (July 29, 2011). “When the World’s Population Took Off: The Springboard of the Neolithic Demographic Transition”. Science. 333 (6042): 560–561.
  5. Grosman, Leore (2013). “The Natufian Chronological Scheme – New Insights and their Implications”. In Bar-Yosef, Ofer; Valla, François R. (eds.). Natufian Foragers in the Levant: Terminal Pleistocene Social Changes in Western Asia (1 ed.). New York: Berghahn Books. pp. 622–627.
  6. Mithen, Steven (2006). After the ice: a global human history, 20,000–5000 BCE (1st Harvard University Press pbk. ed.). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. p. 57.
  7. Steven Collins, Carroll M. Kobs, and Michael C. Luddeni, An Introduction to Tall Al-Hammam with Seven Seasons (2005–2011) of Ceramics and Eight Seasons (2005–2012) of Artifacts, vol. 1
  8. Leen Ritmeyer “Chart of showing relative sizes of major cities in the Levant” Steven Collins, Carroll M. Kobs, and Michael C. Luddeni, The Tall Al-Hammam Excavations: An Introduction to Tall al-Hammam with Seven Seasons (2005–2011) of Ceramics and Eight Seasons (2005–2012) of Artifacts, vol. 1 (Winona Lake, IN: Eisenbrauns, 2015).
  9. Tall el-Hammam Excavation Project, https://tallelhammam.com/discoveries
  10. Silvia, P. J. The Middle Bronze Age civilization-ending destruction of the Middle Ghor. Ph.D. thesis, Trinity Southwest University (2015).
  11. Collins, S., Byers, G. A. & Kobs, C. M. The Tall al-Hammam Excavation Project, Season Fourteen 2019 Report: Excavation, Interpretations, and Insights (Department of Antiquities of Jordan, Amman, Jordan, 2019).
  12. Ted E. Bunch et al. A Tunguska sized airburst destroyed Tall el-Hammam a Middle Bronze Age city in the Jordan Valley near the Dead Sea. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3
    12a. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/9
    12b. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/10
    12c. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/11
    12d. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/18
    12e. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/26
    12f. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/17
    12g. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/52
  13. Moore, A. M. T. et al. Evidence of cosmic impact at Abu Hureyra, Syria at the younger Dryas Onset (~12.8 ka): High-temperature melting at > 2200 °C. Sci. Rep. 4185 (2020).
  14. Ramsey, B. C. Bayesian analysis of radiocarbon dates. Radiocarbon 51, 337–360 (2009).
  15. Ramsey, B. C. Probability and dating. Radiocarbon 40, 461–474
  16. LeMaire, T. R. Stones from the stars: the unresolved mysteries of meteorites. (Prentice Hall, 1980).
  17. Collins, G. S., Melosh, H. J. & Marcus, R. Earth impact effects program: A web-based computer program for calculating the regional environmental consequences of a meteoroid impact on Earth. Meteorit Planet Sci 40, 817–840.
  18. Collins, G. S., Melosh, H. J. & Marcus, R. Earth impact effects program. https://impact.ese.ic.ac.uk/ImpactEarth/
  19. Sonia Fernandez, Evidence that a cosmic impact destroyed ancient city in the Jordan Valley. https://phys.org/news/2021-09-evidence-cosmic-impact-ancient-city.html?fbclid=IwAR0GxwZcudFrt2FYYIsQxp-pMNKtUwaHcVxp-i16HzW3dxFLJxjy_r0Ky7k
  20. Evan Gough, A meteor may have exploded in the air 3,700 years ago, obliterating communities near the Dead Sea. https://phys.org/news/2018-12-meteor-air-years-obliterating-dead.html
  21. Boslough, M. & Crawford, D. A. Low-altitude airbursts and the impact threat. Int. J. Impact Eng. 35, 1441–1448 (2008).
  22. Livia Gershon, Exploding Space Rock May Have Inspired Biblical Story of Sodom. https://www.smithsonianmag.com/smart-news/destruction-of-city-by-space-rock-may-have-inspired-biblical-story-of-sodom-180978734/
  23. Phillip J Silvia, The Civilization-Ending 3.7KYrBP Event: Archaeological Data, Sample Analyses, and Biblical Implications. https://www.hou.usra.edu/meetings/metsoc2017/pdf/6001.pdf
  24. Mózes I. könyve, Károli Gáspár fordítása. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Karoli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/mozes-i-konyve-2/1-moz-19-3BC/

A korai Mars szuperkitörései

Szerző: Rezes Dániel

A NASA Mars Reconnaissance Orbiter (MRO, Mars Felderítő Orbiter) keringőegység nagyfelbontású képeit felhasználva kutatók egy csoportja olyan 4 milliárd éves rétegzett üledékeket fedezett fel, melyekben vulkáni hamu átalakulásával keletkezett ásványok azonosíthatóak. A felfedezést a Mars északi részén elhelyezkedő Arabia Terra nevű területen tették. A becslések szerint ezeket a vulkáni anyagból álló rétegeket az eddig ismert leghevesebb, 1000 és 2000 közötti számú egyedi kitörés hozta létre egy 500 millió éves időszakban.

Az Arabia Terra elhelyezkedése a vörös bolygón, a Mars Global Surveyor űrszonda MOLA (Mars Orbiter Laser Altimeter) elnevezésű lézeres magasságmérő műszerének képén. A lila szín a legmélyebben, míg a vörös szín a legmagasabban elhelyezkedő területeket mutatja

A szakemberek az Arabia Terra területén található számos, nagy méretű pateráról (lapos, sugárirányú mintázatú, komplex kalderákkal rendelkező vulkáni kiemelkedések) feltételezték, hogy korábban hatalmas méretű robbanásos vulkáni kitöréseket (szuperkitöréseket) produkáltak. A kitörések mindegyikének jelentős hatása lehetett a bolygó klímájára az atmoszférába juttatott vízgőz, szén-dioxid és kén-dioxid miatt. A területen található kiterjedt piroklasztit takaró jelenlétét már korábban megállapították, azonban nem kötötték egyértelműen a kalderákhoz. Az újonnan megjelent tanulmányban a kutatócsoport az MRO Compact Reconnaissance Imaging Spectrometer (Kompakt Felderítő Képalkotó Spektrométer) nevű műszerét alkalmazta az Arabia Terra területén előforduló ásványok meghatározására.

A HiRISE kamera felvétele az Arabia Terra területén található egyik kiemelkedésről. Megfigyelhető a domb rétegzett vulkáni anyagból álló felépítése, tetején kemény fedőréteggel, mely megvédte az alatta található kőzeteket a lepusztulástól

A vizsgálatok eredményeként többek között olyan vulkanikus anyagokból, víz hatására keletkezett agyagásványokat azonosítottak, mint a montmorillonit, imogolit és allofán. Emellett a kutatók a vizsgált területről 3D modelleket is készítettek, melyeken megfigyelhető, hogy a kalderáktól távolodva a rétegek 1 km vastagságról 100 m vastagságra vékonyodnak ki. Az ásványtani adatokat kombinálva a kanyonok és kráterek topográfiai adataival kiderült, hogy az átalakult hamurétegek igen jól megőrződtek, így tükrözik ülepedésük egykori körülményeit. Ezeken felül a kutatók egy korábbi tanulmányból vett adatok segítségével kiszámolták, hogy mekkora számú kitörésre van szükség ahhoz, hogy az általuk felfedezett vastagságú hamuréteget létrehozza. Ez a számolás azt a meglepő eredményt hozta, hogy több ezer ilyen kitörésnek kellett megtörténnie a napjainkban megfigyelhető vastagságú képződmény kialakulásához.

Az Aleut-szigeteken található Mt. Cleveland rétegvulkánból felszálló hamufelhő

Az Arabia Terra eddig az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a Marson robbanásos kitörést produkáló tűzhányók léteztek. Vajon hogyan volt képes a Mars (0,107 földtömeg) akkora tömegű kőzetet megolvasztani, hogy szuperkitörések ezreit hozza létre egyetlen területen? A Földön a szuperkitörésekre alkalmas vulkánok a bolygó számos pontján elszórva találhatóak és más típusú tűzhányókkal is együtt léteznek. Ezzel szemben a szintén számos más vulkántípussal bíró Marson ez eltérő módon jelenik meg. Lehetséges, hogy a szupervulkánok a földtörténeti múltban a Földön is egy területen koncentrálódtak, azonban tektonikai hatásra ennek területi eloszlása megváltozott. Ezek a típusú, robbanásos kitörést produkáló vulkánok a Jupiter Io holdján is létezhettek vagy a Vénuszon is csoportosulhattak.

