Ötven éve – Az Apollo 15 küldetés

Szerző: Gombai Norbert

Ötven évvel ezelőtt, 1971. július 26-án reggel 09:34-kor (EDT) emelkedett fel a negyedik Hold-misszió legénységét szállító Saturn-V hordozórakéta a floridai Cape Canaveral 39A indítóállásáról. A sikeres indítást követően David Scott parancsnok, James Irwin a holdkomp pilótája, valamint Alfred Worden a parancsnoki modul pilótája megkezdték négy és fél napos utazásukat a Hold felé. Július 30-án Scott és Irwin sikeresen landolt a Falcon (Sólyom) névre keresztelt leszálló modullal a korábban Scott által kiválasztott Hadley-Appenninek leszállóhelyen.

Forrás: NASA/JSC

A 15. Apollo küldetés egy “J” típusú misszió volt, amely hosszabb tartózkodási időt, hangsúlyosabb tudományos programot és kibővített eszközkészletet jelentett. Ekkor használták először az űrhajósok holdfelszíni közlekedését nagyban megkönnyítő holdjárót (Lunar Roving Vehicle – LRV) is. Az LRV-t a General Motors fejlesztőcsapata a magyar származású, 56-os menekült Pavlics Ferenc vezetésével 17 hónap megfeszített munka után adta át a NASA-nak.

Forrás: NASA

A hosszabb holdsétákat támogató, elvileg kényelmesebb és rugalmasabb, valamint megnövelt tárolókapacitással rendelkező szkafanderek ugyancsak jelentős újításnak számítottak a korábbi küldetés űrruháihoz képest. A Holdra szállás alatt a Hold körül keringő parancsnoki modul is számos újítást kapott. A kémműholdak fejlett fényképező rendszeréhez hasonló nagy felbontású panorámaképeket készítő és teleobjektívvel felszerelt kamerák, valamint tömeg- és gammasugár spektrométerek, lézeres magasságmérő sőt, még egy 78×36 cm-es napszelet vizsgáló kis műhold is helyet kaptak az új, SIM-nek nevezett műszer rekeszben.

Annak érdekében, hogy az alapvetően katonai képzésben részesült legénység tudományos igényességű terepmunkát tudjon végezni, a NASA felkérte Lee Silvert a CalTech geológus professzorát az űrhajósok képzésének átalakítására. Silver az asztronauták által kifejezetten unalmasnak tartott tantermi órák helyett, a valóságos holdbéli viszonyokat szimuláló terep-gyakorlatokra vitte az űrhajósokat és lassan-lassan készség szintre fejlesztette az először bőszen ellenkező legénység geológiai megfigyelési és felmérési képességeit.

Forrás: NASA

Többek között ennek a geológiai képzésnek köszönhetően az eredeti programban szereplő három holdsétát kiegészítették egy “nulladik”, vizuális geológiai előfelméréssel, ami lényegében abból állt, hogy Scott parancsnok a holdkomp tetején lévő nyíláson kibújva szemügyre vette a környező holdi tájat és leírta a korábban tanultaknak megfelelően.

Forrás: NASA

Egy alvási periódust követően július 31-én Scott immár valóban kiléphetett a Hold felszínére, majd a szokásnak megfelelően ő is elmondott egy emelkedett hangulatú mondatot:

“Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek!”

Talán nem véletlen, hogy az Apollo-15 parancsnoki modulját a híres felfedező, Cook kapitány hajója után Endeavour-nek nevezték el.

Forrás: NASA

Az első holdséta (EVA) során Scott és Irwin előpakolták, majd később felállították az Apollo Holdfelszíni Műszercsomagot (ALSEP), majd összeállították és kipróbálták az addig a holdkomp oldalán utazó “lapra szerelt” holdjárót. A rover próbaútja a leszállási helytől néhány kilométerre fekvő Elbow- és St. George-kráterekhez vezetett. Az asztronauták összesen 10,6 km-t tettek meg a holdjáróval az első napon.

REF: JSC-AS15-85-11471-(MIX FILE) Apollo 15 Onboard Photo: LRV with Astronaut on Lunar Surface

A 7 óra 13 percig tartó második EVA alkalmával az űrhajósok geológia vizsgálatokat végeztek a holdbeli Appenninek lábánál, majd leereszkedtek a Spur kráterhez, ahol Scott parancsnok örömteli “Találd ki mit találtunk! Találd ki mit találtunk! Azt hiszem megtaláltuk amiért jöttünk!” – felkiáltása után begyűjtötték a később Teremtés Kövének keresztelt anortozit kőzet mintát, amely a Naprendszer keletkezésének idejéből származó ősi kikristályosodott holdkéreg kőzet. A minta kora több, mint 4,6 milliárd év. Az EVA zárásaként még kitűzték az amerikai lobogót és a hagyományoknak megfelelően fényképezkedtek vele.

Forrás: NASA

A harmadik holdséta már csak 4 óra 20 percig tartott. Ez alkalommal a közelben fekvő Scarp kráter és a Hadley-rianás geológiai vizsgálata volt a cél. Az űrhajósok ekkor távolodtak először a roverrel látótávolságon kívülre a leszálló modultól. Az EVA végén Scott parancsnok kis módosítással elvégezte Galileo Galilei pisai kísérletét és a Hold felszínén egy kalapácsot és egy sastollat egyszerre ledobva bebizonyította, hogy a tömegvonzás egyformán hat minden testre.

Scott ezen kívül, mintegy “magánakcióként” a NASA-val előzetesen nem egyeztetve elhelyezett egy, az elhunyt űrhajósoknak szentelt kis emlékművet is.

Forrás: NASA

A rovert és egyéb eszközöket hátrahagyva a Falcon augusztus 2-án begyújtotta a felszálló rakétáit, majd felemelkedett a Holdról, hogy csatlakozzon a Hold körüli pályán keringő Endeavour parancsnoki modullal. A felszállás képeit egy kis ideig a lent hagyott holdjáró kamerái is közvetítették a Földre.

A dokkolás után a 74. Hold-keringés alatt pályára állították a kis SIM műholdat, majd augusztus 4-én egy gyorsítási manővert követően a legénység megkezdte a visszautat a Földre. Augusztus 5-én Alfred Worden lett az első ember, aki mélyűri űrsétát tett, aminek alkalmával begyűjtötte a már említett SIM-rekesz film kazettáit. Worden az egész műveletet a tervezett egy óra helyett 18 perc alatt végezte el.

Az Apollo-15 1971. augusztus 7-én körülbelül 16:46 perckor (EDT) ereszkedett le a Földre (három ejtőernyő helyett csak kettő nyílt ki) a Hawaii-szigetektől mintegy 550 km-re északra a Csendes-óceánon. A legénységet az USS Okinawa helikopterei vették fel.

Az Apollo-15 küldetés számos rekordot állított fel a legénységgel végrehajtott űrrepülések történetében. A legnagyobb hasznos tömegű űrjármű Hold körüli pályán (46 782 kg), a Hold felszínén megtett leghosszabb távolság (27,9 km), leghosszabb összesített holdséta időtartam (18 óra 35 perc), leghosszabb Hold körüli pályán töltött idő (145 óra), a leghosszabb Apollo küldetés (245 óra) és végül az első űrhajóról Hold körüli pályára állított műhold.

Az Apollo 15 küldetését a From the Earth to the Moon 1998-as minisorozat “Galileo Was Right” című epizódja is feldolgozta.

Hogyan állapították meg a görög olimpiák kezdési időpontját?

Szerző: Szoboszlai Endre

A modernkori olimpiák részévé váltak életünknek, de tudjuk-e azt a régmúltba visszavezető érdekességet, hogy miként is állapítottuk meg az olimpiák kezdetét, a ma is használatos Gergely-naptár szerinti időszámítással…

Az idei év az olimpia éve lett, igaz, a koronavírus-járvány kényszerű időcsúsztatása miatt. A kezdeti görög olimpiák történeti érdekességét vizsgálva érdemes egy régmúltba visszatekintő történelmi furcsaságot is megismerni. Ez pedig azt, hogy miként is állapítottuk meg az egykori olimpiák kezdetét?

