Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – VI. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Pluto és holdjai, üstökösök, mély-ég objektumok, csillagok, exobolygók…

Miután végigmentünk a Naprendszer bolygóin és az aszteroida-övezeten, még rengeteg égitest és objektum van, melyek azért szerepet játszanak egy-egy műben.

Kezdjük először a Neptunuszon túli objektumokkal. A múltban e terület tudományos-fantasztikus környezetként való felhasználását a Plutóra korlátozták, tekintettel annak viszonylag korai felfedezésére. Ebből az időből azonban nem találunk magyar vonatkozásokat.

A Pluto leginkább viszont a modern kori animációs sorozatokban tűnik fel. A Futurama-ban például pingvinek élőhelyeként emlegetik. A Rick and Morty című sorozatban már nagyobb szerepet kap: Jerry szerint a Pluto ugyanis még mindig bolygó (holott 2006-ban törpebolygóvá minősítették). E kijelentés hatására a plutóiak az égitestre viszik őt és Mortyt, ahol hősként és hírességként kezelik őket. Sőt, el kell hitetniük a polgárokkal, hogy a Pluto még mindig bolygó, hogy így tovább bányásszák a magjából a plutóniumot.

Még a Naprendszeren belül maradva beszéljünk kicsit az üstökösökről. Ezek mindig nagy hatást gyakoroltak az emberekre, rengeteg mítosz vagy éppen vallási csoport, szekta kapcsolódik hozzájuk. Jules Verne: Hector Servadac című regényében kiderül, hogy a Föld néhány jelentéktelen darabját a Gallia fantázianevű üstökös vonzotta magához, s szereplőinknek tulajdonképpen e darabokon kell túlélniük, illetve megtervezni visszatérésüket a Földre. Arthur C. Clarke 2061 Űrodisszeia folytatásregényében ugyan csupán mellékesen látogatják meg a Halley-üstököst, a regény azonban azért kapta e címet, mert az üstökös valóban ekkor fog visszatérni.

Ezek után térjünk át a mély-ég objektumokra. Közülük talán az egyik leglátványosabbak a galaxisok. Ezekből a közelsége és szabad szemmel való láthatósága miatt a legnépszerűbb az Andromeda-köd. Talán kevesen tudják, de A Galaxis Őrzői című Marvel-filmek itt (és nem a saját galaxisunkban) játszódnak.

Egy másik, kevésbé ismert társa a Pegazus-galaxis. A science-fiction világában itt játszódik a Csillagkapu: Atlantis című sorozat. A Nagy Magellán-felhő ugyan a déli égbolton látszódik, de mivel igen látványos szabad szemes objektum, előszeretettel jelenik meg sci-fikben. A Marslakó A Mostohám sci-fi vigjáték címadó szereplője nem a Marsról, hanem éppen e felhőből érkezett a Földre, hogy azt elpusztítsa. A Marvel-univerzumban ez ad otthon a Kree Birodalomnak, akikkel például a Marvel Kapitányban találkozhatunk.

Folytassuk a csillagködökkel: ezeket általában sci-fi filmek és sorozatok egyes jeleneteinek hátterében láthatjuk, egyszerűen azért, mert jól mutatnak például a parancsnoki hídról… A Lófej-köd azonban helyszínként is szolgál Isaac Asimov Csillagok, akár a por című regényében, ahol egy fiktív bolygót találnak a köd belsejében. Ugyanide lyukadnak ki Douglas Adams: a Galaxis útikalauz stopposoknak regénysorozatában.

A mély-ég objektumok után vizsgáljuk meg a csillagokat, illetve az azok körül keringő égitesteket és -rendszereket, vagyis az exobolygókat. Amikor a Naprendszer bolygóinak elszállt a varázsa, a sci-fi szerzők hamar más csillagok felé fordították a figyelmüket. Igazából ez már a 20. század elején megjelent, de igazán akkor vált népszerűvé, mire feltérképeztük a Naprendszert és rájöttünk, hogy (rajtunk kívül) nem található benne intelligens élet…

Az első említésre méltó csillag az Ophiuci-36. Ez egy hármas csillagrendszer 19,5 fényévnyire innen a Kígyótartó (Ophiocus) csillagképben. Frank Herbert Dűne-sorozatában e létező csillag körül kering az általa kitalált, fiktív bolygó, a Giedi Prime, amely a Harkonnenek hazája. A következő csillag az Eridani-40, amely szintén egy hármas csillagrendszer az Eridanus csillagképben. Talán a legepikusabb kitalált bolygó kering körülötte, ami pedig nem más, mint a Star Trek univerzumából a Vulcan, Spock otthona. Emellett az Andy Weir tollából nemrég megjelent Hail Mary küldetésben is található körülötte egy Erid fantázianevű bolygó, melyen egy pókszerű idegen faj él. A fantáziabolygó kialakulásához és a rajta megjelenő élethez az író az itt 2018-ban felfedezett szuperföldet, az Eridani-40Ab-t vette alapul.

A következő az Alfa Centauri. Mivel ez az egyik legközelebbi és ezért legfényesebb csillag, gyorsan megragadja a sci-fi szerzők fantáziáját. James Cameron AVATAR című filmjében e csillag körül kering a Polyphemus nevű fiktív gázóriás, melynek van egy szintén kitalált holdja, a Pandora, melyen a cselekmény játszódik.

Stanislaw Lem A Magellán-felhő című regényében a Gaia nevű hajó fedélzetén emberek egy kis csoportja hagyja el a Földet az Alpha Centauri rendszer felé. Majdnem nyolc év utazás után szerves életre utaló jeleket találnak a rendszer egy másik csillaga, a Proxima Centauri körül keringő bolygón. Ez az élet valószínűleg a Centauri rendszer másik bolygójáról származik, a mű végére pedig ki is derül, hogy az Alpha Centauri körül keringő egyik bolygót fejlett civilizáció lakja.

Isaac Asimov Alapítvány és Föld című művében a csillag körül egy óceánnal borított világ, az Alpha kering. Az emberiség utolsó túlélői az itt található, Jamaica-méretű szigeten élnek látszólagos egyszerűségben, a polinéz kultúrákhoz hasonlóan. Az Altair csillag a nagy nyári háromszög része, a Sas csillagkép alfája. Ennek egyik fiktív planétáján, az Altair IV-en játszódik a ma már klasszikussá vált Tiltott Bolygó című sci-fi film. Emellett Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című sorozatában az egész galaxisban az ebben a rendszerben gyártott úgynevezett Altair-dollár az általános fizetőeszköz.

Másik, hasonlóan nagy népszerűségnek örvendő csillag Betelgeuse az Orion-csillagképben. Vörös óriás állapota miatt elképzelhető, hogy szupernóvává válik. Ez történik Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlen című regényének végén. Pierre Boulle A majmok bolygója című regényében az ominózus bolygó e csillag körül kering. A Canopus a déli égbolt legfényesebb csillaga a Hajótat (Carina) csillagképben. Ennek harmadik bolygója egy másik klasszikus helyszín, Frank Herbert Dűnéje, az Arrakis.

A Sárkány csillagképben található Chi Draconis körül kering egy, a sci-fi univerzumában szintén közismert fiktív bolygó, a Chi Draconis VII. Ha így nem ismerős, akkor talán a lakóiról, akik Mimbarnak nevezték el. Ők a BABYLON-5 című sorozat egyik fő idegen faja. A Delta Pavonis a déli Páva csillagkép negyedik legfényesebb csillaga. Frank Herbert Dűne-univerzumában e csillag körül kering az Atreides-ház szülőbolygója, az óceánokkal borított Caladan. Az Epszilon Eridani a déli féltekén lévő Eridanus csillagképben található. A már sokszor emlegetett BABYLON-5 nevű állomás e csillag egyik fiktív bolygója, az Epszilon III és holdja körül kering. A Perszeusz csillagkép Omicron Persei nevű csillaga körül kering a Futurama sorozatban az Omicron Persei 8. Itt élnek az omikroniak, akiknek uralkodója rajong a 20. századi sorozatokért és többször borsot tör főhőseink orra alá.

A Tau Ceti a Cet csillagképben található, a mi napunkhoz hasonló, bár kissé melegebb, aktívabb csillag. Éppen ezért elég általános helyszínnek számít a sci-fi univerzumában. Isaac Asimov Acélbarlangok című regényében az itt található legbelső bolygó, a fiktív Aurora volt az emberiség első, a Naprendszeren kívüli telepe. Emellett ebben a rendszerben tér magához Andy Weir főhőse, Ryland Grace a Hail Mary küldetés elején. A Tau Ceti azonos nevű bolygóján játszódik a Barbarella című 1968-as sci-fi. A Vega a nyári égbolt egyik legszembetűnőbb csillaga, a nagy nyári háromszög egyik alkotója és a Lant csillagkép alfája. Éppen ezért hamar megragadja az alkotók fantáziáját.

A magyar musicalek világába is bekerült, ugyanis a Padlás-ban a szellemek innen várják és Rádiós illetve a robotja maga is innen észlel egy rádióüzenetet („Líra Vega irányából”), aki maga a Révész lesz, aki átviszi a szellemeket az örök szépség csillagához, a Vegához. Isaac Asimov Alapítvány-sorozatában a Vega a Galaktikus Birodalom egyik fő központja és leggazdagabb tartománya. Carl Sagan Kapcsolat című regényében a Vega az a csillag, ahonnan a földönkívüliek által küldött jelet észlelik. A Zéta Reticuli a déli Háló (Reticulum) csillagképben található. Ez egy olyan csillag, mely szintén egy nagyon epikus helyszínnek ad otthont. A körülötte keringő fiktív LV-426 nevű bolygóról származnak ugyanis az Alien-ek. A Zéta Tucanae a szintén déli csillagkép, a Tukán egy csillaga. A BABYLON-5 című sorozatban a fiktív Zéta Tucanae III Kentauri Prime néven is ismert, vagyis a kentauriak szülőhazája és a birodalom központi bolygója.

Az izgalmas exobolygó-kutatás során a csillagászok rengeteg, más csillagok körül keringő égitestet, sőt, azok rendszerét fedezték fel. Egy-egy ilyen felfedezés pedig igencsak hajlamos meglendíteni a sci-fi szerzők fantáziáját. Például A farkas gyermekei című sorozat a Kepler-22b-n játszódik, ami a Hattyú csillagképben, a Kepler-22 nevű csillag körül kering. A sorozatban az emberi faj egy lehetséges új bölcsőjeként szolgál.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – V. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Gázbolygók és holdjaik

A Jupiter és a Szaturnusz (illetve úgy általában a gázóriások) már nem kapnak annyi főszerepet, mint a belső bolygók. Ennek oka gázóriás mivoltuk, amiért természetesen betelepítésre alkalmatlanok. Holdjaik jeges, mérgező, de mindenesetre kietlen világok, melyek szintén kevésbé vonzzák az írók fantáziáját…
A legnagyobb gázóriás a Jupiter. Talán leglátványosabb megjelenése Stanley Kubrick Űrodisszeia-adaptációjában látható. Bár a regény a Szaturnusz rendszerében játszódik, Kubrick inkább a Jupiterre helyezte át, mert azt olcsóbb volt megvalósítani a filmvásznon. Itt a monolit idegen technológiája olyan folyamatokat idéz elő, mely a Jupitert csillaggá alakítja. A Futuramában is körülötte kering egy eltévedt monolit, található rajta egy egyetem és megtudhatjuk, hogy a bolygónak eperillata van. A bolygónak rengeteg holdja van, ezek közül a négy legnagyobb, úgynevezett Galilei-hold jelenik meg talán leggyakrabban a science-fiction irodalmában. Több Jupiter-hold is megjelenik Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című regényében.

A sorban az első az Io. Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című ifjúsági regényében főhősünk az Io-n kerül ellentétbe egy szíriai kémmel egy klímaprobléma kapcsán. Kim Stanbley Robinson 2312 című regényében a hold egy barátságtalan és veszélyes hely, amelyben nyilvánvalóan nagy szerepe van a vulkanizmusnak. Ennek ellenére mind a négy nagy holdnak megkezdték a terraformálását. Sean Connery Gyilkos Bolygó című régi sci-fije is itt játszódik. A magyar címválasztás ismét érthetetlen, hiszen egy holdon járunk, az eredeti címe Outland. Ebben a színész egy szövetségi marsallt alakít, akinek egy bányászkolóniát kell felügyelnie, de hamarosan különös halálesetek történnek…

A második hold a jeges Europa. Stanley Kubrick Űrodüsszeia-adaptációjában, amikor a Jupiter csillaggá válik, az Europa kiolvad és zöld oázissá változik. A folytatásban ötven évvel később már trópusi óceánvilággá vált, ahonnan az emberek ki vannak tiltva. Emellett itt játszódik Jeff Carlson sorozata, a Fagyott égbolt.

