A kutatók eddig is tisztában voltak azzal, hogy a földtörténet korai időszakában planétánkat óriási méretű kisbolygók bombázták, de egy friss elemzés szerint ennek mértéke tízszerese volt a korábban feltételezettnél – számol be a Phys.org. Ez a 2,5-3,5 milliárd évvel ezelőtti, átlagosan 15 millió évente jelentkező becsapódássorozat a dinoszauruszokat kipusztító impakt eseményhez hasonló nagyságrendű volt. Ennek során egy-egy ütköző aszteroida mérete meghaladta egy városét, sőt elérhette egy megyéét is. A kutatók azt is vizsgálták, hogy mindez milyen hatással volt Föld kőzetburkának geokémiájára. Eddigi eredményeiket a Goldschmidt Geokémiai Konferencián ismertették.
Az ősi Föld környezeti viszonyai összehasonlíthatatlanul mostohábbak voltak a ma ismert anyabolygóhoz képest. A tudósok úgy gondolják, hogy planétánkat óriási számban bombázták 10 km-t is meghaladó méretű kisbolygók, és ez komoly hatással volt a felszín kémiai összetételre, valamint jelentősen befolyásolta az élet elterjedését. Akár egyetlen ilyen becsapódás is a 65 millió éve a dínókat a föld színéről eltörlő Chicxulub-eseménnyel összehasonlítható nagyságrendű volt. Tegyük azonban hozzá, hogy az ős-Föld viszonyai jelentősen különbözték a Chicxulub-korabelitől, így az impakt események hatásai is igen eltérőek voltak.
Fotó: SwRI/Simone Marchi, Dan Durda
A hasonló típusú becsapódási események során keletkezett kráterek láthatóak a Holdon, valamint a kőzetbolygókon, a Földön azonban a légkörrel összefüggő időjárási eróziós folyamatok, valamint a lemeztektonika eltüntette a szemünk elől ezen az ősi asztroblémek létezésének kézzel fogható bizonyítékait. Mindezek ellenére az ősi becsapódások „visszhangja” ott van beépülve a legrégebbi földi kőzetekben apró gömböcskék, ún. szferulák formájában. Egy-egy hatalmas becsapódás során a megolvadó és kirepülő anyag a légkörben lehült, majd a földre visszahullva üvegszerű formában épült be az alapkőzetbe. Minél nagyobb volt egy impakt esemény energiája, az erre utaló részecskék annál távolabbi helyeken is fellelhetők geológiai jelző-réteget képezve.
Dr. Simone Marchi, a Colorado állambeli Délnyugati Kutatóintézet munkatársa vezetésével most az egykori becsapódásoknak új modelljét dolgozták ki, majd ennek „működőképességét” az ősi szferula-rétegek adatainak statisztikai elemzése során „tesztelték”. Arra jutottak, hogy a Föld korai időszakára jellemző meteoritbombázás eddigi modelljei jelentősen alábecsülték a becsapódási események számát, amelynek bizonyítékait azonban az impaktitrétegek megőriztek. A becsapódások fluxusa egy tízszeres faktor bevezetését indokolja a 2,5-3,5 milliárd évvel ezelőtti jóval gyakoribb impakt eseményszám miatt. Mindez azt jelenti tehát, hogy ebben a korai földtörténeti időszakban egy-egy Chicxulub-jellegű esemény 15 millió éves gyakorisággal is bekövetkezhetett.
A kutató elmondta, hogy minél jobban megismerjük az ősi Föld viszonyait, annál jobban megértjük azt, hogy a kozmikus ütközések olyanok, mint elefánt a porcelánboltban. Energiájuk a földkéreg és a földi légkör fejlődéstörténetét alapvetően befolyásolta, ugyanakkor számuk és nagyságrendjük pontos ismeretének hiányában hatásukról a modellek gyakorta megfeledkeznek.
Példának okáért most már azt is vizsgálják, hogy a becsapódásoknak milyen szerepe volt a légkör oxigéntartalmának változásában, a légkör „evolúciójában”. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az intenzív becsapódások időszakában a légköri oxigén aránya drámain ingadozott. Tekintettel a gáznak a Föld fejlődéstörténetében, különösen pedig az élet fejlődésében játszott fontosságára, ez az összefüggés a további vizsgálatokat különösen fontossá teszi. Dr. Simone Marchi szerint ez jelenti majd a kutatások következő szakaszát.
Az arizonai Barringer-kráter. Fotó: Wikimedia Commons
Dr. Rosalie Tostevin, a Fokvárosi Egyetem kutatójának véleménye szerint ezek a nagyenergiájú becsapódások nyilvánvalóan hatalmas pusztítást végeztek, ugyanakkor erről az időszakról már csak minimális mennyiségű földi kőzetanyag tanúskodik. Ebből következtében kevés a közvetlen bizonyíték, a környezeti és ökológiai hatások pedig csak becsülhetők. Éppen ezért a Dr. Simone Marchi által felvázolt modell nagymértékben segíthet jobban megérteni a becsapódások számát és nagyságrendjét.
A kémiai markerek egyes értelmezése szerint az oxigénszint 2,5 milliárd évvel ezelőtt megkezdődött folyamatos emelkedése előtt is már az őslégkör tartalmazta az életadó gázt – mindez azonban továbbra is vitára ad okot a témával foglalkozó tudományos közösségben. Eddig ennek kérdéskörét jellemzően a Föld, mint égitest, valamint az élet fejlődése alapján értelmezték – most az erre vonatkozó vizsgálatok tehát kiegészültek a Földön kívüli (extraterresztrikus) erők hatásainak figyelembevételével.
A Hubble űrtávcső első alkalommal talált a vízpára meglétére utaló egyértelmű bizonyítékot a Jupiter legnagyobb holdján, a Ganymedesen.
A Ganymedes a Hubble Űrtávcső 1996-os felvételén. Fotó: HST/NASA/, J. Spencer
A Plutóénál több, mint 2,2-szer nagyobb sugarú Ganymedes a Naprendszer 9. legnagyobb objektuma és az egyetlen ismert hold, mely mágneses térrel rendelkezik. Szerkezete “differenciált”, tehát – pl. a Földhöz is hasonlóan – rétegekből áll, melyek egyikét nagy valószínűséggel egy felszín alatti óceán tölti ki. Ennek víztartalma a becslések szerint akár nagyobb is lehet, mint a földi óceánoké egyesítve. Jelen biológiai ismereteink egyértelműen kijelentik, hogy ahol víz található, ott akár az élet valamilyen formája is kialakulhatott. Emiatt a Ganymedes kéreg alatti óceánja kiemelt vizsgálat tárgyát képezi már régóta a Földön kívüli élet utáni kutatás terén.