A csillagászati kronológia tökéletes biztonsággal tudja a periodikusan ismétlődő égi jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások, bolygóegyüttállások) időben előre és vissza is számolni. Ilyen vonatkozásban tud e matematikai tudomány a teológusok és a történészek segítségére sietni egy-egy olyan régmúlt esemény időpontjának tisztázásakor, amikor a leírások említenek égi látványosságot is. A történészek számára tehát felbecsülhetetlen segítséget jelenthet egy-egy esemény kapcsán lejegyzett nap- vagy holdfogyatkozás, azért, mert a fogyatkozásokat pontosan vissza lehet számolni, és ez által a mai időszámításunk szerinti rendszerben (Gergely-naptár) meg lehet adni egy keresett esemény dátumát.

Olimpiád-éra

A görögök a híres sportesemények, az olimpiák kezdő évével (olimpiád-éra) indították naptárukat, így számolták a múló időt. Az utókor azonban nem sokat ért azzal, ha talált egy olyan dátumot, hogy adott olimpiász év, valahányadik éve, mindaddig, amíg nem sikerült tisztázni az első olimpiász első évét. A történészek körülbelül négy évtizedes pontossággal tudták csak az 1. olimpiász 1. évét behatárolni. A pontosítást egy napfogyatkozás időpontjának kiszámítása hozta meg.

Hérodotosz (kb. i.e. 484 – i.e. 425) görög történetíró a kis-ázsiai Halüsz folyó (ma Kizilirmak) közelében vívott lüd és méd háború egyik csatáját a 48. olimpiász 4. évébe tette.

Hérodotosz. Fotó: Wikipédia

A mai Törökország területén vívott csata a későbbi Caesarea mellett volt és lejegyezték róla, hogy a harc közepette a „nappal éjjelre változott”. Alüattész lüd és Küaxarész méd király katonái annyira megrémültek a váratlan égi jeltől, hogy elszaladtak és a harcot befejezték.

Lüdia területét keleten a Halüsz folyó zárta
Készítette: Szajci – A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=18619448

A két békétlen király pedig úgy értelmezte az égi intést, hogy hasznosabb lenne a háborúskodást befejezni! Békét is kötöttek egymással. A nyilvánvaló napfogyatkozásnak azonban nemcsak a békekötés lett az eredménye, hanem ez a jelenség adta a kulcsot minden olimpiád-érában megadott görög évszám adat átszámítására, igaz sok száz év eltelte után.

A csillagászok ugyanis a történészek által (hozzávetőlegesen 40 éves pontossággal) meghatározott időintervallumban végig számolták arra a földrajzi koordinátára az összes számításba jöhető napfogyatkozást, ahol a csata zajlott. Sikerült megállapítani, hogy i.e. 585. május 28-án délután volt látható ezen a vidéken egy napfogyatkozás. A történészek i.e. 626. és i.e. 583. közötti években jelölték meg a csata lehetséges időpontját és valóban beleesik. (Egy számítógépes program segítségével magam is ellenőriztem ezt és az északi szélesség 38°, keleti hosszúság 35°30′ földrajzi koordinátán valóban látható volt napfogyatkozás a közölt időben.) A híres olimpiád év első éve így i.e. 776-ra lett rögzítve.

Az említett napfogyatkozás Milétoszban is látható volt, ahol a híres görög tudós matematikus Thalész élt. Thalész (kb. i.e. 624 – i.e. 546) ezt a napfogyatkozást előre jelezte és ezért lett a hét görög bölcs egyike. A híres görög tudós Milétoszban született i.e. 624 körül. A matematika – és a később, éppen az ő munkássága miatt „milétoszi iskolának” elnevezett – filozófiai megteremtője. A filozófia atyjaként is emlegetik. Thalész volt a legelső olyan jelentős görög tudós, matematikus, csillagász, fizikus és mérnök, akinek a neve fennmaradt az utókorra, bár írásos műve nem maradt meg a tudománytörténet számára.

Mit nem tudnak a bolygók?

Szerző: Kovács Gergő

A közelmúltban látott napvilágot egy cikk a 24.hu, illetve a starthirek.hu oldalakon, miszerint a bolygók állását is figyelembe véve tesz “jóslatokat” a hazai mentőszolgálat a várható esetszámokra. A cikk szerint a Hold, továbbá a bolygók állását is figyelembe veszik ezen előrejelzések készítésekor, a prognózisok és az eddig feldolgozott adatok szerint leginkább a Vénusz és Mars pozícióival találnak összefüggéseket…

Hogy rávilágítsak, miért nincs valójában összefüggés a betegszámok és a bolygók mozgása között, feltétlen meg kell említeni, hogy egy test (jelen esetben a Vénusz és a Mars) másik testre ható vonzóereje a távolság négyzetével csökken. A Vénusz tömege 0,8-szorosa a Földének, a Marsé pedig 0,1-szerese. A Vénusz távolsága tőlünk 40 millió és 261 millió kilométer között változik. A Mars esetében ez a szám 62 millió és 400 millió kilométer közt változik. Ezek az égitestek olyan nagy távolságra vannak tőlünk, hogy egy autó vagy egy közeli épület hasonló mértékű, esetleg nagyobb hatást gyakorol ránk gravitációs módon.

Miért tűnhet akkor mégis úgy, hogy összefüggés van e két dolog között? Amiért két számnak lehet legnagyobb közös osztója és legkisebb közös többszöröse is, más szóval ezen egyezések a puszta véletlen művei. Naprendszerünk bolygói olyan nagy távolságra vannak tőlünk és egymástól is, hogy teljesen értelmetlen bármiféle, életünkre gyakorolt hatásukat keresnünk. (Ami nem jelenti azt, hogy Holdunknak nincs kimutatható hatása: teliholdkor romlik az alvás minősége, kedvezőtlen hatással van a vérnyomásra, továbbá a női ciklus is a Hold 28 napos ciklusát követi.) Naprendszerünk egy több milliárd éve stabil rendszer, a bolygók jelentős pályaháborgások nélkül keringenek csillagunk körül.

A bolygók pozíciói és a megbetegedések száma közötti kapcsolat feltételezése egy súlyos érvelési hiba, az ún. hamis okozat, melyet A te érvelési hibád (hibad.hu) nevű weboldalon mutatnak be kiválóan:

“Az, hogy két dolog változásai vagy előfordulásai egybeesnek, nem jelenti feltétlenül azt, hogy azok közül egyik a másikat okozza vagy akár csak elősegíti azt. Valójában az egybeesések lehetnek véletlenek is, vagy mindkét jelenséget okozhatja egy harmadik, akár ismeretlen és feltáratlan faktor is. Ok-okozati összefüggés csakis a kiváltó mechanizmusok és összefüggések pontos ismeretében és ellenőrzését követően állapítható meg.”

Például:

“A Föld átlaghőmérséklete az ipari forradalom megindulása óta folyamatosan nőtt, ezért egyértelmű, hogy a globális felmelegedést az ipari termelés növekedése okozza.”

/Forrás: A te érvelési hibád/

Végszóként csak annyit lehet mondani, hogy kozmikus léptékű összefüggések feltételezése előtt nem árt a témában jártasak véleményét is kikérni vagy legalább némi előzetes kutatást végezni…

Bolygó a bolygónkon – 1. rész

Csontjainkig ható dermesztő káprázat

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Most, hogy ismét felpezsdült az űrkutatás nemzetközi világa, és mi is részesei lehetünk nap mint nap a szenzációs híreknek, felébredhet bennünk is a vágy, hogy menni, el, messzire…! Izgulunk egy, két, ugyan már, három marsszondáért is, bámuljuk az első helikopter próbálkozásait a vörös bolygón és ez az elmeneteli vágy, hogy stílszerű legyek, kozmikussá növekszik.

Olyan csodára vágyunk, ami elkápráztat minket, ha beköszönt a hosszú, hideg tél. De mégis oly könnyen tovaröppen szépsége, ha megérkezik a forró nyár. Sziklaszilárd kékes-szürkés pár hetes álmot álmodnánk végre.

Az, hogy szeges bakancsunkban jégbarlangban csámboroghatunk, az igen messze vezet vissza. Az északi félgömbön a pleisztocén korban a kontinensek 30%-a volt eljegesedve. Napjainkban a Föld szárazföldi felszínének alig 10%-át, azaz körülbelül 14,9 millió km2-t borít állandóan jégtakaró. Bolygónkon a szilárd halmazállapotú víznek, azaz a jégnek csak hexagonális kristályszerkezetű változata található. De alacsony hőmérsékleten és nagy nyomáson számos módosulata és változata jelenhet meg. Emiatt lesz egyedi, sokféle fizikai megjelenésű: például jégtakaró, gleccser, selfjég vagy talajjég formában jelenik meg. A felszínalakzatokon belül a jég és az ebből keletkezett olvadékvizek felszínformáló tevékenységével külön tudományág is foglalkozik: a glaciális geomorfológia.