A harmadik nagy hold a Merkúrnál is nagyobb Ganymedes, mely a sci-fi írók kedvenc hely-színe, akik élhető területeket keresnek a külső naprendszerben. Arthur C. Clarke Űrodisszeia-folytatásaiban a Ganymedest melegíti az új nap, így az egyenlítőjén egy nagy tó található, és a holdon található Anubis City a gyarmatosítás egyik központja.
James S. A. Corey A térség című sorozatában szintén él egy kolónia a Ganymedesen, melyet tükrökkel melegítenek (amik közül néhány egy fegyveres konfliktus miatt a felszínre zuhan). Ez problémás, hiszen itt zajlik a Naprendszer élelmiszertermelésének nagy része. Illetve ez a színhelye néhány baljós genetikai kísérletnek is…

A Szaturnusz festői bolygója is nagyobb szerepet kap néhány tudományos-fantasztikus műben. A sci-fi hajnalán számos mű használta helyszínéül. Miután azonban megállapították gázbolygó mivoltát, az új színhelyek alapja inkább gyűrűrendszere és holdjai lettek. A legklasszikusabb megjelenése Arthur C. Clarke 2001: Űrodisszeia című művében van, ahol minden a bolygó körül játszódik.

Ugyanitt a Iapetuson (a könyvben Japetus-nak van a hold írva) találja meg Dave Bowman a monolitot. A Iapetuson a valóságban is található egy sötét színű anyagkidobódás a Phoebéról, körülötte fehér a hold többi része. A regényben e fehér részen találja meg Dave a monolitot. Érdekesség, hogy amikor a regény megjelenése után 13 évvel a Voyager-szondák megérkeztek a Iapetushoz, valóban láttak egy fekete kis foltot a fehér terület közepén. Carl Sagan tagja volt a képalkotó csapatnak, s rögtön el is küldte a képet Clarke-nak, azzal a szöveggel: „Rád gondoltam…”

Talán épp az Űrodisszeia iránti tisztelgésként az Interstellar című filmben a rendező, Christopher Nolan is a Szaturnusz mellé helyezi el a féregjáratot, melyen át az Endurance igyekszik új, élhető földet találni az emberiség számára.
Mind a bolygó, mind egyes holdjai, például a Mimas, megjelennek Issac Asimov Lucky Starr és a Szaturnusz holdjai című regényében.

Ugyancsak említésszerűen, de a Titan megjelenik a Gattaca című filmben, ugyanis a főhős egy olyan küldetésre készül, melyben navigátornak jelölték ki. Kim Stanley Robinson 2312 című regényében egyes emberek az Enceladuson található mikrobákat esznek, abban a hitben, hogy azoknak gyógyító hatása van, a Iapetuson pedig egy óriás város épült fel a hold központi gerince mentén.
Ha már a Phoebét emlegettük…
A tudósok nem tartják kizártnak, hogy a hold valójában egy, a Szaturnusz gravitációja által rabul ejtett kóbor aszteroida, amely végül is bárhonnan származhat, akár a Naprendszeren kívülről is. Ezt az elméletet James S. A. Corey is meglovagolja, ugyanis A térség című sorozatban a történet innen indul, mivel ez a protonmolekula szülőhelye. Miután erről tudomást szereznek, jól el is pusztítják.

Az Uránusz és a Neptunusz esetén a magyarul megjelent művekben nem is igazán fordul elő, hogy egy történet központi elemei legyenek. Ennek fő oka, hogy népszerűségük eltörpül a hatalmas Jupiter és a látványos Szaturnusz mellett, s ugyanez igaz a holdjaikra is…

Kezdjük először is az Uránusszal. Tulajdonképpen egy magyarul megjelent sci-fi regény sem foglalkozik vele behatóan, de még a külhoniak közt sem találunk semmi említésre méltót. Pontosan, éppen, hogy csak említik, de központi szerepe nemigen van. Ugyanez igaz a filmes renoméjára is.

Az Uránusz és Neptunusz. Fotó: NASA, ESA, A. Simon (NASA Goddard Space Flight Center), M.H. Wong és A. Hsu (University of California, Berkeley)

Például feltűnik a Doctor Who-ban – ilyen feltűnése a többi bolygónak is majdnem mind volt a sorozatban, de mivel nem lényegesek, kihagytam őket. Viszont mindenképpen szeretném ismét példának hozni a Futurama sorozatot, bár ott is éppen csak megemlítik. Ám egy több évtizedes poént sütnek el: a jövőben a bolygó nevét megváltoztatják, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a már emlegetett viccnek. Az Uránusz angolul kiejtve hasonlít ugyanis a „your anus” kifejezéshez (az ánusz pedig ugyebár a végbélnyílásunkat jelenti). A sorozat tudósai azonban valószínűleg megbuktak biológiából, mert a bolygó a Urectum nevet kapja. Ez kiejtve „your rectum”, a rektum pedig magát a végbelet jelenti.

Folytassuk az Uránusz holdjaival, melyek közül egyetlent lehet megemlíteni, a legnagyobbat, a Titaniát. James S. A. Corey A térség című sorozatában ezen a jeges égitesten található az emberiség legtávolabbi előörsének helye.

Utazzunk tovább a Neptunuszra, mellyel el is értük a Naprendszerünk szélét, legalábbis, ami a nagybolygókat illeti. Olaf Stapledon Az utolsó és első emberek című regényében, mely 1930-ban íródott, mikor még nem tudták, hogy a Neptunusz egy gázbolygó, az égitest lesz a végső otthona a már magasan fejlett emberi fajnak. A bolygót sűrű légkörűnek, de szilárd felületűnek ábrázolja. Ami a filmes világot illeti, a többek között Sam Neil és Laurence Fishburne által fémjelzett sci-fi horror, a Halálhajó is az égitest körül bolyong…

Az Ad Astra című filmben pedig a Neptunusz körül kering az a rosszul működő szerkezet, amely antianyag-robbanással fenyegeti a földet, s amely folyamatot a főszereplőnek (Brad Pitt) kell megakadályoznia. (Hozzáteszem, véleményem szerint a film igen gyenge lett – egy, apakomplexusról szóló pszichológiai történet, amit valamiért sci-fibe ágyaztak…)

A Futurama-ban a Neptunusz északi sarka az otthona az igen erőszakos robotmikulásnak, de Elzar, a szakács is egy neptuni faj kék bőrrel és négy karral. Illetve az egyik epizódban a szereplők kikötnek a Neptunusz Triton nevű holdján.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – IV. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Kisbolygók

Mivel az aszteroida-övezet a Mars és a Jupiter között húzódik, ahelyett, hogy tovább utaznánk a gázóriásokra, merüljünk most el a sziklarengetegben, s nézzük meg, hogy egyes darabjai miként jelennek meg a science-fiction univerzumában. A csoportosítást itt természetesen az adott égitestek szerint végeztem. Szeretném még megjegyezni, hogy a valódi aszteroida-öv sokkal tágasabb, mint azt a Star Wars: Birodalom visszavág című epizódjában láthatjuk, valójában nem kell attól tartanunk, hogy az övön áthaladva járművünket eltalálja egy (vagy több) aszteroida. Ezt sokkal hitelesebben ábrázolja a 2001: Űrodüsszeia filmadaptációja.

A kisbolygók közül az egyik legismertebb a Ceres. Hozzá ismét elővesszük Isaac Asimovot és sorozatát: A Lucky Starr és az aszteroidák kalózai című művében a Ceresen egy megfigyelőközpont található, ahonnan az aszteroidák és a kalózok is nyomon követhetők, egyes aszteroidákat pedig terraformálnak.

Hasonlót láthatunk a Futurama sorozatban is, amelyben az emberek egyedi házakban laknak egy-egy aszteroidán. A Lucky Starr és a Szaturnusz gyűrűiben megjelenik még a Vesta is, mely egy békekonferencia helyszíne.

James S. A. Corey A térség című sorozatában a Ceres az övbéliek központja, az aszteroida-övezet legnagyobb kolóniája. Forgási sebességét mesterségesen megnövelték és gyenge mesterséges gravitációt alakítottak ki rajta, amihez a rajta lakó, körülbelül 6 millió övbéli alkalmazkodik: magasabbak és vékonyabbak, mint a belső bolygók lakói. De ha már a sorozatról van szó, az adaptáció 5. évadában egy hírhedt űrkalóz, Marco Inaros veszi célba a Földet néhány aszteroidával és hadat üzen a belső bolygóknak.

Hasonlót láthatunk a Csillagközi invázió című filmben is, csak ott az idegenek indítják az aszteroidákat a Föld felé.

A másik, már inkább formátlan alakú, valóban aszteroida-szerű objektum az Eros. Orson Scott Card Végjáték (Ender’s game) című regényében (a film hagy némi kívánni valót maga után) az Eros az idegenek egyik előörse volt, akik mesterséges gravitációt hoztak létre rajta. Miután az emberek visszaszerezték, ide telepítették a parancsnoki iskolát, ahová Endert is tanulni küldik.

Ismét James S. A. Corey A térség című sorozatában az Eros jelenti az adaptáció első évadában minden fő baj forrását: a protonmolekula teljesen a hatalmába keríti, a lakosság nagy része ennek esik áldozatul. Eros végül önállósodik és a Föld felé indul, a becsapódást csak egy önfeláldozó tettel kerülik el, így az végül a Vénusznak ütközik. A sorozatban megjelenik még a Pallas, ami egy állomás az övben.

Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című művében egy kisbolygó becsapódása Észak-Olaszországban elpusztítja Padovát, Veronát és Velencét. A katasztrófa következményeként létrejön az Űrőrség, amely végül a Ráma észlelését is elősegíti.

Az Isten pörölye című regénynek már a címéből is következtethetünk a tartalmára. A mű tulajdonképpen a Tunguzka-eseményt veszi alapul, csak itt az emberiség a jövőben még időben felfedezi a Föld felé száguldó aszteroidát. Innentől kezdve a cselekményt az aszteroida pályáról való kitérítése és egy, az égitest érkezése köré felépülő vallási csoport működése mozgatja.

Isaac Asimov Robottörténeteiben jelenik meg az aszteroidák bányászata, amely egy igen népszerű témává vált.

A Jordán-völgyi Tel-el-Hammam pusztulása egy Tunguzka-szerű impakt esemény során

Szerző: Balogh Gábor

Geológiai áttekintés

Az Izrael és Jordánia közti Jordán-hasadékvölgy része a Szír–Jordán árokrendszernek, mely Törökországtól az Akabai-öbölig húzódik, és maga is tagja a 5600 km hosszú Afrikai-árokrendszernek. A Jordán-hasadékvölgy a miocén korban alakult ki (23,8-5,3 millió évvel ezelőtt), amikor az Arab lemez északra, majd keletre távolodott Afrikától. Egymillió évvel később a Földközi-tenger és a Jordán-hasadékvölgy közötti szárazföld megemelkedett, a tenger pedig eltűnt (1). A Jordán-hasadékvölgy legalacsonyabb pontja a Holt-tengerben található, 790 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tenger partja a Föld legalacsonyabb szárazföldi pontja, 400 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tengertől északra fekvő termékeny völgy régóta a mezőgazdaság helyszíne volt a Jordán-folyóból származó víz és a völgy szélein található számos forrás miatt. Az évi hőmérséklet 20°C és 40°C között váltakozik.

A Jordán-hasadékvölgy. Baloldalon láthatjuk a Szinai félszigetet, középen a Vörös-tengert, fölötte a Holt-tengert. (Wikipédia)

Történelmi előzmények

A Jordán völgyi Ubeydiában találtak Homo Erectus maradványt, mely mintegy 1,4 millió éves (2). A vadászó-gyűjtögető Homo Sapiens útja is erre vezetett Afrikából való migrációja során (3). A terület fontos része volt az úgynevezett „Termékeny Félholdnak”, a civilizáció bölcsőjének, itt vette kezdetét a mezőgazdasági forradalom (4). A Kebara-kultúra a zömmel vadászó-gyűjtögető, de növénytermesztéssel is foglalkozó késő paleolitikumi kultúra, mely i. E. 18000 és i. E. 11000 között virágzott, ezt váltotta fel a már szinte kizárólagosan mezőgazdasági Natúfi-kultúra i. E. 15000 és i. E. 11500 között (5). Itt található a 11600 éves, a Bibliából jól ismert Jerikó városa is, mely a világ első városainak egyike (6).

Jerikóval szemben, a Jordán folyó keleti partján található Tel el-Hammam települése. Kultúrája több ezer évig, a kő-rézkor óta virágzott (7), köszönhetően termékeny talajának és közeli folyó állandó, biztos vízellátásának.

Tel el-Hammam (Deg777-Wikipédia; CC BY-SA 4.0)

Maga a tell szó (ejtsd: tel) héberül tel, arabul tell, vagy tall, dombot jelent, a régészeti szakkifejezés pedig régi településeket rejtő törmelékhalmot jelöl. Ezek a dombok a sokszor sík vidéken több ezer év alatt keletkeztek egy-egy településnél. A régi épületek elpusztulásakor a törmeléket nem hordták el, hanem újrahasznosították, így az évszázadok, évezredek alatt a település szintje több tíz méterrel is megemelkedhetett.