A Ganymedes ultraibolya fényben, 1998-ban. Fotó: NASA/ESA/L.Roth
A Hubble űrtávcső STIS (Space Telescope Imaging Spectrograph) nevű műszere már 1998-tól kezdve figyeli meg az UV-tartományban a Ganymedes auróráját. Az eredmények akkori vizsgálata a Föld (és más bolygók) aurórájában is megtalálható jellegzetességek jelenlétét tárta fel. A struktúrában található feltérképezett hasonlóságokat a Ganymedes atmoszférájában található molekuláris oxigén (O2), míg a különbségeket az atomos oxigén (O) jelenlétével magyarázták.
A Ganymedes a Juno felvételén. Fotó: /JPL-Caltech/SwRI/MSSS
2018-ban a Svédországban található Királyi Műszaki Intézet (KTH), Lorenz Roth által vezetett kutatócsoportja kezdett hozzá a Ganymedes aurórájával kapcsolatos vizsgálatoknak a Hubble űrtávcső COS (Cosmic Origins Spectrograph) nevű műszerével. Az új adatok vizsgálatával, valamint a STIS műszerből származó, 1998 és 2010 közötti archív adatok összehasonlításával arra a megdöbbentő eredményre jutottak, hogy közel sem található a korábbi magyarázat bizonyításához szükséges mennyiségű atomos oxigén a légkörben. Az eredetileg megfigyelt eltéréseket tehát valami más kell okozza.
A magyarázatot végül Roth és csapata a 2021 júniusában megjelent cikkében adta meg. A 2018-as megfigyelés során a Ganymedes két helyzetében vizsgálták annak auróráját. Egyik esetben mikor az árnyékban volt a Jupiter mögött, másik esetben pedig mielőtt még a napfényből a Jupiter árnyékába került volna. A két pozícióból származó adatok összehasonlítása során arra jutottak, hogy az egyenlítő körül a Nap megvilágítása képes annyira felmelegíteni a felszínt, hogy a vízjég alkotta tartományokból vízpára szublimáljon a légkörbe.
A felfedezés nagy bizakodással tölti el az Európai Űrügynökség (ESA), 2022-ben induló JUICE (JUpiter ICy moons Explorer) névre keresztelt programjában dolgozókat, melynek célja a Jupiter és annak három legnagyobb holdjának, ezek közül pedig első sorban a Ganymedesnek a vizsgálata lesz.
Források: [1] : https://esahubble.org/news/heic2107/ [2] : Roth, Lorenz, et al. “Evidence for a sublimated water atmosphere on Ganymede from Hubble Space Telescope observations.” arXiv preprint arXiv:2106.03570 (2021).
Ötven évvel ezelőtt, 1971. július 26-án reggel 09:34-kor (EDT) emelkedett fel a negyedik Hold-misszió legénységét szállító Saturn-V hordozórakéta a floridai Cape Canaveral 39A indítóállásáról. A sikeres indítást követően David Scott parancsnok, James Irwin a holdkomp pilótája, valamint Alfred Worden a parancsnoki modul pilótája megkezdték négy és fél napos utazásukat a Hold felé. Július 30-án Scott és Irwin sikeresen landolt a Falcon (Sólyom) névre keresztelt leszálló modullal a korábban Scott által kiválasztott Hadley-Appenninek leszállóhelyen.
Forrás: NASA/JSC
A 15. Apollo küldetés egy “J” típusú misszió volt, amely hosszabb tartózkodási időt, hangsúlyosabb tudományos programot és kibővített eszközkészletet jelentett. Ekkor használták először az űrhajósok holdfelszíni közlekedését nagyban megkönnyítő holdjárót (Lunar Roving Vehicle – LRV) is. Az LRV-t a General Motors fejlesztőcsapata a magyar származású, 56-os menekült Pavlics Ferenc vezetésével 17 hónap megfeszített munka után adta át a NASA-nak.
Forrás: NASA
A hosszabb holdsétákat támogató, elvileg kényelmesebb és rugalmasabb, valamint megnövelt tárolókapacitással rendelkező szkafanderek ugyancsak jelentős újításnak számítottak a korábbi küldetés űrruháihoz képest. A Holdra szállás alatt a Hold körül keringő parancsnoki modul is számos újítást kapott. A kémműholdak fejlett fényképező rendszeréhez hasonló nagy felbontású panorámaképeket készítő és teleobjektívvel felszerelt kamerák, valamint tömeg- és gammasugár spektrométerek, lézeres magasságmérő sőt, még egy 78×36 cm-es napszelet vizsgáló kis műhold is helyet kaptak az új, SIM-nek nevezett műszer rekeszben.
Annak érdekében, hogy az alapvetően katonai képzésben részesült legénység tudományos igényességű terepmunkát tudjon végezni, a NASA felkérte Lee Silvert a CalTech geológus professzorát az űrhajósok képzésének átalakítására. Silver az asztronauták által kifejezetten unalmasnak tartott tantermi órák helyett, a valóságos holdbéli viszonyokat szimuláló terep-gyakorlatokra vitte az űrhajósokat és lassan-lassan készség szintre fejlesztette az először bőszen ellenkező legénység geológiai megfigyelési és felmérési képességeit.
Forrás: NASA
Többek között ennek a geológiai képzésnek köszönhetően az eredeti programban szereplő három holdsétát kiegészítették egy “nulladik”, vizuális geológiai előfelméréssel, ami lényegében abból állt, hogy Scott parancsnok a holdkomp tetején lévő nyíláson kibújva szemügyre vette a környező holdi tájat és leírta a korábban tanultaknak megfelelően.
Forrás: NASA
Egy alvási periódust követően július 31-én Scott immár valóban kiléphetett a Hold felszínére, majd a szokásnak megfelelően ő is elmondott egy emelkedett hangulatú mondatot:
“Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek!”
Talán nem véletlen, hogy az Apollo-15 parancsnoki modulját a híres felfedező, Cook kapitány hajója után Endeavour-nek nevezték el.
Forrás: NASA
Az első holdséta (EVA) során Scott és Irwin előpakolták, majd később felállították az Apollo Holdfelszíni Műszercsomagot (ALSEP), majd összeállították és kipróbálták az addig a holdkomp oldalán utazó “lapra szerelt” holdjárót. A rover próbaútja a leszállási helytől néhány kilométerre fekvő Elbow- és St. George-kráterekhez vezetett. Az asztronauták összesen 10,6 km-t tettek meg a holdjáróval az első napon.