Az 1960-as években a Föld jeges felszíneit hatszámjegyű kódokkal látták el, ezzel jellemezve, hogy az adott terület milyen típusba tartozik. A kategorizálás főként a térképészetileg is jelentkező, elsősorban méretbeli és mozgás szempontú elkülönítés alapján végeztek.

Fotó: Pixabay

A mozgó jégárakat az alak, a jégfront, a hossz-szelvény jellege, a táplálás módja és a gleccsernyelv dinamikája alapján is osztályozzák. A gleccser megfelelő domborzati és éghajlati viszonyok közt hóból képződött, sajátos szerkezetű, plasztikus jégtömeg, ami a nehézségi erő hatására a lejtőkön lefele mozog. Felszínalakító tevékenységüket az azt befoglaló völgy két fala közé szorítva, kötött pályán fejtik ki, ez az irányított glaciális erózió. Olyan összefüggő, állandó jégtömeg, melynek tömege telente nagyobb mértékben gyarapszik, mint amennyit nyáron csökken és saját súlya alatt folyamatosan mozgásban van. Ha ez megszűnik, akkor “holt jégről” beszélünk.

Ahhoz, hogy körbe-vehessenek jégbezárt buborékok, egy ilyen gleccsert érdemes felkeresnünk. Novembertől márciusig a jégár-gyomorban megtalálhatjuk, amire vágyunk. Izlandon ugyanis nem a klasszikus jégbarlangok találhatóak. A lassan tovacsusszanó jégfolyamok mélyén vannak ezek a hol kék hol fekete színű fagyott csodák. Ezek a felszínen végig-folyó olvadék vizek által vájódtak ki. Színüket onnan kapják, hogy ez a folyadék mennyi szennyező anyagot tartalmaz: hordalékot, szikladarabot, algát. A gleccsermalomnak nevezett kürtőkben igen erőteljes koptató tevékenység megy végbe. Gigantikus barázdák, árkok jönnek létre a vastag jégpáncél alatt, amikből ezek a kacskaringós kristálycsodák lesznek. Telente állandóan formálódnak, alakulnak, hiszen a nap melege folyamatosan megolvasztja, majd a hideg újra megdermeszti azt. Annyira, hogy két egymást követő évben ugyanolyan képződmény sohasem fog kialakulni.

Fotó: Pixabay

Svínafellsjökull az Öraefajökull vulkán közelében található. A Disznóhegy lusta lejtőit évszázadok óta koptató természetes képződmény, az UNESCO világörökség része. A mintegy 2000 méter magasságból nekilóduló áradat a Skaftafell Természetvédelmi Terület része. Az északi-komorságú szépségeket kedvelők körében igen népszerű kirándulóhely. Úgy is, ha számos éles gerincekkel tarkított felszínét nem, vagy csak igen nehezen mászhatják meg. Gyors mozgásának hatására (napi 1 méternyi táv), a jégbarlang többször is felhasad, ezért függőleges, úgy nevezett cerrac-ok keletkeznek. Indirekt fény így jut a mélybe, sejtelmesen megvilágítva a hófehér falú fekete hamu-erezetekkel tarkított alagutakat. Amikor nézegeted, és elfog a deja vu érzés, az nem a képzeleted játéka! A Trónok harca egyik forgatási helyszíne lett ez a komor táj. Odaképzelhetjük magunkat nemcsak a George R. R. Martin, hanem még Batman univerzumába is. Reggeli órákban a gleccserlagúna vize haragos iszapos barna, megszínezi a benne lévő hamu. Ez bámulatos kontrasztban áll a még fel nem olvadt jég élénk kékjével.

A Vatnajökull Nemzeti Parkban 2019-ben hatalmas robajjal méretes darabok szakadtak le a gleccserből. A Breiðamerkurjökull az itt fellelhető 35 gleccsernyelvből a legnagyobb. Ez hozta létre a Jökulsárlón-lagúnát és a legelképesztőbb formájú kincsekkel teli Gyémánt-partot. A Vatnajökull Európa legnagyobb jégsapkája, a maga 8000 négyzetméteres területével szinte egész Dél-kelet-Izlandot beteríti. A Jökulsárlón igen ifjú, az 1940-1950-es években kezdett kialakulni. Ez Izland legmélyebben fekvő területe, a tengerszint alatti 250 méter mélységével. A “kis jégkorszak” idején hajóját hátrahagyva viking gleccser-harcosunk feléledt: először jég kardjával hadonászva a talajt felmarva leszáguldott a völgybe, majd a lagúnát vállára kapva feldobta azt a morénadombok közé. Ekkorra elfogyott ereje és már csak komótosan húzódott vissza odáig, ahol a mai peremet is találhatjuk. A gleccser-harcos az óceán partjait őrző hatalmas jégfallá dermedt. Az árapály körbe nyalogatja, így egy-egy darabja belehullik a vízbe. A leomló részek ki-, majd visszasodródnak, felidézve a fagyott szívében a régi hajós időszakokat. Amikor újra partot érnek, mint megannyi drágakő hevernek a szerteszét. Lara Croft és James Bond is ezen „gyémántok között mentett világot”. A kristályok felszínén található vékony hamuréteg a 2011-es Grímsvötn és a 2014-es Bárðarbunga kitörésből származnak. A keskeny szürke takaró hatása drámai: vonzza a hőt, így sokkal gyorsabban olvad Breiðamerkurjökull.

Fotó: Pixabay

A Crystal Cave-be számos túraútvonalat szerveznek. Páratlan szépsége miatt az UNESCO világörökség része lett. Valami éteri finomsággal és tisztasággal találkozunk a barlangban. Mintha egy üvegpohár belsejébe érkeznénk: mindenütt az átlátszó kékes-szürkés árnyalatban csillogó elképesztő alakzatok libbennek elénk. Felpillantunk, és akár 5 méternyi szédítő magasságig csodálhatjuk a besurranó napfény játékát a türkiz színek és a hamusávok között kalandozva. Ezt a színt a gleccserre nehezedő nyomás okozza: kiszorul a levegő a jégből, ilyen lesz a végeredménye.

Forduljunk most a Vatnajökull jégsapka déli része, a Skeiðarárjökull gleccser irányába! Most a Lómagnúpur hegység és a keleti Skaftafell közt barangolunk. Ez a gleccserünk gigantikus, de a „kollégáihoz” hasonlóan az elmúlt évtizedekben egyre inkább visszahúzódik. Csodaszép, de tudva okát, mégis oly torokszorító tud lenni a pereménél kialakuló gleccserlagúna. A Grímsvötn- és a Gjálp-vulkán szubglaciális tűzhányó tevékenységei gleccserkitöréseket okoznak. Ez nagy erejű kitöréses árvíz (jökulhlaup) képében hatalmas pusztítást tud végezni a Skeiðarársandur árterén lévő utakon és hidakon. 2010 őszén az izlandi meteorológiai hivatal megfigyelései szerint egy ilyen akciója 143 m3/s-os vízhozamot szabadított fel, aminek mennyisége pár nap múlva megháromszorozódott.

Kverkfjöll-hegység az Öræfajökull és a Bárdarbunga után Izland harmadik legmagasabb hegyvonulata. A jég alatti két kalderát a Kverkfjöll-hát részeként azonosíthatnánk be. Kettőjük közül csak a délit borítja gleccser. Talán Odin vette elő gigantikus kardját és az igen meredek, kemény sziklás falakat kettévágta keleti és nyugati részekre. A hatalmas gleccsernyelvek a Kverkfjöll-hegység mindkét oldalára a Vatnajökull-jégsapkából nyúlnak ki: ezek a Dyngjujökull és a Brúarjökull. A Kverkfjöll-gerincet öt-hat párhuzamos liparitgerinc alkotja. Az ott fellelhető Lindarhraun-lávamező még egészen fiatal, kevesebb mint 2800 éves. A korábbi kitörések általában effuzívak voltak. A tufacsúcsok lejtőin a láva álmos, lusta folyóként hömpölygött tova, megkövesedett vízeséseket és megszilárdult zuhatagokat hagyva maga után. A csúcsait 1910-ben Max Trautz német geológus mászta meg elsőként – az őslakos kalandorokat nem jegyzi a történelem. A Kverkjökull-gleccsertől indulva a Langafönn lejtőjén le, majd annak gerincén keresztül vezet végig az út a Izlandi Glaciológiai Társaság picinyke telephelyéig.