Tel el-Hammam

A középső bronzkorban a várost 34 hektár területet körülvevő falak védték, felső- és alsó-városra osztva azt, míg a sokkal nagyobb általános foglalkozási területe 97 hektáron feküdt. A korai bronzkorban Tel el-Hammam volt a legnagyobb városállam a Dél-Levantban. A középső bronzkorra csak kicsit volt kisebb, mint Hazor (81 hektár) és Ashkelon (61 hektár). Ekkor még Jeruzsálem és Jerikó mindössze (4,9–4,0 hektár) méretű volt (8).

Tel el-Hammam városállam uralkodói palotákat, templomokat, közigazgatási komplexumokat is építettek, virágzott a mezőgazdaság. Maga Tel el-Hammam magában foglalta a déli Jordán-völgy (Kikár) keleti peremén található Wadi Kafrein folyásának déli részét, és két forrást is élvezhettek lakói a városfalakon belül (egy termálforrást és egy édesvizű forrást is). Nyilvánvaló, hogy a város elhelyezésének és fejlesztésének fő szempontja a vízkészletek hasznosítása volt az egyre sivatagosodó területen.

A városállam helyi gazdái kétségkívül kihasználták az éves jordániai árvízciklus előnyeit, és a növényeket a friss hordalékos iszaplerakódásokba ültették. Ilyen bőséges, megbízható vízforrással, a település évi akár három betakarítással virágzott a tengerszint alatti, szubtrópusi környezetben. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a virágzó Jordán-völgyi bronzkori civilizáció hagyomány alapját képezte a Teremtés könyvében.

A Jordán-völgy legtöbb településéhez hasonlóan, a késő bronzkorban (i. E. 1550–1200) itt is egy régészeti leletekben hiányos intervallumot, hézagot tapasztalunk. Ez a “Late Bronze Gap” a déli Jordán-völgy (héberül kikár) régió számos közeli településére jellemző, többek között Tel Iktanu, Tel Kefrein, Tel Nimrin, Tel el-Mustah, Tel Bleibel településeire is.

Míg a nyugati (Jeruzsálem, Bétel, Hebron), az északi (Beth Shean) és a keleti (Rabbath-Ammon, Tall al-Umayri, Nebo) városok a késő bronzkorban is megmaradtak, sőt, virágoztak, addig a déli Jordán-völgy keleti oldalának települései elpusztultak, és a következő öt-hétszáz évig lakatlanok is maradtak. A régió legtermékenyebb mezőgazdasági területe, amely legalább 3000 éve folyamatosan virágzó civilizációkat tartott el, hirtelen elpusztult. Ezt az eseményt a régészetben “3.7KYrBP Kikkar Event”-nek nevezik (9).

Vajon mi lehetett ez az esemény?  2005 óta végeznek régészeti ásatásokat a helyszínen, és a dolog fontosságát jelzi, hogy a projekt a Veritas Nemzetközi Egyetem Régészeti Iskolája, Santa Ana, CA és a Trinity Southwest Egyetem Régészeti Főiskolája, a Jordán Hashimita Királyság Régészeti Osztályának égisze alatt áll (10). A háborúk és földrengések által elpusztított ősi városokra jellemző szokásos törmelék mellett a kutatott réteg utolsó fázisának ásatásai rendkívül szokatlan anyagokat tártak fel: kerámiaszilánkokat, melyek külső felülete üveggé olvadt, némelyik buborékosan, mintha felforrt volna, megolvadt és buborékos sártéglák, részben megolvadt agyag, és olvadt vakolat. Ezek arra utalnak, hogy a város pusztulása valamilyen nagyon magas hőmérsékletű eseményhez kapcsolódott (11).

Tel el-Hammam katasztrofális pusztulása

A város felső részén hatalmas, mintegy 4 m vastag városfal-alapok voltak, melyek a szabadon álló iszaptégla sáncokat támasztották, többszintes iszaptégla épületek, köztük palotakomplexum, és egy monumentális átjáró. Napjainkban szinte semmi nem maradt a kőalapokon, kivéve egy tucatnyi iszaptéglát, melyek a 33 m magas felső fal északkeleti oldalán maradtak meg. Látszólag minden fal a felső városfal alapjainak tetejével majdnem egy szinten pusztult el. Ez magában foglalja a hatalmas palotakomplexumot, amelynek falai egykor 1,0-2,2 m vastagságúak voltak, és valószínűleg 11-15 m magasra emelkedtek.

A 4–5 emeletes palotakomplexum (52 m × 27 m), napon szárított iszaptéglából készült masszív felépítményekkel 11–15 méterre emelkedett a környező sánc teteje fölé. A palota ásatásaiból kiderül, hogy a palota felső emeleteinek a nagy része eltűnt, viszont hiányoznak a felső emeleteken összeomlott falak. Szinte sehol sem láthatók iszaptéglák, csak kis téglatöredékek véletlenszerűen szétszóródva a 1,5 méter vastag romhalmazban. Úgy tűnik, hogy a legtöbb tégla elpárolgott és északkeletre fújta el őket a helyszínről egy katasztrofális esemény (12).

Az elemzések széles skáláját végezték el, számos analitikai megközelítést alkalmazva, beleértve az optikai mikroszkópiát, a pásztázó elektronmikroszkópiát (SEM) energia-diszperzív spektroszkópiával (EDS), a mikroszondát, a fókuszált ionnyaláb-marást, a katodolumineszcenciát és a neutronaktiválást. 38 kémiai elemet, ásványt és egyéb anyagot elemeztek, ezek 74 százaléka olvad 1300 °C felett, 45 százaléka olvad 1600 °C felett, és 18 százaléka olvad 2000 °C felett. Ezek a hőmérsékletek általában az impakt események során jelenlévő oxigénhiányos, redukáló körülményekhez kapcsolódnak (13).

A vizsgált rétegek általában három részből állnak. Az első rész a legmélyebb, főleg porított iszaptégla, nagyobb iszaptégla-töredékekkel, tetőfedő agyaggal, hamuval, faszénnel, elszenesedett magokkal, el nem égett fával, égett textíliákkal, csontokkal, gipsztöredékekkel, törött és olvadt kerámiákkal. Ez a réteg a „törmelékmátrix”, vastagsága mintegy 1,5 m. A második rész, közvetlenül a törmelékmátrix fölött, vékony, finomszemcsés rétegekből áll, anyaga törött vakolat, mészkő szferulák, és szén. Ezt a réteget „átfújási rétegnek” nevezik. Semmi hasonlót nem találtak régebbi vagy fiatalabb rétegekben, kezdve a kora bronzkorban egészen a vaskorig. A harmadik rész egy szénben és hamuban gazdag réteg, amelyet „sötét rétegnek” neveznek, amely mindenhol megtalálható és jellemzően csak néhány centiméter vastag. A nagy városkapu külső, délnyugati felőli oldalán ez azonban közel 1 m vastag. A törmelékmátrix, az átfújási és a sötét réteg együttesen alkotja az úgynevezett „pusztító réteget” (14).

A leleteket összefoglalva, a palotából származó olvadt kerámia egyik töredékén talált, egy 30 µm széles, szénben gazdag részecske becsapódása (12a), a megolvadt kerámiák (12b), a megolvadt agyagtéglák (12c), a sokkolt kvarc (12d), a ritka föld-fém szferulák (12e) egyaránt egy impakt esemény tanúi.

A pusztító réteg modellezett kora I. e. 1661 ± 2 év, tehát 3611 éves. A radioaktív szén-dioxid kormeghatározással kapcsolatos bizonytalanságok miatt a pusztítási esemény korát fél évszázadra kerekítették: i. E. 1650 ± 50 év. Ez a kor összhangban van a szeriációval, a régészetben használt szokásos kormeghatározási módszerrel, amely a kerámia és a műtárgyak stílusbeli változásainak korán alapul. Ez a módszer i. E.1750–1650 környékére teszi az eseményt (10, 12).

A törmelék helyzetéből következtetni lehet a robbanás irányra is, ez DNY–ÉK, tehát a Holt-tenger északi része felett lehetett a légköri robbanás (12f). Ezt valószínűsíti, hogy a pusztító réteget anomálisan magas sókoncentráció jellemzi. Az is megfigyelhető, hogy az iszaptéglák közti habarcs a sókristályok miatt megkeményedett, és hogy sok cserépdarabot és csontot nagy sókristályok vontak be. A termőföldekre ömlő, nagy mennyiségű sós víz lehetetlenítette el a földművelést, 600 évre lakatlanná téve Tel el-Hammam környékét (19).

Párhuzamok a Tunguzka-eseménnyel

Noha a Tunguzka robbanás hőmérséklete ismeretlen, de becslések szerint több mint 10 000 °C lehetett (16). A légrobbanás kezdetben mintegy 200 km2 erdőt gyújtott meg mielőtt elterjedt, és végül 500 km2 erdőt pusztított el. A számítások szerint (17, 18) nagyságrendileg a Tunguzka-eseményhez hasonló 12-23 megatonnás robbanás magyarázhatja meg a Tel el-Hammamban tapasztaltakat (12g).

Az impaktor, amely 45 fokos beesési szögben hatolt be az atmoszférába, üledékes kőzetekkel fedett terület felett robbant fel, Tel el-Hammamtól körülbelül 5 kilométerrel délnyugatra. Nagyságrendileg 60 és 75 méter átmérőjű lehetett az impaktor. Az alsó határ (60 méter) modellje szerint 4,7 km magasságban robbant fel, 12 MT nagyságrendben – a felső határ (75 méter) esetében 1,3 km magasságban robbant fel, 23 MT nagyságrendben. Ebben az esetben az elméleti nyomás 2,5 bar (35 psi) lehetett. Ez a nyomás már meghaladja a modern vasbeton épületek pusztulási határait is, és több mint 99 százalékos emberi halálozási arányt eredményez. A hosszú másodpercekig tartó hatalmas hő (1850 °C) viszont már 100 százalékos halálozási arányt jelent. A két modell egyikében sem képződnének impakt, robbanásos kráterek a felszínen, hanem több, kisebb-nagyobb sekély pitkráter, melyeket idővel víz és üledékek tölthetnek meg (12).

Egy olyan figyelemre méltó katasztrófa, mint Tel el-Hammam kozmikus objektum általi megsemmisítése, teremthetett olyan szájhagyományt, amely sok generáción át történő továbbadása után a bibliai Szodoma történetének forrása lett (22, 23, 24).

John Martin: „Szodoma és Gomora”

Források:

