A Merkúr geomágneses viharai

Szerző: Gombai Norbert

Egy kanadai, amerikai és kínai tudósokból álló csoport bebizonyította, hogy a Merkúron, Naprendszerünk legkisebb bolygóján a földihez hasonló geomágneses viharok keletkeznek. A felfedezés egyértelmű választ ad arra a kérdésre, hogy más bolygókon – beleértve a Naprendszerünkön kívülieket is – kialakulhatnak-e napkitöréseket követő geomágneses viharok, függetlenül a magnetoszférájuk méretétől, szerkezetétől, illetve attól, hogy rendelkeznek-e a Földünkhöz hasonló ionoszférával.

A Merkúr bolygó a Messenger űrszonda felvételén (forrás: NASA)

Geomágneses viharokat, vagyis egy bolygó magnetoszférájának jelentős, de átmeneti zavarait a napszél nagy sebességű áramlása, valamint a központi csillag koronakidobódása eredményezhet. A koronakidobódás (CME – Coronal Mass Ejection) a Nap plazmájának töltött részecskékből álló, kilövellő felhője. Az ilyen viharoknak köszönhetően jönnek létre a Föld magnetoszférájában megfigyelhető sarki fény jelenségek, de a jelenség adott esetben kommunikációs, navigációs, vagy éppen energiaellátási zavarokat is okozhat.

Koronakidobódás a NASA számítógépes grafikáján (forrás: NASA)

A felfedezést tárgyaló tanulmányok, amelyeket az Alaszkai Egyetem (Fairbanks) tett közzé, egy véletlen egybeesésnek köszönhető kutatás eredményei alapján készültek. A Napon 2015. április 8-18. között sorozatos koronakidobódások történtek. Eközben, a NASA 2004-ben indított bolygókutató űrszondája a Messenger 2015. áprilisában küldetésének végére ért és a Merkúr felszíne felé közelítve egyre lejjebb ereszkedett, mígnem április 30-án a bolygó felszínébe csapódott.

A Messenger űrszonda becsapódási területe a Merkúron (forrás: NASA)

Egy 2015. április 14-én megfigyelt koronakidobódás kulcsfontosságúnak bizonyult a tudósok számára. A napkitörés a felszín felé süllyedő Messenger adatainak tanúsága szerint összenyomta a Merkúr körül fánk alakban, oldalirányban áramló töltött részecskékből álló mágneses mezejét a Nap felé néző oldalon, és megnövelte az áram energiáját. A gyűrűáramlás felerősödése – a Földhöz hasonlóan – a geomágneses vihar fő fázisát jelentette.

A Merkúr felszíne a Messenger felvételén (forrás: NASA)

Mivel a Merkúron nincsen olyan légkör, amelynek részecskéi kölcsönhatásba tudnának lépni a napszéllel, így a geomágneses viharok nem okoznak sarki fény jelenségeket. A napszél akadálytalanul éri el a felszínt jelentősen megnövelve a röntgen- és gammasugárzást. Bár a Merkúr mágneses tere sok szempontból eltér a Föld magnetoszférájától, a megfigyelt folyamatok mégis nagyon hasonlóak voltak a Földön észlelt mágneses viharokoz.

A búcsúzó Messenger segítségével kapott eredmények további lenyűgöző betekintést nyújtanak a Merkúr bolygónak a Naprendszer fejlődésében elfoglalt helyére.

A nagyszerű tudósok köztünk járnak…

Szerző: Kocsis ERzsó

A hazai csillagászati és űrkutató szakmának jeles alkalma volt a héten. A tudomány egyik ikonikus alakjának nagy napja volt a mostani csütörtökön. Almár Iván, csillagász, űrkutató, a fizikai tudományok doktora, a Csillagászati Intézet emeritus kutatója, a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia (IAA) tiszteleti tagja és végül, de nem utolsósorban a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) örökös, tiszteletbeli elnöke ünnepelte 90. születésnapját.

Ily hosszú életpályát röviden áttekinteni szinte kozmikus feladat. Csak egy-egy felvillanás engedtessék meg, a legfényesebbek a hosszú évtizedeket megidézve.

Aspiránsként a változó csillagok fotometriai vizsgálatával kezdte kutatásait a Csillagvizsgáló Intézetben. Fő területei: a RR Lyrae-k és nóvák megfigyelése, a fénygörbék feldolgozása volt. Az akkor még sokak számára fantazmagóriának tűnő űrhajózásról már 1955-ben is jelentek meg cikkei. A műholdak átvonulásait optikailag figyelő magyar állomáshálózatot 1957-ben szervezte meg, és 1972-ig vezette is. Az Interkozmosz együttműködés keretében az INTEROBS-program egyik javaslattevője volt. Ennek célja az volt, hogy a mesterséges holdak pályaelemeit és pályaelem-változásait ki lehessen számítani vizuális észlelésből. Ezekből aztán meghatározhatóvá vált a légkör sűrűsége a műhold perigeumának környezetében, így a felsőlégkör-kutatásban is hasznosítani tudták ezeket az ismereteket.1972 óta a kozmikus geodézia területén is publikált. A hetvenes években kezdett foglalkoztatni a SETI problémájával. 1982-ben tagjává,1986-ban társelnökévé választotta a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia 1966 óta működő SETI Bizottsága. A szervezetnek 2001-ig volt társelnöke.