A Langjökull Izland második legnagyobb gleccsere. Kipróbálhatjuk élesben is szöges bakancsunkat a 935 négyzetkilométernyi nagyon jól túrázható jégcsodán kaptatva. A kalandunk hozzávetőleg 50 kilométer hosszú és 20 kilométer széles területre indul. A jégréteg vastagsága akár 580 méter is lehet. Hveravellir geotermikus területén legalább két aktív vulkáni rendszer is áthalad. Kalderái már messziről észrevehetőek. A hatalmas jégtakaró északkeleti felét foglalja el a 1360 méter magas Langjökull-tűzhányó. A pleisztocén kori Erikskökull-táblahegytől keletre járunk most. A vulkán körülbelül 925 óta nyugalmi állapotban leledzik. A 10. században viszont rendezett az első viking telepeseknek egy hatalmas színjátékot: nagy effuzív kitörések az oldalhasadékokból, robbanásos tevékenység a csúcskráterből. Gleccserünk szépen elsurran a körülbelül 7800 éves Kjalhraun-, majd a Presthnúkur-, és a Lambahraun-, végül a Skjaldbreiðarhraun-lávamezők közelében. Szinte átinteget a Skjaldbreiður-pajzsvulkánnak, ami az elmúlt 10 000 évben mindössze 32 kitörést produkált. Közel járunk Langjökull legdélcegebb csúcsaihoz. A gleccser vize táplálja a Hvitá folyón lévő, 32 méter magas igen népszerű Gullfoss-vízesést.

Sólheimajökull is ugyanúgy lenyűgöző látványosság, mint az eddig felsoroltak. A Mýrdalsjökull fő jégsapkájának kivezető része. A gleccser délen, a Skógafoss-vízesés és Vík közötti főút mellett található. A hírhedt Katla-vulkán peremétől indul ki körülbelül 10-13 kilométer hosszan-, és körülbelül 1-2 kilométer szélesen. A mozgó jég körülbelül 44 négyzetkilométert fed le. Vastagságát 200 méterre becsülik, de ez folyamatosan csökken. Évente egy olimpiai úszómedence-hossznyi gleccsermedence keletkezik. Igen, szépek ezek a lagúnák, de egy haldokló gleccser utolsó könnycseppeit vajon csodálnunk kellene?

Bármilyen strapabíró is a bakancsunk, elfáradtunk, mire képzeletben végigjárunk ennyi kéket, szürkét, fehéret.

Az Okjökull száz éve még 15 négyzetkilométernyi területen 50 méter vastagságú gleccser volt. Hömpölygött szépen, komótosan Izland nyugati részének hegyvidéki területein, pont úgy, ahogy egy jégártól megszoktuk. Napjainkra mérete alig egy négyzetkilométerre zsugorodott, és 15 méternyi vastag sincs már. Elvesztette gleccserstátuszát is. Nevéből a jökull, vagyis gleccser szó is kikerült, így már csak Oknak hívják. Tiszteletére a houstoni Rice Egyetem kutatói, Andri Snar Magnason és Oddur Sigurdsson 2019. augusztus 18-án Borgarfjördurnél egy emlékszertartást tartott. Felhelyezték az első emléktáblát egy klímaváltozásnak áldozatul esett gleccser nevével.

Emléktábla az Okjökull gleccser valamikori helyén. Fotó: Rice University/Wikipedia; CC BY-SA 4.0

Ezek a csontjainkba ható dermesztő káprázatok bolygónk legnagyobb édesvíz raktárai. Fagyott csodájából légkörünk történelmét olvashatjuk ki. Ha nem csökkentjük radikálisan az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét, telente nem tudunk álmodozni a kékes hideg folyosókat járva. Idén már Joulupukki is ledobhatta piros kabátját…Vajon 200 évben belül az összes gleccserünk, jégbarlangunk követni fogja Okjökullt ezen a szomorú úton? Kipukkannak a jégbezárt buborékjaink…


Források:

https://ng.24.hu/termeszet/2020/02/18/csodas-barlangok-az-izlandi-gleccserek-melyen/
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/2011-0052_38_sokretu_terkepeszet_-_vizrajz_es_reszei/lecke6_lap1.scorml
http://ecolounge.hu/nagyvilag/emlektablat-kap-az-az-izlandi-gleccser-amely-a-klimavaltozas-miatt-elsokent-tunt-el
https://www.icelandreview.com/news/first-glacier-lost-to-climate-change-to-be-memorialised/
https://guidetoiceland.is/travel-iceland/drive/svinafellsjokull
https://www.funiceland.is/nature/glaciers/svinafellsjokull/
https://meanderingwild.com/svinafellsjokull-glacier-lagoon-iceland/
https://troll.is/2018/12/08/the-glacier-of-the-crystal-blue-ice-caves-breidamerkurjokull/ https://www.idokep.hu/hirek/gleccseromlas-keltett-hatalmas-hullamokat-izlandon
https://hiticeland.com/places_and_photos_from_iceland/%C3%A1lftafj%C3%B6r%C3%B0ur
https://guidetoiceland.is/travel-iceland/drive/langjokull
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaldera
https://hu.wikipedia.org/wiki/Langj%C3%B6kull
https://www.volcanodiscovery.com/volcanoes/europe/iceland/langjoekull/
https://www.funiceland.is/nature/glaciers/skeidararjokull/
https://en.wikipedia.org/wiki/Skei%C3%B0ar%C3%A1
https://blogs.agu.org/fromaglaciersperspective/2011/05/23/skeidararjokull-glaciervatnajokull-retreat-grimsvotn-eruption-and-jokulhlaup-may-2011/
https://www.vatnajokulsthjodgardur.is/en/areas/odadahraun/interpretation-and-knowledge/about-kverkfjoll
https://guidetoiceland.is/travel-iceland/drive/solheimajokull

Az Europa síkságai

Szerző: Gombai Norbert

A NASA Galileo nevű űrszondájának köszönhetően lélegzetelállító felvételeken vizsgálhatjuk a Jupiter negyedik legnagyobb holdjának, a jeges Europának felszíni alakzatait. A tudósok az üstökösök és aszteroidák pályáinak szimulációjával, valamint a hold kráterezettségének elemzésével megállapították, hogy az Europa felszíni képződményei meglehetősen fiatalok, 60-100 millió évesek lehetnek (ellentétben például a Naprendszer más égitestjeinek pl. a Földnek több százmillió, akár több milliárd éves geológiai múltjával). A feltételezhetően jelenleg is aktív folyamatok, mint például az ár-apály hatások miatti gejzír képződések tovább alakítják a hold geológiai arculatát, amely számos érdekes geomorfológiai jellegzetességet mutat.

Forrás: NASA/JPL/ASU
Forrás: NASA/JPL/University of Arizona

A jéghegyek, repedések, jég-kanyonok, sötét foltos területek és lankásabb dombok mellett az Europa egyes területein szinte teljesen sima, látható textúra nélküli és a környező domborzatnál alacsonyabb albedóval rendelkező síkságok figyelhetők meg. Ezek a sima felületű alakzatok láthatóan elfedik a környékbeli domborzati elemeket, így valószínűleg fiatalabbak azoknál. Rendszerint olyan medencékben találhatóak, amelyeket topográfiailag magasabban fekvő vonulatok határolnak.

Forrás: NASA/JPL/University of Arizona

A Galileo szonda 1996 és 2001 között készült felvételeit megvizsgálva négy olyan síkságot azonosítottak, amelyek az alábbi közös jellemzőkkel rendelkeznek:

  • Környezetükhöz képest topográfiailag mélyebben fekvő területeken találhatóak
  • Nagyon sima felület, olykor minden látható domborzati textúra nélkül
  • Néhány kilométeres átmérő, kör-szerű, karéjos forma

A fenti tulajdonságok arra utalhatnak, hogy az Europa belsejéből valamilyen ok miatt kiáramló alacsony viszkozitású folyadék (például folyékony sós víz, krio-magma) töltötte fel a jelenlegi síkságok egykori medencéit.

Forrás: NASA/JPL/DLR

A kutatók további érdekességet fedeztek fel a síkságok 3D-s domborzati modelljeinek (DEM) vizsgálatakor. A “Shade from Shading” technológia segítségével (alakzatok térbeli felépítése a fotón látható árnyékok alapján) láthatóvá vált, hogy egyes, a sima lapályt átszelő jéggerincek a síkság közepe felé mélyülni, megsüllyedni látszanak, ami akár egy felszín alatti krio-vulkáni tározó jelenlétére utalhat. A vizsgálati modellek tehát alátámasztják az Europa sima jégsíkságainak korábbi, feltöltéses keletkezés elméletét. 


