Gustav Holst planetológiája

Szerző: Kovács Gergő

Lehet-e megzenésíteni az egyes bolygókat, dallamba önteni azt, amit az egyes planétákról kollektív módon gondolunk/érzünk? Továbbá bebizonyítani azt, hogy a klasszikus zene erre a legalkalmasabb? Gustav Holst (1874-1934) angol zeneszerzőnek sikerült, mégpedig 1918. szeptember 29-én a londoni Queen’s Hall-ban. A zenészcsaládból származó, német-skandináv felmenőkkel rendelkező Holst egy Spanyolországba tett kirándulás során kapta az ihletet egy asztrológiával foglalkozó ismerősétől a bolygókról szóló kompozíció elkészítésére [1]. Bár az eredeti koncepció asztrológiai indíttatású volt, néhány motívum arra enged következtetni, a szerző máshonnan is gyűjtött információkat az egyes égitestekről. A következőkben, döntően a saját benyomásaim által született elemzés jön Gustav Holst – The Planets hét részes szvitjéről.

Mars – “A háború hozója”

Hogy miért ő az első a bolygók sorában, miért cserélt helyet a Merkúrral, rejtély, az azonban tagadhatatlan, hogy (és akár ez is lehet a fő ok) a Mars kezdete, az egyszerű ismétlődő ritmusok (melyet szaknyelven ostinato-nak hívnak) [2] tökéletes kezdést adnak nemcsak ennek a résznek, de a teljes sorozatnak is. Mintha kardok és pajzsok ritmikus, az ellenséget megfélemlítő egymáshoz csapását hallanánk. Vagy épp fegyverropogást. A bolygót vörösre színező vas-oxid miatt az emberiség évezredek óta a háborúval és vérontással asszociálta a bolygót. Holst-nak ebben a műben sikerült megalkotnia minden birodalmi induló, minden háborús zene ősatyját: sokak szerint a későbbi, nagy sikerű filmek/filmsorozatok harci indulói mind-mind a Mars “utódai“.

Vénusz – “A béke hozója”

Ebben a remekműben a szépség és a béke tökéletesen feloldódnak egymásban. A biztonság, a nyugalom, a női szeretet keltette bölcsőmeleg kivonata. A mű megalkotásának idejében a Vénuszt a Föld ikertestvérének tekintették, feltételezve, hogy ott is virágzik az élet, esetleg még hozzánk hasonló, intelligens létformának is otthont ad a bolygó. Csak a XX. sz. második felében kezdett fény derülni arra, hogy a Vénusz teljesen élettelen, kopár, forró világ, ahol a megszaladt üvegházhatás miatt 450 Celsius fokos forróság tombol a planéta egészén, beleértve a sarkokat és az éjszakai oldalt is; mindennaposak a savas esők és a légnyomás a földinek a 92-szerese, annyi, mint bolygónk óceánjainak vízszintje alatt egy kilométer mélységben.

Merkúr – “A szárnyas hírnök”

A Merkúr, ahogy a zeneszám címe (“A Szárnyas Hírnök”) is sugallja, a görög/római mitológiából kapott ihletet. A hellén mondavilágban Hermész (a római Mercurius), az istenek hírvivője, kit szárnyas csizmái repítettek útján, pásztorként pedig síppal terelte nyájait. E két motívum szépen észrevehető a műben: a Merkúrt hallgatva mintha egy apró, fürge madár röpködne sebesen körülöttünk, amit szinte csak egy-két pillantás erejéig látunk meg, majd szökken is tovább. A bolygó az égen pont ilyen: tünékeny, a Nap közelsége és gyors keringése miatt nehezen megpillantható. Csak napnyugta után vagy napkelte előtt van esély a megpillantására, kizárólag jól látható horizont mellett, akkor is csak egy-két hétig. Ha az időjárás is kegyes hozzánk.

Jupiter – “A vidámság hozója”

Elérkeztünk a legnagyobb tömegű bolygóhoz, a planéták királyához, a Jupiterhez! Az antik mitológiában betöltött főisteni pozícióját a Jupiter dallamai tökéletesen visszaadják, hatalmat, erőt, magabiztosságot, továbbá jókedvet és vidámságot sugároznak. A vonósok szapora munkája talán a bolygó igen gyors forgására utalhat, az ünnepélyes dallamok, dobok, rézfúvósok pedig tudtunkra adják: a leghatalmasabb, legnagyobb tömegű, holdak legnépesebb családjával rendelkező égitesttel van dolgunk, melynek gravitációs ereje alól semmi sem vonhatja ki magát a Naprendszerben. A Jupiter ki is érdemli mindezt: tömege két és félszerese a Naprendszer többi bolygója együttes tömegének, továbbá ha a többi bolygót egybegyúrnánk, sem kapnánk akkora égitestet, mint a Jupiter.