  1. Abdallah S. Al-Zoubi, Z.S.H. Abu-Hamatteh, Geological evolution of the Jordan valley. https://www.researchgate.net/profile/Z-Abu-Hamatteh/publication/250276328_Geological_evolution_of_the_Jordan_valley/links/58b3e40945851503be9e1a9c/Geological-evolution-of-the-Jordan-valley.pdf
  2. Bar-Yosef (1994). “The lower paleolithic of the Near East” (8): 211–265.
  3. Ian Tattersall, Human origins: Out of Africa. https://www.pnas.org/content/106/38/16018
  4. Jean-Pierre Bocquet-Appel (July 29, 2011). “When the World’s Population Took Off: The Springboard of the Neolithic Demographic Transition”. Science. 333 (6042): 560–561.
  5. Grosman, Leore (2013). “The Natufian Chronological Scheme – New Insights and their Implications”. In Bar-Yosef, Ofer; Valla, François R. (eds.). Natufian Foragers in the Levant: Terminal Pleistocene Social Changes in Western Asia (1 ed.). New York: Berghahn Books. pp. 622–627.
  6. Mithen, Steven (2006). After the ice: a global human history, 20,000–5000 BCE (1st Harvard University Press pbk. ed.). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. p. 57.
  7. Steven Collins, Carroll M. Kobs, and Michael C. Luddeni, An Introduction to Tall Al-Hammam with Seven Seasons (2005–2011) of Ceramics and Eight Seasons (2005–2012) of Artifacts, vol. 1
  8. Leen Ritmeyer “Chart of showing relative sizes of major cities in the Levant” Steven Collins, Carroll M. Kobs, and Michael C. Luddeni, The Tall Al-Hammam Excavations: An Introduction to Tall al-Hammam with Seven Seasons (2005–2011) of Ceramics and Eight Seasons (2005–2012) of Artifacts, vol. 1 (Winona Lake, IN: Eisenbrauns, 2015).
  9. Tall el-Hammam Excavation Project, https://tallelhammam.com/discoveries
  10. Silvia, P. J. The Middle Bronze Age civilization-ending destruction of the Middle Ghor. Ph.D. thesis, Trinity Southwest University (2015).
  11. Collins, S., Byers, G. A. & Kobs, C. M. The Tall al-Hammam Excavation Project, Season Fourteen 2019 Report: Excavation, Interpretations, and Insights (Department of Antiquities of Jordan, Amman, Jordan, 2019).
  12. Ted E. Bunch et al. A Tunguska sized airburst destroyed Tall el-Hammam a Middle Bronze Age city in the Jordan Valley near the Dead Sea. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3
    12a. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/9
    12b. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/10
    12c. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/11
    12d. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/18
    12e. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/26
    12f. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/17
    12g. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/52
  13. Moore, A. M. T. et al. Evidence of cosmic impact at Abu Hureyra, Syria at the younger Dryas Onset (~12.8 ka): High-temperature melting at > 2200 °C. Sci. Rep. 4185 (2020).
  14. Ramsey, B. C. Bayesian analysis of radiocarbon dates. Radiocarbon 51, 337–360 (2009).
  15. Ramsey, B. C. Probability and dating. Radiocarbon 40, 461–474
  16. LeMaire, T. R. Stones from the stars: the unresolved mysteries of meteorites. (Prentice Hall, 1980).
  17. Collins, G. S., Melosh, H. J. & Marcus, R. Earth impact effects program: A web-based computer program for calculating the regional environmental consequences of a meteoroid impact on Earth. Meteorit Planet Sci 40, 817–840.
  18. Collins, G. S., Melosh, H. J. & Marcus, R. Earth impact effects program. https://impact.ese.ic.ac.uk/ImpactEarth/
  19. Sonia Fernandez, Evidence that a cosmic impact destroyed ancient city in the Jordan Valley. https://phys.org/news/2021-09-evidence-cosmic-impact-ancient-city.html?fbclid=IwAR0GxwZcudFrt2FYYIsQxp-pMNKtUwaHcVxp-i16HzW3dxFLJxjy_r0Ky7k
  20. Evan Gough, A meteor may have exploded in the air 3,700 years ago, obliterating communities near the Dead Sea. https://phys.org/news/2018-12-meteor-air-years-obliterating-dead.html
  21. Boslough, M. & Crawford, D. A. Low-altitude airbursts and the impact threat. Int. J. Impact Eng. 35, 1441–1448 (2008).
  22. Livia Gershon, Exploding Space Rock May Have Inspired Biblical Story of Sodom. https://www.smithsonianmag.com/smart-news/destruction-of-city-by-space-rock-may-have-inspired-biblical-story-of-sodom-180978734/
  23. Phillip J Silvia, The Civilization-Ending 3.7KYrBP Event: Archaeological Data, Sample Analyses, and Biblical Implications. https://www.hou.usra.edu/meetings/metsoc2017/pdf/6001.pdf
  24. Mózes I. könyve, Károli Gáspár fordítása. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Karoli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/mozes-i-konyve-2/1-moz-19-3BC/

A korai Mars szuperkitörései

Szerző: Rezes Dániel

A NASA Mars Reconnaissance Orbiter (MRO, Mars Felderítő Orbiter) keringőegység nagyfelbontású képeit felhasználva kutatók egy csoportja olyan 4 milliárd éves rétegzett üledékeket fedezett fel, melyekben vulkáni hamu átalakulásával keletkezett ásványok azonosíthatóak. A felfedezést a Mars északi részén elhelyezkedő Arabia Terra nevű területen tették. A becslések szerint ezeket a vulkáni anyagból álló rétegeket az eddig ismert leghevesebb, 1000 és 2000 közötti számú egyedi kitörés hozta létre egy 500 millió éves időszakban.

Az Arabia Terra elhelyezkedése a vörös bolygón, a Mars Global Surveyor űrszonda MOLA (Mars Orbiter Laser Altimeter) elnevezésű lézeres magasságmérő műszerének képén. A lila szín a legmélyebben, míg a vörös szín a legmagasabban elhelyezkedő területeket mutatja

A szakemberek az Arabia Terra területén található számos, nagy méretű pateráról (lapos, sugárirányú mintázatú, komplex kalderákkal rendelkező vulkáni kiemelkedések) feltételezték, hogy korábban hatalmas méretű robbanásos vulkáni kitöréseket (szuperkitöréseket) produkáltak. A kitörések mindegyikének jelentős hatása lehetett a bolygó klímájára az atmoszférába juttatott vízgőz, szén-dioxid és kén-dioxid miatt. A területen található kiterjedt piroklasztit takaró jelenlétét már korábban megállapították, azonban nem kötötték egyértelműen a kalderákhoz. Az újonnan megjelent tanulmányban a kutatócsoport az MRO Compact Reconnaissance Imaging Spectrometer (Kompakt Felderítő Képalkotó Spektrométer) nevű műszerét alkalmazta az Arabia Terra területén előforduló ásványok meghatározására.

A HiRISE kamera felvétele az Arabia Terra területén található egyik kiemelkedésről. Megfigyelhető a domb rétegzett vulkáni anyagból álló felépítése, tetején kemény fedőréteggel, mely megvédte az alatta található kőzeteket a lepusztulástól

A vizsgálatok eredményeként többek között olyan vulkanikus anyagokból, víz hatására keletkezett agyagásványokat azonosítottak, mint a montmorillonit, imogolit és allofán. Emellett a kutatók a vizsgált területről 3D modelleket is készítettek, melyeken megfigyelhető, hogy a kalderáktól távolodva a rétegek 1 km vastagságról 100 m vastagságra vékonyodnak ki. Az ásványtani adatokat kombinálva a kanyonok és kráterek topográfiai adataival kiderült, hogy az átalakult hamurétegek igen jól megőrződtek, így tükrözik ülepedésük egykori körülményeit. Ezeken felül a kutatók egy korábbi tanulmányból vett adatok segítségével kiszámolták, hogy mekkora számú kitörésre van szükség ahhoz, hogy az általuk felfedezett vastagságú hamuréteget létrehozza. Ez a számolás azt a meglepő eredményt hozta, hogy több ezer ilyen kitörésnek kellett megtörténnie a napjainkban megfigyelhető vastagságú képződmény kialakulásához.

Az Aleut-szigeteken található Mt. Cleveland rétegvulkánból felszálló hamufelhő

Az Arabia Terra eddig az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a Marson robbanásos kitörést produkáló tűzhányók léteztek. Vajon hogyan volt képes a Mars (0,107 földtömeg) akkora tömegű kőzetet megolvasztani, hogy szuperkitörések ezreit hozza létre egyetlen területen? A Földön a szuperkitörésekre alkalmas vulkánok a bolygó számos pontján elszórva találhatóak és más típusú tűzhányókkal is együtt léteznek. Ezzel szemben a szintén számos más vulkántípussal bíró Marson ez eltérő módon jelenik meg. Lehetséges, hogy a szupervulkánok a földtörténeti múltban a Földön is egy területen koncentrálódtak, azonban tektonikai hatásra ennek területi eloszlása megváltozott. Ezek a típusú, robbanásos kitörést produkáló vulkánok a Jupiter Io holdján is létezhettek vagy a Vénuszon is csoportosulhattak.

A Mars Arabia Terra nevű területe a tudósoknak a jövőben új ismeretekkel fog szolgálni a Naprendszerben végbemenő, eddig ismeretlen geológiai folyamatokról. A tanulmány egyik szerzője, Dr. Jacob Richardson lelkesen így nyilatkozott: „Remélem a kérdések még sok más kutatáshoz fognak vezetni.”


Források:
[1] http://www.sci-news.com/space/early-mars-volcanic-supereruptions-10075.html
[2] Whelley, P., Matiella Novak, A., Richardson, J., Bleacher, J., Mach, K., & Smith, R. N. (2021). Stratigraphic Evidence for Early Martian Explosive Volcanism in Arabia Terra. Geophysical Research Letters, 48(15), e2021GL094109.
[3] https://mars.nasa.gov/news/9039/nasa-confirms-thousands-of-massive-ancient-volcanic-eruptions-on-mars/

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – III. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitesteink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Mars (és holdjai)

A Mars az egyik leggyakrabban megjelenő bolygó a sci-fi univerzumában. Ennek legfőbb okai a vörös színe, a korai tudományos elképzelések az élet támogatására, ebből szorosan következik a terraformálás és a kolonizáció; illetve természetesen a marslakók jelenléte. A bolygóhoz kötődő műveket is szokás aszerint felosztani, hogy a marskutatásban éppen hol járunk az idővonalon.

Az első művek még 1910 előtt jelentek meg. Remek példa Camille Flammarion Uránia című regénye, melyben egy fiatal csillagász és menyasszonya egy léggömb-balesetben meghalnak, ám új testben reinkarnálódnak a Marson. Talán senkinek sem kell bemutatni H. G. Wells Világok harca című művét, mely a földönkívüli invázióról szóló művek alapregénye. Orson Wallace olyan sikeres rádiójátékban dolgozta fel, hogy abból szinte országos pánik kerekedett Amerikában – olyan élethűen adta elő ugyanis a regényt, hogy a hallgatók valódinak hitték a támadást.

Az 1910 és ’20 között egy, szintén ismert regénysorozat született Edgar Rice Burroughs tollából, melynek ember hőhőse, John Carter a Marsra kerül. A főhősről elnevezve film is készült, de nem nyerte el a rajongók tetszését, így nem is készítették el a folytatásokat.

Ebbe a ciklusba tartozik egy másik regény, Alexej Nyikolajevics Tolsztoj (nem összekeverendő Lev Nyikolajevics Tolsztojjal), Aelita című műve (ami pedig nem tévesztendő össze a szintén megbukott sci-fi filmmel, ami teljesen másról szól). Az író a szovjet érában elsőként írt sci-fi regényt egy szovjet expedícióról a Marson. A vezető mérnök beleszeret a marsi hercegnőbe, Aelitába. Természetesen a mű nem mentes a szovjet ideológiától (ezt akkor elvárták, anélkül nem is nagyon engedtek megjelenni regényeket). A mérnök egyik társa tehát mindjárt fel is szítja a kommunista forradalmat, hogy boldogságot és haladást hozzon az ősi, stagnáló civilizációnak. A könyv akkora siker lett, hogy a Szovjetunióban filmet is készítettek belőle 1924-ben.

Aelita és Losz mérnök
(Készítette: Rajnai András – https://videa.hu/videok/film-animacio/aelita-1980-magyar-sci-fi-2Thn8Jv0TwLOqhBj, filmkocka, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1624866)

Az 1930-as évekre a Mars eléréséről szóló történetek kissé elcsépeltté váltak. A hangsúly a Marsra, mint idegen tájra helyeződött át.

Bár magyarul nyilvánvaló okokból nem jelent meg, szeretnék említést tenni, hogy a Marsról már Wherner Von Braun is írt a ’40-es években. Címe: A Project Mars: A Technical Tale. A címből (és Von Braun mérnöki végzettségéből következik), hogy ez igazából egy műszaki specifikációjú mű, amely az első emberi Mars-expedícióról és a marslakókkal való találkozásról szól, de igazából a küldetés műszaki leírását tartalmazza.

Az ’50-es évek egyik leghíresebb műve talán Ray Bradburry tollából született, ez a Marsbéli krónikák. Ebben az ember elhagyja a pusztuló földet és a Marsra költözik, ahol azonban az indiánokhoz hasonló őslakosok már élnek. Tulajdonképpen az európaiak agresszív újvilági hódításait mutatja be egy sci-fibe ágyazva.

A ’60-as évek regényei közt találjuk Arthur C. Clarke A Mars titka című regényét. Ebben a főhős, Martin Gibson egy sikeres sci-fi író, akit felkérnek, hogy vegyen részt az Ares nevű utasszállító első útján, ami a Föld és a Mars között fogja a jövőben szállítani a turistákat. Megérkezve azonban egyre több furcsasággal szembesül. A telep vezetői, akik eredetileg a hírverés által minél több embernek akartak kedvet csinálni az áttelepüléshez, most titkolózni látszanak. Sem a bolygó, sem az ott élők nem egészen olyanok, amilyennek az író várta őket. Az is kiderül, hogy a bolygó nem annyira lakatlan, mint amilyennek hitték, illetve, hogy miért kellett karantén alá vonni a Mars Phobos nevű holdját…

Arthur C. Clarke: A Mars titka.
Budapest, 1957. Bibliotheca Kiadó.
Fordította: Pethő Tibor.
Lektor: Zerinváry Szilárd. 219 p.