REF: JSC-AS15-85-11471-(MIX FILE) Apollo 15 Onboard Photo: LRV with Astronaut on Lunar Surface
A 7 óra 13 percig tartó második EVA alkalmával az űrhajósok geológia vizsgálatokat végeztek a holdbeli Appenninek lábánál, majd leereszkedtek a Spur kráterhez, ahol Scott parancsnok örömteli “Találd ki mit találtunk! Találd ki mit találtunk! Azt hiszem megtaláltuk amiért jöttünk!” – felkiáltása után begyűjtötték a később Teremtés Kövének keresztelt anortozit kőzet mintát, amely a Naprendszer keletkezésének idejéből származó ősi kikristályosodott holdkéreg kőzet. A minta kora több, mint 4,6 milliárd év. Az EVA zárásaként még kitűzték az amerikai lobogót és a hagyományoknak megfelelően fényképezkedtek vele.
Forrás: NASA
A harmadik holdséta már csak 4 óra 20 percig tartott. Ez alkalommal a közelben fekvő Scarp kráter és a Hadley-rianás geológiai vizsgálata volt a cél. Az űrhajósok ekkor távolodtak először a roverrel látótávolságon kívülre a leszálló modultól. Az EVA végén Scott parancsnok kis módosítással elvégezte Galileo Galilei pisai kísérletét és a Hold felszínén egy kalapácsot és egy sastollat egyszerre ledobva bebizonyította, hogy a tömegvonzás egyformán hat minden testre.
Scott ezen kívül, mintegy “magánakcióként” a NASA-val előzetesen nem egyeztetve elhelyezett egy, az elhunyt űrhajósoknak szentelt kis emlékművet is.
Forrás: NASA
A rovert és egyéb eszközöket hátrahagyva a Falcon augusztus 2-án begyújtotta a felszálló rakétáit, majd felemelkedett a Holdról, hogy csatlakozzon a Hold körüli pályán keringő Endeavour parancsnoki modullal. A felszállás képeit egy kis ideig a lent hagyott holdjáró kamerái is közvetítették a Földre.
A dokkolás után a 74. Hold-keringés alatt pályára állították a kis SIM műholdat, majd augusztus 4-én egy gyorsítási manővert követően a legénység megkezdte a visszautat a Földre. Augusztus 5-én Alfred Worden lett az első ember, aki mélyűri űrsétát tett, aminek alkalmával begyűjtötte a már említett SIM-rekesz film kazettáit. Worden az egész műveletet a tervezett egy óra helyett 18 perc alatt végezte el.
Az Apollo-15 1971. augusztus 7-én körülbelül 16:46 perckor (EDT) ereszkedett le a Földre (három ejtőernyő helyett csak kettő nyílt ki) a Hawaii-szigetektől mintegy 550 km-re északra a Csendes-óceánon. A legénységet az USS Okinawa helikopterei vették fel.
Az Apollo-15 küldetés számos rekordot állított fel a legénységgel végrehajtott űrrepülések történetében. A legnagyobb hasznos tömegű űrjármű Hold körüli pályán (46 782 kg), a Hold felszínén megtett leghosszabb távolság (27,9 km), leghosszabb összesített holdséta időtartam (18 óra 35 perc), leghosszabb Hold körüli pályán töltött idő (145 óra), a leghosszabb Apollo küldetés (245 óra) és végül az első űrhajóról Hold körüli pályára állított műhold.
Az Apollo 15 küldetését a From the Earth to the Moon 1998-as minisorozat “Galileo Was Right” című epizódja is feldolgozta.
A modernkori olimpiák részévé váltak életünknek, de tudjuk-e azt a régmúltba visszavezető érdekességet, hogy miként is állapítottuk meg az olimpiák kezdetét, a ma is használatos Gergely-naptár szerinti időszámítással…
Az idei év az olimpia éve lett, igaz, a koronavírus-járvány kényszerű időcsúsztatása miatt. A kezdeti görög olimpiák történeti érdekességét vizsgálva érdemes egy régmúltba visszatekintő történelmi furcsaságot is megismerni. Ez pedig azt, hogy miként is állapítottuk meg az egykori olimpiák kezdetét?
A csillagászati kronológia tökéletes biztonsággal tudja a periodikusan ismétlődő égi jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások, bolygóegyüttállások) időben előre és vissza is számolni. Ilyen vonatkozásban tud e matematikai tudomány a teológusok és a történészek segítségére sietni egy-egy olyan régmúlt esemény időpontjának tisztázásakor, amikor a leírások említenek égi látványosságot is. A történészek számára tehát felbecsülhetetlen segítséget jelenthet egy-egy esemény kapcsán lejegyzett nap- vagy holdfogyatkozás, azért, mert a fogyatkozásokat pontosan vissza lehet számolni, és ez által a mai időszámításunk szerinti rendszerben (Gergely-naptár) meg lehet adni egy keresett esemény dátumát.
Olimpiád-éra
A görögök a híres sportesemények, az olimpiák kezdő évével (olimpiád-éra) indították naptárukat, így számolták a múló időt. Az utókor azonban nem sokat ért azzal, ha talált egy olyan dátumot, hogy adott olimpiász év, valahányadik éve, mindaddig, amíg nem sikerült tisztázni az első olimpiász első évét. A történészek körülbelül négy évtizedes pontossággal tudták csak az 1. olimpiász 1. évét behatárolni. A pontosítást egy napfogyatkozás időpontjának kiszámítása hozta meg.
Hérodotosz (kb. i.e. 484 – i.e. 425) görög történetíró a kis-ázsiai Halüsz folyó (ma Kizilirmak) közelében vívott lüd és méd háború egyik csatáját a 48. olimpiász 4. évébe tette.
Hérodotosz. Fotó: Wikipédia
A mai Törökország területén vívott csata a későbbi Caesarea mellett volt és lejegyezték róla, hogy a harc közepette a „nappal éjjelre változott”. Alüattész lüd és Küaxarész méd király katonái annyira megrémültek a váratlan égi jeltől, hogy elszaladtak és a harcot befejezték.
Lüdia területét keleten a Halüsz folyó zárta Készítette: Szajci – A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=18619448
A két békétlen király pedig úgy értelmezte az égi intést, hogy hasznosabb lenne a háborúskodást befejezni! Békét is kötöttek egymással. A nyilvánvaló napfogyatkozásnak azonban nemcsak a békekötés lett az eredménye, hanem ez a jelenség adta a kulcsot minden olimpiád-érában megadott görög évszám adat átszámítására, igaz sok száz év eltelte után.
