Már nem kell hosszú köntösömbe burkolódznom, elég felgyűrt ingujjban kimenni a tavasz utolsó éjszakáiba. A várva várt nyár első sóhajától forróak lettek az esték. Muszáj hát kitelepedni a távcső mellé és órákig csak nézni, nézni… Nem gondolva a házifogságomra, az elszigeteltségemre, a szinte ellehetetlenített helyzetemre. Elmerülve Hold hercegnő csodálatos arcában semmi sem számít már: csak a tudomány, amiért élnem érdemes. Minden egyéb csak földi hívság…
Hasonlóan, mint a 17. században Galilei, észlelésre adtam a fejem. A napi fárasztó feladatok után letelepedni a lépcsőre, pont szemben a Holddal, és órákon át húzogatni a vonalakat, igazgatni újra meg újra a távcsövet… Hol vagyok én olyan rutinos, meg képzett, mint a reneszánsz tudós! De talán nem is ez a hangsúlyos most. Pontos paraméterek, adatok, koordináták helyett inkább marad a flow-élmény. Az, amit az órákon át tartó rajzolás jelenthet a nyár első sóhajától forró legutolsó tavaszi éjszakán.