A Mars Arabia Terra nevű területe a tudósoknak a jövőben új ismeretekkel fog szolgálni a Naprendszerben végbemenő, eddig ismeretlen geológiai folyamatokról. A tanulmány egyik szerzője, Dr. Jacob Richardson lelkesen így nyilatkozott: „Remélem a kérdések még sok más kutatáshoz fognak vezetni.”


Források:
[1] http://www.sci-news.com/space/early-mars-volcanic-supereruptions-10075.html
[2] Whelley, P., Matiella Novak, A., Richardson, J., Bleacher, J., Mach, K., & Smith, R. N. (2021). Stratigraphic Evidence for Early Martian Explosive Volcanism in Arabia Terra. Geophysical Research Letters, 48(15), e2021GL094109.
[3] https://mars.nasa.gov/news/9039/nasa-confirms-thousands-of-massive-ancient-volcanic-eruptions-on-mars/

Könyvismertető – Asimov: A robbanó Napok

Szerző: Rezsabek Nándor

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy egy-egy könyv borítója belevésődik az agyamba, és évek, sőt évtizedek múltán sem tűnik el emlékképe. Az antikváriumok polcán megpillantva pedig úgy köszön vissza rám, mintha a találkozás csak tegnap lett volna. Ez a fajta emlékezőtehetség személy szerint két tematikánál érhető tetten: a tudományos népszerűsítő, valamint a tudományos-fantasztikus művek esetében. Talán az sem véletlen, hogy a közelmúltban két podcast-sorozatban is ezeket a tématerületeket próbáltam szerkesztő- és műsorvezető társaimmal áthidalni. A visszajelzések alapján sikerrel, hiszen nincsen közöttük óriási szakadék.

De miért is ez a személyes bevezető egy könyvismertető apropóján? Azért, mert Isaac Asimov (1920-1992) „A robbanó Napok” című 1987-es („The Exploding Suns” címmel angol nyelvű eredetiben 1985-ös) klasszikusával pontosan így jártam: hányszor, de hányszor láttam a kötet első változatát a maga fizikai valójában, majd netes antikváriusok képernyőtartalmaként. A jeles sci-fi szerző nemcsak fantáziának szánta a fantasztikumot, hiszen ebben a tekintetben betonbiztos alapjai voltak: tudományos fokozattal rendelkezett, kutatott és egyetemi oktatóként is tevékenykedett. Ebből kifolyólag tudományos népszerűsítő énje is kellő ismeretanyaggal volt felvértezve. A most idézett kötete is utóbbi kategóriába sorolandó.

Igazán örömteli, hogy a Corvina Kiadó (https://www.corvinakiado.hu/; https://www.facebook.com/corvinakiado) jóvoltából a kezemben foghatom ennek friss, 2021-es kiadását! Őszinte leszek: már a kiállítása is sokkal megnyerőbb. Az eredeti borító ugyan a retinámba égett, de valójában soha nem fogott meg. A mostani – bár tartalmából adódóan ugyancsak csillagászati motívumokkal operál – sokkal inkább szemet gyönyörködtető, így vélhetően vásárló-vonzó. A 239 oldalnyi tartalmat rejtő keményborító strapabíróvá teszi a művet – kell is, hiszen bízzunk benne, olvasói többször is befalják. A fordítás az eredeti, egyező az első, 1987-es magyar kiadással, és Szegedi Péter munkáját dicséri.

Az oroszországi születésű amerikai szerző a tartalomra (ha a cím kevés lenne) alcímében egészen pontosan rávilágít: „A szupernóvák titkai”. A „vendég-” vagy „új csillagok” bemutatását azok ó- és középkori feltűnéseivel vezeti fel. Valljuk be, Asimov csillagászattörténésznek sem rossz. Mindezt kellő részletességű asztrofizikai ismeretanyag átadásával folytatja: a csillagok osztályozásán át a szupernóva-robbanások fajtáin keresztül a végállapotot jelentő neutroncsillagokig és szupernóva-maradványokig. Kozmológiai húrokat is megpendít, és a Big Bangtól a táguló világegyetemig beláthatjuk univerzumunk fejlődését.

És, hogy a szakterületemnél maradjak: van itt kérem szépen planetológia is! Szó esik a Föld kialakulásáról éppúgy, mint a tömeges kihalások lehetséges magyarázatairól. Mindenből van tehát egy kevés, mégis a kötet egységes egésszé formálódik. Végezetül annyit: Asimov ezúttal bár tudományos ismeretet terjeszt, és nem a tudományos-fantasztikus mezsgyén halad, így még izgalmasabb, hiszen a valóság sokszor felülmúlja a képzelet játékát. Keressük tehát a könyvesboltokban vagy online rendeléssel a Corvina Kiadótól Isaac Asimov „A robbanó Napok” című klasszikusát – megéri.

Sikeres részvétel az európai döntőn, új verseny hirdetés

Szerző: Balázs Gábor

1988-ban, a tudományt a fiatalok körében népszerűsítő céllal szervezték meg először az EU Fiatal Tudósok Versenyét, melyhez Magyarország 1991-ben csatlakozott, amikor meghirdették az első Ifjúsági Tudományos Innovációs Tehetségkutató Versenyt. Az megmérettetésekre minden évben rendkívül nívós tudományos, innovációs projektek érkeznek és az utóbbi verseny nyertesei jutnak ki az európai döntőre.

2021-ben már a 32. EU Fiatal Tudósok Versenye került megrendezésre szeptember 17. és 19. között, ezúttal Spanyolországban, a Salamancai Egyetemen. Az idei évben összesen 34 országból 114 projekt érkezett. A vírushelyzet kettő változást hozott: a versenyt és a kiállítást online formában rendezték meg, illetve a 2020-ban elmaradt verseny résztvevői a 2021-es versenyen indultak, külön szekcióban.

Magyarországot a 2020-as szekcióban kettő, míg a 2021-es versenyen három fiatal képviselte. Utóbbin az egyik én lehettem.

A szerző projektje az online kiállításon. A szerző fotója

A zsűriinterjúkat követően 19-én vasárnap került sor a hivatalos eredményhirdetésre. A magyar versenyzők közül hárman különdíjat nyertek! A versenyzők nevét is mindenképp érdemes megemlíteni: Seitz Erik a Salamancai Egyetem Salamanca Rákkutató Központjának (CIC) különdíját, Ecsedi Boglárka az Európai Bizottság Joint Research Centre különdíját, Balázs Gábor (A szerző) pedig Wolfram Kutatói Díjat nyert.

Akikben viszont eme sorok olvasása közben felmerült, hogy részt vegyen Európa egyik legrangosabb versenyén, azoknak ismét megvan a lehetőség! Az európai verseny kvalifikációs folyamata a Magyar Innovációs Szövetség Ifjúsági Tudományos Innovációs Tehetségkutató Versenyével kezdődik, melyet szeptember 20-án, immáron 31. alkalommal hirdettek meg. A verseny leírása az alábbi linken érhető el: https://www.innovacio.hu/3a_hu_31_felhivas.php

A szerző a 31. Ifjúsági Tudományos Innovációs Tehetségkutató Versenyének meghirdetésén. Forrás: Magyar Innovációs Szövetség

A tavalyi verseny egyik győzteseként személyesen is biztatok minden tehetséges fiatalt, hogy innovatív ötletével vagy tudományos projektével nevezzen a versenyre. A magas nyeremények mellett a megmérettetés győztesei képviselhetik az országot a 33. EU Fiatal Tudósok Versenyén, sőt az 1-3. helyezés 100 (!) többletpontot ér a felsőfokú felvételi eljárásban.

Forrás és hivatalos sajtóközlemény: https://www.innovacio.hu/index_2021EUCYS.html

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – III. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitesteink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Mars (és holdjai)

A Mars az egyik leggyakrabban megjelenő bolygó a sci-fi univerzumában. Ennek legfőbb okai a vörös színe, a korai tudományos elképzelések az élet támogatására, ebből szorosan következik a terraformálás és a kolonizáció; illetve természetesen a marslakók jelenléte. A bolygóhoz kötődő műveket is szokás aszerint felosztani, hogy a marskutatásban éppen hol járunk az idővonalon.