Ebben az évtizedben jelent meg Robert A. Heinlein Angyali üdvözlet (angolul: Stranger in a strange land) című műve. Bár ez nem a Marson játszódik, főszereplője egy különös férfi, Valentine Michael Smith, az első Mars-felfedezők elárvult gyermeke a marslakóknál nevelkedik, egy expedíció hozza vissza a Földre. Bár amikor leérkezik, a húszas éveiben jár, Smith mintegy kisgyermekként, mint ismeretlen világot ismeri meg a földi életet. Szembe kell néznie azzal a nagy feladattal, hogy megtanuljon ember lenni. Sosem látott nőt, és nincs tudása az emberi kultúráról és a vallásokról sem. Smith a spiritualitásról és a szabad szerelemről vallott nézeteit terjeszti, és a Marson tanult pszichikus erőhatást gyakorolja. Idővel egyre több embert térít meg gondolkodásmódja, és messiás jellegű alakká válik, aminek igen nagy jelentőségű következményei lesznek. A műnek döntő jelentősége volt a sci-fi irodalom sorsának alakulására. Nemcsak azt érte el, hogy a sci-fik bekerültek az irodalom főáramába, hanem azt is, hogy e regény az 1960-as évek ellenkultúra mozgalma, a szabad szerelem és a semmi által nem korlátozott életmód jelképévé vált, sőt, hatására több vallási mozgalom is létrejött, amely miatt a szerző kénytelen volt visszahúzódó életet éli, ugyanis állandó látogatói akadtak, aki benne is egyfajta prófétát láttak…

Ugorjunk egy nagyot az időben és a műfajban. Általános téma, különösen az amerikai írók körében, egy Mars-kolónia, amely a Földtől való függetlenségért küzd. Ma leginkább ezt látjuk a könyvek hasábjain és leginkább a filmsorozatokban. Klasszikus példa az utóbbira a 90-es évekből a BABYLON-5 című remek sorozat.

Ugyanebben az évtizedben jött ki a Total Recall vagyis Az Emlékmás című sorozat Arnold Schwarzenegger főszereplésével, aki a Marsra utazik, hogy kiderítse a saját múltját. A bolygót egy, addigra már eltűnt idegen faj kolonizálta. A film lazán épül Philip K. Dick regényére.

Nem lehet kihagyni a korszakból Tim Burton vígjátékát, a Támad a Mars-ot, amely egy azonos nevű gyűjtőkártya-sorozat alapján készült és a marslakós-inváziós filmek feketekomédiája.

Támad a Mars!
(Forrás: http://marsattacks.warnerbros.com/img/fx/fx1.jpg, Filmkocka, https://en.wikipedia.org/w/index.php?curid=22422205)

A ’90-es évekből a 2000-es, majd a 2010-es évekbe átnyúló Futurama animációs sorozat 3000-ben játszódik. A Mars addigra terraformált, a bennszülött marslakó idegenek kénytelenek speciálisan kijelölt területeken élni, amiben ismét az amerikaiak indiánokkal való bánásmódja köszön vissza. Az egyik főszereplő, Amy Wong szülei birtokolják a bolygó felét és saját egyetemmel is rendelkeznek.

Az ezredfordulón két klasszikus film is született. Az egyik A Vörös Bolygó. A történet szerint 2055-re a Föld túlnépesedett, veszélyes mértékben csökkentek az élelmiszer-tartalékok. Az emberiség túlélésének megoldásává a Mars bolygó gyarmatosítása vált. Éppen ezért már korábban űrszondákkal oxigéntermelő algákat telepítettek oda. Egy tudósokból és szakértőkből álló expedíció indult hosszú űrutazásra a Marsra, hogy ott próbáljanak megfelelő táplálékot találni az emberiség számára. Amikor a kutatók megérkeztek a bolygóra, távol a kutatóbázistól értek talajt. Nekivágtak az óriási vörös sivatagnak, hogy megkeressék a zöld algamezőket. Az expedíciót segítette még Amee is, az amerikai hadsereg által kifejlesztett speciális robot-navigátor, ám a gépezet a leszállóegység földet érésekor megsérült, és harci üzemmódra váltott. Ezután a földi embereket is potenciális ellenségének tekintette. A korábban hűséges, termetes „kiskutya”, a meghibásodás után gyilkológépként levadászta a legénység tagjait. Az expedíció túlélői a történet végén azzal is szembesültek, hogy a kietlen és kopár Mars nem lakatlan…

A másik film A Mars Mentőakció (Mission to Mars). Röviddel az első marsmisszió megérkezése után szokatlan dolgok kezdik nyugtalanítani a csapat parancsnokát: különös rádiós interferenciák és váratlan viharok nehezítik a munkát. Amikor végre rátalálnak a bizarr jelenségek okára, a hatalmas, homokban fekvő monolitarcra, már késő: a legénység elpusztul. A Földre már csak a parancsnok kétségbeesett segélykérő hívása jut el. A halálra ítélt Mars-1 csapattól kapott talányos üzenet megérkezése után a NASA azonnal mentőakció szervezésébe kezd, hogy az expedíció – ha talál – hozza vissza a túlélőket. Az embert próbáló, hat hónapos vállalkozó legénység még nem tudja, hogy mi vár rájuk a vörös bolygón: olyasmi, amellyel életük legelképesztőbb kalandja kezdődik. Vagy végződik…

Az ezredforduló után Kim Stanley Robinson egy trilógiát is írt a Marsról, ebből érthetetlen módon csak az első kötet jelent meg magyarul, melynek címe: Vörös Mars. 2312 című regényében a Mars egy majdnem édeni, terraformált világ lett, egyfajta szuperhatalom. A Mars terraformálása már a modern kor szüleménye, még egy ilyen témájú társasjáték is készült.

Robert J. Sawyer Halál a vörös bolygón című regénye egy sci-fi noir, amely egy összetett nyomozásról szól, melynek alapja a Marson talált kövületekből indul ki. A kortárs írók közül véleményem szerint az egyik legjobb sci-fibe öltött krimi.

Stephen Baxter és Terry Pratchett Hosszú Föld sorozatának 3. része a Hosszú Mars. Ebből kiderül, hogy a Marsnak is léteznek alternatív világai. Míg sokan élettelenek és vékony légkörűek, mint az „eredeti”, mások óceánokkal, életformákkal és intelligens élettel rendelkeznek.

Az adaptációk terén talán a leghíresebb Andy Weir A marsi című regénye (Magyarul nagyon rosszul Mentőexpedíciónak fordították, az angol címe The Martian, ezt fordítottam magyarra.) Egy Mark Whatney nevű asztronauta véletlenül a Marson ragad, ahol meg kell tanulnia túlélni és valahogy életjelet adni magáról. A regényből és a filmes adaptációból (Matt Damonnal a főszerepben) mindenki megtanulhatja, hogy hogyan lehet a saját ürülékünkből és néhány palántából krumpit termeszteni a Marson…

James S. A. Corey A térség című sorozatában az író a Marsot a Földdel versenyző független nemzetként ábrázolja. Míg a Földet jóléti államnak tekintik, a Mars egy militaritarizált társadalom, amelynek célja a bolygó terraformálása. Ebben láthattuk azt is, hogy egy földi válaszcsapás keretében elpusztul a Phobosz.

A Vesta kisbolygó becsapódásos medencéinek és völgyeinek eredete és kora

Szerző: Rezes Dániel

A Georgiai Egyetem (University of Georgia) és a NASA Marshall Űrközpont (Marshall Space Flight Center) kutatóinak egy csoportja a (4) Vesta nevű kisbolygó nagy méretű völgyeit és becsapódással keletkezett medencéit vizsgálta. A kutatásban a tudósoknak sikerült meghatározni az említett képződmények relatív korát, így előremozdítva a Naprendszer második legnagyobb aszteroidájának teljesebb megértését.

A Dawn űrszonda 2011. július 24-én, ~5200 km magasságból készített képe a (4) Vesta kisbolygó felszínéről

A Vesta kisbolygót Heinrich Wilhelm Olbers német csillagász fedezte fel 1807. március 29-én. Az aszteroida nevét – az égitest pályájának kiszámolását elvégző – Carl Friedrich Gauss német matematikustól kapta, aki a szív és háztartás római istennője után nevezte el azt. A Vesta a Mars és a Jupiter pályája között található fő kisbolygóöv tömegének ~9%-át teszi ki, méretét csak az ugyanebben az övben található Ceres törpebolygó múlja felül. A kisbolygó ellipszoid alakú, méretei 578×560×458 km. A hatalmas aszteroida a többi ismert aszteroidától eltérően a Földhöz hasonlóan egy differenciált égitest, anyaga elkülönült magra, köpenyre és kéregre. A kisbolygót részleteiben a NASA Dawn űrszondája vizsgálta 2011. július 16-tól 2012. szeptember 5-ig, mielőtt továbbhaladt a Ceres irányába.

A Naprendszer kőzetekből álló égitestjei közül a Vesta kisbolygónak van az egyik legszélesebb felszíni fényességtartománya. A világos árnyalatú anyagok az aszteroida saját kőzetei lehetnek, míg a sötét árnyalatú anyagokról azt gondolják, hogy más aszteroidák becsapódások során széttöredezett és leülepedett anyagai. Ez a feltételezés azon alapul, hogy a kisbolygót az utóbbi 3,5 milliárd évben a számítások alapján nagyjából 300 olyan aszteroida-becsapódása érhette, melynél az impaktor (becsapódó test) 1 és 10 km közötti átmérővel rendelkezett. A kutatók azt feltételezik, hogy a Vesta tömegének ~1 %-át veszthette el kevesebb mint 1 milliárd évvel ezelőtt egy hatalmas becsapódás során. Ez a becsapódás hozta létre az 500 km széles Rheasilvia krátert, illetve a kisbolygóövben keringő Vesta kisbolygócsalád tagjait is ez az esemény indíthatta útjukra. A becsapódások során kilökött Vesta eredetű kőzetek közül számos elérte a Föld felszínét is, a kisbolygóról származtathatóak a HED (howardit, eukrit, diogenit) csoport meteoritjai, melyek a távérzékeléses módszerek mellett lényeges információt hordoznak az aszteroida felépítéséről és geokémiai jellegzetességeiről.

A Millbillillie nevű eukrit meteorit folyásnyomokkal tarkított olvadási kérges példánya
Forrás: Wikipedia – H. Raab; CC BY-SA 3.0

Az égitesten a kráterek mellett az egyenlítői régióban kiterjedt völgyrendszert találunk, melyek közül a legnagyobb – a Divalia Fossa – grandiózusabb, mint a Grand Canyon. Nagy kérdés ezekkel a völgyekkel kapcsolatban, hogy milyen folyamat idézte elő kialakulásukat. A két fő völgy koncentrikusan fut a két legnagyobb becsapódás során keletkezett kráterrel, a Rheasilvia és a Veneneia medencékkel. A tudomány jelenlegi állása szerint a becsapódásos medencék és a velük párosítható völgyek a becsapódások hatására egy időben keletkeztek, azonban ezt a hipotézist még senki sem bizonyította ezelőtt.

Az újonnan megjelent tanulmány szerzői a kráterszámlálásos technikát alkalmazták az említett felszínformák relatív (viszonylagos) korának meghatározásához. A módszer lényege, hogy egy adott területen található, különböző méretű kráterek száma megmutatja, hogy milyen hosszú ideje van kitéve a felszín azon része a becsapódások hatásainak. A kutatók az eredmények kiértékelése után arra a következtetésre jutottak, hogy a becsapódásos medencékben és völgyekben található, eltérő méretű kisebb kráterek száma hasonló kort és képződést feltételez. Fontos megemlíteni, hogy az adatok bizonytalansággal terheltek, így további vizsgálatok szükségesek a következtetések pontosításához.

A Dawn űrszonda 2011. augusztus 6-án készített közeli képe a (4) Vesta kisbolygó kráterekkel borított felszínéről

„A Vesta kisbolygó tanulmányozása segít megérteni a szomszédos kőzetbolygók nagyon korai napjait és azt, hogy saját bolygónk hogyan keletkezett.” – fogalmaz a tanulmány másodszerzője, Dr. Christian Klimczak.


Források:

[1] http://www.sci-news.com/space/asteroid-vestas-troughs-impact-basins-10020.html
[2] Cheng, H. C. J., Klimczak, C., & Fassett, C. I. (2021). Age relationships of large-scale troughs and impact basins on Vesta. Icarus, 366, 114512.
[3] https://solarsystem.nasa.gov/asteroids-comets-and-meteors/asteroids/4-vesta/in-depth/
[4] https://en.wikipedia.org/wiki/4_Vesta

A Neptunusz felfedezése

Szerző: Csaba György Gábor

Még az 1700-as esztendők közepén is hitték a csillagászok, hogy legalábbis a Naprendszert jól ismerik immár. Senki se gondolt rá, hogy a Naprendszerben a bolygók száma nagyobb lenne, mint mit az ókoriak ismertek már – ők úgy hitték, hét van az égen, mert a Napot s Holdat is beleszámolták (hiszen azok is elmozdulnak az állócsillagok hátterén). Naprendszerünkben a Naptól számított nyolcadik nagybolygót, a Neptunuszt 175 ével ezelőtt, 1846. szeptember 23-án fedezték föl. A felfedezés története azonban jóval korábbra nyúlik vissza.

Sir Frederick William Herschel (1738 – 1822)

William Herschel (1738 – 1822) német katonazenészből lett angol csillagász és távcsőkészítő 1779-ben nekilátott, hogy az egyik, 15,7 cm objektív-átmérőjű, saját készítésű tükrös távcsövével (csillagászul: reflektorával) alaposan végigvizsgálja az égboltot. Tervszerűen, rendszeresen nézte végig éjszakáról éjszakára az eget, számos felfedezést téve közben (sok üstököst, galaktikus és extragalaktikus „ködöket” stb. talált; e felfedezésekre most nem térhetünk ki részletesen). Húga, Caroline oly szorgalmasan segítette munkáját, hogy sok objektum esetében nem is tudjuk, melyikük fedezte föl.