A csillagászok ugyanis a történészek által (hozzávetőlegesen 40 éves pontossággal) meghatározott időintervallumban végig számolták arra a földrajzi koordinátára az összes számításba jöhető napfogyatkozást, ahol a csata zajlott. Sikerült megállapítani, hogy i.e. 585. május 28-án délután volt látható ezen a vidéken egy napfogyatkozás. A történészek i.e. 626. és i.e. 583. közötti években jelölték meg a csata lehetséges időpontját és valóban beleesik. (Egy számítógépes program segítségével magam is ellenőriztem ezt és az északi szélesség 38°, keleti hosszúság 35°30′ földrajzi koordinátán valóban látható volt napfogyatkozás a közölt időben.) A híres olimpiád év első éve így i.e. 776-ra lett rögzítve.
Az említett napfogyatkozás Milétoszban is látható volt, ahol a híres görög tudós matematikus Thalész élt. Thalész (kb. i.e. 624 – i.e. 546) ezt a napfogyatkozást előre jelezte és ezért lett a hét görög bölcs egyike. A híres görög tudós Milétoszban született i.e. 624 körül. A matematika – és a később, éppen az ő munkássága miatt „milétoszi iskolának” elnevezett – filozófiai megteremtője. A filozófia atyjaként is emlegetik. Thalész volt a legelső olyan jelentős görög tudós, matematikus, csillagász, fizikus és mérnök, akinek a neve fennmaradt az utókorra, bár írásos műve nem maradt meg a tudománytörténet számára.
A közelmúltban látott napvilágot egy cikk a 24.hu, illetve a starthirek.hu oldalakon, miszerint a bolygók állását is figyelembe véve tesz “jóslatokat” a hazai mentőszolgálat a várható esetszámokra. A cikk szerint a Hold, továbbá a bolygók állását is figyelembe veszik ezen előrejelzések készítésekor, a prognózisok és az eddig feldolgozott adatok szerint leginkább a Vénusz és Mars pozícióival találnak összefüggéseket…
Hogy rávilágítsak, miért nincs valójában összefüggés a betegszámok és a bolygók mozgása között, feltétlen meg kell említeni, hogy egy test (jelen esetben a Vénusz és a Mars) másik testre ható vonzóereje a távolság négyzetével csökken. A Vénusz tömege 0,8-szorosa a Földének, a Marsé pedig 0,1-szerese. A Vénusz távolsága tőlünk 40 millió és 261 millió kilométer között változik. A Mars esetében ez a szám 62 millió és 400 millió kilométer közt változik. Ezek az égitestek olyan nagy távolságra vannak tőlünk, hogy egy autó vagy egy közeli épület hasonló mértékű, esetleg nagyobb hatást gyakorol ránk gravitációs módon.
Miért tűnhet akkor mégis úgy, hogy összefüggés van e két dolog között? Amiért két számnak lehet legnagyobb közös osztója és legkisebb közös többszöröse is, más szóval ezen egyezések a puszta véletlen művei. Naprendszerünk bolygói olyan nagy távolságra vannak tőlünk és egymástól is, hogy teljesen értelmetlen bármiféle, életünkre gyakorolt hatásukat keresnünk. (Ami nem jelenti azt, hogy Holdunknak nincs kimutatható hatása: teliholdkor romlik az alvás minősége, kedvezőtlen hatással van a vérnyomásra, továbbá a női ciklus is a Hold 28 napos ciklusát követi.) Naprendszerünk egy több milliárd éve stabil rendszer, a bolygók jelentős pályaháborgások nélkül keringenek csillagunk körül.
A bolygók pozíciói és a megbetegedések száma közötti kapcsolat feltételezése egy súlyos érvelési hiba, az ún. hamis okozat, melyet A te érvelési hibád (hibad.hu) nevű weboldalon mutatnak be kiválóan:
“Az, hogy két dolog változásai vagy előfordulásai egybeesnek, nem jelenti feltétlenül azt, hogy azok közül egyik a másikat okozza vagy akár csak elősegíti azt. Valójában az egybeesések lehetnek véletlenek is, vagy mindkét jelenséget okozhatja egy harmadik, akár ismeretlen és feltáratlan faktor is. Ok-okozati összefüggés csakis a kiváltó mechanizmusok és összefüggések pontos ismeretében és ellenőrzését követően állapítható meg.”
Például:
“A Föld átlaghőmérséklete az ipari forradalom megindulása óta folyamatosan nőtt, ezért egyértelmű, hogy a globális felmelegedést az ipari termelés növekedése okozza.”
/Forrás: A te érvelési hibád/
Végszóként csak annyit lehet mondani, hogy kozmikus léptékű összefüggések feltételezése előtt nem árt a témában jártasak véleményét is kikérni vagy legalább némi előzetes kutatást végezni…
Most, hogy ismét felpezsdült az űrkutatás nemzetközi világa, és mi is részesei lehetünk nap mint nap a szenzációs híreknek, felébredhet bennünk is a vágy, hogy menni, el, messzire…! Izgulunk egy, két, ugyan már, három marsszondáért is, bámuljuk az első helikopter próbálkozásait a vörös bolygón és ez az elmeneteli vágy, hogy stílszerű legyek, kozmikussá növekszik.
Olyan csodára vágyunk, ami elkápráztat minket, ha beköszönt a hosszú, hideg tél. De mégis oly könnyen tovaröppen szépsége, ha megérkezik a forró nyár. Sziklaszilárd kékes-szürkés pár hetes álmot álmodnánk végre.
Az, hogy szeges bakancsunkban jégbarlangban csámboroghatunk, az igen messze vezet vissza. Az északi félgömbön a pleisztocén korban a kontinensek 30%-a volt eljegesedve. Napjainkban a Föld szárazföldi felszínének alig 10%-át, azaz körülbelül 14,9 millió km2-t borít állandóan jégtakaró. Bolygónkon a szilárd halmazállapotú víznek, azaz a jégnek csak hexagonális kristályszerkezetű változata található. De alacsony hőmérsékleten és nagy nyomáson számos módosulata és változata jelenhet meg. Emiatt lesz egyedi, sokféle fizikai megjelenésű: például jégtakaró, gleccser, selfjég vagy talajjég formában jelenik meg. A felszínalakzatokon belül a jég és az ebből keletkezett olvadékvizek felszínformáló tevékenységével külön tudományág is foglalkozik: a glaciális geomorfológia.
Az 1960-as években a Föld jeges felszíneit hatszámjegyű kódokkal látták el, ezzel jellemezve, hogy az adott terület milyen típusba tartozik. A kategorizálás főként a térképészetileg is jelentkező, elsősorban méretbeli és mozgás szempontú elkülönítés alapján végeztek.