2000-ben Jill Tarterrel közösen dolgozta ki a Rio-skálát, a Földön kívüli értelem (civilizáció) felfedezésével kapcsolatos esetleges bejelentések kommunikálására. A fenntarthatóság és környezetbiztonság napjaink kedvelt fogalmai, de Almár már 1989-től foglalkozott és publikált a Naprendszer égitestei környezetvédelmi problémáiról. A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia gondozásában egy16 nyelvű űrszótárnak is szerkesztője volt.

Csillagászati-űrkutatási ismeretterjesztő munkássága is jelentős. Rendszeresen szerepelt a televízióban, rádióban, napilapokban, szabadegyetemeken. Az Élet és Tudomány szerkesztőbizottságának egyik tagja. Az Űrhajózási lexikon és az Űrtan című könyvek főszerkesztője. 2011-ben a Csillagászati Intézetben felfedezett (191856) Almáriván jelzetű kisbolygót neveztek el tiszteletére.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Főépületének Széchenyi Dísztermében 2022. április 21-én a Magyar Asztronautikai Társaság, az NKE Eötvös József Kutatóközpont Világűrjog és – Politika Kutatóműhelye, az ELKH Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont és a Lechner Tudásközpont „A magyar űrtevékenység évtizedei” című program keretében köszöntötte a nagyszerű tudóst és jeles közéleti szereplőt.

Nagyon boldog születésnapot kívánunk erőben, egészségben, szeretetben, boldogságban az emberi kor legvégső határáig!

Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/INTEROBS-program
https://hu.wikipedia.org/wiki/Alm%C3%A1r_Iv%C3%A1n
https://www.urvilag.hu/hazai_kutatohelyek_es_uripar/20220423_almar_ivan_90_eves?fbclid=IwAR0H-Ot0V2IW6GXOpb8AXL1H7T6ZXJSI3WrdMRdTYszrUzpNSQ0Mswc85Wo
Kép forrása:
https://twitter.com/MANT_Astro/status/1517912758452424704/photo/1

A “szabadszemes” üstökösre (jelenleg) januárig kell várni!

Szerző: Mitre Zoltán

A következő hetekben nem kizárt, hogy néhány kezdeti híradás után sok helyen belefuthatunk majd a hírbe, hogy májusban szabad szemmel látható üstökös érkezik. A néhány hét múlva legfényesebbnek látható C/2021 O3 (PANSTARRS) nevű kométáról csillagászati szakmai portálon [1] március 24-én adtak hírt. Ha az itt bemutatott tér- és égboltképeket megnézzük, felismerhető, hogy a várhatóan 5 magnitúdó (m) körüli maximális fényességet elérő égitest ekkor csak 15-20° közötti távolságban lesz látható a Naptól. Ilyen fényesség könnyű észleléséhez viszont teljesen sötét égbolt szükséges. Vagyis, az alkonyi égen az üstökös megfigyelése várhatóan komoly kihívás lesz az amatőrcsillagászok számára is, így a szabadszemes csóvás-üstökös élmény biztosan elmarad. Amire a Naptól alkalmas mértékben eltávolodik, arra már 7m alá esik a fényessége, ez viszont amatőrcsillagászok számára kis-közepes távcsövekkel kényelmesen elérhető. (Az ember szabad szemmel, nagyon sötét égen 6m körüli égitesteket már észrevehet. Ez a szám minél kisebb, annál fényesebb egy égitest. Például a Vénusz fényessége -4,5m).

Azonban nem érdemes csüggedni!

Halvány, szabad szemmel éppen észrevehető üstököst tartogat a jövő év eleje! 2023 január/február fordulóján érkezik a március 2-án felfedezett C/2022 E3 (ZTF) üstökös [2]. Az április 8-án 187 észlelés alapján közreadott pályaelemek [3] szerint a kométa 2023. február 2-án 0,285 AU-ra (42,6 millió km) közelíti meg Földünket! Legnagyobb közelsége körüli napokban az északi égi pólushoz közeli csillagképekben lehet majd látni.

Az üstökös várható mozgása az égen 2023 év elején
(Forrás: Earthsky.org – https://earthsky.org/astronomy-essentials/new-comet-might-get-bright-enough-for-binoculars/)

A bolygók keringési irányához képest visszafelé (retrográd) irányban és elég meredek pályadőléssel mozgó üstökösről egyelőre nem sokat tudunk. Miután alig másfél hónapja ismerjük, még az is kérdés, hogy visszatérő vendég-e vagy új üstökös a Naprendszerben. Jelenlegi adatok alapján a perturbáció számítások becslése szerint kb. 50 ezer éves keringési idejű „belépési” pályával érkezhetett a nagybolygók környezetébe. Így még az sem kizárt, hogy járt már a Nap közelében, legutóbb a pleisztocén földtörténeti korban, talán a neandervölgyi ősemberek látták utoljára. Arra viszont elég nagy esély van, hogy a C/2022 E3 (ZTF) mostani látogatása az utolsó lesz. Szerencsétlenségére még 2020. május 30-án 1,18 AU-ra elhaladt a Szaturnusz mellett, ami elliptikus pályáját még jobban megnyújtotta, majd a Jupiter hatásával kiegészülve az nagy eséllyel végleg hiperbolikusra változott.