Az első művek még 1910 előtt jelentek meg. Remek példa Camille Flammarion Uránia című regénye, melyben egy fiatal csillagász és menyasszonya egy léggömb-balesetben meghalnak, ám új testben reinkarnálódnak a Marson. Talán senkinek sem kell bemutatni H. G. Wells Világok harca című művét, mely a földönkívüli invázióról szóló művek alapregénye. Orson Wallace olyan sikeres rádiójátékban dolgozta fel, hogy abból szinte országos pánik kerekedett Amerikában – olyan élethűen adta elő ugyanis a regényt, hogy a hallgatók valódinak hitték a támadást.

Az 1910 és ’20 között egy, szintén ismert regénysorozat született Edgar Rice Burroughs tollából, melynek ember hőhőse, John Carter a Marsra kerül. A főhősről elnevezve film is készült, de nem nyerte el a rajongók tetszését, így nem is készítették el a folytatásokat.

Ebbe a ciklusba tartozik egy másik regény, Alexej Nyikolajevics Tolsztoj (nem összekeverendő Lev Nyikolajevics Tolsztojjal), Aelita című műve (ami pedig nem tévesztendő össze a szintén megbukott sci-fi filmmel, ami teljesen másról szól). Az író a szovjet érában elsőként írt sci-fi regényt egy szovjet expedícióról a Marson. A vezető mérnök beleszeret a marsi hercegnőbe, Aelitába. Természetesen a mű nem mentes a szovjet ideológiától (ezt akkor elvárták, anélkül nem is nagyon engedtek megjelenni regényeket). A mérnök egyik társa tehát mindjárt fel is szítja a kommunista forradalmat, hogy boldogságot és haladást hozzon az ősi, stagnáló civilizációnak. A könyv akkora siker lett, hogy a Szovjetunióban filmet is készítettek belőle 1924-ben.

Aelita és Losz mérnök
(Készítette: Rajnai András – https://videa.hu/videok/film-animacio/aelita-1980-magyar-sci-fi-2Thn8Jv0TwLOqhBj, filmkocka, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1624866)

Az 1930-as évekre a Mars eléréséről szóló történetek kissé elcsépeltté váltak. A hangsúly a Marsra, mint idegen tájra helyeződött át.

Bár magyarul nyilvánvaló okokból nem jelent meg, szeretnék említést tenni, hogy a Marsról már Wherner Von Braun is írt a ’40-es években. Címe: A Project Mars: A Technical Tale. A címből (és Von Braun mérnöki végzettségéből következik), hogy ez igazából egy műszaki specifikációjú mű, amely az első emberi Mars-expedícióról és a marslakókkal való találkozásról szól, de igazából a küldetés műszaki leírását tartalmazza.

Az ’50-es évek egyik leghíresebb műve talán Ray Bradburry tollából született, ez a Marsbéli krónikák. Ebben az ember elhagyja a pusztuló földet és a Marsra költözik, ahol azonban az indiánokhoz hasonló őslakosok már élnek. Tulajdonképpen az európaiak agresszív újvilági hódításait mutatja be egy sci-fibe ágyazva.

A ’60-as évek regényei közt találjuk Arthur C. Clarke A Mars titka című regényét. Ebben a főhős, Martin Gibson egy sikeres sci-fi író, akit felkérnek, hogy vegyen részt az Ares nevű utasszállító első útján, ami a Föld és a Mars között fogja a jövőben szállítani a turistákat. Megérkezve azonban egyre több furcsasággal szembesül. A telep vezetői, akik eredetileg a hírverés által minél több embernek akartak kedvet csinálni az áttelepüléshez, most titkolózni látszanak. Sem a bolygó, sem az ott élők nem egészen olyanok, amilyennek az író várta őket. Az is kiderül, hogy a bolygó nem annyira lakatlan, mint amilyennek hitték, illetve, hogy miért kellett karantén alá vonni a Mars Phobos nevű holdját…

Arthur C. Clarke: A Mars titka.
Budapest, 1957. Bibliotheca Kiadó.
Fordította: Pethő Tibor.
Lektor: Zerinváry Szilárd. 219 p.

Ebben az évtizedben jelent meg Robert A. Heinlein Angyali üdvözlet (angolul: Stranger in a strange land) című műve. Bár ez nem a Marson játszódik, főszereplője egy különös férfi, Valentine Michael Smith, az első Mars-felfedezők elárvult gyermeke a marslakóknál nevelkedik, egy expedíció hozza vissza a Földre. Bár amikor leérkezik, a húszas éveiben jár, Smith mintegy kisgyermekként, mint ismeretlen világot ismeri meg a földi életet. Szembe kell néznie azzal a nagy feladattal, hogy megtanuljon ember lenni. Sosem látott nőt, és nincs tudása az emberi kultúráról és a vallásokról sem. Smith a spiritualitásról és a szabad szerelemről vallott nézeteit terjeszti, és a Marson tanult pszichikus erőhatást gyakorolja. Idővel egyre több embert térít meg gondolkodásmódja, és messiás jellegű alakká válik, aminek igen nagy jelentőségű következményei lesznek. A műnek döntő jelentősége volt a sci-fi irodalom sorsának alakulására. Nemcsak azt érte el, hogy a sci-fik bekerültek az irodalom főáramába, hanem azt is, hogy e regény az 1960-as évek ellenkultúra mozgalma, a szabad szerelem és a semmi által nem korlátozott életmód jelképévé vált, sőt, hatására több vallási mozgalom is létrejött, amely miatt a szerző kénytelen volt visszahúzódó életet éli, ugyanis állandó látogatói akadtak, aki benne is egyfajta prófétát láttak…

Ugorjunk egy nagyot az időben és a műfajban. Általános téma, különösen az amerikai írók körében, egy Mars-kolónia, amely a Földtől való függetlenségért küzd. Ma leginkább ezt látjuk a könyvek hasábjain és leginkább a filmsorozatokban. Klasszikus példa az utóbbira a 90-es évekből a BABYLON-5 című remek sorozat.

Ugyanebben az évtizedben jött ki a Total Recall vagyis Az Emlékmás című sorozat Arnold Schwarzenegger főszereplésével, aki a Marsra utazik, hogy kiderítse a saját múltját. A bolygót egy, addigra már eltűnt idegen faj kolonizálta. A film lazán épül Philip K. Dick regényére.

Nem lehet kihagyni a korszakból Tim Burton vígjátékát, a Támad a Mars-ot, amely egy azonos nevű gyűjtőkártya-sorozat alapján készült és a marslakós-inváziós filmek feketekomédiája.

Támad a Mars!
(Forrás: http://marsattacks.warnerbros.com/img/fx/fx1.jpg, Filmkocka, https://en.wikipedia.org/w/index.php?curid=22422205)

A ’90-es évekből a 2000-es, majd a 2010-es évekbe átnyúló Futurama animációs sorozat 3000-ben játszódik. A Mars addigra terraformált, a bennszülött marslakó idegenek kénytelenek speciálisan kijelölt területeken élni, amiben ismét az amerikaiak indiánokkal való bánásmódja köszön vissza. Az egyik főszereplő, Amy Wong szülei birtokolják a bolygó felét és saját egyetemmel is rendelkeznek.

Az ezredfordulón két klasszikus film is született. Az egyik A Vörös Bolygó. A történet szerint 2055-re a Föld túlnépesedett, veszélyes mértékben csökkentek az élelmiszer-tartalékok. Az emberiség túlélésének megoldásává a Mars bolygó gyarmatosítása vált. Éppen ezért már korábban űrszondákkal oxigéntermelő algákat telepítettek oda. Egy tudósokból és szakértőkből álló expedíció indult hosszú űrutazásra a Marsra, hogy ott próbáljanak megfelelő táplálékot találni az emberiség számára. Amikor a kutatók megérkeztek a bolygóra, távol a kutatóbázistól értek talajt. Nekivágtak az óriási vörös sivatagnak, hogy megkeressék a zöld algamezőket. Az expedíciót segítette még Amee is, az amerikai hadsereg által kifejlesztett speciális robot-navigátor, ám a gépezet a leszállóegység földet érésekor megsérült, és harci üzemmódra váltott. Ezután a földi embereket is potenciális ellenségének tekintette. A korábban hűséges, termetes „kiskutya”, a meghibásodás után gyilkológépként levadászta a legénység tagjait. Az expedíció túlélői a történet végén azzal is szembesültek, hogy a kietlen és kopár Mars nem lakatlan…

A másik film A Mars Mentőakció (Mission to Mars). Röviddel az első marsmisszió megérkezése után szokatlan dolgok kezdik nyugtalanítani a csapat parancsnokát: különös rádiós interferenciák és váratlan viharok nehezítik a munkát. Amikor végre rátalálnak a bizarr jelenségek okára, a hatalmas, homokban fekvő monolitarcra, már késő: a legénység elpusztul. A Földre már csak a parancsnok kétségbeesett segélykérő hívása jut el. A halálra ítélt Mars-1 csapattól kapott talányos üzenet megérkezése után a NASA azonnal mentőakció szervezésébe kezd, hogy az expedíció – ha talál – hozza vissza a túlélőket. Az embert próbáló, hat hónapos vállalkozó legénység még nem tudja, hogy mi vár rájuk a vörös bolygón: olyasmi, amellyel életük legelképesztőbb kalandja kezdődik. Vagy végződik…

Az ezredforduló után Kim Stanley Robinson egy trilógiát is írt a Marsról, ebből érthetetlen módon csak az első kötet jelent meg magyarul, melynek címe: Vörös Mars. 2312 című regényében a Mars egy majdnem édeni, terraformált világ lett, egyfajta szuperhatalom. A Mars terraformálása már a modern kor szüleménye, még egy ilyen témájú társasjáték is készült.