Fotó: Pixabay
A mozgó jégárakat az alak, a jégfront, a hossz-szelvény jellege, a táplálás módja és a gleccsernyelv dinamikája alapján is osztályozzák. A gleccser megfelelő domborzati és éghajlati viszonyok közt hóból képződött, sajátos szerkezetű, plasztikus jégtömeg, ami a nehézségi erő hatására a lejtőkön lefele mozog. Felszínalakító tevékenységüket az azt befoglaló völgy két fala közé szorítva, kötött pályán fejtik ki, ez az irányított glaciális erózió. Olyan összefüggő, állandó jégtömeg, melynek tömege telente nagyobb mértékben gyarapszik, mint amennyit nyáron csökken és saját súlya alatt folyamatosan mozgásban van. Ha ez megszűnik, akkor “holt jégről” beszélünk.
Ahhoz, hogy körbe-vehessenek jégbezárt buborékok, egy ilyen gleccsert érdemes felkeresnünk. Novembertől márciusig a jégár-gyomorban megtalálhatjuk, amire vágyunk. Izlandon ugyanis nem a klasszikus jégbarlangok találhatóak. A lassan tovacsusszanó jégfolyamok mélyén vannak ezek a hol kék hol fekete színű fagyott csodák. Ezek a felszínen végig-folyó olvadék vizek által vájódtak ki. Színüket onnan kapják, hogy ez a folyadék mennyi szennyező anyagot tartalmaz: hordalékot, szikladarabot, algát. A gleccsermalomnak nevezett kürtőkben igen erőteljes koptató tevékenység megy végbe. Gigantikus barázdák, árkok jönnek létre a vastag jégpáncél alatt, amikből ezek a kacskaringós kristálycsodák lesznek. Telente állandóan formálódnak, alakulnak, hiszen a nap melege folyamatosan megolvasztja, majd a hideg újra megdermeszti azt. Annyira, hogy két egymást követő évben ugyanolyan képződmény sohasem fog kialakulni.
Fotó: Pixabay
Svínafellsjökull az Öraefajökull vulkán közelében található. A Disznóhegy lusta lejtőit évszázadok óta koptató természetes képződmény, az UNESCO világörökség része. A mintegy 2000 méter magasságból nekilóduló áradat a Skaftafell Természetvédelmi Terület része. Az északi-komorságú szépségeket kedvelők körében igen népszerű kirándulóhely. Úgy is, ha számos éles gerincekkel tarkított felszínét nem, vagy csak igen nehezen mászhatják meg. Gyors mozgásának hatására (napi 1 méternyi táv), a jégbarlang többször is felhasad, ezért függőleges, úgy nevezett cerrac-ok keletkeznek. Indirekt fény így jut a mélybe, sejtelmesen megvilágítva a hófehér falú fekete hamu-erezetekkel tarkított alagutakat. Amikor nézegeted, és elfog a deja vu érzés, az nem a képzeleted játéka! A Trónok harca egyik forgatási helyszíne lett ez a komor táj. Odaképzelhetjük magunkat nemcsak a George R. R. Martin, hanem még Batman univerzumába is. Reggeli órákban a gleccserlagúna vize haragos iszapos barna, megszínezi a benne lévő hamu. Ez bámulatos kontrasztban áll a még fel nem olvadt jég élénk kékjével.
A Vatnajökull Nemzeti Parkban 2019-ben hatalmas robajjal méretes darabok szakadtak le a gleccserből. A Breiðamerkurjökull az itt fellelhető 35 gleccsernyelvből a legnagyobb. Ez hozta létre a Jökulsárlón-lagúnát és a legelképesztőbb formájú kincsekkel teli Gyémánt-partot. A Vatnajökull Európa legnagyobb jégsapkája, a maga 8000 négyzetméteres területével szinte egész Dél-kelet-Izlandot beteríti. A Jökulsárlón igen ifjú, az 1940-1950-es években kezdett kialakulni. Ez Izland legmélyebben fekvő területe, a tengerszint alatti 250 méter mélységével. A “kis jégkorszak” idején hajóját hátrahagyva viking gleccser-harcosunk feléledt: először jég kardjával hadonászva a talajt felmarva leszáguldott a völgybe, majd a lagúnát vállára kapva feldobta azt a morénadombok közé. Ekkorra elfogyott ereje és már csak komótosan húzódott vissza odáig, ahol a mai peremet is találhatjuk. A gleccser-harcos az óceán partjait őrző hatalmas jégfallá dermedt. Az árapály körbe nyalogatja, így egy-egy darabja belehullik a vízbe. A leomló részek ki-, majd visszasodródnak, felidézve a fagyott szívében a régi hajós időszakokat. Amikor újra partot érnek, mint megannyi drágakő hevernek a szerteszét. Lara Croft és James Bond is ezen „gyémántok között mentett világot”. A kristályok felszínén található vékony hamuréteg a 2011-es Grímsvötn és a 2014-es Bárðarbunga kitörésből származnak. A keskeny szürke takaró hatása drámai: vonzza a hőt, így sokkal gyorsabban olvad Breiðamerkurjökull.
Fotó: Pixabay
A Crystal Cave-be számos túraútvonalat szerveznek. Páratlan szépsége miatt az UNESCO világörökség része lett. Valami éteri finomsággal és tisztasággal találkozunk a barlangban. Mintha egy üvegpohár belsejébe érkeznénk: mindenütt az átlátszó kékes-szürkés árnyalatban csillogó elképesztő alakzatok libbennek elénk. Felpillantunk, és akár 5 méternyi szédítő magasságig csodálhatjuk a besurranó napfény játékát a türkiz színek és a hamusávok között kalandozva. Ezt a színt a gleccserre nehezedő nyomás okozza: kiszorul a levegő a jégből, ilyen lesz a végeredménye.
Forduljunk most a Vatnajökull jégsapka déli része, a Skeiðarárjökull gleccser irányába! Most a Lómagnúpur hegység és a keleti Skaftafell közt barangolunk. Ez a gleccserünk gigantikus, de a „kollégáihoz” hasonlóan az elmúlt évtizedekben egyre inkább visszahúzódik. Csodaszép, de tudva okát, mégis oly torokszorító tud lenni a pereménél kialakuló gleccserlagúna. A Grímsvötn- és a Gjálp-vulkán szubglaciális tűzhányó tevékenységei gleccserkitöréseket okoznak. Ez nagy erejű kitöréses árvíz (jökulhlaup) képében hatalmas pusztítást tud végezni a Skeiðarársandur árterén lévő utakon és hidakon. 2010 őszén az izlandi meteorológiai hivatal megfigyelései szerint egy ilyen akciója 143 m3/s-os vízhozamot szabadított fel, aminek mennyisége pár nap múlva megháromszorozódott.