A C/2022 E3 (ZTF) üstökös pályája és helyzete február 2-i földközelsége idején
(Forrás: http://astro.vanbuitenen.nl/comet/2022E3)

Az üstökös a jövő február eleji földközelség idején (mivel jó, 80% feletti megvilágításban látunk rá) 5,5 m körüli fényességet is átlépheti. Optimális esetben a 6m-nál nagyobb fényességet kb. 2-3 hétig tarthatja a jelenlegi várakozások szerint. Mind a fényesség, mind a kedvező pozíció is sugallja, hogy ennél a kométánál sokkal inkább érdemes egy „éppen szabad szemes” láthatóságot várni a hosszú sötét téli éjszakákon, mint egy Nap közelében látszó hasonló fényességű üstököstől.

Az üstökös lehetséges fénygörbéi
(Forrás: Gideon van Buitenen – http://astro.vanbuitenen.nl/comet/2022E3)

Mivel alig másfél hónapja ismerjük az üstököst, nyilvánvaló, hogy az abszolút fényesség, a mozgást befolyásoló nem gravitációs paraméterek még csak a most következő hónapokban fognak letisztulni. Ha ezen adatok pontosítása nem módosítja gyökeresen az előrejelzéseket, akkor már csak abban kell bízni, hogy a Naphoz közeledve nem történik az üstökös magjában előre nem látható változás! Talán picit erősíti az optimizmust, hogy a fenti ábrán a legutóbbi mérések alapján már egy olyan fénygörbét is modelleztek (piros), amely más adatok szerinti becslésnél (szürke görbe) nagyobb fényességet sugall! Reméljük, hogy e kedvező folyamat megmarad!

A ZTF mozgását tanulmányozva eszünkbe juthat egy hasonló időszakban, hasonló fényességgel és hasonlóan kedvező helyen mozgó „éppen csak szabadszemes” üstökös, a C/2014 Q2 (Lovejoy) [4]. Akik észlelték ezt a kométát 2015 januárjának végén, 7-8 év távlatában talán még emlékeznek a látványra. A ZTF-re történő várakozás időszakában érdemes felidézni az emlékeket. Viszont ne felejtsük, hogy legalább fél-egy fényrenddel halványabbnak várható a jövő évben érkező égi látogató!

A C/2014 Q2 (Lovejoy) üstökös látványa távcsőben, 2015 január 28-án
(a Szerző fotója a Kövesligethy Radó Csillagvizsgálóból)

A ZTF égi mozgását vizsgálva érdekesség, hogy a jelenlegi pályaelemek alapján február 11-én este a kb. 6m körüli üstökös alig 1°-ra lesz látható a Marstól. Ez ideális fotografikus célpontot is jelent. Bízzunk benne a pályaelemei nem változnak már lényegesen és egy ilyen érdekes együttállást is tudunk észlelni!

Az üstökös várható látványa a Mars közelében 2023 február 11-én este (Starry Night)

A C/2022 E3 (ZTF) tehát egy ígéretes „éppen csak szabadszemes” égi vándornak tűnik. TŰNIK! Ne feledjük (főleg ilyen időtávból) az üstökösök sokszor megtréfálhatják a várakozókat!

Források:
[1] https://www.csillagaszat.hu/hirek/igeretes-tavaszi-ustokos-kozeledik/
[2] https://earthsky.org/astronomy-essentials/new-comet-might-get-bright-enough-for-binoculars/
[3] http://astro.vanbuitenen.nl/comet/2022E3
[4] https://www.origo.hu/tudomany/20150114-c-2014-q2-lovejoy-ustokos-szabad-szemmel-nezze-meg-az-utobbi-evek-legfenyesebb-ustokoset.html

Fájdalmas földsúrolók

Szerző: Kovács Gergő

Sajnálatos módon az interneten és a közösségi oldalakon időnként fel-felbukkannak olyan cikkek, melyek egy-egy földközeli kisbolygó bolygónkhoz való hihetetlen mértékű közelítését (hogy az eredeti posztokat idézzem, “elhúzását”) vizionálja a témához nem értő érdeklődő számára. A gond csak az, sokszor hogy az sem ért a témához, aki ezeket a híreket írja. A Föld melletti “elhúzás” mellett igencsak kedvelik a “hatalmas” jelzőt a bolygónkat más nagyságrendben megközelítő kisbolygó tekintetében, természetesen indokolatlanul. Ki kell mondani: az ilyen posztok félrevezetőek, szakmaiatlanok, túlnyomórészt kimerítik a bulvár kategóriát, nem mellesleg még hírértékkel sem bírnak (“Nesze semmi, fogd meg jól!”).

Nincsenek szavak…

De mi a baj ezekkel a cikkekkel? Ezt fogom most kibontani!

Mi a két fő gond? Egyik az égitest távolságának, másik a méretének túldimenzionálása. Az első esetben szót kell ejteni arról, mit hívunk ún. földközeli, más néven földsúroló kisbolygónak (vagy üstökösnek). Ezen égitestek közös jellemzője az, hogy napközelpontjuk kisebb, mint 1,3 Csillagászati Egység (1 Cs.E. = 149,6 millió kilométer), így potenciálisan veszélyt jelenthetnek a Földünkre, azaz 10 millió éven belül vagy a Földnek (vagy egy másik kőzetbolygónak) ütköznek, vagy pedig kilökődnek a Naprendszerből.