Cikk forrása:

Dr. Elodie Lesage, a Paris-Saclay Egyetem Párizsi Földtudományi Laboratóriumának munkatársának cikke alapján.
https://planetarygeomorphology.wordpress.com/2021/07/01/smooth-plains-on-europa/

Egy alacsony petrológiájú kondrit meteorit

Szerző: Kereszty Zsolt

2021. május 29-én fogadta be a Meteoritical Bulletin a legújabb, saját klasszifikációjú kondrit meteoritomat, az NWA 13919 LL3.3-3.4-et. A klasszifikáló Rezes Dániel geológus barátom volt, aki mondhatni kiváló, részletes és jól kimért osztályba sorolást készített, amit ezúton is köszönök neki 🙂

Sokat vártam a nem túl nagy tömegű 74,1 g-os, de ígéretes példánytól, hiszen a vágott felülete szokatlanul sűrű kondrum eloszlást és minimális mátrixot mutatott, kevés FeNi fémcsomóval. Bár azt én is láttam, hogy LL, azaz amfoterit kondrit lesz, abban is erősen bíztam, hogy 3-as petrológiájú, méghozzá igen-igen alacsony számmal.

A kezdők kedvéért mondom, hogy a két betű – az LL – után álló szám minél kisebb, a meteorit anyaga annál inkább közelíti az ősi szoláris köd 5 milliárd éves eredeti anyagát, azaz annál változatlanabb, szaknyelven primitívebb. A 3-as után álló tizedes érték szintén minél alacsonyabb szám annál primitívebb az anyag. A legkisebb itt a 3.00 lehet, de abból 4 db van csupán a világon.

Nos, Dániel mérései szerint a Cr2O3 és az olivin vasa szerint ez a meteorit a 3.3 és 3.4 becsült értékek közé esik. Bár kisebb értéket vártam, de ez is kiváló, hiszen ilyen klasszifikálású kondritom még nem volt. Megjegyzendő, hogy ez a 22. saját klasszifikálású meteoritom. Érdekesség, hogy a 65 000 db nyilvántartott meteoritból az LL3.3 típust mindössze 15 db képviseli, LL3.4-ből pedig 28, tehát ez igen ritka típusnak számít.

Ha ránézünk a meteorit vágott felületére, megdöbbentő kondrum sűrűséget látunk, szinte alig van köztük hely a mátrix számára. Minden kondrum típus előfordul itt, gyönyőrű vékonycsiszolatok készültek és készülhetnek belőle. Típus példány lehet bármely alacsony petrológiás kondrit gyűjteményben. A történetéről csupán annyit tudunk, hogy nomádok találták 2019-ben Algéria sivatagjaiban valahol, hozzám igen kalandos úton végül 2020 októberében került egy marokkói meteorit dealer ismerősömtől. A képeken az NWA 13919 LL3.3-3.4 meteorit makrós fotóit és mikroszkópos képeit adom közre.
A meteorit MetBull linkje itt: https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=74244

Történelmi sarki fény viharok

Szerző: Gombai Norbert

A Földön 40-60 évente fordulnak elő nagyobb sarki fény viharok. A Journal of Space Climate and Space Weather folyóiratban, a közelmúltban megjelent kutatási eredmények is ezt támasztják alá. A jelenség mindenképpen gyakoribb, mint azt korábban gondoltuk. A tanulmány a “nagy sarki fény vihart” a 30. mágneses szélességi fok (MLAT) környékén, vagy attól délre vizuálisan is látható auróra jelenségként határozta meg. Delores Knipp, a Coloradói Egyetem munkatársa és a tanulmány szerzője az elmúlt 500 év észleléseit átvizsgálva 14, a fenti kritériumnak megfelelő eseményt azonosított.

Kép forrása: Space Weather Archive

Az ilyen, több száz évnyi időszakon átívelő történelmi kutatás egyáltalán nem könnyű, hiszen a legtöbb esetben hétköznapi emberek, papok, kereskedők, hajósok feljegyzéseiből, naplóiból, vagy éppen magán leveleiből kell kiszemezgetni az értékes információ morzsákat. A XVI-XVIII. században ráadásul még nem nagyon emlegették a sarki fény kifejezést. A jelenség észlelésekor rendszerint “párát”, “színes ködöt”, sőt szellemeket emlegettek a déli országok lakói, akik nem voltak hozzászokva a különös égi látványossághoz. További nehézséget okozott a nyomozás során, hogy olykor idegen és egzotikus, a kutatók által nem beszélt nyelven íródott dokumentumokat is át kellett vizsgálni a minél teljesebb kutatás elvégzése érdekében. A különböző történelmi forrásokat átnézve számos olyan, az Egyenlítőhöz közeli szélességi fokon elhelyezkedő földrajzi helyről jelentettek sarki fény jelenséget, mint Florida, Kuba, vagy éppen Szamoa.

A kutatási időszak legkorábbi észlelései 1582. március 6-8. között történtek. Ezekben a kora márciusi napokban a portugáliai Lisszabonból (É.sz. 39° – A cikkben szereplő szélességi fokok a földrajzi szélességet jelölik.) Pero Ruiz Soares az alábbiakat jegyezte fel:

“Az égboltnak ezen területe vörös lángokban égett. Úgy tűnt, hogy maga az égbolt lángol. Senki nem látott még ilyesmit… Éjfélkor rettenetes és félelmetesen nagy tűz-sugarak emelkedtek a kastély fölé… A következő napon ugyanez történt, ugyanebben az órában, de a jelenség már nem volt olyan hatalmas és rémisztő. Mindenki kiment a környékbeli mezőkre, hogy láthassa a nagyszerű jelenést.”

A következő nagy mágneses vihar 1653-ban, 71 évvel később érte el Földünket. Érdekes módon ekkor már javában benne voltunk a 1645-1715-ig tartó ún. Maunder naptevékenységi minimumban. (A Maunder-minimum volt az első teleszkópos megfigyelésekkel is dokumentált naptevékenységi minimum. Nevét E. W. Maunder angol csillagászról kapta.)

A Maunder-minimum 1645–1715 között. Forrás: Wikipedia, Robert A. Rohde, Global Warming Art project; CC BY-SA 3.0

1653. március 2-án a közép-kínai Cáoxiànban (É.sz. 35°) „tüzes fényeket láttak az égbolton mind a négy égtájon, amelyek később kékes foszlányokká váltak“. Ugyanaznap Japán szívében, a Tokyotól északra található Shimotsumában vörös és fehér “gőzöket” figyeltek meg Nasu és Odawara irányában. A jelenést zászlókhoz hasonlították, sőt még azt is megfigyelték, hogy a vörös színű “gőzök” hamarabb eltűntek.

1730. február 15-e körül újabb viharos folyamatok zajlódhattak a Napon, aminek eredményeképpen számos alacsony szélességi fokon elhelyezkedő településen láttak északi fény jelenséget világszerte. A kutatók észleléseket gyűjtöttek Kelet-Ázsiából (pl. Tsugaru, Japan (É.sz. 38°), a Közel-Keletről és számos európai városból, például Pozsonyból (É.sz. 48°), Rómából (É.sz. 42°), Marseilles-ből (É.sz. 43°) és a spanyolországi Granadából (É.sz. 37°).

40 évvel később, 1770 szeptemberében ismét extrém erejű napvihar érte el bolygónkat. Észlelések egész csoportja írja le a kilenc napon át (szeptember 10-19.) tartó eseménysorozatot, amely alatt rendkívül fényes, vörös sarki fény borította be többek között Kína és Japán égboltját.

A híres felfedező, James Cook kapitány és a HMS Endeavour legénysége is látta (és feljegyezte) a jelenséget a déli féltekén (!) található indonéziai Timor-sziget közelében.

A fedélzeten tartózkodó Sydney Parkinson botanikai/természettudományi rajzoló így írta le a látványt 1770. szeptember 16-án:

“Éjszaka 10 és 11 óra között, még holdkelte előtt figyelemre méltó jelenséget láttunk a déli égbolton, amely egy egységre nyugatra és két egységre keletre és majd 20 fok magasságba terjedt ki, tüzes ragyogással és fehéres sávokkal függőlegesen emelkedve a horizontról…”

A geomágneses viharral összefüggésbe hozható napfoltokról számos korabeli rajz készült.