Robert J. Sawyer Halál a vörös bolygón című regénye egy sci-fi noir, amely egy összetett nyomozásról szól, melynek alapja a Marson talált kövületekből indul ki. A kortárs írók közül véleményem szerint az egyik legjobb sci-fibe öltött krimi.

Stephen Baxter és Terry Pratchett Hosszú Föld sorozatának 3. része a Hosszú Mars. Ebből kiderül, hogy a Marsnak is léteznek alternatív világai. Míg sokan élettelenek és vékony légkörűek, mint az „eredeti”, mások óceánokkal, életformákkal és intelligens élettel rendelkeznek.

Az adaptációk terén talán a leghíresebb Andy Weir A marsi című regénye (Magyarul nagyon rosszul Mentőexpedíciónak fordították, az angol címe The Martian, ezt fordítottam magyarra.) Egy Mark Whatney nevű asztronauta véletlenül a Marson ragad, ahol meg kell tanulnia túlélni és valahogy életjelet adni magáról. A regényből és a filmes adaptációból (Matt Damonnal a főszerepben) mindenki megtanulhatja, hogy hogyan lehet a saját ürülékünkből és néhány palántából krumpit termeszteni a Marson…

James S. A. Corey A térség című sorozatában az író a Marsot a Földdel versenyző független nemzetként ábrázolja. Míg a Földet jóléti államnak tekintik, a Mars egy militaritarizált társadalom, amelynek célja a bolygó terraformálása. Ebben láthattuk azt is, hogy egy földi válaszcsapás keretében elpusztul a Phobosz.

A Vesta kisbolygó becsapódásos medencéinek és völgyeinek eredete és kora

Szerző: Rezes Dániel

A Georgiai Egyetem (University of Georgia) és a NASA Marshall Űrközpont (Marshall Space Flight Center) kutatóinak egy csoportja a (4) Vesta nevű kisbolygó nagy méretű völgyeit és becsapódással keletkezett medencéit vizsgálta. A kutatásban a tudósoknak sikerült meghatározni az említett képződmények relatív korát, így előremozdítva a Naprendszer második legnagyobb aszteroidájának teljesebb megértését.

A Dawn űrszonda 2011. július 24-én, ~5200 km magasságból készített képe a (4) Vesta kisbolygó felszínéről

A Vesta kisbolygót Heinrich Wilhelm Olbers német csillagász fedezte fel 1807. március 29-én. Az aszteroida nevét – az égitest pályájának kiszámolását elvégző – Carl Friedrich Gauss német matematikustól kapta, aki a szív és háztartás római istennője után nevezte el azt. A Vesta a Mars és a Jupiter pályája között található fő kisbolygóöv tömegének ~9%-át teszi ki, méretét csak az ugyanebben az övben található Ceres törpebolygó múlja felül. A kisbolygó ellipszoid alakú, méretei 578×560×458 km. A hatalmas aszteroida a többi ismert aszteroidától eltérően a Földhöz hasonlóan egy differenciált égitest, anyaga elkülönült magra, köpenyre és kéregre. A kisbolygót részleteiben a NASA Dawn űrszondája vizsgálta 2011. július 16-tól 2012. szeptember 5-ig, mielőtt továbbhaladt a Ceres irányába.

A Naprendszer kőzetekből álló égitestjei közül a Vesta kisbolygónak van az egyik legszélesebb felszíni fényességtartománya. A világos árnyalatú anyagok az aszteroida saját kőzetei lehetnek, míg a sötét árnyalatú anyagokról azt gondolják, hogy más aszteroidák becsapódások során széttöredezett és leülepedett anyagai. Ez a feltételezés azon alapul, hogy a kisbolygót az utóbbi 3,5 milliárd évben a számítások alapján nagyjából 300 olyan aszteroida-becsapódása érhette, melynél az impaktor (becsapódó test) 1 és 10 km közötti átmérővel rendelkezett. A kutatók azt feltételezik, hogy a Vesta tömegének ~1 %-át veszthette el kevesebb mint 1 milliárd évvel ezelőtt egy hatalmas becsapódás során. Ez a becsapódás hozta létre az 500 km széles Rheasilvia krátert, illetve a kisbolygóövben keringő Vesta kisbolygócsalád tagjait is ez az esemény indíthatta útjukra. A becsapódások során kilökött Vesta eredetű kőzetek közül számos elérte a Föld felszínét is, a kisbolygóról származtathatóak a HED (howardit, eukrit, diogenit) csoport meteoritjai, melyek a távérzékeléses módszerek mellett lényeges információt hordoznak az aszteroida felépítéséről és geokémiai jellegzetességeiről.

A Millbillillie nevű eukrit meteorit folyásnyomokkal tarkított olvadási kérges példánya
Forrás: Wikipedia – H. Raab; CC BY-SA 3.0

Az égitesten a kráterek mellett az egyenlítői régióban kiterjedt völgyrendszert találunk, melyek közül a legnagyobb – a Divalia Fossa – grandiózusabb, mint a Grand Canyon. Nagy kérdés ezekkel a völgyekkel kapcsolatban, hogy milyen folyamat idézte elő kialakulásukat. A két fő völgy koncentrikusan fut a két legnagyobb becsapódás során keletkezett kráterrel, a Rheasilvia és a Veneneia medencékkel. A tudomány jelenlegi állása szerint a becsapódásos medencék és a velük párosítható völgyek a becsapódások hatására egy időben keletkeztek, azonban ezt a hipotézist még senki sem bizonyította ezelőtt.

Az újonnan megjelent tanulmány szerzői a kráterszámlálásos technikát alkalmazták az említett felszínformák relatív (viszonylagos) korának meghatározásához. A módszer lényege, hogy egy adott területen található, különböző méretű kráterek száma megmutatja, hogy milyen hosszú ideje van kitéve a felszín azon része a becsapódások hatásainak. A kutatók az eredmények kiértékelése után arra a következtetésre jutottak, hogy a becsapódásos medencékben és völgyekben található, eltérő méretű kisebb kráterek száma hasonló kort és képződést feltételez. Fontos megemlíteni, hogy az adatok bizonytalansággal terheltek, így további vizsgálatok szükségesek a következtetések pontosításához.

A Dawn űrszonda 2011. augusztus 6-án készített közeli képe a (4) Vesta kisbolygó kráterekkel borított felszínéről

„A Vesta kisbolygó tanulmányozása segít megérteni a szomszédos kőzetbolygók nagyon korai napjait és azt, hogy saját bolygónk hogyan keletkezett.” – fogalmaz a tanulmány másodszerzője, Dr. Christian Klimczak.


Források:

[1] http://www.sci-news.com/space/asteroid-vestas-troughs-impact-basins-10020.html
[2] Cheng, H. C. J., Klimczak, C., & Fassett, C. I. (2021). Age relationships of large-scale troughs and impact basins on Vesta. Icarus, 366, 114512.
[3] https://solarsystem.nasa.gov/asteroids-comets-and-meteors/asteroids/4-vesta/in-depth/
[4] https://en.wikipedia.org/wiki/4_Vesta

A Neptunusz felfedezése

Szerző: Csaba György Gábor

Még az 1700-as esztendők közepén is hitték a csillagászok, hogy legalábbis a Naprendszert jól ismerik immár. Senki se gondolt rá, hogy a Naprendszerben a bolygók száma nagyobb lenne, mint mit az ókoriak ismertek már – ők úgy hitték, hét van az égen, mert a Napot s Holdat is beleszámolták (hiszen azok is elmozdulnak az állócsillagok hátterén). Naprendszerünkben a Naptól számított nyolcadik nagybolygót, a Neptunuszt 175 ével ezelőtt, 1846. szeptember 23-án fedezték föl. A felfedezés története azonban jóval korábbra nyúlik vissza.