A földközeli kisbolygók három fő típusa, az Amor-, az Apollo- és az Aten-család. Különbségeiket a napközelpontjaik közötti különbség adja. Az Amor-család napközelpontja a földpályán kívül helyezkedik el, míg az Apollo- és Aten-család esetében a földpályán belül. Az Amor- és az Apollo-család pályáik fél nagytengelyének (a pályaellipszis nagyobb átmérőjének fele) hossza nagyobb, mint egy Nap-Föld távolság, az Aten-család esetében kisebb.

A földközeli objektumok (más néven NEO-k, a Near Earth Object után) közt jelenlegi tudásunk szerint 27 000 kisbolygót ismerünk, valamint 100 üstököst. Egy szűk csoportjuk az ún. PHA-k, a potenciálisan veszélyes kisbolygók (Potentially Hazardous Asteroids), melyek közös jellemzője, hogy pályáiknak a Föld pályájával alkotott metszéspontja legfeljebb 0,05 Csillagászati Egységre, azaz kb. 7 480 000 kilométerre van a Földtől (viszonyításképp, a földpálya teljes hossza megközelítőleg 940 millió kilométer).

Amikor azt olvasom, hogy egy kisbolygó valójában a Föld-Hold távolság 20-szorosára halad el bolygónk mellett, nem igazán értem, miért kell azt “Föld melletti elhúzásnak” tálalni, a szenzációhajhászást leszámítva. Jóllehet a ~940 millió kilométert felölelő földpályán a több millió kilométeres közelítés igencsak jelentős közelítés, mégsem arról van szó, hogy az adott égitest vészesen megközelítse bolygónkat, magyarán szólva, ha több millió kilométerre halad el mellettünk, akkor szó sincs égbekiáltó közelségről, az ilyen posztok néhány sor után megcáfolják saját magukat. Egyszerűen, ilyen nagyságrendben nem beszélhetünk szoros közelítésről.

Ilyen messze “húzott el” a Föld mellett egy nemrég beharangozott kisbolygó…

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan aszteroidák, melyek náluk sokkal közelebb kerülnek!

De mi a második gond? Nem más, mint a Földünket “megközelítő” kisbolygó méretének túldramatizálása. Ahogy fentebb is említettem, a “hatalmas” szóval, illetve szinonimáival igen gyakran találkozhatnak az olvasók. De mi számít annak? Egy száz méteres? Egy egy kilométeres? Vagy egy, ezeknél sokkal nagyobb, mondjuk a 223 kilométeres Psyche? Vagy az 525 kilométeres Vesta? Vagy azok az égitestek, melyek kisebb-nagyobb becsapódási eseménnyel jártak?

A cseljabinszki meteort “létrehozó” kisbolygó körülbelül 20 méteres lehetett, a Tunguszka-meteor szülőégitestje pedig megközelítőleg 65 méteres, a kisbolygók teljes méretskálájához viszonyítva azonban ezek ketten semmiképp sem mondhatók hatalmasnak (jóllehet a Tunguszka meteor komoly pusztítást okozott!), ahogy a mostanság gyakran felbukkanó bulvárhírekben szereplők sem. Egy kilométeres, vagy egy annál sokkal nagyobb aszteroida azonban már annak lenne mondható, de mégis, mi érdemli meg a “hatalmas” jelzőt? A 20 méteres cseljabinszki meteor? A hatalmas kihalást okozó, 10 kilométeres Chixculub-meteor? Bár ezek számunkra hatalmasak lehetnek (ahogy a hatásuk is), mégsem mondhatóak annak a kisbolygók közt…

A cseljabinszki és a Tunguszka-meteoroid mérete a new yorki Empire State Buildinghez és a párizsi Eiffel-toronyhoz képest.
Forrás: Phoenix CZE – Wikipedia; CC BY-SA 4.0

Ettől függetlenül vannak olyan földsúrolók, melyek a (nem is annyira távoli) jövőben gondot okozhatnak. Ilyen a sokat emlegetett 99942-es sorszámú, 450*170 méteres Apophis, melynél azonban muszáj tisztázni pár dolgot! Jóllehet 2004-es felfedezésekor igen komoly, 2,7%-os esélyt adtak annak, hogy a kisbolygó 2029-ben Földünknek ütközik, a legfrissebb számítások szerint viszont már szó sincs ütközésről, az égitest 2029. április 13-án kb. 30 000 kilométerre halad el a Föld mellett (ez megközelítőleg a geoszinkron műholdak keringési magassága), mely egyébként vidéki, fényszennyezésmentes ég alól igen látványos lesz, a kisbolygó egy 3,1 magnitúdós “csillagként” fog átrobogni az égen.

A (99942) Apophis mérete a new yorki Empire State Buildinghez és a párizsi Eiffel-toronyhoz képest. Forrás: Phoenix CZE – Wikipedia; CC BY-SA 4.0

Sokáig tartottak attól, hogy Apophis 2029-es közelsége után 2066-ban visszatér, és egyenesen a Földbe csapódik. A legújabb – és így legpontosabb – pályaszámításoknak hála, kijelenthetjük, hogy az aszteroida messze elkerüli a Földet: ekkor 10,4 millió kilométerre halad el bolygónk mellett. A 2029-es közelségekor ugyanis a Föld módosítja a kisbolygó pályáját: az addig az Aten-családba tartozó égitest (pályájának fél nagytengelye 2029-ig 0,92 Csillagászati Egység) átkerül az Apollo-családba (pályájának fél nagytengelye ekkor már 1,1 Csillagászati Egység lesz), a régebbi ütközést előrejelző számításokat így már nem veszik figyelembe, az Apophis kisbolygó a (földközeli objektumok becsapódásának veszélyét kategorizáló) Torino-skálán már 0 értékkel bír. Azt feltétlen meg kell említeni, hogy jelenleg egyetlen kisbolygó sem létezik, mely 0-nál nagyobb értékkel bírna a Torino-skálán.