A legmeglepőbb felfedezést 1781 márciusában tette, amikor is a Bika és az Ikrek csillagképek határán olyan égitestet talált, amely kis zöldes korongnak tűnt. Tudta, hogy a csillagok képe inkább pontszerű a távcsőben, és ha megnöveli a nagyítást, a kép akkor sem nő meg lényegesen. Ez az égitest azonban a nagyítással arányosan nőtt. Néhány következő éjszakán is felkereste, és megállapította, hogy elmozdul. Arra gyanakodott, hogy üstököst talált, bár az objektum nem látszott annak: kómának, csóvának nyomát sem mutatta. Néhány hónap alatt összegyűlt róla annyi megfigyelési adat, hogy meg lehetett próbálni kiszámolni az égitest pályáját. Az eredmények arra mutattak, hogy ez egy új bolygó, jóval a Szaturnuszon túl. Herschel az angol királyról „György bolygó”-nak nevezte, a csillagászok azonban némi vita után Uránusznak keresztelték el.

Világszerte sok csillagász kezdte követni az új bolygót. Hamarosan kitűnt azonban: az Uránusz nem tiszteli sem Kepler, sem Newton törvényeit. Mért pozíciói ugyanis egyre jobban eltértek attól, amit előre kiszámoltak. Sőt kiderült, hogy több csillagász már régebben is látta, bár nem ismerték fel, hogy bolygó – és e régi pozíciókat sem lehetett összeegyeztetni az aktuális számításokkal. Eleinte nem találtak magyarázatot a jelenségre; hogy milyen zavarba jöttek, annak jellemzésére álljon itt a magyar Hell Miksa (1720 – 1792) bécsi udvari csillagász egyik, 1783-ban Weiss Ferenchez (1717 – 1785), a budai csillagda igazgatójához írt levelének némileg ironikus részlete:

„…E megfontolás alapján nem látszik a mi Naprendszerünk bolygójának, hanem inkább saját fénnyel rendelkező égitest lehet, avagy egy állócsillag, melynek olyan csodás mozgása van, hogy eszerint tán közeleg már az ítélet napja, és a csillagok kezdenek lepotyogni az égről, hiszen romlott korunk igazán olyannak látszik, mint amilyet jövendöltek. Közben azonban mi folytassuk annak buzgó figyelését!”

A tanácstalanság jó fél évszázadig tartott. Akkor (1834-ben) egy angol amatőr csillagász felvetette: lehetséges, hogy van az Uránusznál is távolabb egy még ismeretlen, nagy tömegű bolygó, s annak a gravitációs hatása okozza az említett eltéréseket. Szerinte magukból az eltérésekből talán ki lehetne számítani, hol van ez az ismeretlen bolygó, és meg lehetne keresni. Bár a királyi csillagász, G. B. Airy (1801- 1892), akinek levélben leírta elképzelését, nem nagyon lelkesedett az ötletért, egyre több csillagász mégis csatlakozott hozzá. Többen is készültek, hogy elvégezzék a szükséges – meglehetősen nehéznek ígérkező – számításokat, de mindegyiküknek közbejött valamilyen akadály: haláleset, betegség stb. Így az érdemi munka egyelőre nem kezdődhetett meg.

Végre egy frissdiplomás cambridge-i diák, J. C. Adams (1819 – 1892) vette kézbe a feladatot. Elkérte a szükséges adatokat – Airy ezeket 1844-ben megküldte neki – , és 1845 szeptemberére elvégezte a számításokat. Eredményül megkapta az ismeretlen bolygó égi pozícióját. Most már csak egy csillagász kellett, aki távcsövét a megfelelő helyre irányítsa, és megkeresse a titokzatos égitestet.

Egyelőre azonban nem akadt ilyen csillagász, maga Adams pedig, nem tudni miért, nem próbálkozott. A cambridge-i csillagász professzorhoz, J. Challis-hoz (1803 – 1882) fordult eredményeivel, az pedig Airyhez. De egyikük sem kezdte meg a távcsöves keresést. Nem vették egészen komolyan a fiatal, húsz-egynéhány éves matematikust. Ő pedig, sajnos, nem szorgalmazta tovább a dolgot. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Challis-on és Airy-n kívül több angol hivatásos és amatőr csillagász tudott a dologról, és ők sem tettek semmit!)

Ugyanekkor, Adams munkájáról mit sem tudva, francia csillagászok is foglalkozni kezdtek a kérdéssel. Ott egy kissé kevésbé fiatal, 35 éves matematikus és csillagász, Urbain Jean Joseph Le Verrier (1811 – 1877) kapta meg azt a feladatot a párizsi csillagvizsgáló igazgatójától, hogy nézzen utána a dolognak, és ha csakugyan új bolygó lehet a háttérben, próbálja meg kiszámolni annak helyzetét.

Urbain Le Verrier (1811 – 1877)

Le Verrier, akit egyébként kollégái utáltak s összeférhetetlen alaknak tartottak, Adams-hez hasonlóan 1845 végére megkapta első eredményeit, majd 1846 nyarán a végleges adatokat is közölte. Meglepő módon azonban a francia kutatók sem ugrottak távcsöveikhez s nem kezdték keresni a megadott helyen a feltételezett bolygót.

Természetesen Angliában is elolvasták Le Verrier dolgozatát, s tapasztalták, hogy eredményei lényegében megegyeznek Adams eredményeivel. Most már egyszerre sürgőssé vált számukra a keresés: Airy felkérte Challist, kezdjen hozzá. Ez meg is történt, de Challis, csillagász létére, elképesztően dilettáns módon fogott hozzá. Ahelyett, hogy az adott pozíció környékére koncentrált volna, s ott keresett volna korongszerűnek látszó – és a csillagtérképen nem jelölt – objektumot, az égbolt egy széles sávját kezdte végignézni. Ez a munka igen lassan haladt, s mint utólag kiderült, közben háromszor is látta a bolygót, de nem ellenőrizte a pozícióját s nem vette észre az elmozdulását – nem ismerte fel. Airy, miután elolvasta Le Verrier dolgozatát, írt a francia csillagásznak, s ebben munkáját jelentősnek ítélte. Egy kérdést is föltett neki – amit már Adamsnak is föltett régebben – de Adamst valamiért nem említette meg sem ekkor, sem később.

Le Verrier 1846 nyarán megírta harmadik tanulmányát, amelyben az ismeretlen bolygónak már nemcsak pozícióját adta meg, hanem keringési idejét, naptól mért távolságát is megbecsülte. Mivel honfitársai sem, az angolok sem kezdték meg a távcsöves kutatást, Le Verrier elunta a pepecselést. Úgy döntött: a német csillagászok talán megbízhatóbbak; írt tehát a berlini csillagvizsgálóba J. Galle-nak (1812 – 1910), s felkérte, nézzen utána a keresett bolygónak. Galle nem sokat töprengett, hanem még aznap este, ahogy a levelet megkapta – 1846. szeptember 23-án-, a csillagda igazgatója, J. Encke (1791 – 1865) egyetértésével megkezdte a keresést. Egy fiatal diák, H. d’Arrest (1822 – 1875, később ismert csillagász lett, többek között a 6P/d’Arrest üstökös felfedezője) kíséretében kimentek a távcsőhöz. D’Arrest csillagtérképet fogott, Galle pedig a Le Verrier által megadott pozíció közelébe állította a műszert. Leolvasta és bemondta a látómezőben feltűnő csillagok koordinátáit. Rövid időn belül találtak egy égitestet, amely nem szerepelt a csillagtérképen. Ez volt a keresett új bolygó! Néhány havi disputa eredményeképpen a Neptunusz nevet kapta.

Le Verrier csak ezután tudta meg, hogy számításaival Adams megelőzte őt. Bár az angol csillagászoknak eszébe sem jutott megkérdőjelezni Le Verrier elsőségét (amihez az ő hanyagságuk juttatta a franciát), ő mégis igen zokon vette Adams munkájának hírét. Nemzetközi botrány tört ki; Airy mindent megtett, hogy a botrányt elsimítsa, kevés sikerrel. Ma már túl vagyunk ezen: Adams-t és Le Verrier-t társfelfedezőként említjük együtt. Maga a két csillagász, Le Verrier „összeférhetetlensége” ellenére, egyáltalán nem veszett össze: 1847 közepén személyesen megismerkedvén azonnal barátságot kötöttek egymással.

Ha a Nap körül keringő új égitestet, például kisbolygót fedeznek föl, három alkalommal kimért pozícióiból elvileg meghatározhatók az égitest pályájának adatai (az úgynevezett pályaelemek). De természetesen annál pontosabbak lesznek ezek, minél több, időben minél szélesebb tartományban mért koordináta áll rendelkezésre. Így volt ez a Neptunusz esetén is; mivel keringési ideje 164,88 év, a pontos pályaelemek kiszámításához célszerű volt legalább több évtized méréseit használni. Miután ezt elvégezték, kiszámolhatóvá vált, hogy a bolygót az ég melyik pontján találjuk- akár évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt vagy ezután.

Galileo Galilei (1564 – 1642)

Kiderült, hogy bár a Neptunuszt Le Verrier számításai alapján Galle látta meg, de mégsem ő volt az, aki elsőnek látta. Az első észlelő – Galilei volt! Ő ugyanis, mint tudjuk, távcsövével végigvizsgálta többek között a szabad szemmel látható összes bolygót. A Jupiter mellett felfedezte a négy legfényesebb holdat, ami igen jelentős eredmény volt. Olyannyira, hogy Galilei huzamos időn át figyelte és jegyezte – rajzolta is – a holdak helyzeteit, közben a háttércsillagokat is feltüntetve. Észrevett egy csillagot, amely mintha néhány nap alatt megváltoztatta volna a helyzetét a többi csillaghoz képest. De bár észlelte ezt, nem foglalkozott vele, annyira elfoglalta a Jupiter-holdak vizsgálata. Pedig ez a „háttércsillag”, mint a modern számítások igazolták, a Neptunusz volt; Galileinek abban a nagyon ritka szerencsében volt része, hogy távcsöve kicsiny látómezejében egyszerre két bolygó is megjelent! És mivel a Neptunusz távcső nélkül nem látható, s csillagászati célra Galilei az elsők között – ha talán nem is elsőként – használt távcsövet, előtte aligha láthatta meg valaki. De Galilei is elsiklott felette, pedig milyen nagyszerű felfedezés lett volna!

Nem csoda persze, hogy a távcsöves megfigyelések kezdete óta a Neptunusz más csillagászok teleszkópjába is beletévedt néha, mielőtt felfedezték volna. Annál furcsább, hogy gyakorlott észlelők Galileihez hasonlóan elsiklottak felette, holott ők is észrevették elmozdulását.

A Jupiter és Neptunusz 1612. december 28-án (Stellarium)

A Neptunusz felfedezésének története érdekesen mutatja, mi a különbség a tudományos csillagászat és az asztrológia áltudománya közt. Gondoljuk csak végig! Herschel felfedezéséig a csillagászok és így az asztrológusok is – mai felfogásunk szerint a Napot és a Holdat nem számítva ide, és asztrológiai felfogás szerint a Földet sem – öt bolygót ismertek, a Merkúrtól a Szaturnuszig. Ezek alapján készültek a horoszkópok, állítólag sikeresen. Kepler például, aki megélhetési kényszerből készített horoszkópokat, állítólag nagyon pontos jövendölésekre volt képes, pedig ő sem ismerte az Uránuszt meg a Neptunuszt. Mármost, ha a bolygóknak van ránk hatása, akkor az ismeretlen bolygóknak is van, és ez Kepler és a többiek horoszkópjaiban szisztematikus hibákat okozott volna. Ebből pedig ők is kikövetkeztethették volna a még ismeretlen bolygók helyzetét, felfedezhették volna a Naprendszer legkülső bolygóit (sőt azokat is, amelyeket még ma sem ismerünk, ha vannak ilyenek – ez a lehetőség még mindig adott a számukra!). Nem tették meg ezt, sőt észre sem vették vagy épp eltagadták az eltéréseket. A csillagászok annyiban hasonlóan jártak el, hogy kiszámolták a bolygópozíciókat, mint az asztrológusok a horoszkópokat. De észrevették a szisztematikus hibákat, amit a gravitáció okoz. S nem álltak meg itt, hanem megkeresték a hibák okát, és mindebből sikeresen kikövetkeztették egy sosem látott bolygó létét, majd fel is fedezték azt. Azért tudták ezt megtenni, mert egy valóban meglévő hatás (a gravitáció) törvényeinek ismerete alapján dolgoztak, s nem a bolygók nemlétező asztrológiai hatásai alapján.