Sir Frederick William Herschel (1738 – 1822)

William Herschel (1738 – 1822) német katonazenészből lett angol csillagász és távcsőkészítő 1779-ben nekilátott, hogy az egyik, 15,7 cm objektív-átmérőjű, saját készítésű tükrös távcsövével (csillagászul: reflektorával) alaposan végigvizsgálja az égboltot. Tervszerűen, rendszeresen nézte végig éjszakáról éjszakára az eget, számos felfedezést téve közben (sok üstököst, galaktikus és extragalaktikus „ködöket” stb. talált; e felfedezésekre most nem térhetünk ki részletesen). Húga, Caroline oly szorgalmasan segítette munkáját, hogy sok objektum esetében nem is tudjuk, melyikük fedezte föl.

A legmeglepőbb felfedezést 1781 márciusában tette, amikor is a Bika és az Ikrek csillagképek határán olyan égitestet talált, amely kis zöldes korongnak tűnt. Tudta, hogy a csillagok képe inkább pontszerű a távcsőben, és ha megnöveli a nagyítást, a kép akkor sem nő meg lényegesen. Ez az égitest azonban a nagyítással arányosan nőtt. Néhány következő éjszakán is felkereste, és megállapította, hogy elmozdul. Arra gyanakodott, hogy üstököst talált, bár az objektum nem látszott annak: kómának, csóvának nyomát sem mutatta. Néhány hónap alatt összegyűlt róla annyi megfigyelési adat, hogy meg lehetett próbálni kiszámolni az égitest pályáját. Az eredmények arra mutattak, hogy ez egy új bolygó, jóval a Szaturnuszon túl. Herschel az angol királyról „György bolygó”-nak nevezte, a csillagászok azonban némi vita után Uránusznak keresztelték el.

Világszerte sok csillagász kezdte követni az új bolygót. Hamarosan kitűnt azonban: az Uránusz nem tiszteli sem Kepler, sem Newton törvényeit. Mért pozíciói ugyanis egyre jobban eltértek attól, amit előre kiszámoltak. Sőt kiderült, hogy több csillagász már régebben is látta, bár nem ismerték fel, hogy bolygó – és e régi pozíciókat sem lehetett összeegyeztetni az aktuális számításokkal. Eleinte nem találtak magyarázatot a jelenségre; hogy milyen zavarba jöttek, annak jellemzésére álljon itt a magyar Hell Miksa (1720 – 1792) bécsi udvari csillagász egyik, 1783-ban Weiss Ferenchez (1717 – 1785), a budai csillagda igazgatójához írt levelének némileg ironikus részlete:

„…E megfontolás alapján nem látszik a mi Naprendszerünk bolygójának, hanem inkább saját fénnyel rendelkező égitest lehet, avagy egy állócsillag, melynek olyan csodás mozgása van, hogy eszerint tán közeleg már az ítélet napja, és a csillagok kezdenek lepotyogni az égről, hiszen romlott korunk igazán olyannak látszik, mint amilyet jövendöltek. Közben azonban mi folytassuk annak buzgó figyelését!”

A tanácstalanság jó fél évszázadig tartott. Akkor (1834-ben) egy angol amatőr csillagász felvetette: lehetséges, hogy van az Uránusznál is távolabb egy még ismeretlen, nagy tömegű bolygó, s annak a gravitációs hatása okozza az említett eltéréseket. Szerinte magukból az eltérésekből talán ki lehetne számítani, hol van ez az ismeretlen bolygó, és meg lehetne keresni. Bár a királyi csillagász, G. B. Airy (1801- 1892), akinek levélben leírta elképzelését, nem nagyon lelkesedett az ötletért, egyre több csillagász mégis csatlakozott hozzá. Többen is készültek, hogy elvégezzék a szükséges – meglehetősen nehéznek ígérkező – számításokat, de mindegyiküknek közbejött valamilyen akadály: haláleset, betegség stb. Így az érdemi munka egyelőre nem kezdődhetett meg.

Végre egy frissdiplomás cambridge-i diák, J. C. Adams (1819 – 1892) vette kézbe a feladatot. Elkérte a szükséges adatokat – Airy ezeket 1844-ben megküldte neki – , és 1845 szeptemberére elvégezte a számításokat. Eredményül megkapta az ismeretlen bolygó égi pozícióját. Most már csak egy csillagász kellett, aki távcsövét a megfelelő helyre irányítsa, és megkeresse a titokzatos égitestet.

Egyelőre azonban nem akadt ilyen csillagász, maga Adams pedig, nem tudni miért, nem próbálkozott. A cambridge-i csillagász professzorhoz, J. Challis-hoz (1803 – 1882) fordult eredményeivel, az pedig Airyhez. De egyikük sem kezdte meg a távcsöves keresést. Nem vették egészen komolyan a fiatal, húsz-egynéhány éves matematikust. Ő pedig, sajnos, nem szorgalmazta tovább a dolgot. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Challis-on és Airy-n kívül több angol hivatásos és amatőr csillagász tudott a dologról, és ők sem tettek semmit!)

Ugyanekkor, Adams munkájáról mit sem tudva, francia csillagászok is foglalkozni kezdtek a kérdéssel. Ott egy kissé kevésbé fiatal, 35 éves matematikus és csillagász, Urbain Jean Joseph Le Verrier (1811 – 1877) kapta meg azt a feladatot a párizsi csillagvizsgáló igazgatójától, hogy nézzen utána a dolognak, és ha csakugyan új bolygó lehet a háttérben, próbálja meg kiszámolni annak helyzetét.

Urbain Le Verrier (1811 – 1877)

Le Verrier, akit egyébként kollégái utáltak s összeférhetetlen alaknak tartottak, Adams-hez hasonlóan 1845 végére megkapta első eredményeit, majd 1846 nyarán a végleges adatokat is közölte. Meglepő módon azonban a francia kutatók sem ugrottak távcsöveikhez s nem kezdték keresni a megadott helyen a feltételezett bolygót.

Természetesen Angliában is elolvasták Le Verrier dolgozatát, s tapasztalták, hogy eredményei lényegében megegyeznek Adams eredményeivel. Most már egyszerre sürgőssé vált számukra a keresés: Airy felkérte Challist, kezdjen hozzá. Ez meg is történt, de Challis, csillagász létére, elképesztően dilettáns módon fogott hozzá. Ahelyett, hogy az adott pozíció környékére koncentrált volna, s ott keresett volna korongszerűnek látszó – és a csillagtérképen nem jelölt – objektumot, az égbolt egy széles sávját kezdte végignézni. Ez a munka igen lassan haladt, s mint utólag kiderült, közben háromszor is látta a bolygót, de nem ellenőrizte a pozícióját s nem vette észre az elmozdulását – nem ismerte fel. Airy, miután elolvasta Le Verrier dolgozatát, írt a francia csillagásznak, s ebben munkáját jelentősnek ítélte. Egy kérdést is föltett neki – amit már Adamsnak is föltett régebben – de Adamst valamiért nem említette meg sem ekkor, sem később.

Le Verrier 1846 nyarán megírta harmadik tanulmányát, amelyben az ismeretlen bolygónak már nemcsak pozícióját adta meg, hanem keringési idejét, naptól mért távolságát is megbecsülte. Mivel honfitársai sem, az angolok sem kezdték meg a távcsöves kutatást, Le Verrier elunta a pepecselést. Úgy döntött: a német csillagászok talán megbízhatóbbak; írt tehát a berlini csillagvizsgálóba J. Galle-nak (1812 – 1910), s felkérte, nézzen utána a keresett bolygónak. Galle nem sokat töprengett, hanem még aznap este, ahogy a levelet megkapta – 1846. szeptember 23-án-, a csillagda igazgatója, J. Encke (1791 – 1865) egyetértésével megkezdte a keresést. Egy fiatal diák, H. d’Arrest (1822 – 1875, később ismert csillagász lett, többek között a 6P/d’Arrest üstökös felfedezője) kíséretében kimentek a távcsőhöz. D’Arrest csillagtérképet fogott, Galle pedig a Le Verrier által megadott pozíció közelébe állította a műszert. Leolvasta és bemondta a látómezőben feltűnő csillagok koordinátáit. Rövid időn belül találtak egy égitestet, amely nem szerepelt a csillagtérképen. Ez volt a keresett új bolygó! Néhány havi disputa eredményeképpen a Neptunusz nevet kapta.