A Torino-skála. A vízszintes tengelyen a becsapódás valószínűsége látható, a függőleges tengelyen pedig, hogy a becsapódás hány megatonna TNT erejének felelne meg. 0 esetén elhanyagolhatóan kicsi az esély az ütközésre vagy az égitest túl kicsi, hogy áthatoljon a Föld légkörén. 8-tól felfelé az ütközés egészen biztosan bekövetkezik, 10-nél pedig globális katasztrófa várható. Ilyen esemény >100 000 évente egyszer következik be. Forrás: Looxix, SkyIsMine, Wikipedia; CC BY-SA 3.0

Mit lehet összességében elmondani ezek után? Egy szó mint száz, nem biztos, hogy ezekkel a kifejezésekkel, mint “hatalmas” vagy “elhúz a Föld mellett”, megéri dobálózni, mert könnyen megeshet, hogy nem vagyunk tisztában sem a nagyságokkal, sem a távolságokkal.

Az a bizonyos kék pont – a kapcsolatfelvétel napján

Szerző: Kocsis Erzsó

Ahhoz, hogy a kapcsolatfelvétel napján újra hosszú és eredményes életet kívánhassunk egymásnak, vegyünk egy korsó romulán sört a kezünkbe! Kék italunkba bele-belehörpintve csillagidőben és kvadránsok között sugározhatunk fel-és le.

Az akkori Dryden Repülési Kutatóközpont (ma Armstrong) 1976-ban a Star Trek legénységét látta vendégül az Enterprise űrsikló bemutatóján. Elöl, balról jobbra: James Fletcher, a NASA adminisztrátora; a sorozat sztárjai, DeForest Kelley, George Takei, Nichelle Nichols, Leonard Nimoy; Gene Roddenberry, a sorozat megalkotója. Egészen hátul még Carl Sagant is felfedezhetjük! (NASA)
Nichelle Nichols (középen) a SOFIA repülőgép belsejében (NASA)
George Takei és a robotűrhajós vulkáni köszöntést mutat (NASA)
Leonard Nimoy (középen) az Enterprise űrrepülőgép megérkezése után vulkáni köszöntést mutat az űrsikló előtt, 2012-ben New Yorkban (NASA)
A Nemzetközi Űrállomás 43. küldetésének tagja, Samatha Cristaforetti 2015-ben Vulcan-üdvözléssel emlékezik Leonard Nimoy-ra (NASA)

Az NCC-1701 USS Enterprise fedélzetén James Kirk kapitány valahogy így fogalmazott: az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata, különös, új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk fölkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még ember nem merészkedett. Csillagidő 15-13-1. Épp elhagyja a Coridian körüli pályát a csillaghajó, megrakva természetes dilítiummal. A Gene Roddenbery által létrehozott univerzumban közel gömb alakú, csillag körüli stabil pályáján keringő égitesteket mellett suhan el.

Föld, 1976. Carl reggel óta nem találja a helyét. Csak pörgeti hol a Hold, hol a Mars modellét. Progád, retrográd, progád, retrográd a forgásirány. Sehogy se jó. Ujjai egyszer holdi kráteren, egyszer marsi kráteren dobolnak. A Jupiter Europa holdjának kérge alatti óceánja, a Szaturnusz Titan holdjának tengerei, tavai sem kötik most le. Nincs most kedve a kísérleteihez sem, amikben bizonyítaná, hogy aminosavak, azaz szerves molekulák keletkeznek egyszerű kémiai elemekből sugárzás hatására.

“Szóval, nektek van egy örökkévaló lelketek, ugye…?” Dr. Zefram Cochrane először találkozik a vulkániakkal 2062. április 5-én. A többi már történelem… (space.com)
Nimoy és Sagan, amikor az Enterprise parancsnoka és a “Kozmosz” tudósa találkozik,
hogy hosszú és eredményes életet kívánjon az univerzum minden élőlényének

Adjunk egy korsó romulán sört Mr Spocknak és Sagannak…! Egy villanás, egy lesugárzás, és a két univerzum végre összeér. A csillagász-planetológus ismeretterjesztő és a Starship parancsnoka (1976-ban alias Leonard Nimoy) egy közös képen is megjelennek. Miről értekezhet e két különböző világ szén-alapú egyede? Mr Spock tanult kollegája kérésére bemutatná a 40 Eridani csillaghármasa körül keringő T’Khasi szülőbolygóját. Ez igen kopár, kietlen és forró planéta, roppant száraz és sivatagos. Ám az elszórtan elhelyezkedő nagy kiterjedésű felszíni vízfelületek felkeltik a figyelmet. Gravitációja és hőmérséklete magas. Carlt emlékezteti a naprendszerbeli Vénuszra. Sagan kutatásaiban a bolygó felől fogott rádióhullámok vizsgálatából következtetett a forró felszíni hőmérsékletére. „A megoldás két dimenziós gondolkodásra vall”– refrektál a vulkáni, mikor a földi tudós a NASA Jet Propulsion Laboratory munkájáról, és a Naprendszer bolygóihoz indított Mariner szondák tervezésében való részvételéről mesél. Mr Spock bemutatja a Vulcan ikerbolygóját, a T’Khut is. A felszínén zajló vulkánkitörések, és porviharok olyanok, mint amik a mi vörös bolygónkon zajlanának…! Vannak közös pontok, amit a földlakó elégedett bólogatással, a félig-vulkáni egy határozott szemöldökráncolással nyugtáz.