A Neptunusz felfedezése után a csillagászok lelkesen kutatni kezdtek még ismeretlen külső bolygók után. Legtöbbjük a Neptunusz pályájának elemzésével, akárcsak Adams és Le Verrier, próbáltak új bolygó nyomára bukkanni, mások üstökösök vizsgálatával próbálkoztak. A legtovább Percival Lowell (1855 – 1916) és William Pickering (1858 – 1938) kísérletezett. Utóbbi többször is kiszámolta a keresett bolygó helyét, de mindannyiszor egészen más pályákat kapott – úgyhogy végül a csillagász-társadalom – teljes joggal- nem volt hajlandó foglalkozni a bolygóival. Lowell-el meg az volt a gond, hogy az olasz Schiaparelli által fölfedezett (később lényegében optikai csalódásnak bizonyult) Mars-csatornákra alapozva teljes komolysággal hirdette értelmes marslakók létezését, és ezek kutatására hívta fel a tudós társadalmat – őt ezért nem vették komolyan.

De Lowell a marslakók és az ismeretlen bolygó kutatásának kettős céljával nagy csillagvizsgálót alapított Flagstaffban. Bolygókeresésre külön fotografikus távcsövet tervezett és készíttetett, amelynek elkészülte után a kezelésére külön fiatal munkatársat vett föl. Lowell is idővel több lehetséges pozíciót adott meg az ismeretlen bolygóra; az általa már régebben megkezdett távcsöves kutatás immár jobb műszerrel folytatódott. Végül az említett fiatal kutató, Clyde Tombaugh (1906 – 1997) 1930-ban felfedezte a Plútót. E bolygócskának (ma a törpebolygók közé soroljuk) nem elegendő a tömege ahhoz, hogy a tőle eléggé távol eső óriásbolygók pályáját észrevehetően módosítsa; a felfedezés tehát valójában nem a számítások, hanem a véletlen szerencse műve volt. Maga Lowell, sajnos, már nem érte meg obszervatóriumának ezt a dicsőségét.

Ekkor még alig jutott eszébe valakinek, hogy a Plútó talán csak az egyike annak a rengeteg kis égitestnek, amelyek a naprendszer külső vidékén keringenek. Pedig így van! Ezt a régiót ma Kuiper-övnek nevezzük, és benne bizonyára sok ezer bolygócska található – közülük jelenleg nagyjából ezret ismerünk.

Sok csillagász reménykedik benne, hogy valahol a Kupier-öv táján akadhat még ismeretlen nagybolygó. Vannak erre utaló jelek, de ezek nem mondhatók nagyon meggyőzőnek. Igazán meggyőző az lenne, ha valaki, talán egy űrtávcső, felfedezné a keresett égitestet. Ha ez megtörténnék, akkor Naprendszerünk ismét egy „teljes jogú” bolygóval gazdagodnék; de ha néhány éven – vagy mondjuk egy évtizeden – belül a kutatás ellenére nem történik ilyen felfedezés, akkor nagy valószínűséggel kimondhatjuk: a Neptunuszon túl nincs ismeretlen nagybolygó.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – II. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitesteink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Föld

Saját bolygónkkal kapcsolatban természetesen rengeteg sci-fit fel lehetne sorolni. Játszódjon a múltban, a jelenben, a jövőben, egy alternatív univerzumban vagy akár több, párhuzamos földön (vagy idővonalon) egyszerre vagy egy poszt-apokaliptikus esemény után. Ha ebből indulnánk ki, sosem érnénk a végére. Röviden szeretném összefoglalni, már csak műfajilag is, hogy milyen jellemző „Földes sci-fik” vannak – természetesen a műfajok sokszor keresztezik egymást. Az adott műfajhoz pedig legalább egy, ismertebb regényt is rendelek, minimális leírással.

A modern sci-fik egyik legtágabb témája az idegen invázió. Könyvek terén leginkább a Világok harca, filmekből pedig természetesen a Függetlenség napja tartozik ide.

Forrás: Wikipedia

Apokaliptikus jellegű, ahol az apokalipszist csillagászati esemény – általában egy aszteroida becsapódása – okozza, természetesen az Armageddon helyett a Deep Impact című film Elijah Wood főszereplésével. Könyvek közül pedig Ben H. Winters Utolsó nyomozó-trilógiája, ami nem kifejezetten sci-fi. Egy Henry nevű rendőr utolsó heteit mutatja be, aki nemcsak jó ember, hanem jó nyomozó is próbál maradni egy apokalipszis-közeli világban. Hamarosan filmsorozat is készül a történetből!

Technológiához kötődően beszélhetünk annak kudarcáról vagy megsemmisüléséről. Ilyen volt például Johnny Depp utolsó jó filmje, a Transcendens. De ebben megjelent a technológiai szingularitás is, viszont, ha ide vonatkozó művet akarunk említeni, akkor az természetesen a Mátrix- illetve a Terminátor-filmek.

Posztapokaliptikus történeteken belül az egyik gyakori elem a fosszilis anyagok hiánya. Ez jelenik meg a Mad Max-filmekben vagy a Fallout videojátékban. Másik gyakori elem az atomháború utáni Föld. Erre a régebbi filmekből jó példa A fiú és a kutyája, illetve a Dredd bíró, a Majmok bolygója és az Éli könyve, melynek mozgatórugója egy Braille-írással írt Biblia. De ez az alapja Hayao Myazaki mangájának is, ami a Nausikaa, a szél harcosa. Könyvekből pedig a tragikus sorsú Walter M. Miller Jr. önvallomása, a Hozsanna néked, Leibowitz, illetve Cormac McCarthy: Az út című regénye, melyből film is készült Viggo Mortensen főszereplésével.

A vírusos (lassan valósággá váló) sci-fi alapja Mary Shelly Az utolsó ember duológiája, melyben pestis pusztítja el az emberiséget. Filmben pedig alapműnek A 12 majom. Ezeken belül külön kezeljük a zombis filmeket, de az inkább a soft horror kategóriát súrolja.

Disztópiákban általában a túlnépesedés az egyik fő probléma, ez jelenik meg Harry Harrison Make room! („Csinálj helyet!”) című művében. Nem ismerős? De ha azt mondom, hogy Zöld szója? A film ugyanis lazán, de ezen a regényen alapul! Más disztópiákban valamilyen központi, gazdag, általában városban élő hatalom irányítja a lakosság többi részét. Young adult vonatkozásban ilyen az Éhezők viadala, a sajnos filmekben befejezetlen maradt Beavatott, Scott Westerfeld Csúfok-trilógiája, magyar vonatkozásban pedig R. J. Hendon Korcsok című műve és folytatásai. De ide sorolható még Jasper Fford: Monokróm című műve, amelyben az emberiség elvesztette komplex színlátását, ezért aszerint osztják őket hatalmi kasztokra, hogy ki milyen színt lát.

Végül jellemző még a párhuzamos univerzumok és/vagy idősíkok témája. Ezekben általában az általunk ismert Föld alkotja a láncolat középpontját s a főhős is onnan származik. Párhuzamos univerzum témájú Stephen Baxter és az alkotás közben sajnos elhunyt Terry Pratchett Hosszú-föld-trilógiája. Young adult kategóriában Neil Gaimen és Michael Reaves Köztesvilág-trilógiája. Párhuzamos idősíkokban játszódik pedig Tom Sweterlitsch Letűnt világok című fordulatos hard-sci-fije.

Vannak olyan regények is azonban, ahol a cselekmény nem a Földön játszódik, az emberiség anyabolygója mégis jelentős szerepet kap a történetben: általában azért, mert a főszereplők azt keresik vagy oda lyukadnak ki. A legjelentősebb ebben a műfajban Isaac Asimov Az Alapítvány pereme című regénye. Ebben két szereplő száműzetésében a Föld után kutat. Utazásuk során információhoz jutnak egy bizonyos „Gaia” nevezetű bolygóról, melyet évszázadok óta titokzatosság és homály fed. Egyikük – abban a meggyőződésben, hogy a Gaia azonos a Földdel és a Második Alapítvánnyal is – arrafelé veszi az útját. A Gaiához érve kiderül, hogy az tulajdonképpen egy entitás, egy bolygólény vagy szuperorganizmus. Az itt élő lények – az emberek is – ennek részét képezik, de emellett önálló tudattal is bírnak. A Gaia találkozót hozott létre a két Alapítvány között, hogy a Galaxis jövőjéről határozzanak. Ez egy, galaxis-méretű szuperorganizmus, a Gaia továbbfejlődött változata, a Galaxia lesz. Az egyik szereplő azonban nem hiszi, hogy a Gaia lenne a Föld és tovább folytatja a keresést.

Ennek történetét meséli el a folytatás, az Alapítvány és Föld. Ebben először arra jönnek rá, hogy a Föld radioaktívvá vált. Az információt a szomszédos csillagrendszer egyik bolygójáról az Alfáról szerzik, ahol egy földi telep van, de az ott élők nem akarják elárulni anyabolygójuk pontos koordinátáit. Ezután végül elindulnak a Földre, de odaérve rájönnek, hogy az már valóban csak egy radioaktív, halott égitest. Így végül a Holdon szállnak le…

Hold

Ezzel el is érkeztünk égi kísérőnkhöz, mely, mint olyan, a legrégebb óta foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Már maga Johannes Kepler is írt egy sci-fi szerű regényt, melynek címe Az álom, melyben a főhőst levegődémonok repítik el a Holdra. A mű valójában egy regénynek álcázott értekezés Kepler csillagászati felfedezéseiről, a cselekmény végén kiderül, hogy – amint a cím sugallja – pusztán egy álomról volt szó.

Utazás a Holdra! Ne keverjük össze Verne klasszikusával, ezt Cyrano de Bergerac írta. A mű a science fiction és az utópisztikus irodalom egyik előfutára, mely természetesen a holdutazásról szól, ahová tűzijáték segítségével jutnak el.

Ugyanezt a hullámot lovagolja meg Jules Verne Utazás a Holdba című regénye. Egy amerikai baráti kör, a baltimore-i Gun Club már kreatívabbak és egy gigantikus ágyúval akarnak lövedéket juttatni a Holdra. Ennek belsejében egy nemzetközi társaság utazik. Végül a célzást ugyan elvétik és az ágyúgolyó csak megkerüli a Holdat, de a történet hősei legalább sikeres űrutazást tesznek.

H. G. Wells Emberek a holdban című regénye is hasonlóan a holdutazásról szól.

Végül e két mű alapján készült el a világ legkorábbi sci-fije, az Utazás a Holdba 1902-ben. A filmet Georges Méliés írta és rendezte. Érdekessége, hogy készítése során az elsők között alkalmaztak animációs technikákat és speciális effektusokat, így egyben az első animációs filmnek is tekinthető. A Holdon Szelenitnek nevezett rovarszerű élőlények élnek, melyekkel az űrhajósok konfliktusba is kerülnek.

Sok tudósnak szokása sci-fit írni, Kepler után itt van mindjárt Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, a rakétatudományok atyja is írt sci-fit égi kísérőnkről, melynek címe Séta a Holdon. Ebben két fiatalember váratlanul a Holdon találja magát, ahol meglepő helyzetekkel kell megbirkózniuk. Kepler művéhez hasonlóan végül itt is csak egy hagymázas álomról volt, de mégis hozzájárult az űrhajózás megvalósításához és népszerűsítéséhez.

Elérkeztünk az egyik legnagyobb klasszikushoz! Arthur c. Clarke2001: Űrodüsszeia című regénye ugyan nem égi kísérőnkről szól, de a négy szakaszra osztható történet második szakasza, a monolit megtalálása körüli események a Holdon játszódnak.

Forrás: Wikipedia

Szintén az ő tollából született a Holdrengés című sci-fi, melyben azt a hősies küzdelmet láthatjuk, melyet a jövő technikája és tudománya vív egy elsüllyedt holdbusz utasainak megmentéséért. Maga a rengés a Hold porának különös támadása. Az égitest ugyanis nem teljesen halott, valamennyi belső hője maradt még, ami a kőzetekből gázokat termel, melyek kitörnek.

Másik regénye, a Földfény a Föld és a Holdon letelepedett kolónia közti politikai harcot mutatja be egy kémtörténet keretében. Az anyabolygó Bertram Sadler titkos ügynököt azzal a feladattal küldi a Platón kráterben épült obszervatóriumba, hogy tudja meg, ki szivárogtat ki az ellenségnek bizalmas információkat. Sadler nem szívesen vállalja el a küldetést, hiszen reménytelennek érez minden erőfeszítést a háború megakadályozására. Titkos fegyverek, új technológiák és űrhajóflották feszülnek egymásnak égi kísérőnk körül, és minden azon múlik, egy egyszerű ember összeroppan-e a vállát nyomó felelősség iszonyú súlya alatt.