Kverkfjöll-hegység az Öræfajökull és a Bárdarbunga után Izland harmadik legmagasabb hegyvonulata. A jég alatti két kalderát a Kverkfjöll-hát részeként azonosíthatnánk be. Kettőjük közül csak a délit borítja gleccser. Talán Odin vette elő gigantikus kardját és az igen meredek, kemény sziklás falakat kettévágta keleti és nyugati részekre. A hatalmas gleccsernyelvek a Kverkfjöll-hegység mindkét oldalára a Vatnajökull-jégsapkából nyúlnak ki: ezek a Dyngjujökull és a Brúarjökull. A Kverkfjöll-gerincet öt-hat párhuzamos liparitgerinc alkotja. Az ott fellelhető Lindarhraun-lávamező még egészen fiatal, kevesebb mint 2800 éves. A korábbi kitörések általában effuzívak voltak. A tufacsúcsok lejtőin a láva álmos, lusta folyóként hömpölygött tova, megkövesedett vízeséseket és megszilárdult zuhatagokat hagyva maga után. A csúcsait 1910-ben Max Trautz német geológus mászta meg elsőként – az őslakos kalandorokat nem jegyzi a történelem. A Kverkjökull-gleccsertől indulva a Langafönn lejtőjén le, majd annak gerincén keresztül vezet végig az út a Izlandi Glaciológiai Társaság picinyke telephelyéig.
A Langjökull Izland második legnagyobb gleccsere. Kipróbálhatjuk élesben is szöges bakancsunkat a 935 négyzetkilométernyi nagyon jól túrázható jégcsodán kaptatva. A kalandunk hozzávetőleg 50 kilométer hosszú és 20 kilométer széles területre indul. A jégréteg vastagsága akár 580 méter is lehet. Hveravellir geotermikus területén legalább két aktív vulkáni rendszer is áthalad. Kalderái már messziről észrevehetőek. A hatalmas jégtakaró északkeleti felét foglalja el a 1360 méter magas Langjökull-tűzhányó. A pleisztocén kori Erikskökull-táblahegytől keletre járunk most. A vulkán körülbelül 925 óta nyugalmi állapotban leledzik. A 10. században viszont rendezett az első viking telepeseknek egy hatalmas színjátékot: nagy effuzív kitörések az oldalhasadékokból, robbanásos tevékenység a csúcskráterből. Gleccserünk szépen elsurran a körülbelül 7800 éves Kjalhraun-, majd a Presthnúkur-, és a Lambahraun-, végül a Skjaldbreiðarhraun-lávamezők közelében. Szinte átinteget a Skjaldbreiður-pajzsvulkánnak, ami az elmúlt 10 000 évben mindössze 32 kitörést produkált. Közel járunk Langjökull legdélcegebb csúcsaihoz. A gleccser vize táplálja a Hvitá folyón lévő, 32 méter magas igen népszerű Gullfoss-vízesést.
Sólheimajökull is ugyanúgy lenyűgöző látványosság, mint az eddig felsoroltak. A Mýrdalsjökull fő jégsapkájának kivezető része. A gleccser délen, a Skógafoss-vízesés és Vík közötti főút mellett található. A hírhedt Katla-vulkán peremétől indul ki körülbelül 10-13 kilométer hosszan-, és körülbelül 1-2 kilométer szélesen. A mozgó jég körülbelül 44 négyzetkilométert fed le. Vastagságát 200 méterre becsülik, de ez folyamatosan csökken. Évente egy olimpiai úszómedence-hossznyi gleccsermedence keletkezik. Igen, szépek ezek a lagúnák, de egy haldokló gleccser utolsó könnycseppeit vajon csodálnunk kellene?
Bármilyen strapabíró is a bakancsunk, elfáradtunk, mire képzeletben végigjárunk ennyi kéket, szürkét, fehéret.
Az Okjökull száz éve még 15 négyzetkilométernyi területen 50 méter vastagságú gleccser volt. Hömpölygött szépen, komótosan Izland nyugati részének hegyvidéki területein, pont úgy, ahogy egy jégártól megszoktuk. Napjainkra mérete alig egy négyzetkilométerre zsugorodott, és 15 méternyi vastag sincs már. Elvesztette gleccserstátuszát is. Nevéből a jökull, vagyis gleccser szó is kikerült, így már csak Oknak hívják. Tiszteletére a houstoni Rice Egyetem kutatói, Andri Snar Magnason és Oddur Sigurdsson 2019. augusztus 18-án Borgarfjördurnél egy emlékszertartást tartott. Felhelyezték az első emléktáblát egy klímaváltozásnak áldozatul esett gleccser nevével.
Ezek a csontjainkba ható dermesztő káprázatok bolygónk legnagyobb édesvíz raktárai. Fagyott csodájából légkörünk történelmét olvashatjuk ki. Ha nem csökkentjük radikálisan az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét, telente nem tudunk álmodozni a kékes hideg folyosókat járva. Idén már Joulupukki is ledobhatta piros kabátját…Vajon 200 évben belül az összes gleccserünk, jégbarlangunk követni fogja Okjökullt ezen a szomorú úton? Kipukkannak a jégbezárt buborékjaink…
2021. július 6-8. között megrendezett Európai Űrügynökség (European Space Agency, ESA) online konferenciájának résztvevője lehettem. Az „2021 ESA Teach with Space Online Conference”-t általános- illetve középiskolában tanító kollégáknak szervezték. A gyerekek eredendő kíváncsiságára alapozva a tudományos módszertan eszközeivel vezetjük be a ránkbízottakat az űrkutatás rejtelmeibe. Támogatásunkkal diákjaink így válhatnak önállóan gondolkodó, új utakat kereső felnőttekké. Munkánkhoz a különböző szekcióülések hathatós segítséget adtak. A témák közt megtalálható volt ismeretterjesztő-szakmai prezentációk, mint például a „A Naprendszer mérete”; „Holdra szállás”; „Növények a Marson”. Másik irány a módszertani vonal volt, amikor gyakorlati ötleteket ismerhettünk meg: hogyan nyomtassunk 3D-s rovert; hogy modellezük a holdkompokat. Kerekasztal beszélgetéseken megismerhettük a leginnovatívabb, legkreatívabb pedagógiai megoldásokat egy-egy téma kapcsán. Az ESA Education Office biztosított szakmai hátteret ehhez az eseményhez. Igazán zseniális volt a Tim Peake-kel, az Európai Űrügynökség űrhajósával való találkozás is – még így, képernyőn keresztül is átsugárzott közvetlensége, és tudásával gazdagította a mi ismereteinket is. A program online zajlott. Kimondottan üdítő volt, mikor a 2 perces bekapcsolásokra volt lehetőség. Mindenhonnan a világból meg-megjelentek a résztvevők, és 120 másodpercben gyors eszmét cserélhettünk. Általában addig jutottunk ennyi idő alatt, hogy ki honnan jelentkezik be, hol tanít, mi a projektjének a lényege. De pont ez adta vissza az oly hiányolt jelenléti konferencia-érzést… Görög, portugál, lengyel, román pedagógusokkal konstatálhattuk, hogy mindenkinek egy a célja: átadni a tiszta tudást a felnövekvő nemzedéknek.