Egy pohár romulán sör (Wikipedia)

Egy újabb korsó, egy újabb villanás, egy újabb sugárzás. Vakító napsütés, és a betonra begördülő hatalmas, vadonatúj űrsikló. Rajta pedig egy név, amitől mindkét univerzum képviselőjének eláll a lélegzete, kihagy a szíve egy-két ütemnyi dobbanást. Enterprise. Bár vakító a fény, mégsem attól szalad tele könnyekkel a sok szempár. A mi csillaghajónk. Miénk itt, a Földön, miénk ott a Föderációban. Miénk a 20. században, és miénk a 23. században is.

A szerző saját Star Trek univerzuma vulkáni köszönésben részesül

És egy újabb korsó, egy újabb villanás, egy újabb sugárzás. 1990. nyarán találjuk immár igen híres ismeretterjesztő-tudósunkat. 1977. szeptember 5. óta vár egy képre. A Voyager-1 akkor indult, rajta az aranylemezekkel, amit remélhetőleg valaki egyszer tud majd dekódolni. több, mint egy évtizednyi türelmes várakozás után végre a szonda visszafordulva egy utolsó képet készített a Földről. Ez az, amire gondolva mindenkinek ez jut eszébe: „Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett.”

Ez a kék pont lehetett az, amit legelőször megpillantott az a bizonyos idegen hajó, amikor a végtelen űrben halkan surrant a 001-es szektorban. Ezt láthatta meg legelsőnek, mikor észlelte a Phoenix szubtér mintáját. Zefram Cochrane megépítette űrhajóját, így történt meg az emberi faj első térhajtóműves repülése. 2063. április 5-én az a bizonyos kék pont egyre nagyobb és nagyobb lett a vulkáni hajó ablakában. És végül kapcsolatba léptek az emberiséggel.

Valószínű, hogy 2061-ben már számos űrszondával tudjuk majd vizsgálni az újból megjelenő Halley üstökös magját. Pontosabb adatokat gyűjthetünk róla, mint 1986-ban, – akár a japán Suisei és Sakigake, akár szovjet-orosz Vega-1, a Vega-2, akár az ESA által kifejlesztett Giotto szondák. És ha ez megtörtént, valami egészen különleges napra virradhatunk 2063. április 5-én. Bekövetkezhet a nagy találkozás a szén-alapú lények és a vulkániak között.

A Vulcan bolygó (vulkáni nyelven: T’Khasi) (Paramount Pictures – Wikipedia)

Itt, a halványkék pöttyön élve addig is hosszú és eredményes életet kívánok mindenkinek!

Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vulcan_(Star_Trek)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Sagan
https://hu.wikipedia.org/wiki/Halv%C3%A1nyk%C3%A9k_p%C3%B6tty
https://www.nasa.gov/image-feature/star-trek-and-nasa-celebrating-the-connection
https://www.nasa.gov/feature/50-years-of-nasa-and-star-trek-connections
https://www.space.com/star-trek-first-contact-day-2021-celebrations
https://hu.wikipedia.org/wiki/Voyager%E2%80%931
https://hu.wikipedia.org/wiki/Star_Trek:_Kapcsolatfelv%C3%A9tel
https://hu.wikipedia.org/wiki/Halley-%C3%BCst%C3%B6k%C3%B6s
https://planetology.hu/skol-a-kapcsolatfelvetel-napja/

50 éves lett a MACSED

Szerző: Kovács Gergő

Megalakulásának ötvenedik évét ünnepelte partnerünk, a debreceni Magnitúdó Csillagászati Egyesület (MACSED) március 24-én, a debreceni megyeháza Árpád-termében. A rendezvényen részt vett Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar megyei közgyűlés elnöke, Mizser Attila, a Magyar Csillagászati Egyesület főtitkára, valamint Kancsura Árpád, az eredetileg szakkörként indult közösség alapítója.

Az ünnepségen az egyesület elnöke, Zajácz György „Fél évszázad a csillagászati ismeretterjesztés szolgálatában” címmel tartott előadást a MACSED múltjáról és jelenéről, a bemutatókról, észlelésekről, rendezvényekről és természetesen magáról a közösségről. Az egykori debreceni csillagászati szakkör, mely az akkori TIT és a Kölcsey Ferenc megyei Művelődési Központ támogatásával tevékenykedett, 1972 márciusában alakult meg, egyesületként 1999 decembere óta működik, tagjai között TÚK tagok is vannak. Fennállásának 50 éve alatt hozzávetőlegesen közel 4 ezer programon körülbelül 112 ezer érdeklődő vehetett részt. Kevés hasonló közösség büszkélkedhet hazánkban ilyen hosszú és töretlen működéssel, mint a debreceni MACSED, mely fennállása óta szünet nélkül tevékenykedik és szolgálja a csillagászati és űrkutatási ismeretek terjesztésének ügyét. A rendezvény hangulatát emelte a Debrecen Dixieland Jazz Band is, melynek frontembere, Gyarmathy István egyben a MACSED alelnöke is.