Szaturnusz – “Az öregkor hozója”

Ha a Jupiter a bolygók főistene, akkor a Szaturnusz a főisten apja, egy sokkalta hatalmasabb entitás, nemcsak a görög/római mitológiában, hanem itt is. Már az első néhány hang, az eddig hallott legepikusabb nyitány rögtön egyértelművé tette, ha lehetne egyfajta hatalmi sorrendet felállítani az egyes bolygók között, akkor a Szaturnusz “személye” jóval a Jupiter fölött állna. Az első két perc periodikusan ismétlődő hangjai mintha egyfajta órajárást szemléltetnének, az idő múlását, mely motívum többször vissza is tér.

A zene lassan, szinte észrevétlenül “erősödik be”, hogy a mű közepe tájékán, továbbra sem veszítve emelkedettségéből, megmutassa, mekkora erővel is bír. A csúcspontján pedig megkondul a “harang“, mely jelképezhet temetést, de lehet egyfajta utolsó figyelmeztetés is. Akár mindkettő. Ez a rész magáról az időről szól, a jellegzetes zenei minta pedig már a mű elején ott volt. Nem lehet véletlen, hogy ennyire az időt és annak múlását juttatja eszünkbe ez a dallam, hiszen a római mitológiában Szaturnusz istent az idő jelképének tekintették, görög megfelelője, Kronosz (a görögök a mai napig így hívják a Szaturnuszt!) isten neve pedig ott van szinte minden, idővel kapcsolatos fogalomban. Az már csak hab a tortán, ha arra gondolunk, a Szaturnusz “mindössze” 100 millió éves gyűrűje csupán egy pillanat a bolygó életében…

Ahogy a mű elején, úgy a végén is az idő múlása jön velünk szembe. Mintha csak egy metronóm csendülne fel, azonban a hangulat itt már közel sem sötét és alvilági, inkább egyfajta megkönnyebbülést hozó.

Uránusz – “A mágus”

Amilyen a neve, olyan a zenéje maga. Valóban mintha egy mágus dala lenne. Szinte kiszámíthatatlanul pattog különböző végállapotok közt, mintha felül állna a Naprendszer törvényein és pimaszul kacagva körbetáncolna minden más bolygót. Szinte érezni belőle a humort, különcséget és furcsaságot, de az Uránusz valóban furcsa: forgástengelyének hajlásszöge (97,77 fok) miatt kilóg a bolygók sorából, e “rendellenessége” miatt pedig 21 éves évszakok váltják egymást a bolygón. Pályáját pedig a Neptunusz 1846-os felfedezéséig (e planéta okozta/okozza az Uránusz pályazavarait) a csillagászok nem tudták megbízható pontossággal előrejelezni.

Neptunusz – “A misztikus”

A sorozat talán legjobban sikerült, ugyanakkor a legnehezebben emészthető darabja. A mű megkomponálásának idejében (1914-1916) erről, mint Naprendszerünk “határ-égitestjéről” még igen keveset tudtak. Csak a Voyager-2 hozta kissé közelebb számunkra a Neptunuszt, mikor 1989-ben elhaladt a gázóriás mellett. Addig pedig maradt a tény, hogy bár Galilei távcsövével 1612/1613-ban látta az égitestet, de csillagnak vélte, felfedezni csak később, 1846-ban fedezte fel Urbain Le Verrier francia matematikus, kizárólag a matematika segítségével.

A hangszerek (főleg a hárfa, celeszta és a fafúvósok) választása, a kórus, a dallamok mind-mind hozzájárulnak ahhoz a misztikus légkörhöz, amiben találjuk magunkat. Ez a mű hibátlanul visszaad minden olyan érzést, mely az emberben megfogalmazódhat, nemcsak egy emberi ésszel felfoghatatlanul messze keringő gázbolygóról, de magáról a világűrről is. Végtelen, titokzatos, éteri, és megannyi titkot rejt magában. Gustav Holst-nak e művében sikerült hallható formába önteni azt, aminek a valódi megértésére az emberi elme már kevés…

Mit lehetne összességében írni róluk, túl a fentieken? A Bolygók szvit számos későbbi zeneszerző számos művére lehetett hatással, megannyi motívum, dallamrész fedezhető fel későbbi klasszikusokban. Ez jó eséllyel nem is a véletlen műve, zseniális szerzeménye temérdek későbbi zeneszerzőt ihlethetett meg. De ez így van rendjén. Holst maradandót alkotott. Aki szerint a klasszikus zene unalmas, mindenképp hallgassa meg őket, meg fog változni a véleménye!


Források:

[1] https://www.thehistorypress.co.uk/articles/gustav-holst-and-the-planets/
[2] https://www.britannica.com/art/ostinato