„Women in Space History – then and now” című prezentációm itt tekinthető meg:
A NASA Galileo nevű űrszondájának köszönhetően lélegzetelállító felvételeken vizsgálhatjuk a Jupiter negyedik legnagyobb holdjának, a jeges Europának felszíni alakzatait. A tudósok az üstökösök és aszteroidák pályáinak szimulációjával, valamint a hold kráterezettségének elemzésével megállapították, hogy az Europa felszíni képződményei meglehetősen fiatalok, 60-100 millió évesek lehetnek (ellentétben például a Naprendszer más égitestjeinek pl. a Földnek több százmillió, akár több milliárd éves geológiai múltjával). A feltételezhetően jelenleg is aktív folyamatok, mint például az ár-apály hatások miatti gejzír képződések tovább alakítják a hold geológiai arculatát, amely számos érdekes geomorfológiai jellegzetességet mutat.
Forrás: NASA/JPL/ASUForrás: NASA/JPL/University of Arizona
A jéghegyek, repedések, jég-kanyonok, sötét foltos területek és lankásabb dombok mellett az Europa egyes területein szinte teljesen sima, látható textúra nélküli és a környező domborzatnál alacsonyabb albedóval rendelkező síkságok figyelhetők meg. Ezek a sima felületű alakzatok láthatóan elfedik a környékbeli domborzati elemeket, így valószínűleg fiatalabbak azoknál. Rendszerint olyan medencékben találhatóak, amelyeket topográfiailag magasabban fekvő vonulatok határolnak.
Forrás: NASA/JPL/University of Arizona
A Galileo szonda 1996 és 2001 között készült felvételeit megvizsgálva négy olyan síkságot azonosítottak, amelyek az alábbi közös jellemzőkkel rendelkeznek:
Környezetükhöz képest topográfiailag mélyebben fekvő területeken találhatóak
Nagyon sima felület, olykor minden látható domborzati textúra nélkül
Néhány kilométeres átmérő, kör-szerű, karéjos forma
A fenti tulajdonságok arra utalhatnak, hogy az Europa belsejéből valamilyen ok miatt kiáramló alacsony viszkozitású folyadék (például folyékony sós víz, krio-magma) töltötte fel a jelenlegi síkságok egykori medencéit.
Forrás: NASA/JPL/DLR
A kutatók további érdekességet fedeztek fel a síkságok 3D-s domborzati modelljeinek (DEM) vizsgálatakor. A “Shade from Shading” technológia segítségével (alakzatok térbeli felépítése a fotón látható árnyékok alapján) láthatóvá vált, hogy egyes, a sima lapályt átszelő jéggerincek a síkság közepe felé mélyülni, megsüllyedni látszanak, ami akár egy felszín alatti krio-vulkáni tározó jelenlétére utalhat. A vizsgálati modellek tehát alátámasztják az Europa sima jégsíkságainak korábbi, feltöltéses keletkezés elméletét.
A Szaturnusz holdja, az Enceladus jeges héja alatt valószínűleg ismeretlen eredetű metántermelő folyamat zajlik – állítja egy új tanulmány, amelyet az Arizonai és a Párizsi Tudományegyetem kutatói publikáltak. Az Enceladusból feltörő hatalmas vizes anyagkidobódások már régóta egyaránt elbűvölik a tudósokat és a közvéleményt. Rengeteg kutatás és elmélet született a hatalmas óceánról, amelyről úgy vélik, hogy a hold sziklás magja és jeges héja közt húzódik. A Cassini űrszonda átrepült ezeken az anyagkidobódásokon és mintát vett belőle. A vegyi összetételben viszonylag magas koncentrációt észlelt olyan molekulákból, melyek a Föld óceánjainak mélyén is megtalálhatók az úgynevezett hidrotermális kürtőkben. A mintavevő csövekben különösen szokatlan mennyiségben találtak dihidrogént, szén-dioxidot és metánt. Regis Ferrier, az Arizonai Egyetem Ökológiai és Evolúciós Biológiai Tanszékének docense és a tanulmány két vezető szerzőjének egyike a következőt mondta: „Tudni akartuk, hogy a Cassini által meglepően nagy mennyiségben talált metán megmagyarázható-e olyan, a földiekhez hasonló mikrobákkal, amelyek ’megeszik’ a dihidrogént és metánt termelnek.” Hozzátette: „Ilyen, metanogénekként ismert mikrobák keresése az Enceladus tengerfenékén rendkívül nagy kihívást jelentő mély merülési missziókat igényel, amelyek viszont még több évtizedig nem lesznek a látóhatáron sem.” Ferriere és csapata ezért más, könnyebb utat választott: matematikai modelleket készítettek annak kiszámításához, hogy a különböző folyamatok, beleértve a biológiai metanogenezist, megmagyarázhatják-e a Cassini adatait. Ezen új matematikai modellek ötvözik a geokémiát és a mikrobiológiai ökológiát, hogy elemezzék a Cassini adatait és modellezzék azon lehetséges folyamatokat, amelyek a legjobban magyarázzák a megfigyeléseket. Arra a következtetésre jutottak, hogy a Cassini adatai magyarázhatók mikrobiális hidrotermális kürtők aktivitásával, vagy olyan folyamatokkal, amelyek ugyan nem tartalmaznak életformákat, de eltérnek a Földön ismertektől. A Földön hidrotermális aktivitás akkor következik be, amikor a hideg tengervíz beszivárog az óceáni aljzatba, leggyakrabban az óceánközépi lemezhatárok közelében, elhalad egy magmakamra közelében, ami felhevíti a vizet, az pedig magas hőmérsékleten ásványi anyagokat old ki. A Földön a metán is ilyen hidrotermális aktivitással állítható elő, de kis sebességgel. A metántermelés nagy része olyan mikroorganizmusoknak köszönhető, amelyek energiaforrásként hasznosítják a hidrotermálisan előállított dihidrogént, és metanogenezisnek nevezett folyamatban szén-dioxidból metánt állítanak elő. A csapat a hold körüli kémiai és fizikai folyamatok végső eredményeként vizsgálta az Enceladus anyagkidobódásának összetételét. A kutatók először felmérték, hogy a dihidrogén hidrotermális kitermelése miként illeszkedik a legjobban a Cassini megfigyeléseihez. Illetve, hogy e kitermelés „elég” ételt