Johann Caspar Staudacher német amatőrcsillagász Nürnbergből több napon keresztül lerajzolta a kiterjedt folt csoportot, amely a rajzok alapján majd kétszer akkora volt, mint az 1859-es hírhedt Carrington-eseményt okozó csoport.

Az 1859. szeptember 1-jei napfoltok Richard Carrington rajzán. Forrás: Wikipedia

1859. augusztus 28-a és szeptember 2-a között, egy évvel az 1860-as 10. napciklus maximumát megelőzően ismét nagyobb napfolt csoportok tűntek fel központi csillagunk felszínén. Szeptember 1-én két angol amatőrcsillagász Richard Carrington és Richard Hodgson egyidőben észleltek egy óriási napkitörést. Az ezt követő koronakidobódás (coronal mass ejection) plazmafelhője a 150 millió km-nyi Nap-Föld távolságot 17,6 óra alatt megtéve átsöpört bolygónk légkörén. Az ennek eredményeképpen kialakult geomágneses vihar szeptember 1-én és 2-án kiterjedt sarkifény jelenségeket okozott világszerte. Még Hawaii-on és a karibi térségben, Kubában és Kolumbiában is tisztán láthatóak volt az auróra fényei. Voltak olyan települések, ahol állítólag olvasni is lehetett a szabad ég alatt éjszaka annyira világos volt és olyan erővel tombolt a mágneses vihar. A kor telekommunikációs csúcs technológiájának számító távíró hálózat túlterhelődött, a távíró póznák szikrákat hánytak, több technikus megsérült.

A Carrington-eseményről sokáig azt tartották, hogy egy igen ritka, már-már egyedülálló jelenség volt. A legújabb kutatások – észlelési archívumok, sarki jég rétegvizsgálatok – azonban azt valószínűsítik, hogy a szélsőséges geomágneses viharok nagyjából 40-60 évente fordulnak elő. A “közelmúltban” történt 1921. május 13-15-e közötti vihar, amelyet számos részletes észlelés rögzített Indiától a mexikói Sinaloán (É.sz. 24°) keresztül a Hawaii szigetekig, vagy az 1989. márciusában történt jelenség, amely Kanada Quebec tartományában 12 órás, teljes áramszünetet okozott, időbeni összhangban vannak a kutatási eredményekkel.

Egy napkitörés mérete a Földhöz viszonyítva. Forrás: NASA

A legutóbbi nagy geomágneses vihar tehát 32 éve történt. Csak idő kérdése egy újabb esemény, melynek hatásait a modern elektromos és kommunikációs hálózatokra, navigációs rendszerekre, műholdakra csak megbecsülni tudjuk. Távcsöveinkkel és egyéb műszereinkkel folyamatosan vizsgáljuk a Napon végbemenő folyamatokat annak érdekében, hogy időben észleljük a Földre potenciálisan veszélyes korona anyagkilökődéseket.


Forrás:

Long-Lasting Extreme Magnetic Storm Activities in 1770 Found in Historical Documents – The Astrophysical Journal Letters

A Timeline of Great Aurora Storms – Space Weather Archive

A tavasz utolsó holdja

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Már nem kell hosszú köntösömbe burkolódznom, elég felgyűrt ingujjban kimenni a tavasz utolsó éjszakáiba. A várva várt nyár első sóhajától forróak lettek az esték. Muszáj hát kitelepedni a távcső mellé és órákig csak nézni, nézni… Nem gondolva a házifogságomra, az elszigeteltségemre, a szinte ellehetetlenített helyzetemre. Elmerülve Hold hercegnő csodálatos arcában semmi sem számít már: csak a tudomány, amiért élnem érdemes. Minden egyéb csak földi hívság…

Hasonlóan, mint a 17. században Galilei, észlelésre adtam a fejem. A napi fárasztó feladatok után letelepedni a lépcsőre, pont szemben a Holddal, és órákon át húzogatni a vonalakat, igazgatni újra meg újra a távcsövet… Hol vagyok én olyan rutinos, meg képzett, mint a reneszánsz tudós! De talán nem is ez a hangsúlyos most. Pontos paraméterek, adatok, koordináták helyett inkább marad a flow-élmény. Az, amit az órákon át tartó rajzolás jelenthet a nyár első sóhajától forró legutolsó tavaszi éjszakán.

A 16 Psyche planetológiája

Szerző: Balogh Gábor

A Psyche kisbolygót 1852. március 17-én fedezte fel Annibale de Gasparis Nápolyban. Psyche-ről (Ψυχή), az emberi lelket megszemélyesítő mondabeli királylányról kapta a nevét. Átmérője 278×232× 164 km, a 12 legnagyobb tömegű kisbolygó egyike, legnagyobb az M típusúak, a fémes kisbolygók között.

Fantáziarajz a Psyche kisbolygóról. Forrás: Maxar/ASU/P.Rubin/NASA/JPL-Caltech

Ami egyedülállóvá teszi ezt az égitestet, az a keletkezése utáni története, hiszen egy olyan, erdetileg mintegy 500 kilométer átmérőjű, a Vestához hasonló protoplanétáról, törpebolygóról van szó, mely ütközések során elvesztette kérgét és köpenyét, hátrahagyva a protoplanéta lehámozott vasmagját (1). Tömege 2.41×10^19 kg, sűrűsége csaknem 4 g/cm3 (2).

A Psyche kisbolygó a Very Large Telescope felvételén. Forrás: ESO/LAM/Wikipedia; CC BY 4.0

Földi elemzése azt mutatja, hogy alakja szabálytalan. Hatalmas tömeghiány van az egyenlítő közelében, mely a Vesta Rhestailvia kráterére emlékeztet. A déli pólus közelében két további kisebb (50–70 km átmérőjű) kráterszerű mélyedés is található (3).

Hatalmas tömegű vasról és egyéb fémekről van szó tehát. Az amerikai Forbes üzleti magazin 1×10^15 dollárra becsüli az értékét (4). Természetesen ez az érték a hipotetikus, de jól jelzi esetleges jövőbeli anyagi értékét, amennyiben ez az ásványkincs kiaknázható lesz. Tudományos szempontból is rendkívüli fontossággal bír. A NASA Psyche küldetése 2022-re tervezett, kilövése egy SpaceX Falcon Heavy rakétával fog történni, várhatóan 2026 januárjában érkezik majd meg a kisbolygóhoz (5).

Jelenlegi megfigyelések azt mutatják, hogy a Psyche fém-piroxén összetételű. Ez, és mért sűrűsége egyaránt összhangban van a mezosziderit meteoritokkal (≈ 4,25 g/cm3) és a Steinbach meteoritokkal (≈ 4,1 g/cm3) (6, 7). Felszínének mintegy 90%-a fémes (vas és nikkel), 10%-a szilikátos kőzet, mely 6% ortopiroxént tartalmaz (8, 9).

A Bondoc meteorit. Forrás: Wikipedia

További érdekesség, hogy a NASA Mauna Kea-i NASA IRTF teleszkópja 2016 októberében hidroxil-ionokat talált az aszteroida felszínén, melyek vízjégre utalhatnak. Mivel úgy tudjuk, hogy a Psyche száraz körülmények között képződött, víz jelenléte nélkül, a hidroxil-ionok bizonyára jeges planetezimálok, üstökösök segítségével érhették el a Psychét (10, 11)

A Steinbach meteorit. Forrás: Wikipedia; CC BY-SA 4.0

Kialakulása és további sorsára vonatkozó hipotézisek szerint tehát az eredeti, 500 kilométer átmérőjű protoplanétát ért, legalább három, hatalmas impakt esemény lecsupaszította a kérgét és a köpenyt. A megmaradt fémes magot vékony szilikátos mezosziderit réteg borítja. Planetológiailag ebben az esetben a Psyche analóg lenne a Merkúrral, mely szintén elvesztette külső rétegeit (12).

A mezoszideritek vitathatatlanul a differenciált meteoritok egyik legrejtélyesebb csoportja. A mezoszideritek nagyjából azonos arányú Fe-Ni fémből és szilikátokból álló breccsák. A pallazitokkal ellentétben, ahol a szilikátok mély köpenyi eredetűek, a mezoszideritekben lévő szilikátok bazaltos, gabbrós és piroxenites összetételűek (13), hasonlóak a Vestai eukritokhoz. A mezoszideritek fémösszetétele egyforma, ami arra utal, hogy a fém olvadt volt, amikor a szilikátokkal keveredett (14). Számos innovatív modell megpróbálta megmagyarázni a kéreganyag és a protoplanéta magjának fémes keverékét (15), ezek a modellek olvadt planetezimálok nagy, differenciált aszteroidák felszínére gyakorolt hatását kutatják (16, 17) kis sebességű impakt esemény keretében.