Bízunk benne, hogy a Magnitúdó Csillagászati Egyesület a következő 50 évben is ilyen lendülettel szolgálja a tudományos ismeretterjesztés nemes ügyét. Boldog 50. szülinapot, MACSED!

Fotók: Károlyi Gábor

Előadás és csillagles-túra április 30-án Hartán és a Kolon-tónál

Szerző: Rezsabek Nándor

Nincs sok hátra, hamarosan elstartol 2022-es országos előadói körutam. Ennek állomásaként április 30-án Bács-Kiskun megyébe látogatok, és 18:00 órától Hartán a Faluházban (6326 Harta, Templom u. 58.) adok elő.

Kovács Sándor hartai madármegfigyelő szervezésében “Mars-képregény a vörös bolygó kutatástörténetéről” címmel fog elhangzani a prezentációm. Ezt követően éjszakai csillaglest vezetünk a Kolon-tó partjára. A részvétel regisztrációhoz kötött; regisztráció a kovacshartai@gmail.com e-mail címen vagy a +36-30-983-7701 telefonszámon; az előadás ingyenes, a csillagles-túra térítéses.

Úttörő tudományos konferencián jártunk

Szerző: Tóth Gizella

Ismeretterjesztő csapatunk oszlopos tagjai, Kovács Erzsó, Kocsis Gergő és Rezsebák Nándor részt vettek a XVIII. Nemzetközi Laposföld Konferencián, melyre a Földgolyó 58 országából érkeztek tudósok, legfőképp csillagászok, geográfusok, geomorfológusok. A tudományos konferencia a Laposföld egyik szélén, a dél-afrikai Fokvárosban lett megtartva, de mivel a részt vevő 1500 fő súlya miatt megbillent volna a Föld, ezért a túloldalt, az új-zélandi Wellingtonban is kellett lennie valakinek. A szervezők mindenre gondoltak, így ezzel a konferenciával egyidőben került megrendezésre Wellingtonban a Lapos Mars Konferencia, ezáltal a két eseményen részt vett 1500-1500 ember miatt nem történt katasztrófa.

Az eseményen részt vett Mpeg Lobe, a Nigériai Asztrofizikai Intézet munkatársa is, aki előadta azon új elméletét, miszerint a lapos forma nem egyedi az Univerzumban: szerinte a 2017-ben felfedezett ‘Omuamama égitest alakja is hasonlít a Földhöz, az egyetlen különbség, hogy nem kör, hanem ovális alakú égitestről van szó. “Olyan, mint egy nagy, vékonyra kopott szappan!” – fejtette ki az afrikai csillagász.

“Ahogy fejlődik a tudomány, új kerül sor néha paradigmaváltásra. Most is ez történt, nekünk pedig haladnunk kell a korral.” – mondta Kocsis Gergő, a Palnetology.hu vezető szerkesztője – “Jóllehet nehéz lesz most átállnunk, és fájó szívvel dobjuk ki a Földgömbjeinket, de igyekszünk tudományos szempontból (is) maximálisan naprakésznek lenni. Bár azokat az esetlegesen felmerülő kérdéseket, mint hogy hogyan működhet így a Föld éghajlata, vagy a GPS-rendszer, megmosolyogjuk; azt egyértelműen látom, hogy sok munka áll előttünk!”

A gépi tanulás felhasználása az antarktiszi meteoritkutatásban

Szerző: Rezes Dániel

Az Antarktiszon folytatott szisztematikus meteoritkutatás már a kezdetektől fogva jelentős eredményeket hozott a tudomány számára, azonban most egy hatékony gépi tanulási algoritmus segítségével a kutatóknak lehetősége nyílhat rá, hogy még megannyi darabbal bővíthessék az extraterresztrikus környezetből származó minták számát. A Science Advances nevű szaklapban megjelent cikkükben belga és holland szerzők arról számoltak be, hogy több mint 600 olyan területet azonosítottak a kontinensen, melyek potenciális meteoritlelőhelyek lehetnek a jövőbeli expedíciók számára.

Az ANSMET (Antarctic Search for Meteorites) kutatói begyűjtenek egy meteoritot az Antarktisz jegéről. (H. Raab/Wikipedia)

A meteoritok egyedülálló jelentőséggel bírnak a Naprendszer eredetének és fejlődésének megértésében. Ezeknek a kőzeteknek a legjelentősebb gyűjtőhelye az Antarktisz, a Földön fellelt meteoritok nagyjából 62%-át itt találták. Habár ez a kontinens nem az első számú lehullási helye a meteoritoknak – mivel a korábbi becslések ezt az Egyenlítő közelében valószínűsítik – azonban az egyik legjobb helyszín a megtalálásukhoz, mivel egyrészt a fekete olvadási kéreggel rendelkező meteoritok könnyen felismerhetőek a világos árnyalatú jegen és havon, másrészt pedig a jégtakaró mozgása zónákban koncentrálhatja a különböző időben és helyszínen lehullott kőzeteket. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy a sarkvidéki klíma tökéletes az extraterresztrikus kőzetek konzerválására, így megvédve őket a mállás hatásaitól.