Le Verrier csak ezután tudta meg, hogy számításaival Adams megelőzte őt. Bár az angol csillagászoknak eszébe sem jutott megkérdőjelezni Le Verrier elsőségét (amihez az ő hanyagságuk juttatta a franciát), ő mégis igen zokon vette Adams munkájának hírét. Nemzetközi botrány tört ki; Airy mindent megtett, hogy a botrányt elsimítsa, kevés sikerrel. Ma már túl vagyunk ezen: Adams-t és Le Verrier-t társfelfedezőként említjük együtt. Maga a két csillagász, Le Verrier „összeférhetetlensége” ellenére, egyáltalán nem veszett össze: 1847 közepén személyesen megismerkedvén azonnal barátságot kötöttek egymással.

Ha a Nap körül keringő új égitestet, például kisbolygót fedeznek föl, három alkalommal kimért pozícióiból elvileg meghatározhatók az égitest pályájának adatai (az úgynevezett pályaelemek). De természetesen annál pontosabbak lesznek ezek, minél több, időben minél szélesebb tartományban mért koordináta áll rendelkezésre. Így volt ez a Neptunusz esetén is; mivel keringési ideje 164,88 év, a pontos pályaelemek kiszámításához célszerű volt legalább több évtized méréseit használni. Miután ezt elvégezték, kiszámolhatóvá vált, hogy a bolygót az ég melyik pontján találjuk- akár évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt vagy ezután.

Galileo Galilei (1564 – 1642)

Kiderült, hogy bár a Neptunuszt Le Verrier számításai alapján Galle látta meg, de mégsem ő volt az, aki elsőnek látta. Az első észlelő – Galilei volt! Ő ugyanis, mint tudjuk, távcsövével végigvizsgálta többek között a szabad szemmel látható összes bolygót. A Jupiter mellett felfedezte a négy legfényesebb holdat, ami igen jelentős eredmény volt. Olyannyira, hogy Galilei huzamos időn át figyelte és jegyezte – rajzolta is – a holdak helyzeteit, közben a háttércsillagokat is feltüntetve. Észrevett egy csillagot, amely mintha néhány nap alatt megváltoztatta volna a helyzetét a többi csillaghoz képest. De bár észlelte ezt, nem foglalkozott vele, annyira elfoglalta a Jupiter-holdak vizsgálata. Pedig ez a „háttércsillag”, mint a modern számítások igazolták, a Neptunusz volt; Galileinek abban a nagyon ritka szerencsében volt része, hogy távcsöve kicsiny látómezejében egyszerre két bolygó is megjelent! És mivel a Neptunusz távcső nélkül nem látható, s csillagászati célra Galilei az elsők között – ha talán nem is elsőként – használt távcsövet, előtte aligha láthatta meg valaki. De Galilei is elsiklott felette, pedig milyen nagyszerű felfedezés lett volna!

Nem csoda persze, hogy a távcsöves megfigyelések kezdete óta a Neptunusz más csillagászok teleszkópjába is beletévedt néha, mielőtt felfedezték volna. Annál furcsább, hogy gyakorlott észlelők Galileihez hasonlóan elsiklottak felette, holott ők is észrevették elmozdulását.

A Jupiter és Neptunusz 1612. december 28-án (Stellarium)

A Neptunusz felfedezésének története érdekesen mutatja, mi a különbség a tudományos csillagászat és az asztrológia áltudománya közt. Gondoljuk csak végig! Herschel felfedezéséig a csillagászok és így az asztrológusok is – mai felfogásunk szerint a Napot és a Holdat nem számítva ide, és asztrológiai felfogás szerint a Földet sem – öt bolygót ismertek, a Merkúrtól a Szaturnuszig. Ezek alapján készültek a horoszkópok, állítólag sikeresen. Kepler például, aki megélhetési kényszerből készített horoszkópokat, állítólag nagyon pontos jövendölésekre volt képes, pedig ő sem ismerte az Uránuszt meg a Neptunuszt. Mármost, ha a bolygóknak van ránk hatása, akkor az ismeretlen bolygóknak is van, és ez Kepler és a többiek horoszkópjaiban szisztematikus hibákat okozott volna. Ebből pedig ők is kikövetkeztethették volna a még ismeretlen bolygók helyzetét, felfedezhették volna a Naprendszer legkülső bolygóit (sőt azokat is, amelyeket még ma sem ismerünk, ha vannak ilyenek – ez a lehetőség még mindig adott a számukra!). Nem tették meg ezt, sőt észre sem vették vagy épp eltagadták az eltéréseket. A csillagászok annyiban hasonlóan jártak el, hogy kiszámolták a bolygópozíciókat, mint az asztrológusok a horoszkópokat. De észrevették a szisztematikus hibákat, amit a gravitáció okoz. S nem álltak meg itt, hanem megkeresték a hibák okát, és mindebből sikeresen kikövetkeztették egy sosem látott bolygó létét, majd fel is fedezték azt. Azért tudták ezt megtenni, mert egy valóban meglévő hatás (a gravitáció) törvényeinek ismerete alapján dolgoztak, s nem a bolygók nemlétező asztrológiai hatásai alapján.

A Neptunusz felfedezése után a csillagászok lelkesen kutatni kezdtek még ismeretlen külső bolygók után. Legtöbbjük a Neptunusz pályájának elemzésével, akárcsak Adams és Le Verrier, próbáltak új bolygó nyomára bukkanni, mások üstökösök vizsgálatával próbálkoztak. A legtovább Percival Lowell (1855 – 1916) és William Pickering (1858 – 1938) kísérletezett. Utóbbi többször is kiszámolta a keresett bolygó helyét, de mindannyiszor egészen más pályákat kapott – úgyhogy végül a csillagász-társadalom – teljes joggal- nem volt hajlandó foglalkozni a bolygóival. Lowell-el meg az volt a gond, hogy az olasz Schiaparelli által fölfedezett (később lényegében optikai csalódásnak bizonyult) Mars-csatornákra alapozva teljes komolysággal hirdette értelmes marslakók létezését, és ezek kutatására hívta fel a tudós társadalmat – őt ezért nem vették komolyan.

De Lowell a marslakók és az ismeretlen bolygó kutatásának kettős céljával nagy csillagvizsgálót alapított Flagstaffban. Bolygókeresésre külön fotografikus távcsövet tervezett és készíttetett, amelynek elkészülte után a kezelésére külön fiatal munkatársat vett föl. Lowell is idővel több lehetséges pozíciót adott meg az ismeretlen bolygóra; az általa már régebben megkezdett távcsöves kutatás immár jobb műszerrel folytatódott. Végül az említett fiatal kutató, Clyde Tombaugh (1906 – 1997) 1930-ban felfedezte a Plútót. E bolygócskának (ma a törpebolygók közé soroljuk) nem elegendő a tömege ahhoz, hogy a tőle eléggé távol eső óriásbolygók pályáját észrevehetően módosítsa; a felfedezés tehát valójában nem a számítások, hanem a véletlen szerencse műve volt. Maga Lowell, sajnos, már nem érte meg obszervatóriumának ezt a dicsőségét.

Ekkor még alig jutott eszébe valakinek, hogy a Plútó talán csak az egyike annak a rengeteg kis égitestnek, amelyek a naprendszer külső vidékén keringenek. Pedig így van! Ezt a régiót ma Kuiper-övnek nevezzük, és benne bizonyára sok ezer bolygócska található – közülük jelenleg nagyjából ezret ismerünk.

Sok csillagász reménykedik benne, hogy valahol a Kupier-öv táján akadhat még ismeretlen nagybolygó. Vannak erre utaló jelek, de ezek nem mondhatók nagyon meggyőzőnek. Igazán meggyőző az lenne, ha valaki, talán egy űrtávcső, felfedezné a keresett égitestet. Ha ez megtörténnék, akkor Naprendszerünk ismét egy „teljes jogú” bolygóval gazdagodnék; de ha néhány éven – vagy mondjuk egy évtizeden – belül a kutatás ellenére nem történik ilyen felfedezés, akkor nagy valószínűséggel kimondhatjuk: a Neptunuszon túl nincs ismeretlen nagybolygó.