tud-e biztosítani a földiekhez hasonló, hidrogénnel táplálkozó metanogének populációjának fenntartásához. Ehhez kifejlesztettek egy, a fenntartásra vonatkozó dinamikus modellt. A termikus és energetikai adatokhoz a Földön ismert adatokat vették alapul. A szerzők ezt követően lefuttatták a modellt annak megállapítására, hogy egy adott kémiai feltételrendszer, például a hidrotermális folyadék dihidrogén-koncentrációja és a hőmérséklet megfelelő környezetet biztosítanak-e ezen mikrobák növekedéséhez. Megvizsgálták azt is, hogy egy hipotetikus mikróba populáció milyen hatást gyakorol a környezetére – például a dihidrogén és a metán szökési arányára. „Összefoglalva: nem csak azt tudjuk megítélni, hogy a Cassini megfigyelései összeegyeztethetők-e az élet számára élhető környezettel, hanem a várható megfigyelésekről kvantitatív előrejelzéseket is tehetünk, amennyiben a metanogenezis valóban bekövetkezne az Enceladus tengerfenéken” – magyarázta Ferriere. A becsült legmagasabb eredményekből arra lehet következtetni, hogy – az ismert hidrotermális kémia alapján – az abiotikus (biológiai segédanyag nélküli) metántermelés korántsem ad magyarázatot az anyagkidobódásokban mért metánkoncentráció mennyiségére. Azonban biológiai metanogenezis hozzáadásával elegendő metán keletkezik, így megfelelve a Cassini megfigyeléseinek. „Ettől még nyilvánvalóan nem jutunk arra a következtetésre, létezik élet az Enceladus óceánjában” – mondta Ferriere. „Inkább azt szerettük volna megérteni, mennyire valószínű, hogy az Enceladus hidrotermális kürtői lakhatók lehetnek-e a földszerű mikroorganizmusok számára. Úgy tűnik, hogy a Cassini adatokait a modelljeink legalábbis alátámasztják.” Hozzátette: „A biológiai metanogenezis úgy látszik, kompatibilis az adatokkal. Vagyis nem vethetjük el az „élet hipotézist”, ehhez ugyanis további adatokra van szükségünk, melyeket jövőbeli küldetésekből származtathatunk.”
Fantáziarajz, melyen a NASA Cassini űrszondája átrepül az Enceladus vizet kilövellő gejzíreinek egyikén. Forrás: NASA
A szerzők remélik, hogy tanulmányuk útmutatást nyújt a Cassini által tett megfigyelések jobb megértését célzó kutatásokhoz és arra ösztönzi a tudósokat, hogy tisztázzák azokat az abiotikus folyamatokat, amelyek elegendő metánt képesek termelni a jelenlegi adatokhoz. „A metán például származhat ős-szervi anyagok kémiai lebontásából, amelyek jelen lehetnek az Enceladus magjában és a hidrotermális folyamat révén részben dihidrogénné, metánná és szén-dioxiddá alakulhatnak. Ez a hipotézis nagyon elfogadható, főként, ha az Enceladus az üstökösök által hordozott szerves összetevőkben gazdag anyagok révén jött létre” – magyarázta Ferriere. „Mindez részben azon alapul, hogy mennyire tartjuk valószínűnek egy-egy hipotézisek alapját” – mondta. – „Például, ha rendkívül alacsonynak ítéljük az élet valószínűségét Enceladuson, akkor az abiotikus mechanizmusok sokkal valószínűbbek lesznek, még ha nagyon idegenek is ahhoz képest, amit itt a Földön ismerünk.” A szerzők szerint a tanulmány nagyon ígéretes előrelépés a módszertanában, mivel nem korlátozódik olyan speciális igényekre, mint például a jeges holdak belső óceánjai, illetve előkészíti az utat a Naprendszeren kívüli bolygók kémiai adatainak kezeléséhez, melyek a következő évtizedekben elérhetővé válhatnak.
2021. május 29-én fogadta be a Meteoritical Bulletin a legújabb, saját klasszifikációjú kondrit meteoritomat, az NWA 13919 LL3.3-3.4-et. A klasszifikáló Rezes Dániel geológus barátom volt, aki mondhatni kiváló, részletes és jól kimért osztályba sorolást készített, amit ezúton is köszönök neki 🙂
Sokat vártam a nem túl nagy tömegű 74,1 g-os, de ígéretes példánytól, hiszen a vágott felülete szokatlanul sűrű kondrum eloszlást és minimális mátrixot mutatott, kevés FeNi fémcsomóval. Bár azt én is láttam, hogy LL, azaz amfoterit kondrit lesz, abban is erősen bíztam, hogy 3-as petrológiájú, méghozzá igen-igen alacsony számmal.
A kezdők kedvéért mondom, hogy a két betű – az LL – után álló szám minél kisebb, a meteorit anyaga annál inkább közelíti az ősi szoláris köd 5 milliárd éves eredeti anyagát, azaz annál változatlanabb, szaknyelven primitívebb. A 3-as után álló tizedes érték szintén minél alacsonyabb szám annál primitívebb az anyag. A legkisebb itt a 3.00 lehet, de abból 4 db van csupán a világon.
Nos, Dániel mérései szerint a Cr2O3 és az olivin vasa szerint ez a meteorit a 3.3 és 3.4 becsült értékek közé esik. Bár kisebb értéket vártam, de ez is kiváló, hiszen ilyen klasszifikálású kondritom még nem volt. Megjegyzendő, hogy ez a 22. saját klasszifikálású meteoritom. Érdekesség, hogy a 65 000 db nyilvántartott meteoritból az LL3.3 típust mindössze 15 db képviseli, LL3.4-ből pedig 28, tehát ez igen ritka típusnak számít.
Ha ránézünk a meteorit vágott felületére, megdöbbentő kondrum sűrűséget látunk, szinte alig van köztük hely a mátrix számára. Minden kondrum típus előfordul itt, gyönyőrű vékonycsiszolatok készültek és készülhetnek belőle. Típus példány lehet bármely alacsony petrológiás kondrit gyűjteményben. A történetéről csupán annyit tudunk, hogy nomádok találták 2019-ben Algéria sivatagjaiban valahol, hozzám igen kalandos úton végül 2020 októberében került egy marokkói meteorit dealer ismerősömtől. A képeken az NWA 13919 LL3.3-3.4 meteorit makrós fotóit és mikroszkópos képeit adom közre. A meteorit MetBull linkje itt: https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=74244