A mezoszideritek másik szokatlan jellemzője a nagyon lassú metallográfiai hűlési idő (18, 19). Ez arra utal, hogy a mezosziderit szülőégitestnek nagynak kellett lennie. A mezoszideritek fiatal 39Ar-40Ar kora (3,95 milliárd év) szintén ezt igazolja (20), valamint a tény, hogy sok mezosziderit esetében tapasztalták metamorfizmus jeleit. Ez a változás elsősorban hő és nyomás hatására következik be.

Sok jel arra mutat tehát, hogy a mezoszideritek szülőégiteste a Psyche kisbolygó (25) – ez azonban további kérdéseket vet fel. Hol van a hatalmas impakt esemény által létrehozott Psyche kisbolygócsalád, miként ezt a Vesta esetében tapasztaljuk? (21, 22). A mezoszideritek oxigén-izotópos elemzései azt mutatják, hogy ezek a Vestai eredetű HED meteoritokkal (Howardit-Eukrit-Diogenit) kapcsolatosak, vagy esetleg egy olyan másik szülőégitestről, mely a Vesta környezetében alakult ki a szoláris ködben (23, 24). A Psyche kisbolygó jelenlegi átlagos naptávolsága 2,921 CSE, a Vestáé pedig 2,362 CSE.

A Dhofar 007 eukrit polimikt breccsa (26) durvaszemcsés gabbrós klasztere például arról tanúskodik, hogy eredetileg kumulált kőzet volt, amely az anyaégitest kérgében kristályosodtak ki, tehát kétlépcsős utókristályosodási folyamaton ment át: gyors lehűlés magas hőmérsékleten és lassú lehűlés alacsonyabb hőmérsékleten. Ez utóbbi a mezoszideritekhez hasonló ütem. Ez a kétlépcsős hőtörténet és a mezoszideritek fémes részeihez hasonló sziderofil elemek relatív bősége arra utalhat, hogy a Dhofar 007 meteorit egy mezosziderit-zárvány (27).

Sok a fehér folt tehát a Psyche kialakulása és későbbi fejlődése, valamint a mezoszideritek eredete körül. A NASA 2022-es küldetése remélhetőleg a kérdések egy részére választ fog adni, de erre 2026-ig, a szonda megérkezéséig várnunk kell.


Források:

  1. Elkins-Tanton, L.T.; Asphaug, E.; Bell, J.; Bercovici, D.; Bills, B.G.; Binzel, Richard P.; et al. (March 2014): “Journey to a Metal World: Concept for a Discovery Mission to Psyche”, https://www.hou.usra.edu/meetings/lpsc2014/pdf/1253.pdf
  2. Viikinkoski, M.; Vernazza, P.; Hanuš, J.; Le Coroller, H.; Tazhenova, K.; Carry, B.; et al. (6 November 2018). “(16) Psyche: A mesosiderite-like asteroid?” https://www.aanda.org/articles/aa/pdf/2018/11/aa34091-18.pdf
  3. Hanuš, J.; Viikinkoski, M.; Marchis, F.; Ďurech, J.; Kaasalainen, M.; Delbo’, M.; Herald, D.; Frappa, E.; Hayamizu, T.; Kerr, S.; Preston, S.; Timerson, B.; Dunham, D.; Talbot, J. (2017). “Volumes and bulk densities of forty asteroids from ADAM shape modeling”, https://www.aanda.org/articles/aa/pdf/2017/05/aa29956-16.pdf
  4. NASA Will Reach Unique Metal Asteroid Worth $10,000 Quadrillion Four Years Early, https://www.forbes.com/sites/bridaineparnell/2017/05/26/nasa-psyche-mission-fast-tracked/?sh=3efc908d4ae8
  5. The Psyche mission, https://www.jpl.nasa.gov/missions/psyche
  6. Bondoc meteorite, https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=5103
  7. Steinbach meteorite, https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=23722
  8. Mission to a Metallic World: A Discovery Proposal to Fly to the Asteroid Psyche. Future Planetary Exploration
  9. Callahan, Jason (30 March 2015). “Discovery lives”, https://www.thespacereview.com/article/2722/1
  10. Atkinson, Nancy. “Pure Metal Asteroid Has Mysterious Water Deposits”. Universe Today, https://www.universetoday.com/131738/pure-metal-asteroid-found-with-mysterious-water-deposits/
  11. Takir, Driss; Reddy, Vishnu; Sanchez, Juan A.; Shepard, Michael K.; Emery, Joshua P. (2016). “Detection of water and/or hydroxil on asteroid (16) Psyche”. The Astronomical Journal. 153 (1): 31., https://arxiv.org/abs/1610.00802
  12. Asphaug, E.; Reufer, A. (2014). “Mercury and other iron-rich planetary bodies as relics of inefficient accretion”. Nature Geoscience. 7 (8): 564–568., https://ui.adsabs.harvard.edu/abs/2014NatGe…7..564A/abstract
  13. Assessment of the Mesosiderite-Diogenite Connection and an Impact Model for the Genesis of Mesosiderites, https://www.hou.usra.edu/meetings/lpsc2014/pdf/2554.pdf
  14. Compositions of large metal nodules in mesosiderites: Links to iron meteorite group IIIAB and the origin of mesosiderite subgroups, https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/0016703790901347
  15. Impact versus internal origins for mesosiderites, https://agupubs.onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1029/JB088iS01p0B257
  16. Evolutionary History of the Mesosiderite Asteroid: A Chronologic and Petrologic Synthesis, https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0019103583710183
  17. Formation of mesosiderites by low-velocity impacts as a natural consequence of planet formation, https://www.nature.com/articles/318168a0
  18. Thermal and shock history of mesosiderites and their large parent asteroid, https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/001670379600110X
  19. The metallographic cooling rate method revised: Application to iron meteorites and mesosiderites, https://onlinelibrary.wiley.com/doi/pdf/10.1111/j.1945-5100.2001.tb01815.x
  20. Bogard and Garrison, (1998): 39Ar-40Ar ages and thermal history of mesosiderites. Geochim. Cosmochim. Acta, 62, 1459-1468.
  21. Davis, D. R.; Farinella, Paolo & Francesco, M. (1999). “The Missing Psyche Family: Collisionally Eroded or Never Formed?”. Icarus. 137 (1): 140., https://ui.adsabs.harvard.edu/abs/1999Icar..137..140D/abstract
  22. Fugitives from the Vesta family, https://ui.adsabs.harvard.edu/abs/2008Icar..193…85N/abstract
  23. Chronological Evidence for Mesosiderite Formation on Vesta, https://www.hou.usra.edu/meetings/metsoc2019/pdf/6242.pdf
  24. New enclaves in the Vaca Muerta mesosiderite: Petrogenesis and comparison with HED meteorites, http://adsabs.harvard.edu/pdf/1991AMR…..4..263K
  25. 16 Psyche: A mesosiderite-like asteroid? https://www.aanda.org/articles/aa/full_html/2018/11/aa34091-18/aa34091-18.html
  26. Dhofar 007, https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=6706
  27. Yamaguchi, A., Setoyanagi, T., & Ebihara, M. (2006). An anomalous eucrite, Dhofar 007, and a possible genetic relationship with mesosiderites. Meteoritics & Planetary Science, 41(6), 863-874.

Gustav Holst planetológiája

Szerző: Kovács Gergő

Lehet-e megzenésíteni az egyes bolygókat, dallamba önteni azt, amit az egyes planétákról kollektív módon gondolunk/érzünk? Továbbá bebizonyítani azt, hogy a klasszikus zene erre a legalkalmasabb? Gustav Holst (1874-1934) angol zeneszerzőnek sikerült, mégpedig 1918. szeptember 29-én a londoni Queen’s Hall-ban. A zenészcsaládból származó, német-skandináv felmenőkkel rendelkező Holst egy Spanyolországba tett kirándulás során kapta az ihletet egy asztrológiával foglalkozó ismerősétől a bolygókról szóló kompozíció elkészítésére [1]. Bár az eredeti koncepció asztrológiai indíttatású volt, néhány motívum arra enged következtetni, a szerző máshonnan is gyűjtött információkat az egyes égitestekről. A következőkben, döntően a saját benyomásaim által született elemzés jön Gustav Holst – The Planets hét részes szvitjéről.