Planetology.hu a Kutatók Éjszakáján

Szerző: Kocsis Erzsó

A Kutatók Éjszakája idén ismételten jelenléti előadások keretében kerülhet megrendezésre. A Planetology.hu Mátészalkán a Móricz Zsigmond Görögkatolikus Óvoda és Kéttannyelvű Általános Iskolában a Coolstarz csillagászati szakkör társszervezésében két zártkörű, exkluzív prezentációval is képviselteti magát. Rezsabek Nándor, alapító főszerkesztőnk a „Célpont a Hold – a szovjet-orosz Luna űrprogram” címmel az űr- és naprendszerkutatás történetének kiemelkedő fejezetét mutatja be. Bardóczné Kocsis Erzsó, felelős szerkesztőnk „Hol vannak az embereim? – azaz hogyan változott meg az űrkutatás a Star Trek sorozat miatt címmel” közös felfedező útra hívja a gyereksereget, ahol lehetséges lesz „eljutni oda, ahová még senki nem merészkedett”.

További információk itt: https://app.kutatokejszakaja.hu/esemenyek?search=planetologyhu

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – II. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitesteink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Föld

Saját bolygónkkal kapcsolatban természetesen rengeteg sci-fit fel lehetne sorolni. Játszódjon a múltban, a jelenben, a jövőben, egy alternatív univerzumban vagy akár több, párhuzamos földön (vagy idővonalon) egyszerre vagy egy poszt-apokaliptikus esemény után. Ha ebből indulnánk ki, sosem érnénk a végére. Röviden szeretném összefoglalni, már csak műfajilag is, hogy milyen jellemző „Földes sci-fik” vannak – természetesen a műfajok sokszor keresztezik egymást. Az adott műfajhoz pedig legalább egy, ismertebb regényt is rendelek, minimális leírással.

A modern sci-fik egyik legtágabb témája az idegen invázió. Könyvek terén leginkább a Világok harca, filmekből pedig természetesen a Függetlenség napja tartozik ide.

Forrás: Wikipedia

Apokaliptikus jellegű, ahol az apokalipszist csillagászati esemény – általában egy aszteroida becsapódása – okozza, természetesen az Armageddon helyett a Deep Impact című film Elijah Wood főszereplésével. Könyvek közül pedig Ben H. Winters Utolsó nyomozó-trilógiája, ami nem kifejezetten sci-fi. Egy Henry nevű rendőr utolsó heteit mutatja be, aki nemcsak jó ember, hanem jó nyomozó is próbál maradni egy apokalipszis-közeli világban. Hamarosan filmsorozat is készül a történetből!

Technológiához kötődően beszélhetünk annak kudarcáról vagy megsemmisüléséről. Ilyen volt például Johnny Depp utolsó jó filmje, a Transcendens. De ebben megjelent a technológiai szingularitás is, viszont, ha ide vonatkozó művet akarunk említeni, akkor az természetesen a Mátrix- illetve a Terminátor-filmek.

Posztapokaliptikus történeteken belül az egyik gyakori elem a fosszilis anyagok hiánya. Ez jelenik meg a Mad Max-filmekben vagy a Fallout videojátékban. Másik gyakori elem az atomháború utáni Föld. Erre a régebbi filmekből jó példa A fiú és a kutyája, illetve a Dredd bíró, a Majmok bolygója és az Éli könyve, melynek mozgatórugója egy Braille-írással írt Biblia. De ez az alapja Hayao Myazaki mangájának is, ami a Nausikaa, a szél harcosa. Könyvekből pedig a tragikus sorsú Walter M. Miller Jr. önvallomása, a Hozsanna néked, Leibowitz, illetve Cormac McCarthy: Az út című regénye, melyből film is készült Viggo Mortensen főszereplésével.

A vírusos (lassan valósággá váló) sci-fi alapja Mary Shelly Az utolsó ember duológiája, melyben pestis pusztítja el az emberiséget. Filmben pedig alapműnek A 12 majom. Ezeken belül külön kezeljük a zombis filmeket, de az inkább a soft horror kategóriát súrolja.

Disztópiákban általában a túlnépesedés az egyik fő probléma, ez jelenik meg Harry Harrison Make room! („Csinálj helyet!”) című művében. Nem ismerős? De ha azt mondom, hogy Zöld szója? A film ugyanis lazán, de ezen a regényen alapul! Más disztópiákban valamilyen központi, gazdag, általában városban élő hatalom irányítja a lakosság többi részét. Young adult vonatkozásban ilyen az Éhezők viadala, a sajnos filmekben befejezetlen maradt Beavatott, Scott Westerfeld Csúfok-trilógiája, magyar vonatkozásban pedig R. J. Hendon Korcsok című műve és folytatásai. De ide sorolható még Jasper Fford: Monokróm című műve, amelyben az emberiség elvesztette komplex színlátását, ezért aszerint osztják őket hatalmi kasztokra, hogy ki milyen színt lát.

Végül jellemző még a párhuzamos univerzumok és/vagy idősíkok témája. Ezekben általában az általunk ismert Föld alkotja a láncolat középpontját s a főhős is onnan származik. Párhuzamos univerzum témájú Stephen Baxter és az alkotás közben sajnos elhunyt Terry Pratchett Hosszú-föld-trilógiája. Young adult kategóriában Neil Gaimen és Michael Reaves Köztesvilág-trilógiája. Párhuzamos idősíkokban játszódik pedig Tom Sweterlitsch Letűnt világok című fordulatos hard-sci-fije.

Vannak olyan regények is azonban, ahol a cselekmény nem a Földön játszódik, az emberiség anyabolygója mégis jelentős szerepet kap a történetben: általában azért, mert a főszereplők azt keresik vagy oda lyukadnak ki. A legjelentősebb ebben a műfajban Isaac Asimov Az Alapítvány pereme című regénye. Ebben két szereplő száműzetésében a Föld után kutat. Utazásuk során információhoz jutnak egy bizonyos „Gaia” nevezetű bolygóról, melyet évszázadok óta titokzatosság és homály fed. Egyikük – abban a meggyőződésben, hogy a Gaia azonos a Földdel és a Második Alapítvánnyal is – arrafelé veszi az útját. A Gaiához érve kiderül, hogy az tulajdonképpen egy entitás, egy bolygólény vagy szuperorganizmus. Az itt élő lények – az emberek is – ennek részét képezik, de emellett önálló tudattal is bírnak. A Gaia találkozót hozott létre a két Alapítvány között, hogy a Galaxis jövőjéről határozzanak. Ez egy, galaxis-méretű szuperorganizmus, a Gaia továbbfejlődött változata, a Galaxia lesz. Az egyik szereplő azonban nem hiszi, hogy a Gaia lenne a Föld és tovább folytatja a keresést.

Ennek történetét meséli el a folytatás, az Alapítvány és Föld. Ebben először arra jönnek rá, hogy a Föld radioaktívvá vált. Az információt a szomszédos csillagrendszer egyik bolygójáról az Alfáról szerzik, ahol egy földi telep van, de az ott élők nem akarják elárulni anyabolygójuk pontos koordinátáit. Ezután végül elindulnak a Földre, de odaérve rájönnek, hogy az már valóban csak egy radioaktív, halott égitest. Így végül a Holdon szállnak le…

Hold

Ezzel el is érkeztünk égi kísérőnkhöz, mely, mint olyan, a legrégebb óta foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Már maga Johannes Kepler is írt egy sci-fi szerű regényt, melynek címe Az álom, melyben a főhőst levegődémonok repítik el a Holdra. A mű valójában egy regénynek álcázott értekezés Kepler csillagászati felfedezéseiről, a cselekmény végén kiderül, hogy – amint a cím sugallja – pusztán egy álomról volt szó.

Utazás a Holdra! Ne keverjük össze Verne klasszikusával, ezt Cyrano de Bergerac írta. A mű a science fiction és az utópisztikus irodalom egyik előfutára, mely természetesen a holdutazásról szól, ahová tűzijáték segítségével jutnak el.

Ugyanezt a hullámot lovagolja meg Jules Verne Utazás a Holdba című regénye. Egy amerikai baráti kör, a baltimore-i Gun Club már kreatívabbak és egy gigantikus ágyúval akarnak lövedéket juttatni a Holdra. Ennek belsejében egy nemzetközi társaság utazik. Végül a célzást ugyan elvétik és az ágyúgolyó csak megkerüli a Holdat, de a történet hősei legalább sikeres űrutazást tesznek.