Robert a. Heinlein A Hold börtönében című regénye a történelmet veszi alapul, méghozzá Ausztráliáét. A Hold tulajdonképpen olyan telepes bolygó, ahol bűnözők, de leginkább azok leszármazottjai élnek, akik azonban szeretnének politikailag elszabadulni a Földtől. A főszereplő szemén keresztül megismerhetünk egy nagyon érdekes, hierarchikus családmodellt, mely több férfiből és kevesebb feleségből áll, illetve megtudhatjuk, ha valakiért nem kezeskedik senki, azt kegyetlenül kizsilipelik a vákuumba.

A regények közül (a teljesség igénye nélkül) ide vonatkozik még Andy Weir: Artemis című regénye. A történet a Hold első és egyetlen városában, Artemisen játszódik, ahol az élet az egyszerű emberek számára, mint amilyen a főhős is, elég kemény, éppen ezért hordári munkája mellett vállalja ártalmatlan, mégis illegális dolgok becsempészését. Így kerül egy, a város feletti hatalom átvételét célzó összeesküvésbe, melyet valahogy túl kell élnie…

A könyvek világából csapjunk át a filmekébe. A Hold című sci-fiben egy Sam nevű férfi hároméves küldetésének végéhez közelít, így visszatérhet feleségéhez és kislányához – akikkel nincs élő kapcsolata a kommunikáció hiánya miatt. Sam a Hold túloldalán felügyeli a Hélium-3 kitermelését egy cégnek. Egy baleset után azonban ördögi titokra bukkan, amikor saját magába botlik. A cég sosem küldött új alkalmazottakat, hanem őt klónozta és élesztette fel. A felesége meghalt, a lánya csaknem felnőtt. A két klón összefog, hogy az egészségesebb becsaphassa a rendszert és hazamehessen (annak ellenére, hogy az igazi szem a Földön él), a történet elején megismert klón pedig meghal.

Ha már Hélium-3, akkor mindenképpen szót kell ejtenünk egy kétrészes agymenésről, ami tipikusan az „olyan szörnyű, hogy az már jó” kategóriába tartozik. Ez nem más, mint az Iron Sky I. A cselekmény egy létező összeesküvés-elméletből származik, miszerint a náciknak olyan fejlett volt a technológiájuk, hogy miután a Harmadik Birodalom megbukott, a Holdon rejtőztek el. Őket fedezi fel két amerikai űrhajós, az egyiket lelövik, a másikat elfogják. A filmet nem a politikai korrektség nevében készítették, az elfogott amerikai ugyanis fekete, ők pedig “náciasítják”, vagyis fehérré és kék szeművé teszik. A Hélium-3-ért folyó harcban végül a Föld megsemmisíti önmagát. A holdi kolónia – javarészt csak gyerekek, az újra eredeti formáját visszakapó amerikai űrhajós és szerelme, egy ex-náci tanárnő maradt csak meg. Folytatása következik!

A filmek után utazzunk a sorozatok világába. Ezek egyik eleme az Alfa Holdbázis. Az alaptörténet szerint a Hold túloldalán tárolt nukleáris hulladék felrobban, kilökve keringési pályájáról a Holdat, amely hosszú csillagközi vándorlásba kezd, a rajta lévő, Alfa nevű bázis, egy tudományos kutatóállomás 311 lakójával együtt. Nem sokkal a Naprendszerünk elhagyása után a Hold áthalad egy fekete lyukon, majd óriási “űrhurkokon”, ami még messzebbre taszítja az űrben. Útjuk során az alfaiak számos idegen civilizációval, disztopikus társadalommal találkoznak és olyan jelenségekkel, amilyenekkel az emberiség még soha. Közben kiderül, hogy a Hold utazását egy rejtélyes ismeretlen erő befolyásolja, vagy akár az is indította el, és ez valamilyen sorsszerű cél felé irányítja.

Ezt követi a For All Mankind, amely egy alternatív történelmi sorozat. Az alapfelütése, hogy az űrversenyt a szovjetek nyerik, ezért Amerika is igyekszik behozni a lemaradását, többek közt női űrhajósokkal. Az eddig megjelent két évad egyrészt magát a holdutazást, másrészt a holdbázisok létrejöttét és életét mutatja be. Mivel alternatív történelemről van szó, valós személyekkel machinál, de szakmai és/vagy családi életük általában sokkal tragikusabb, mint amilyen valójában volt, ezért a sorozat egyes epizódjai alaposan földhöz vágják a nézőt…

A Jupiter Nagy Vörös Foltja és, ami mögötte van

Szerző: Balázs Gábor

Sokan láthattunk képeket, vagy akár szabad szemmel távcsövön keresztül meg is csodálhattuk a Jupiter elbűvölő felhősávjait és fodrozódásait, de ezek között akad egy hatalmas ovális, vöröses színű folt. Ez az impozáns néven Nagy Vörös Foltként (angolul Great Red Spot, rövidítve GRS) emlegetett képződmény, ami az érdeklődőkben és műkedvelőkben kérdések egész sorát veti fel.

A Jupiter, mint ismeretes, a Naprendszer legnagyobb bolygója, fő tömegét gázok alkotják. Légkörének nagy részét (nagyjából 90%-át) hidrogén alkotja, emellett hélium, ammónia és metán található benne. Atmoszférájának páratlanságát a jól elválasztható, kontrasztos sávjai adják. Az ilyen módon való elkülönülés oka, hogy sávonként eltérő szélsebesség uralkodik. A különböző sávok mindegyikének van valami megnevezése. Esetünkben azért fontos, hogy el tudjuk helyezni a foltot egy elképzelt lapult korongon. A Nagy Vörös Folt középpontja, vagy meteorológia kifejezéssel élve „szeme” a Jupiter déli 22. hosszúsági körén található, ami a bolygó déli trópusi zónája (South Tropical Zone).

A Jupiter felhősávjai és elnevezésük. A kép a déli pólussal felfelé ábrázolja a bolygót. Forrás: http://astro.u-szeged.hu/oktatas/csillagaszat/6_Naprendszer/010305Jupiter/jupiter_zonak2.jpg

De az eltérő szélsebességek nem csak sávokra osztják a vastag légkört, hanem a sávok határvonalainál, ahol ez a kettő eltérő sebesség találkozik, örvénylő mozgást létrehozva ciklonok képződnek. Innen eredeztethető a Nagy Vörös Folt is. Meteorológiai vonatkozásait figyelembe véve egy hatalmas anticiklon, ám a földi anticiklonok néhány hetes létezésével ellentétben ez a folt nem egy éppen felbukkanó és rövid ideig látszódó jelenség. A nevében jelentkező nagy jelző sem véletlen. A folt méreteit tekintve a bolygónk kényelmesen elférne a ~20 000 km hosszú és ~14 000 km széles anticiklonban. Érdekességkép elmondható (noha távcsőben nem látszik), hogy a foltot térben nézve kiemelkedik környezetéből, mintegy 8 kilométerrel.

A foltról az első feljegyzés 2021-hez viszonyítva 357 éve, 1664-ben íródott. Hogy a folt korai tudományos jelentőségére is rávilágítsak: rá egy évre, 1665-ben Cassini fotografikus eszközök hiányában papírra vetette az általa távcsőben látott képet, mely rajzok segítségével megállapította az óriásbolygó forgási periódusát. Ennek kapcsán rövid kitérő, hogy a Naprendszer bolygói közül a Jupiternek van a leggyorsabb forgásideje, az egyenlítői résznél 9 óra 50 perc. Adott a kérdés, hogy a nem egyenlítő környéki régiókkal mi a helyzet? A bolygó ún. differenciális rotációval rendelkezik, ami röviden annyit jelent, hogy különböző szélességi körök között más lesz az egy fordulat megtételéhez szükséges idő. A Jupiter esetében az egyenlítő felé haladva lassul.

A Jupiter Várady Ferenc felvételén. A bolygó bal oldalán a Nagy Vörös Folttal.

A Nagy Vörös Folt anticiklon révén hasonlóan működik, mint amiket a Földön láthatunk, tapasztalunk. Az anticiklon, mint jelenség, egy magas nyomású központi területtel rendelkező légörvény. Ciklon révén saját forgása van, ami a Coriolis-erő (a bolygó forgásából eredő kitérítő erő) hatására és a déli félgömbön való elhelyezkedésével párosulva az óramutató járásával ellentétes irányba forog, egy teljes fordulatot pedig 6 nap alatt tesz meg. A bolygónkon jelentkező ciklonokhoz hasonlóan a középső részén relatíve alacsonyabb szélsebesség uralkodik, de a folt szélein a szélsebesség a 400 km/h-tól akár a 680km/h-s sebességet is elérheti. Összehasonlításképp a földi trópusi ciklonok 240-360 km/h közötti sebességgel fújhatnak. Hosszú életét az adhatja, hogy míg a földi hurrikánok a szárazföld fölé érve vesztenek erejükből, a Jupiter gázóriásként nem rendelkezik szilárd felszínnel, ami elvehetné ezeknek az óriási viharoknak az erejét. Megjegyzendő, hogy oly nagy erősségű, hogy a környezetébe kerülő kisebb ciklonokat képes elnyelni, amire már volt több példa is. Egyes feltételezések szerint az elnyelt kisebb viharok energiája is hozzájárul a folt hosszútávú fennállásához.

A Nagy Vörös Folt éppen elnyel egy kisebb vihart (LRS). Forrás: http://astro.u-szeged.hu/oktatas/csillagaszat/6_Naprendszer/010305Jupiter/jupiter-kis-voros-folt-vege-2.jpg

Gyakran előkerülő kérdés, hogy miért vörös színű? Hogy vörös színét minek köszönheti, nem tisztázott. Legközelebb a válaszhoz a foszfor és vegyületei állnak, melyek a magaslégköri fotokémiai kölcsönhatások és a villámkisülések hatására jönnek létre. De a színének kérdésén túl akad egy másik, igen fontos dilemma, hogy eltűnhet-e? A válasz egyértelműen igen. Hogy mikor? Ez egyelőre egy nyitott kérdés, minden esetre a Nagy Vörös Folt nem a közeljövőben fog szétoszlani, folyamatosan nyeri vissza az elvesztett energiáit kisebb viharok és ciklonok elnyelésével, továbbá a függőleges áramlásoknak köszönhetően, melyek akkor is fennállnak, ha az előbb említett kisebb ciklonok nem lennének. Az áramlások termikus úton adnak energiát az örvénynek, a légkör magasabb rétegeiből forró, az alacsonyabb rétegekből hideg gázt keringtetve. Az előbbiek elősegítik a Nagy Vörös Folt hosszútávú jelenlétét, ennek ellenére a folt láthatóan zsugorodik. Ahogy a cikk elején tárgyaltuk az anticiklonokat, kitértünk rá, hogy a földi anticiklonok élettartama több hét is lehet. Noha erre a Jupiter Nagy Vörös Foltjának majd’ 360 éves létéből adódóan nem alapozhatunk, de egyszer ez a vihar is elcsendesül. Annyi biztos – pontosan az előbb felsorolt tényezők miatt- , hogy nem holnap lesz a vihar vége, de az egyértelműen látszik a több évtizedes felvételeken, hogy mérete csökken. Az első rajzokon ~40000 km szélesnek és ~14000 km hosszúnak mondható, ami az utóbbi években ~20 000 km hosszúra és ~14 000 km szélesre módosult. Zsugorodásával együtt az alakja is a kezdeti hosszú, elnyúlt ellipszishez képest a kör felé kezdett változni.

A Nagy Vörös Folt méretének és alakjának változása. Forrás: https://img2.pngio.com/137-years-of-observing-jupiters-great-red-spot-jupiter-great-great-red-spot-png-1171_752.png?fbclid=IwAR0EvciPDEvOdwhbyan0gFsIR9S2v9mkWd0KzsulqOckVfsQZfs-gjVaUdE

Aki eddig nem látta, de szeretné a saját szemével megcsodálni mind a bolygót, mind a foltját, már egy belépő szintű, legalább 8 cm átmérőjű, nagy nagyításra (~80x<) képes távcsővel megteheti. Ehhez a távcsövön kívül annyi szükséges, hogy a bolygó a horizont felett legyen, és a Nagy Vörös Folt is felénk nézzen. Ennek meghatározására segítségül hívhatunk számítógépes planetárium-programokat, de aki inkább egy szabadidős program keretein belül venné szemügyre a planétát, a vírushelyzet elmúltával keresse fel valamelyik közeli csillagvizsgálót, egy helyi csillagászati egyesületet, vagy az MCSE egyik helyi csoportját.

Források:

Gábris-Marik-Szabó Csillagászati földrajz
http://astro.u-szeged.hu/oktatas/csillagaszat/6_Naprendszer/010305Jupiter/Jupiter.html
https://www.britannica.com/place/Great-Red-Spot
https://www.csillagaszat.hu/hirek/ne-temessuk-meg-a-jupiter-nagy-voros-foltjat/?fbclid=IwAR03jvCgB77YoymS2pSuk4SBxg8eEQZdW9l40ZHOIqS3M3cslQMzocYBWrU