Mars – “A háború hozója”

Hogy miért ő az első a bolygók sorában, miért cserélt helyet a Merkúrral, rejtély, az azonban tagadhatatlan, hogy (és akár ez is lehet a fő ok) a Mars kezdete, az egyszerű ismétlődő ritmusok (melyet szaknyelven ostinato-nak hívnak) [2] tökéletes kezdést adnak nemcsak ennek a résznek, de a teljes sorozatnak is. Mintha kardok és pajzsok ritmikus, az ellenséget megfélemlítő egymáshoz csapását hallanánk. Vagy épp fegyverropogást. A bolygót vörösre színező vas-oxid miatt az emberiség évezredek óta a háborúval és vérontással asszociálta a bolygót. Holst-nak ebben a műben sikerült megalkotnia minden birodalmi induló, minden háborús zene ősatyját: sokak szerint a későbbi, nagy sikerű filmek/filmsorozatok harci indulói mind-mind a Mars “utódai“.

Vénusz – “A béke hozója”

Ebben a remekműben a szépség és a béke tökéletesen feloldódnak egymásban. A Vénusz a biztonság, a nyugalom, a női szeretet keltette bölcsőmeleg tömény kivonata. A mű megalkotásának idejében a Vénuszt a Föld ikertestvérének tekintették, feltételezve, hogy ott is virágzik az élet, esetleg még hozzánk hasonló, intelligens létformának is otthont ad a bolygó. Csak a XX. sz. második felében kezdett fény derülni arra, hogy a Vénusz teljesen élettelen, kopár, forró világ, ahol a megszaladt üvegházhatás miatt 450 Celsius fokos forróság tombol a planéta egészén, beleértve a sarkokat és az éjszakai oldalt is; mindennaposak a savas esők és a légnyomás a földinek a 92-szerese, annyi, mint bolygónk óceánjainak vízszintje alatt egy kilométer mélységben.

Merkúr – “A szárnyas hírnök”

A Merkúr, ahogy a zeneszám címe (“A Szárnyas Hírnök”) is sugallja, a görög/római mitológiából kapott ihletet. A hellén mondavilágban Hermész (a római Mercurius), az istenek hírvivője, kit szárnyas csizmái repítettek útján, pásztorként pedig síppal terelte nyájait. E két motívum szépen észrevehető a műben: a Merkúrt hallgatva mintha egy apró, fürge madár röpködne sebesen körülöttünk, amit szinte csak egy-két pillantás erejéig látunk meg, majd szökken is tovább. A bolygó az égen pont ilyen: tünékeny, a Nap közelsége és gyors keringése miatt nehezen megpillantható. Csak napnyugta után vagy napkelte előtt van esély a megpillantására, kizárólag jól látható horizont mellett, akkor is csak egy-két hétig. Ha az időjárás is kegyes hozzánk.

Jupiter – “A vidámság hozója”

Elérkeztünk a legnagyobb tömegű bolygóhoz, a planéták királyához, a Jupiterhez! Az antik mitológiában betöltött főisteni pozícióját a Jupiter dallamai tökéletesen visszaadják, hatalmat, erőt, magabiztosságot, továbbá jókedvet és vidámságot sugároznak. A vonósok szapora munkája talán a bolygó igen gyors forgására utalhat, az ünnepélyes dallamok, dobok, rézfúvósok pedig tudtunkra adják: a leghatalmasabb, legnagyobb tömegű, holdak legnépesebb családjával rendelkező égitesttel van dolgunk, melynek gravitációs ereje alól semmi sem vonhatja ki magát a Naprendszerben. A Jupiter ki is érdemli mindezt: tömege két és félszerese a Naprendszer többi bolygója együttes tömegének, továbbá ha a többi bolygót egybegyúrnánk, sem kapnánk akkora égitestet, mint a Jupiter.

Szaturnusz – “Az öregkor hozója”

Ha a Jupiter a bolygók főistene, akkor a Szaturnusz a főisten apja, egy sokkalta hatalmasabb entitás, nemcsak a görög/római mitológiában, hanem itt is. Már az első néhány hang, az eddig hallott legepikusabb nyitány rögtön egyértelművé tette, ha lehetne egyfajta hatalmi sorrendet felállítani az egyes bolygók között, akkor a Szaturnusz “személye” jóval a Jupiter fölött állna. Az első két perc periodikusan ismétlődő hangjai mintha egyfajta órajárást szemléltetnének, az idő múlását, mely motívum többször vissza is tér.

A zene lassan, szinte észrevétlenül “erősödik be”, hogy a mű közepe tájékán, továbbra sem veszítve emelkedettségéből, megmutassa, mekkora erővel is bír. A csúcspontján pedig megkondul a “harang“, mely jelképezhet temetést, de lehet egyfajta utolsó figyelmeztetés is. Akár mindkettő. Ez a rész magáról az időről szól, a jellegzetes zenei minta pedig már a mű elején ott volt. Nem lehet véletlen, hogy ennyire az időt és annak múlását juttatja eszünkbe ez a dallam, hiszen a római mitológiában Szaturnusz istent az idő jelképének tekintették, görög megfelelője, Kronosz (a görögök a mai napig így hívják a Szaturnuszt!) isten neve pedig ott van szinte minden, idővel kapcsolatos fogalomban. Az már csak hab a tortán, ha arra gondolunk, a Szaturnusz “mindössze” 100 millió éves gyűrűje csupán egy pillanat a bolygó életében…

Ahogy a mű elején, úgy a végén is az idő múlása jön velünk szembe. Mintha csak egy metronóm csendülne fel, azonban a hangulat itt már közel sem sötét és alvilági, inkább egyfajta megkönnyebbülést hozó.

Uránusz – “A mágus”

Amilyen a neve, olyan a zenéje maga. Valóban mintha egy mágus dala lenne. Szinte kiszámíthatatlanul pattog különböző végállapotok közt, mintha felül állna a Naprendszer törvényein és pimaszul kacagva körbetáncolna minden más bolygót. Szinte érezni belőle a humort, különcséget és furcsaságot, de az Uránusz valóban furcsa: forgástengelyének hajlásszöge (97,77 fok) miatt kilóg a bolygók sorából, e “rendellenessége” miatt pedig 21 éves évszakok váltják egymást a bolygón. Pályáját pedig a Neptunusz 1846-os felfedezéséig (e planéta okozta/okozza az Uránusz pályazavarait) a csillagászok nem tudták megbízható pontossággal előrejelezni.

Neptunusz – “A misztikus”

A sorozat talán legjobban sikerült, ugyanakkor a legnehezebben emészthető darabja. A mű megkomponálásának idejében (1914-1916) erről, mint Naprendszerünk “határ-égitestjéről” még igen keveset tudtak. Csak a Voyager-2 hozta kissé közelebb számunkra a Neptunuszt, mikor 1989-ben elhaladt a gázóriás mellett. Addig pedig maradt a tény, hogy bár Galilei távcsövével 1612/1613-ban látta az égitestet, de csillagnak vélte, felfedezni csak később, 1846-ban fedezte fel Urbain Le Verrier francia matematikus, kizárólag a matematika segítségével.

A hangszerek (főleg a hárfa, celeszta és a fafúvósok) választása, a kórus, a dallamok mind-mind hozzájárulnak ahhoz a misztikus légkörhöz, amiben találjuk magunkat. Ez a mű hibátlanul visszaad minden olyan érzést, mely az emberben megfogalmazódhat, nemcsak egy emberi ésszel felfoghatatlanul messze keringő gázbolygóról, de magáról a világűrről is. Végtelen, titokzatos, éteri, és megannyi titkot rejt magában. Gustav Holst-nak e művében sikerült hallható formába önteni azt, aminek a valódi megértésére az emberi elme már kevés…

Mit lehetne összességében írni róluk, túl a fentieken? A Bolygók szvit számos későbbi zeneszerző számos művére lehetett hatással, megannyi motívum, dallamrész fedezhető fel későbbi klasszikusokban. Ez jó eséllyel nem is a véletlen műve, zseniális szerzeménye temérdek későbbi zeneszerzőt ihlethetett meg. De ez így van rendjén. Holst maradandót alkotott. Aki szerint a klasszikus zene unalmas, mindenképp hallgassa meg őket, meg fog változni a véleménye!


Források:

[1] https://www.thehistorypress.co.uk/articles/gustav-holst-and-the-planets/
[2] https://www.britannica.com/art/ostinato