H. G. Wells Emberek a holdban című regénye is hasonlóan a holdutazásról szól.

Végül e két mű alapján készült el a világ legkorábbi sci-fije, az Utazás a Holdba 1902-ben. A filmet Georges Méliés írta és rendezte. Érdekessége, hogy készítése során az elsők között alkalmaztak animációs technikákat és speciális effektusokat, így egyben az első animációs filmnek is tekinthető. A Holdon Szelenitnek nevezett rovarszerű élőlények élnek, melyekkel az űrhajósok konfliktusba is kerülnek.

Sok tudósnak szokása sci-fit írni, Kepler után itt van mindjárt Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, a rakétatudományok atyja is írt sci-fit égi kísérőnkről, melynek címe Séta a Holdon. Ebben két fiatalember váratlanul a Holdon találja magát, ahol meglepő helyzetekkel kell megbirkózniuk. Kepler művéhez hasonlóan végül itt is csak egy hagymázas álomról volt, de mégis hozzájárult az űrhajózás megvalósításához és népszerűsítéséhez.

Elérkeztünk az egyik legnagyobb klasszikushoz! Arthur c. Clarke2001: Űrodüsszeia című regénye ugyan nem égi kísérőnkről szól, de a négy szakaszra osztható történet második szakasza, a monolit megtalálása körüli események a Holdon játszódnak.

Forrás: Wikipedia

Szintén az ő tollából született a Holdrengés című sci-fi, melyben azt a hősies küzdelmet láthatjuk, melyet a jövő technikája és tudománya vív egy elsüllyedt holdbusz utasainak megmentéséért. Maga a rengés a Hold porának különös támadása. Az égitest ugyanis nem teljesen halott, valamennyi belső hője maradt még, ami a kőzetekből gázokat termel, melyek kitörnek.

Másik regénye, a Földfény a Föld és a Holdon letelepedett kolónia közti politikai harcot mutatja be egy kémtörténet keretében. Az anyabolygó Bertram Sadler titkos ügynököt azzal a feladattal küldi a Platón kráterben épült obszervatóriumba, hogy tudja meg, ki szivárogtat ki az ellenségnek bizalmas információkat. Sadler nem szívesen vállalja el a küldetést, hiszen reménytelennek érez minden erőfeszítést a háború megakadályozására. Titkos fegyverek, új technológiák és űrhajóflották feszülnek egymásnak égi kísérőnk körül, és minden azon múlik, egy egyszerű ember összeroppan-e a vállát nyomó felelősség iszonyú súlya alatt.

Robert a. Heinlein A Hold börtönében című regénye a történelmet veszi alapul, méghozzá Ausztráliáét. A Hold tulajdonképpen olyan telepes bolygó, ahol bűnözők, de leginkább azok leszármazottjai élnek, akik azonban szeretnének politikailag elszabadulni a Földtől. A főszereplő szemén keresztül megismerhetünk egy nagyon érdekes, hierarchikus családmodellt, mely több férfiből és kevesebb feleségből áll, illetve megtudhatjuk, ha valakiért nem kezeskedik senki, azt kegyetlenül kizsilipelik a vákuumba.

A regények közül (a teljesség igénye nélkül) ide vonatkozik még Andy Weir: Artemis című regénye. A történet a Hold első és egyetlen városában, Artemisen játszódik, ahol az élet az egyszerű emberek számára, mint amilyen a főhős is, elég kemény, éppen ezért hordári munkája mellett vállalja ártalmatlan, mégis illegális dolgok becsempészését. Így kerül egy, a város feletti hatalom átvételét célzó összeesküvésbe, melyet valahogy túl kell élnie…

A könyvek világából csapjunk át a filmekébe. A Hold című sci-fiben egy Sam nevű férfi hároméves küldetésének végéhez közelít, így visszatérhet feleségéhez és kislányához – akikkel nincs élő kapcsolata a kommunikáció hiánya miatt. Sam a Hold túloldalán felügyeli a Hélium-3 kitermelését egy cégnek. Egy baleset után azonban ördögi titokra bukkan, amikor saját magába botlik. A cég sosem küldött új alkalmazottakat, hanem őt klónozta és élesztette fel. A felesége meghalt, a lánya csaknem felnőtt. A két klón összefog, hogy az egészségesebb becsaphassa a rendszert és hazamehessen (annak ellenére, hogy az igazi szem a Földön él), a történet elején megismert klón pedig meghal.

Ha már Hélium-3, akkor mindenképpen szót kell ejtenünk egy kétrészes agymenésről, ami tipikusan az „olyan szörnyű, hogy az már jó” kategóriába tartozik. Ez nem más, mint az Iron Sky I. A cselekmény egy létező összeesküvés-elméletből származik, miszerint a náciknak olyan fejlett volt a technológiájuk, hogy miután a Harmadik Birodalom megbukott, a Holdon rejtőztek el. Őket fedezi fel két amerikai űrhajós, az egyiket lelövik, a másikat elfogják. A filmet nem a politikai korrektség nevében készítették, az elfogott amerikai ugyanis fekete, ők pedig “náciasítják”, vagyis fehérré és kék szeművé teszik. A Hélium-3-ért folyó harcban végül a Föld megsemmisíti önmagát. A holdi kolónia – javarészt csak gyerekek, az újra eredeti formáját visszakapó amerikai űrhajós és szerelme, egy ex-náci tanárnő maradt csak meg. Folytatása következik!

A filmek után utazzunk a sorozatok világába. Ezek egyik eleme az Alfa Holdbázis. Az alaptörténet szerint a Hold túloldalán tárolt nukleáris hulladék felrobban, kilökve keringési pályájáról a Holdat, amely hosszú csillagközi vándorlásba kezd, a rajta lévő, Alfa nevű bázis, egy tudományos kutatóállomás 311 lakójával együtt. Nem sokkal a Naprendszerünk elhagyása után a Hold áthalad egy fekete lyukon, majd óriási “űrhurkokon”, ami még messzebbre taszítja az űrben. Útjuk során az alfaiak számos idegen civilizációval, disztopikus társadalommal találkoznak és olyan jelenségekkel, amilyenekkel az emberiség még soha. Közben kiderül, hogy a Hold utazását egy rejtélyes ismeretlen erő befolyásolja, vagy akár az is indította el, és ez valamilyen sorsszerű cél felé irányítja.

Ezt követi a For All Mankind, amely egy alternatív történelmi sorozat. Az alapfelütése, hogy az űrversenyt a szovjetek nyerik, ezért Amerika is igyekszik behozni a lemaradását, többek közt női űrhajósokkal. Az eddig megjelent két évad egyrészt magát a holdutazást, másrészt a holdbázisok létrejöttét és életét mutatja be. Mivel alternatív történelemről van szó, valós személyekkel machinál, de szakmai és/vagy családi életük általában sokkal tragikusabb, mint amilyen valójában volt, ezért a sorozat egyes epizódjai alaposan földhöz vágják a nézőt…

Mégsem impakt jelenség zajlott a Jupiteren?

Szerző: Kereszty Zsolt

A Szerző fotói

A mostani Jupiter felvételek José Luis Pereira (Brazília) tegnapi Jupiter becsapódásnak vélt felfedezése után (2021.09.13. 22:39 UT) 19,5 órával készültek, közel 3,5 órán át. A relatíve gyenge seeingnél vizuális tartományban nem tudok megerősíteni új foltot, szerkezetet az EZ-től délre a SEB (South Equatorial Belt – Déli Egyenlítői Sáv – a szerk.) északi részén, a tegnapi becsapódás jelentés vélt szélességi zónájában. Ellenben a metán szűrős felvételeken az EZ-béli (EZ=Equatorial Region – Egyenlítői Régió – a szerk.) részébe inkább benyúlóan 19:45 UT körül befordult egy nagyobb kb. 4-5″ méretű a környezeténél fényesebb folt, és ennek mintha egy ferde és keskeny kinyúlása lenne É felé. Véleményem szerint ez olyan nagy méretű, hogy inkább az EZ-hez tartozó már korábban is meglévő szerkezet, semmint a becsapódás után létrejött zóna. UV-ben sem látok különösebbet.

José Lius Pereira fotója a vélt becsapódásról

Ha tényleg becsapódás történt a Jupiteren és, ha hozott is létre észlelhető szerkezetet, akkor az vagy a műszereim számára már túl kicsi, vagy nem látható részén van a Jupiternek, vagy nem jött létre ilyen szerkezet az észleléskor vagy további, egyelőre számomra nem értelmezhető oka van.