Az antarktiszi meteoritok koncentrálódásának két lehetséges folyamatát bemutató sematikus ábra Tollenaar et al. (2022) alapján. Az alapkőzetek barna színnel jelöltek. A kék színek a jeget jelölik (minél sötétebb, annál idősebb), míg a fehér a havat. A meteoritokat a fekete pöttyök jelzik. Ezeken felül az ábrán még láthatjuk a hó akkumulációját (felhalmozódását), vörös nyilakkal a jég ablációjának (szublimációjának) helyét, a jég ablációját elősegítő szelek irányát, valamint szürke nyilakkal a jégbe ágyazott meteoritok mozgását.

A meteoritok zónákban történő felhalmozódása izgalmas folyamat során jön létre. A jégmezőn lehullott meteoritok bizonyos idő elteltével befagynak a jégbe, majd a jégtakaró lassú mozgása során azzal együtt mozognak, mígnem elérnek egy topográfiai magaslatot (pl. hegyek, fedett kiemelkedések). Ennél az akadálynál a takaró rétegei felfelé hajlanak, ami lehetővé teszi azt, hogy a kőzetek egy sávban összpontosuljanak, miközben a felszín felé törnek. Azokon a területeken (ún. kék jégmezők), ahol a hó és jég vízpárává történő halmazállapot-változása (szublimációja) gyorsabb, mint a felhalmozódásának mértéke, ezek a koncentrálódási zónák kutathatóvá válnak.

Ezidáig azonban a meteoritok felderítése részben a szerencsén múlt, mivel a műholdképek elemzése rendkívül időigényes, a lelőhelyfelderítés pedig igen költséges. Erre a problémára próbált megoldást találni a kutatócsapat. A csapat a zónákban koncentrálódó meteoritok megtalálására egy gépi tanulási algoritmust kombinált olyan adatokkal, mint a jégtakaró mozgásának sebessége, a jégvastagság, a felszíni hőmérséklet, az alapkőzet morfológiája (alakja), valamint az ismert lelőhelyek elhelyezkedése. Az elemzés 613 lehetséges helyszínt adott, melyek közül több is sarkkutató bázisok közelében helyezkedik el.

A gépi tanulás a mesterséges intelligenciának az a része, mely számítógépeket tanít be matematikai adatmodellek segítségével úgy, hogy a műveletnek nincs közvetlen felügyelete. A metódus pontossága növelhető a bevitt adatok és tapasztalatok növekedésével. A számítógép úgy képes különböző feladatokra megoldást találni, illetve előrejelzéseket készíteni, hogy szabályrendszerek segítségével az adatokban mintázatokat keres, majd ezek segítségével adatmodelleket készít. A módszer az emberi gondolkodáshoz és annak fejlődéséhez hasonlóan a legfrissebb adatok és gyakorlati tapasztalatok útján képes önállóan feladatokat végrehajtani és önmagát fejleszteni.

Az antarktiszi meteoritok lehetséges lelőhelyeit mutató ábra Tollenaar et al. (2022) alapján. A középső kép az elemzések során kapott lehetséges lelőhelyeket mutatja, míg az azt körülvevő A-G jelű ábrák a már ismert lelőhelyeket jelzik. A bal alsó sarokban a meteoritok jelenlétének valószínűsége látható.

A kutatók által végzett munka azért fontos, mert az Antarktiszon ezidáig megtalált nagyjából 45000 meteorit a számítások alapján csak kevesebb mint 15 százaléka a felszínen még begyűjtésre váró mintáknak, így még számos kőzet vár megtalálásra a kék jégmezőkön. A térkép terepi tesztelése folyamatban van, a kutatócsapat nyilvánosan elérhetővé tette azt más expedíciók számára is. Habár a módszer hatásossága még nem bizonyított, remélhetőleg a jövőben a mesterséges intelligencia széles körű felhasználást tesz majd lehetővé az ilyen jellegű kutatásokban.

Források:
[1] https://www.sciencenews.org/article/machine-learning-meteorite-antarctica
[2] https://wheretocatchafallingstar.science/
[3] Tollenaar, V., Zekollari, H., Lhermitte, S., Tax, D. M., Debaille, V., Goderis, S., Claeys, P., & Pattyn, F. (2022). Unexplored Antarctic meteorite collection sites revealed through machine learning. Science Advances, 8(4), eabj8138., 14 p.
[4] https://azure.microsoft.com/hu-hu/overview/what-is-machine-learning-platform/

Vizet, vizet…! – Planetology Beszélgetések 5

Podcast újratöltve! Planetology Beszélgetések címmel régi/új podcasttal jelentkezik a Planetology.hu szerkesztői csapata. A soron következő adásunkban az e heti víz világnapjára utalunk vissza. Az élet egyik lehetséges forrása több égi objektumon is megtalálható lenne? Kiderül a „Vizet, vizet…!” című műsorból. Ebben a Naprendszeren belüli folyékony anyagokról beszélget Kocsis ERzsó, Kovács Gergő és Rezsabek Nándi. A podcast az Impulzus és a Planetology.hu következő a platformjain érhető el: