Könyvismertető – Guido Tonelli: Genezis

Szerző: Rezsabek Nándor

A tapasztalat azt mondatja velem, hogy a kozmosz nagyléptékű változásai iránt más természettudományokat képviselő kutatók, valamint a rokon szakterületeket ismeretterjesztőként művelők egy-egy meghatározott életszakaszban intenzíven érdeklődnek. Erre vonatkozó esetleges résztanulmányaikon túl ennek során szednek fel annyi ismeretanyagot, amely elégséges későbbi általános tájékozottságukhoz. Magam sem voltam másként, így vált egy időben életem szerves részéve a Weinberg-féle „Az első három perc” és a Davies-jegyezte „Az utolsó három perc” univerzuma. Azaz a világegyetem keletkezése, (mint azóta kiderült) gyorsuló tágulása, majd leendő végzetének minden kiábrándító forgatókönyve.

A világegyetem egészének múltját és jövőjét megfejteni kívánó kozmológiai érdeklődésemet ugyan a hátam mögött hagytam (fogalmazzunk inkább úgy, most kissé háttérbe szorult), de tudományos újságíróként megmaradt az új kutatási eredmények iránti érzékenység, illetve a környezet- és földtudományokkal összefüggő szakmai-felsőoktatási tevékenységem közepette is el kell ismernem, ez a természettudományok talán legizgalmasabb területe. A Big Bang előtti elképzelhetetlen miniatürizáltság, a Nagy Bumm fékevesztett energiái, a világegyetem emberi aggyal felfoghatatlan méreteinek szinte misztikumba hajló, ugyanakkor színtiszta fizikája.

Ezen korábbi emlékek, továbbá a témához fűződő mai generális megközelítésem miatt is jó volt kézbe venni Guido Tonelli „Genezis, A világegyetem születése hét napban elbeszélve” című kötetét. A frissen megjelentetett magyar változatot a Corvina Kiadó (https://www.corvinakiado.hu/; https://www.facebook.com/corvinakiado) gondozásában helyezhetjük könyvespolcunkra. A témaválasztáshoz méltó a masszív kötésű, sötétkék keményborító. A szupernóvarobbanáskor keletkező ezüst színeivel nyomott védőborító pedig egyszerűen pazar, élmény forgatni a kötetet. A letisztult és beszédes grafikát pedig önkéntelenül és hosszasan nézegeti az ember, az másodperceken belül saját emlékeket idéz, elvonatkoztat és gondolatokat szül. A belbecs maga 223 számozott oldalon át sorjázik. Ennek főbb vonatkozásai előtt a szerzőről is egy mondat: a részecskefizikában utazó olasz Guido Tonelli (1950-) a Pisai Egyetem professzora, a CERN kutatója, a Higgs-bozonnal kapcsolatos felfedezések egyik motorja. Az eredeti mű 2019-ben Milánóban látott napvilágot, jelen fordítás a 2020-as „Genesi, Il grande racconto delli origini” című kiadás alapján készült, és témaválasztása, valamint elismerésre méltó minősége miatt válhatott hazájában pillanatok alatt bestsellerré. Balázs István fordítása gördülékeny, és bár szakmai tekintetben vannak kevésbé pontos megoldásai, ezek összességében a témában jártasak számára sem teszik kibírhatatlanná az olvasást.

Tartalmában a kötet a minőségi kozmológiai ismeretterjesztő kategória. Nem túlzás azt állítani, hogy az említett nagy elődök, de még Hawking szintjén is értelmezhető. Ennek megfelelően nem képletgyűjtemény, és nem száraz népszerűsítővé transzferált szakkönyv. Bibliai utalással „hét napban” feltárja a teljes univerzum keletkezesét és múltját, bemutatja galaxisokkal és fekete lyukakkal tarkított izgalmas jelenét, vizionálja jövőjét. Mindeközben létünkre és ittlétünkre is közvetve-közvetlen magyarázatokkal szolgál. Az elemi részecskék világa szorosan kapcsolódik a témaválasztáshoz, és mivel a szerző részecskefizikával foglalkozik, az erre vonatkozó ismeretek átadásánál sziporkázik leginkább. Számomra pedig árvalányhaj a cserkészkalapon, hogy külön planetológiai fejezete is van a műnek. Ebben szó esik a Naprendszer kozmogóniájáról, felépítéséről, de még a Holdat létrehozó Theia előbolygó Földbe történt becsapódásáról is. A fizika és csillagászat mellett a szerző széles látóköre a számtalan más tudományágra és kulturális szálra való mondatfűzéssel egyértelmű. Ennek maga a nagyérdemű közönség a nyertese, hiszen így lett valóban olvasmányos a kötet. Ha érdeklődünk tehát a kozmológia, azon keresztül létünk nagy kérdései iránt, keressük bátran a könyvesboltokban vagy online rendeléssel a Corvina Kiadótól Guido Tonelli „Genezis” című munkáját.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – VI. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Pluto és holdjai, üstökösök, mély-ég objektumok, csillagok, exobolygók…

Miután végigmentünk a Naprendszer bolygóin és az aszteroida-övezeten, még rengeteg égitest és objektum van, melyek azért szerepet játszanak egy-egy műben.

Kezdjük először a Neptunuszon túli objektumokkal. A múltban e terület tudományos-fantasztikus környezetként való felhasználását a Plutóra korlátozták, tekintettel annak viszonylag korai felfedezésére. Ebből az időből azonban nem találunk magyar vonatkozásokat.

A Pluto leginkább viszont a modern kori animációs sorozatokban tűnik fel. A Futurama-ban például pingvinek élőhelyeként emlegetik. A Rick and Morty című sorozatban már nagyobb szerepet kap: Jerry szerint a Pluto ugyanis még mindig bolygó (holott 2006-ban törpebolygóvá minősítették). E kijelentés hatására a plutóiak az égitestre viszik őt és Mortyt, ahol hősként és hírességként kezelik őket. Sőt, el kell hitetniük a polgárokkal, hogy a Pluto még mindig bolygó, hogy így tovább bányásszák a magjából a plutóniumot.

Még a Naprendszeren belül maradva beszéljünk kicsit az üstökösökről. Ezek mindig nagy hatást gyakoroltak az emberekre, rengeteg mítosz vagy éppen vallási csoport, szekta kapcsolódik hozzájuk. Jules Verne: Hector Servadac című regényében kiderül, hogy a Föld néhány jelentéktelen darabját a Gallia fantázianevű üstökös vonzotta magához, s szereplőinknek tulajdonképpen e darabokon kell túlélniük, illetve megtervezni visszatérésüket a Földre. Arthur C. Clarke 2061 Űrodisszeia folytatásregényében ugyan csupán mellékesen látogatják meg a Halley-üstököst, a regény azonban azért kapta e címet, mert az üstökös valóban ekkor fog visszatérni.

Ezek után térjünk át a mély-ég objektumokra. Közülük talán az egyik leglátványosabbak a galaxisok. Ezekből a közelsége és szabad szemmel való láthatósága miatt a legnépszerűbb az Andromeda-köd. Talán kevesen tudják, de A Galaxis Őrzői című Marvel-filmek itt (és nem a saját galaxisunkban) játszódnak.

Egy másik, kevésbé ismert társa a Pegazus-galaxis. A science-fiction világában itt játszódik a Csillagkapu: Atlantis című sorozat. A Nagy Magellán-felhő ugyan a déli égbolton látszódik, de mivel igen látványos szabad szemes objektum, előszeretettel jelenik meg sci-fikben. A Marslakó A Mostohám sci-fi vigjáték címadó szereplője nem a Marsról, hanem éppen e felhőből érkezett a Földre, hogy azt elpusztítsa. A Marvel-univerzumban ez ad otthon a Kree Birodalomnak, akikkel például a Marvel Kapitányban találkozhatunk.

Folytassuk a csillagködökkel: ezeket általában sci-fi filmek és sorozatok egyes jeleneteinek hátterében láthatjuk, egyszerűen azért, mert jól mutatnak például a parancsnoki hídról… A Lófej-köd azonban helyszínként is szolgál Isaac Asimov Csillagok, akár a por című regényében, ahol egy fiktív bolygót találnak a köd belsejében. Ugyanide lyukadnak ki Douglas Adams: a Galaxis útikalauz stopposoknak regénysorozatában.

A mély-ég objektumok után vizsgáljuk meg a csillagokat, illetve az azok körül keringő égitesteket és -rendszereket, vagyis az exobolygókat. Amikor a Naprendszer bolygóinak elszállt a varázsa, a sci-fi szerzők hamar más csillagok felé fordították a figyelmüket. Igazából ez már a 20. század elején megjelent, de igazán akkor vált népszerűvé, mire feltérképeztük a Naprendszert és rájöttünk, hogy (rajtunk kívül) nem található benne intelligens élet…

Az első említésre méltó csillag az Ophiuci-36. Ez egy hármas csillagrendszer 19,5 fényévnyire innen a Kígyótartó (Ophiocus) csillagképben. Frank Herbert Dűne-sorozatában e létező csillag körül kering az általa kitalált, fiktív bolygó, a Giedi Prime, amely a Harkonnenek hazája. A következő csillag az Eridani-40, amely szintén egy hármas csillagrendszer az Eridanus csillagképben. Talán a legepikusabb kitalált bolygó kering körülötte, ami pedig nem más, mint a Star Trek univerzumából a Vulcan, Spock otthona. Emellett az Andy Weir tollából nemrég megjelent Hail Mary küldetésben is található körülötte egy Erid fantázianevű bolygó, melyen egy pókszerű idegen faj él. A fantáziabolygó kialakulásához és a rajta megjelenő élethez az író az itt 2018-ban felfedezett szuperföldet, az Eridani-40Ab-t vette alapul.

A következő az Alfa Centauri. Mivel ez az egyik legközelebbi és ezért legfényesebb csillag, gyorsan megragadja a sci-fi szerzők fantáziáját. James Cameron AVATAR című filmjében e csillag körül kering a Polyphemus nevű fiktív gázóriás, melynek van egy szintén kitalált holdja, a Pandora, melyen a cselekmény játszódik.

Stanislaw Lem A Magellán-felhő című regényében a Gaia nevű hajó fedélzetén emberek egy kis csoportja hagyja el a Földet az Alpha Centauri rendszer felé. Majdnem nyolc év utazás után szerves életre utaló jeleket találnak a rendszer egy másik csillaga, a Proxima Centauri körül keringő bolygón. Ez az élet valószínűleg a Centauri rendszer másik bolygójáról származik, a mű végére pedig ki is derül, hogy az Alpha Centauri körül keringő egyik bolygót fejlett civilizáció lakja.

Isaac Asimov Alapítvány és Föld című művében a csillag körül egy óceánnal borított világ, az Alpha kering. Az emberiség utolsó túlélői az itt található, Jamaica-méretű szigeten élnek látszólagos egyszerűségben, a polinéz kultúrákhoz hasonlóan. Az Altair csillag a nagy nyári háromszög része, a Sas csillagkép alfája. Ennek egyik fiktív planétáján, az Altair IV-en játszódik a ma már klasszikussá vált Tiltott Bolygó című sci-fi film. Emellett Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című sorozatában az egész galaxisban az ebben a rendszerben gyártott úgynevezett Altair-dollár az általános fizetőeszköz.

Másik, hasonlóan nagy népszerűségnek örvendő csillag Betelgeuse az Orion-csillagképben. Vörös óriás állapota miatt elképzelhető, hogy szupernóvává válik. Ez történik Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlen című regényének végén. Pierre Boulle A majmok bolygója című regényében az ominózus bolygó e csillag körül kering. A Canopus a déli égbolt legfényesebb csillaga a Hajótat (Carina) csillagképben. Ennek harmadik bolygója egy másik klasszikus helyszín, Frank Herbert Dűnéje, az Arrakis.

A Sárkány csillagképben található Chi Draconis körül kering egy, a sci-fi univerzumában szintén közismert fiktív bolygó, a Chi Draconis VII. Ha így nem ismerős, akkor talán a lakóiról, akik Mimbarnak nevezték el. Ők a BABYLON-5 című sorozat egyik fő idegen faja. A Delta Pavonis a déli Páva csillagkép negyedik legfényesebb csillaga. Frank Herbert Dűne-univerzumában e csillag körül kering az Atreides-ház szülőbolygója, az óceánokkal borított Caladan. Az Epszilon Eridani a déli féltekén lévő Eridanus csillagképben található. A már sokszor emlegetett BABYLON-5 nevű állomás e csillag egyik fiktív bolygója, az Epszilon III és holdja körül kering. A Perszeusz csillagkép Omicron Persei nevű csillaga körül kering a Futurama sorozatban az Omicron Persei 8. Itt élnek az omikroniak, akiknek uralkodója rajong a 20. századi sorozatokért és többször borsot tör főhőseink orra alá.

A Tau Ceti a Cet csillagképben található, a mi napunkhoz hasonló, bár kissé melegebb, aktívabb csillag. Éppen ezért elég általános helyszínnek számít a sci-fi univerzumában. Isaac Asimov Acélbarlangok című regényében az itt található legbelső bolygó, a fiktív Aurora volt az emberiség első, a Naprendszeren kívüli telepe. Emellett ebben a rendszerben tér magához Andy Weir főhőse, Ryland Grace a Hail Mary küldetés elején. A Tau Ceti azonos nevű bolygóján játszódik a Barbarella című 1968-as sci-fi. A Vega a nyári égbolt egyik legszembetűnőbb csillaga, a nagy nyári háromszög egyik alkotója és a Lant csillagkép alfája. Éppen ezért hamar megragadja az alkotók fantáziáját.

A magyar musicalek világába is bekerült, ugyanis a Padlás-ban a szellemek innen várják és Rádiós illetve a robotja maga is innen észlel egy rádióüzenetet („Líra Vega irányából”), aki maga a Révész lesz, aki átviszi a szellemeket az örök szépség csillagához, a Vegához. Isaac Asimov Alapítvány-sorozatában a Vega a Galaktikus Birodalom egyik fő központja és leggazdagabb tartománya. Carl Sagan Kapcsolat című regényében a Vega az a csillag, ahonnan a földönkívüliek által küldött jelet észlelik. A Zéta Reticuli a déli Háló (Reticulum) csillagképben található. Ez egy olyan csillag, mely szintén egy nagyon epikus helyszínnek ad otthont. A körülötte keringő fiktív LV-426 nevű bolygóról származnak ugyanis az Alien-ek. A Zéta Tucanae a szintén déli csillagkép, a Tukán egy csillaga. A BABYLON-5 című sorozatban a fiktív Zéta Tucanae III Kentauri Prime néven is ismert, vagyis a kentauriak szülőhazája és a birodalom központi bolygója.

Az izgalmas exobolygó-kutatás során a csillagászok rengeteg, más csillagok körül keringő égitestet, sőt, azok rendszerét fedezték fel. Egy-egy ilyen felfedezés pedig igencsak hajlamos meglendíteni a sci-fi szerzők fantáziáját. Például A farkas gyermekei című sorozat a Kepler-22b-n játszódik, ami a Hattyú csillagképben, a Kepler-22 nevű csillag körül kering. A sorozatban az emberi faj egy lehetséges új bölcsőjeként szolgál.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – V. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Gázbolygók és holdjaik

A Jupiter és a Szaturnusz (illetve úgy általában a gázóriások) már nem kapnak annyi főszerepet, mint a belső bolygók. Ennek oka gázóriás mivoltuk, amiért természetesen betelepítésre alkalmatlanok. Holdjaik jeges, mérgező, de mindenesetre kietlen világok, melyek szintén kevésbé vonzzák az írók fantáziáját…
A legnagyobb gázóriás a Jupiter. Talán leglátványosabb megjelenése Stanley Kubrick Űrodisszeia-adaptációjában látható. Bár a regény a Szaturnusz rendszerében játszódik, Kubrick inkább a Jupiterre helyezte át, mert azt olcsóbb volt megvalósítani a filmvásznon. Itt a monolit idegen technológiája olyan folyamatokat idéz elő, mely a Jupitert csillaggá alakítja. A Futuramában is körülötte kering egy eltévedt monolit, található rajta egy egyetem és megtudhatjuk, hogy a bolygónak eperillata van. A bolygónak rengeteg holdja van, ezek közül a négy legnagyobb, úgynevezett Galilei-hold jelenik meg talán leggyakrabban a science-fiction irodalmában. Több Jupiter-hold is megjelenik Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című regényében.

A sorban az első az Io. Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című ifjúsági regényében főhősünk az Io-n kerül ellentétbe egy szíriai kémmel egy klímaprobléma kapcsán. Kim Stanbley Robinson 2312 című regényében a hold egy barátságtalan és veszélyes hely, amelyben nyilvánvalóan nagy szerepe van a vulkanizmusnak. Ennek ellenére mind a négy nagy holdnak megkezdték a terraformálását. Sean Connery Gyilkos Bolygó című régi sci-fije is itt játszódik. A magyar címválasztás ismét érthetetlen, hiszen egy holdon járunk, az eredeti címe Outland. Ebben a színész egy szövetségi marsallt alakít, akinek egy bányászkolóniát kell felügyelnie, de hamarosan különös halálesetek történnek…

A második hold a jeges Europa. Stanley Kubrick Űrodüsszeia-adaptációjában, amikor a Jupiter csillaggá válik, az Europa kiolvad és zöld oázissá változik. A folytatásban ötven évvel később már trópusi óceánvilággá vált, ahonnan az emberek ki vannak tiltva. Emellett itt játszódik Jeff Carlson sorozata, a Fagyott égbolt.

A harmadik nagy hold a Merkúrnál is nagyobb Ganymedes, mely a sci-fi írók kedvenc hely-színe, akik élhető területeket keresnek a külső naprendszerben. Arthur C. Clarke Űrodisszeia-folytatásaiban a Ganymedest melegíti az új nap, így az egyenlítőjén egy nagy tó található, és a holdon található Anubis City a gyarmatosítás egyik központja.
James S. A. Corey A térség című sorozatában szintén él egy kolónia a Ganymedesen, melyet tükrökkel melegítenek (amik közül néhány egy fegyveres konfliktus miatt a felszínre zuhan). Ez problémás, hiszen itt zajlik a Naprendszer élelmiszertermelésének nagy része. Illetve ez a színhelye néhány baljós genetikai kísérletnek is…

A Szaturnusz festői bolygója is nagyobb szerepet kap néhány tudományos-fantasztikus műben. A sci-fi hajnalán számos mű használta helyszínéül. Miután azonban megállapították gázbolygó mivoltát, az új színhelyek alapja inkább gyűrűrendszere és holdjai lettek. A legklasszikusabb megjelenése Arthur C. Clarke 2001: Űrodisszeia című művében van, ahol minden a bolygó körül játszódik.

Ugyanitt a Iapetuson (a könyvben Japetus-nak van a hold írva) találja meg Dave Bowman a monolitot. A Iapetuson a valóságban is található egy sötét színű anyagkidobódás a Phoebéról, körülötte fehér a hold többi része. A regényben e fehér részen találja meg Dave a monolitot. Érdekesség, hogy amikor a regény megjelenése után 13 évvel a Voyager-szondák megérkeztek a Iapetushoz, valóban láttak egy fekete kis foltot a fehér terület közepén. Carl Sagan tagja volt a képalkotó csapatnak, s rögtön el is küldte a képet Clarke-nak, azzal a szöveggel: „Rád gondoltam…”

Talán épp az Űrodisszeia iránti tisztelgésként az Interstellar című filmben a rendező, Christopher Nolan is a Szaturnusz mellé helyezi el a féregjáratot, melyen át az Endurance igyekszik új, élhető földet találni az emberiség számára.
Mind a bolygó, mind egyes holdjai, például a Mimas, megjelennek Issac Asimov Lucky Starr és a Szaturnusz holdjai című regényében.

Ugyancsak említésszerűen, de a Titan megjelenik a Gattaca című filmben, ugyanis a főhős egy olyan küldetésre készül, melyben navigátornak jelölték ki. Kim Stanley Robinson 2312 című regényében egyes emberek az Enceladuson található mikrobákat esznek, abban a hitben, hogy azoknak gyógyító hatása van, a Iapetuson pedig egy óriás város épült fel a hold központi gerince mentén.
Ha már a Phoebét emlegettük…
A tudósok nem tartják kizártnak, hogy a hold valójában egy, a Szaturnusz gravitációja által rabul ejtett kóbor aszteroida, amely végül is bárhonnan származhat, akár a Naprendszeren kívülről is. Ezt az elméletet James S. A. Corey is meglovagolja, ugyanis A térség című sorozatban a történet innen indul, mivel ez a protonmolekula szülőhelye. Miután erről tudomást szereznek, jól el is pusztítják.

Az Uránusz és a Neptunusz esetén a magyarul megjelent művekben nem is igazán fordul elő, hogy egy történet központi elemei legyenek. Ennek fő oka, hogy népszerűségük eltörpül a hatalmas Jupiter és a látványos Szaturnusz mellett, s ugyanez igaz a holdjaikra is…

Kezdjük először is az Uránusszal. Tulajdonképpen egy magyarul megjelent sci-fi regény sem foglalkozik vele behatóan, de még a külhoniak közt sem találunk semmi említésre méltót. Pontosan, éppen, hogy csak említik, de központi szerepe nemigen van. Ugyanez igaz a filmes renoméjára is.

Az Uránusz és Neptunusz. Fotó: NASA, ESA, A. Simon (NASA Goddard Space Flight Center), M.H. Wong és A. Hsu (University of California, Berkeley)

Például feltűnik a Doctor Who-ban – ilyen feltűnése a többi bolygónak is majdnem mind volt a sorozatban, de mivel nem lényegesek, kihagytam őket. Viszont mindenképpen szeretném ismét példának hozni a Futurama sorozatot, bár ott is éppen csak megemlítik. Ám egy több évtizedes poént sütnek el: a jövőben a bolygó nevét megváltoztatják, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a már emlegetett viccnek. Az Uránusz angolul kiejtve hasonlít ugyanis a „your anus” kifejezéshez (az ánusz pedig ugyebár a végbélnyílásunkat jelenti). A sorozat tudósai azonban valószínűleg megbuktak biológiából, mert a bolygó a Urectum nevet kapja. Ez kiejtve „your rectum”, a rektum pedig magát a végbelet jelenti.

Folytassuk az Uránusz holdjaival, melyek közül egyetlent lehet megemlíteni, a legnagyobbat, a Titaniát. James S. A. Corey A térség című sorozatában ezen a jeges égitesten található az emberiség legtávolabbi előörsének helye.

Utazzunk tovább a Neptunuszra, mellyel el is értük a Naprendszerünk szélét, legalábbis, ami a nagybolygókat illeti. Olaf Stapledon Az utolsó és első emberek című regényében, mely 1930-ban íródott, mikor még nem tudták, hogy a Neptunusz egy gázbolygó, az égitest lesz a végső otthona a már magasan fejlett emberi fajnak. A bolygót sűrű légkörűnek, de szilárd felületűnek ábrázolja. Ami a filmes világot illeti, a többek között Sam Neil és Laurence Fishburne által fémjelzett sci-fi horror, a Halálhajó is az égitest körül bolyong…

Az Ad Astra című filmben pedig a Neptunusz körül kering az a rosszul működő szerkezet, amely antianyag-robbanással fenyegeti a földet, s amely folyamatot a főszereplőnek (Brad Pitt) kell megakadályoznia. (Hozzáteszem, véleményem szerint a film igen gyenge lett – egy, apakomplexusról szóló pszichológiai történet, amit valamiért sci-fibe ágyaztak…)

A Futurama-ban a Neptunusz északi sarka az otthona az igen erőszakos robotmikulásnak, de Elzar, a szakács is egy neptuni faj kék bőrrel és négy karral. Illetve az egyik epizódban a szereplők kikötnek a Neptunusz Triton nevű holdján.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – IV. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Kisbolygók

Mivel az aszteroida-övezet a Mars és a Jupiter között húzódik, ahelyett, hogy tovább utaznánk a gázóriásokra, merüljünk most el a sziklarengetegben, s nézzük meg, hogy egyes darabjai miként jelennek meg a science-fiction univerzumában. A csoportosítást itt természetesen az adott égitestek szerint végeztem. Szeretném még megjegyezni, hogy a valódi aszteroida-öv sokkal tágasabb, mint azt a Star Wars: Birodalom visszavág című epizódjában láthatjuk, valójában nem kell attól tartanunk, hogy az övön áthaladva járművünket eltalálja egy (vagy több) aszteroida. Ezt sokkal hitelesebben ábrázolja a 2001: Űrodüsszeia filmadaptációja.

A kisbolygók közül az egyik legismertebb a Ceres. Hozzá ismét elővesszük Isaac Asimovot és sorozatát: A Lucky Starr és az aszteroidák kalózai című művében a Ceresen egy megfigyelőközpont található, ahonnan az aszteroidák és a kalózok is nyomon követhetők, egyes aszteroidákat pedig terraformálnak.

Hasonlót láthatunk a Futurama sorozatban is, amelyben az emberek egyedi házakban laknak egy-egy aszteroidán. A Lucky Starr és a Szaturnusz gyűrűiben megjelenik még a Vesta is, mely egy békekonferencia helyszíne.

James S. A. Corey A térség című sorozatában a Ceres az övbéliek központja, az aszteroida-övezet legnagyobb kolóniája. Forgási sebességét mesterségesen megnövelték és gyenge mesterséges gravitációt alakítottak ki rajta, amihez a rajta lakó, körülbelül 6 millió övbéli alkalmazkodik: magasabbak és vékonyabbak, mint a belső bolygók lakói. De ha már a sorozatról van szó, az adaptáció 5. évadában egy hírhedt űrkalóz, Marco Inaros veszi célba a Földet néhány aszteroidával és hadat üzen a belső bolygóknak.

Hasonlót láthatunk a Csillagközi invázió című filmben is, csak ott az idegenek indítják az aszteroidákat a Föld felé.

A másik, már inkább formátlan alakú, valóban aszteroida-szerű objektum az Eros. Orson Scott Card Végjáték (Ender’s game) című regényében (a film hagy némi kívánni valót maga után) az Eros az idegenek egyik előörse volt, akik mesterséges gravitációt hoztak létre rajta. Miután az emberek visszaszerezték, ide telepítették a parancsnoki iskolát, ahová Endert is tanulni küldik.

Ismét James S. A. Corey A térség című sorozatában az Eros jelenti az adaptáció első évadában minden fő baj forrását: a protonmolekula teljesen a hatalmába keríti, a lakosság nagy része ennek esik áldozatul. Eros végül önállósodik és a Föld felé indul, a becsapódást csak egy önfeláldozó tettel kerülik el, így az végül a Vénusznak ütközik. A sorozatban megjelenik még a Pallas, ami egy állomás az övben.

Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című művében egy kisbolygó becsapódása Észak-Olaszországban elpusztítja Padovát, Veronát és Velencét. A katasztrófa következményeként létrejön az Űrőrség, amely végül a Ráma észlelését is elősegíti.

Az Isten pörölye című regénynek már a címéből is következtethetünk a tartalmára. A mű tulajdonképpen a Tunguzka-eseményt veszi alapul, csak itt az emberiség a jövőben még időben felfedezi a Föld felé száguldó aszteroidát. Innentől kezdve a cselekményt az aszteroida pályáról való kitérítése és egy, az égitest érkezése köré felépülő vallási csoport működése mozgatja.

Isaac Asimov Robottörténeteiben jelenik meg az aszteroidák bányászata, amely egy igen népszerű témává vált.

Könyvismertető – Asimov: A robbanó Napok

Szerző: Rezsabek Nándor

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy egy-egy könyv borítója belevésődik az agyamba, és évek, sőt évtizedek múltán sem tűnik el emlékképe. Az antikváriumok polcán megpillantva pedig úgy köszön vissza rám, mintha a találkozás csak tegnap lett volna. Ez a fajta emlékezőtehetség személy szerint két tematikánál érhető tetten: a tudományos népszerűsítő, valamint a tudományos-fantasztikus művek esetében. Talán az sem véletlen, hogy a közelmúltban két podcast-sorozatban is ezeket a tématerületeket próbáltam szerkesztő- és műsorvezető társaimmal áthidalni. A visszajelzések alapján sikerrel, hiszen nincsen közöttük óriási szakadék.

De miért is ez a személyes bevezető egy könyvismertető apropóján? Azért, mert Isaac Asimov (1920-1992) „A robbanó Napok” című 1987-es („The Exploding Suns” címmel angol nyelvű eredetiben 1985-ös) klasszikusával pontosan így jártam: hányszor, de hányszor láttam a kötet első változatát a maga fizikai valójában, majd netes antikváriusok képernyőtartalmaként. A jeles sci-fi szerző nemcsak fantáziának szánta a fantasztikumot, hiszen ebben a tekintetben betonbiztos alapjai voltak: tudományos fokozattal rendelkezett, kutatott és egyetemi oktatóként is tevékenykedett. Ebből kifolyólag tudományos népszerűsítő énje is kellő ismeretanyaggal volt felvértezve. A most idézett kötete is utóbbi kategóriába sorolandó.

Igazán örömteli, hogy a Corvina Kiadó (https://www.corvinakiado.hu/; https://www.facebook.com/corvinakiado) jóvoltából a kezemben foghatom ennek friss, 2021-es kiadását! Őszinte leszek: már a kiállítása is sokkal megnyerőbb. Az eredeti borító ugyan a retinámba égett, de valójában soha nem fogott meg. A mostani – bár tartalmából adódóan ugyancsak csillagászati motívumokkal operál – sokkal inkább szemet gyönyörködtető, így vélhetően vásárló-vonzó. A 239 oldalnyi tartalmat rejtő keményborító strapabíróvá teszi a művet – kell is, hiszen bízzunk benne, olvasói többször is befalják. A fordítás az eredeti, egyező az első, 1987-es magyar kiadással, és Szegedi Péter munkáját dicséri.

Az oroszországi születésű amerikai szerző a tartalomra (ha a cím kevés lenne) alcímében egészen pontosan rávilágít: „A szupernóvák titkai”. A „vendég-” vagy „új csillagok” bemutatását azok ó- és középkori feltűnéseivel vezeti fel. Valljuk be, Asimov csillagászattörténésznek sem rossz. Mindezt kellő részletességű asztrofizikai ismeretanyag átadásával folytatja: a csillagok osztályozásán át a szupernóva-robbanások fajtáin keresztül a végállapotot jelentő neutroncsillagokig és szupernóva-maradványokig. Kozmológiai húrokat is megpendít, és a Big Bangtól a táguló világegyetemig beláthatjuk univerzumunk fejlődését.

És, hogy a szakterületemnél maradjak: van itt kérem szépen planetológia is! Szó esik a Föld kialakulásáról éppúgy, mint a tömeges kihalások lehetséges magyarázatairól. Mindenből van tehát egy kevés, mégis a kötet egységes egésszé formálódik. Végezetül annyit: Asimov ezúttal bár tudományos ismeretet terjeszt, és nem a tudományos-fantasztikus mezsgyén halad, így még izgalmasabb, hiszen a valóság sokszor felülmúlja a képzelet játékát. Keressük tehát a könyvesboltokban vagy online rendeléssel a Corvina Kiadótól Isaac Asimov „A robbanó Napok” című klasszikusát – megéri.

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – III. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitesteink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Mars (és holdjai)

A Mars az egyik leggyakrabban megjelenő bolygó a sci-fi univerzumában. Ennek legfőbb okai a vörös színe, a korai tudományos elképzelések az élet támogatására, ebből szorosan következik a terraformálás és a kolonizáció; illetve természetesen a marslakók jelenléte. A bolygóhoz kötődő műveket is szokás aszerint felosztani, hogy a marskutatásban éppen hol járunk az idővonalon.

Az első művek még 1910 előtt jelentek meg. Remek példa Camille Flammarion Uránia című regénye, melyben egy fiatal csillagász és menyasszonya egy léggömb-balesetben meghalnak, ám új testben reinkarnálódnak a Marson. Talán senkinek sem kell bemutatni H. G. Wells Világok harca című művét, mely a földönkívüli invázióról szóló művek alapregénye. Orson Wallace olyan sikeres rádiójátékban dolgozta fel, hogy abból szinte országos pánik kerekedett Amerikában – olyan élethűen adta elő ugyanis a regényt, hogy a hallgatók valódinak hitték a támadást.

Az 1910 és ’20 között egy, szintén ismert regénysorozat született Edgar Rice Burroughs tollából, melynek ember hőhőse, John Carter a Marsra kerül. A főhősről elnevezve film is készült, de nem nyerte el a rajongók tetszését, így nem is készítették el a folytatásokat.

Ebbe a ciklusba tartozik egy másik regény, Alexej Nyikolajevics Tolsztoj (nem összekeverendő Lev Nyikolajevics Tolsztojjal), Aelita című műve (ami pedig nem tévesztendő össze a szintén megbukott sci-fi filmmel, ami teljesen másról szól). Az író a szovjet érában elsőként írt sci-fi regényt egy szovjet expedícióról a Marson. A vezető mérnök beleszeret a marsi hercegnőbe, Aelitába. Természetesen a mű nem mentes a szovjet ideológiától (ezt akkor elvárták, anélkül nem is nagyon engedtek megjelenni regényeket). A mérnök egyik társa tehát mindjárt fel is szítja a kommunista forradalmat, hogy boldogságot és haladást hozzon az ősi, stagnáló civilizációnak. A könyv akkora siker lett, hogy a Szovjetunióban filmet is készítettek belőle 1924-ben.

Aelita és Losz mérnök
(Készítette: Rajnai András – https://videa.hu/videok/film-animacio/aelita-1980-magyar-sci-fi-2Thn8Jv0TwLOqhBj, filmkocka, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1624866)

Az 1930-as évekre a Mars eléréséről szóló történetek kissé elcsépeltté váltak. A hangsúly a Marsra, mint idegen tájra helyeződött át.

Bár magyarul nyilvánvaló okokból nem jelent meg, szeretnék említést tenni, hogy a Marsról már Wherner Von Braun is írt a ’40-es években. Címe: A Project Mars: A Technical Tale. A címből (és Von Braun mérnöki végzettségéből következik), hogy ez igazából egy műszaki specifikációjú mű, amely az első emberi Mars-expedícióról és a marslakókkal való találkozásról szól, de igazából a küldetés műszaki leírását tartalmazza.

Az ’50-es évek egyik leghíresebb műve talán Ray Bradburry tollából született, ez a Marsbéli krónikák. Ebben az ember elhagyja a pusztuló földet és a Marsra költözik, ahol azonban az indiánokhoz hasonló őslakosok már élnek. Tulajdonképpen az európaiak agresszív újvilági hódításait mutatja be egy sci-fibe ágyazva.

A ’60-as évek regényei közt találjuk Arthur C. Clarke A Mars titka című regényét. Ebben a főhős, Martin Gibson egy sikeres sci-fi író, akit felkérnek, hogy vegyen részt az Ares nevű utasszállító első útján, ami a Föld és a Mars között fogja a jövőben szállítani a turistákat. Megérkezve azonban egyre több furcsasággal szembesül. A telep vezetői, akik eredetileg a hírverés által minél több embernek akartak kedvet csinálni az áttelepüléshez, most titkolózni látszanak. Sem a bolygó, sem az ott élők nem egészen olyanok, amilyennek az író várta őket. Az is kiderül, hogy a bolygó nem annyira lakatlan, mint amilyennek hitték, illetve, hogy miért kellett karantén alá vonni a Mars Phobos nevű holdját…

Arthur C. Clarke: A Mars titka.
Budapest, 1957. Bibliotheca Kiadó.
Fordította: Pethő Tibor.
Lektor: Zerinváry Szilárd. 219 p.

Ebben az évtizedben jelent meg Robert A. Heinlein Angyali üdvözlet (angolul: Stranger in a strange land) című műve. Bár ez nem a Marson játszódik, főszereplője egy különös férfi, Valentine Michael Smith, az első Mars-felfedezők elárvult gyermeke a marslakóknál nevelkedik, egy expedíció hozza vissza a Földre. Bár amikor leérkezik, a húszas éveiben jár, Smith mintegy kisgyermekként, mint ismeretlen világot ismeri meg a földi életet. Szembe kell néznie azzal a nagy feladattal, hogy megtanuljon ember lenni. Sosem látott nőt, és nincs tudása az emberi kultúráról és a vallásokról sem. Smith a spiritualitásról és a szabad szerelemről vallott nézeteit terjeszti, és a Marson tanult pszichikus erőhatást gyakorolja. Idővel egyre több embert térít meg gondolkodásmódja, és messiás jellegű alakká válik, aminek igen nagy jelentőségű következményei lesznek. A műnek döntő jelentősége volt a sci-fi irodalom sorsának alakulására. Nemcsak azt érte el, hogy a sci-fik bekerültek az irodalom főáramába, hanem azt is, hogy e regény az 1960-as évek ellenkultúra mozgalma, a szabad szerelem és a semmi által nem korlátozott életmód jelképévé vált, sőt, hatására több vallási mozgalom is létrejött, amely miatt a szerző kénytelen volt visszahúzódó életet éli, ugyanis állandó látogatói akadtak, aki benne is egyfajta prófétát láttak…

Ugorjunk egy nagyot az időben és a műfajban. Általános téma, különösen az amerikai írók körében, egy Mars-kolónia, amely a Földtől való függetlenségért küzd. Ma leginkább ezt látjuk a könyvek hasábjain és leginkább a filmsorozatokban. Klasszikus példa az utóbbira a 90-es évekből a BABYLON-5 című remek sorozat.

Ugyanebben az évtizedben jött ki a Total Recall vagyis Az Emlékmás című sorozat Arnold Schwarzenegger főszereplésével, aki a Marsra utazik, hogy kiderítse a saját múltját. A bolygót egy, addigra már eltűnt idegen faj kolonizálta. A film lazán épül Philip K. Dick regényére.

Nem lehet kihagyni a korszakból Tim Burton vígjátékát, a Támad a Mars-ot, amely egy azonos nevű gyűjtőkártya-sorozat alapján készült és a marslakós-inváziós filmek feketekomédiája.

Támad a Mars!
(Forrás: http://marsattacks.warnerbros.com/img/fx/fx1.jpg, Filmkocka, https://en.wikipedia.org/w/index.php?curid=22422205)

A ’90-es évekből a 2000-es, majd a 2010-es évekbe átnyúló Futurama animációs sorozat 3000-ben játszódik. A Mars addigra terraformált, a bennszülött marslakó idegenek kénytelenek speciálisan kijelölt területeken élni, amiben ismét az amerikaiak indiánokkal való bánásmódja köszön vissza. Az egyik főszereplő, Amy Wong szülei birtokolják a bolygó felét és saját egyetemmel is rendelkeznek.

Az ezredfordulón két klasszikus film is született. Az egyik A Vörös Bolygó. A történet szerint 2055-re a Föld túlnépesedett, veszélyes mértékben csökkentek az élelmiszer-tartalékok. Az emberiség túlélésének megoldásává a Mars bolygó gyarmatosítása vált. Éppen ezért már korábban űrszondákkal oxigéntermelő algákat telepítettek oda. Egy tudósokból és szakértőkből álló expedíció indult hosszú űrutazásra a Marsra, hogy ott próbáljanak megfelelő táplálékot találni az emberiség számára. Amikor a kutatók megérkeztek a bolygóra, távol a kutatóbázistól értek talajt. Nekivágtak az óriási vörös sivatagnak, hogy megkeressék a zöld algamezőket. Az expedíciót segítette még Amee is, az amerikai hadsereg által kifejlesztett speciális robot-navigátor, ám a gépezet a leszállóegység földet érésekor megsérült, és harci üzemmódra váltott. Ezután a földi embereket is potenciális ellenségének tekintette. A korábban hűséges, termetes „kiskutya”, a meghibásodás után gyilkológépként levadászta a legénység tagjait. Az expedíció túlélői a történet végén azzal is szembesültek, hogy a kietlen és kopár Mars nem lakatlan…

A másik film A Mars Mentőakció (Mission to Mars). Röviddel az első marsmisszió megérkezése után szokatlan dolgok kezdik nyugtalanítani a csapat parancsnokát: különös rádiós interferenciák és váratlan viharok nehezítik a munkát. Amikor végre rátalálnak a bizarr jelenségek okára, a hatalmas, homokban fekvő monolitarcra, már késő: a legénység elpusztul. A Földre már csak a parancsnok kétségbeesett segélykérő hívása jut el. A halálra ítélt Mars-1 csapattól kapott talányos üzenet megérkezése után a NASA azonnal mentőakció szervezésébe kezd, hogy az expedíció – ha talál – hozza vissza a túlélőket. Az embert próbáló, hat hónapos vállalkozó legénység még nem tudja, hogy mi vár rájuk a vörös bolygón: olyasmi, amellyel életük legelképesztőbb kalandja kezdődik. Vagy végződik…

Az ezredforduló után Kim Stanley Robinson egy trilógiát is írt a Marsról, ebből érthetetlen módon csak az első kötet jelent meg magyarul, melynek címe: Vörös Mars. 2312 című regényében a Mars egy majdnem édeni, terraformált világ lett, egyfajta szuperhatalom. A Mars terraformálása már a modern kor szüleménye, még egy ilyen témájú társasjáték is készült.

Robert J. Sawyer Halál a vörös bolygón című regénye egy sci-fi noir, amely egy összetett nyomozásról szól, melynek alapja a Marson talált kövületekből indul ki. A kortárs írók közül véleményem szerint az egyik legjobb sci-fibe öltött krimi.

Stephen Baxter és Terry Pratchett Hosszú Föld sorozatának 3. része a Hosszú Mars. Ebből kiderül, hogy a Marsnak is léteznek alternatív világai. Míg sokan élettelenek és vékony légkörűek, mint az „eredeti”, mások óceánokkal, életformákkal és intelligens élettel rendelkeznek.

Az adaptációk terén talán a leghíresebb Andy Weir A marsi című regénye (Magyarul nagyon rosszul Mentőexpedíciónak fordították, az angol címe The Martian, ezt fordítottam magyarra.) Egy Mark Whatney nevű asztronauta véletlenül a Marson ragad, ahol meg kell tanulnia túlélni és valahogy életjelet adni magáról. A regényből és a filmes adaptációból (Matt Damonnal a főszerepben) mindenki megtanulhatja, hogy hogyan lehet a saját ürülékünkből és néhány palántából krumpit termeszteni a Marson…

James S. A. Corey A térség című sorozatában az író a Marsot a Földdel versenyző független nemzetként ábrázolja. Míg a Földet jóléti államnak tekintik, a Mars egy militaritarizált társadalom, amelynek célja a bolygó terraformálása. Ebben láthattuk azt is, hogy egy földi válaszcsapás keretében elpusztul a Phobosz.

Az Isteni Színjáték planetológiája

Szerző: Kocsis Erzsó

„Az emberélet útjának felén” túl járok, így nagyon is aktuális elővenni újra a nagy klasszikust. Bár én nem ékes firenzei olasz nyelven olvasom, hanem a babitsi szófordulatokban merülök el. Háromszoros, kilencszeres számok bűvöletében nemcsak a fura zseni, Nikola Tesla élt, hanem Dante is a Szentháromság szimbolikája szerint szerkesztette műveit.

De hogy jön ez egy bolygótudományi portálra?

Nem lehet nem észrevenni, a „stelle”-t minden egyes rész utolsó szavaként.

Stelle, azaz csillag.

Erre „kapta fel a fejét” Ponori Thwerewk Aurél is, és nyomába eredt, hogy csak ennyi, vagy vannak más csillagászati vonatkozása is a Divina Commedia-nak? Mint a Nagy Műben Dantét Vergilius, tanulságos és felettébb izgalmas szellemi útra hív minket a szerző, tartsunk hát vele!

Ponori Thewrewk Aurél (1921-2014) a Szkeptikusok XIV. Országos Konferenciáján, Székesfehérváron, 2008-ban. Fotó: Trupka Zoltán engedélyével.

Kutatásunk az Odüsszeánál kezdődik, annak a látszaton alapuló, már tudományosnak is nevezhető kozmológiai világképével. Ezek a csillaghalmazok és csillagképek jelennek meg benne: Plejádok, Orion. Sőt, azt is tudták, hogy a Nagy Medve cirkumpoláris csillagkép, azaz sohasem nyugszik le.

Megismerhetjük Arisztotelész Kr.e. 4. sz-i munkásságát. Meglepődve tapasztalhatjuk, hogy akár egy mostani csillagászati könyvet is előkaphattunk volna, hiszen a Sarkcsillag magasságáról, a holdfogyatkozásról mai napig helytálló tényeket sorol fel. Ez utóbbiról Dante is említést tesz művében. Platon szerint az égitestek mozgása csakis teljesen egyenletes körmozgás lehet, amiről később Eudoxos is értekezik. Bár utóbbi tudós pontatlanul feltételezett Mars mozgása, ahogy Ponori mondja, Keplerig fájó pontja volt a csillagászatnak. Arisztotelész De caelo, azaz Az égről szóló művében egész részletesen taglalja világképét. Hipparkhosz megmérte a nappálya és az égi egyenlítő közti szöget, Klaudiosz Ptoleimaiosz Megalé Szüntaxiszát (Nagy Összefoglalás) pedig barangolásunk során érdemes lenne kicsit elmélyültebben tanulmányoznunk, hiszen elmélete másfél ezer évig alkotta a csillagászat alapját. Annál is inkább, mert szinte csodaszámba megy, ahogy ránk maradt: csupán egy példány menekült meg a Kr.u. 4. és 7. századi nagy könyvégetéstől. Hanin ar-Rasid bagdadi kalifa (számos görög munkával egyetemben) lefordíttatta arab nyelvre, és Almageszt címen lett ismeretes világszerte. A 13. században már Albertus Magnus és Aquinoi Szent Tamás műveiben mintegy egyvelegét találjuk ezen ókori és akkori keresztény tanoknak. Arisztotelész, a Filozófus nézeteit, természetábrázolását valamint peripatetikus világképét épp az itáliai költő idejében kezdték általánosan elfogadni. Ám a kora középkor a maga furcsa nézeteivel (hogy diplomatikusan fogalmazzak…) nem kedvezett a tudományág fejlődésének, a kutatási eredményeket sorra felemésztették az inkvizíció máglyái.

Több asztrológus hasonló sorsra jutott: Pietro d’Abanot Lucidatora (a Föld túlsó oldalán élő emberekről értekezett) miatt. Cecco d’Ascoli is el lett ítélve, ugyanis a De excentricis et epicy munkájában a bolygók mozgását vizsgálta. Az ő irodalmi munkássága kötődik cikkünk szereplőjéhez is, hiszen Danténak ajánlotta szonettjeinek egy részét.

Így el is érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy megismerkedjünk kicsit természettudományos szemmel a költővel. Poétánk ugyanazt az akkoriban eretnek számító világképet hirdette, és úgy festette le, mint barátja d’Ascoli. Ezen nézeteit a septem arel liberales (hét szabad művészet) tanulmányai alapozták meg. A trivium és a quadrivium tárgyai (magába foglalva például az aritmetikát a számtannal, a geometriát a kor földrajzával, asztronómiát az átkeresztényesített arisztotelészi-ptolemaioszi világkép ismertetésével). Korának elismert, tehetséges költőjeként alkotott. Mint fehér guelf aktívan részt vett Firenze politikai életében is, annyira, hogy 1301-ben 5000 forint pénzbüntetésre, két évi száműzetésre és a közügyektől való örökös eltiltásra ítélték. (Érdekes szál: Dante nem jelent meg a tárgyaláson, távollétében ítélték el: „Igiie comburatur, sic qiiod inoriatiir” – tűzzel égettessék meg úgy, hogy meghaljon. Csupán 1965-ben, születésének 700. évfordulójával kapcsolatos emlékünnepségek alatt mentették fel!)

Mindezek után teológiából laureatus (babérkoszorús) fokozatot kapott, sőt, vizsgái alapján a természetfilozófia magisterévé nyilvánították – itt van egy újabb kapcsolódási pontunk a planetológiával.

Nem a klérusok latinján alkotott, hanem az antik Róma irodalmának szintjére hozta fel az olasz népnyelvet. Így indult neki 1306-ban a Divina Commedia-nak.

Már korábbi kisebb szösszeneteiben is megjelent a csillagászat.

Szíve hölgye, Beatrice születését a földtengely precessziós mozgási sebességével írta le. Azt az évi eltolódást fogadta el, amelyet Hipparkhosz a tavaszponttól mért látszó helyzeteltolódásából számított ki. A poéta az évi tavaszpont-eltolódásra 36″ és 46″,8 értékek közül az alsót fogadta el. Azt, hogy a precesszió teljes periódusának megtételéhez, a tavaszpontnak az ekliptika ugyanazon pontjára való visszaéréséhez 36000 év lenne szükség.

A Föld forgástengelyének precessziója, melynek során bolygónk tengelye
36000 év alatt egy 23,5°-os kúpszöget ír le

Műveiben gyakran említi, hogy az égitesteket a Nap világítja meg. A középkorban teljesen általános felfogásaként „tompa csillag”-ként is emlegeti az égitesteket.

Beatrice halálának idejét így nevezi meg: „a Venus csillag kétszer fordult meg azon a körön” (Vendégség II., II. 247-250 ) Hogy tudjuk ezt csillagászatilag visszagombolyítani? A Vénusz szinodikus keringésideje, amelynek elteltével visszatér a Földről látott helyzetébe, körülbelül 584 nap. Ezt kettővel szorozva több, mint három év és két hónapot kapunk.

A “Pentagramma Veneris”. A Föld a kép középpontjában van, a görbe a Vénusz helyzetét és távolságát mutatja az idő függvényében

Az Isteni Színjáték pedig a már emlegetett kilences szám bűvöletén kívül az általa elfogadott világképre is épül, számtalan természettudományos finomsággal szolgálva az arra figyelmes olvasónak. Néhány planetológiai kincsét épp emiatt muszáj bemutatnom.

„Gerince már a csillag fényébe öltözött, mely másnak drága vezetője” (Pokol I. 16-18.) Az eredeti szövegben pianeta található. A ptolemaioszi világképben a Nap egy bolygó. Itt nem zárható ki, hogy a „bolygó” valóban bolygó. Azaz a Vénusz, amely azon az estén napnyugta után gyönyörűen látszott a nyugati égbolton.

„A holdvilág már tegnap éjre megtelt” (Pokol XX., 124-130.). Bár Babits remek munkát végzett a fordítással, de a telehold-fázis idejének megjelölése nem pontos, sőt! 1300-ban ugyanis nagycsütörtök április 7-re esett, holdtölte viszont már 5-én megvolt. A költő este 10 körül láthatta kelni a Holdat, de semmiképpen sem 8-án.

„Én jobbfelé, a másik sarki tájra figyeltem: itt négy csillag fénye játszott: nem látta más még, mint Ádám s a párja” (Purgatórium I. 19-30). A Dél Keresztje hogy kerülhetett bele a Commedia-ba? Az első emberpár a dél és kelet felé eső Édenkertben lakhatott, ezt tartja a hagyomány. Pontosabban a Purgatórium hegyének fennsíkján. Csak ők látták a négy csillagból álló szép, idegen csillagképet, állítja a poétánk. Dante pontosan tudta, hogy a Föld túlsó felén élők számára a csillagos égbolt más, mint az olasz, de honnan? Soha nem járt a távoli déli vidékeken. Marco Polo sem említi úti jegyzeteiben. Azt lehet feltételeznünk, hogy arab utazók, kereskedők elbeszélései juthattak fülébe. Ezt a keresztet alakító négy az egyenlítőtől délre hajózó portugál hajósok számoltak be első ízben, több, mint kétszáz év múlva.

„Íme, mintha, szürkület derengvén, vörösen izzik Mars a sűrű ködbe” (Purgatórium IL, 13-17). Mostanában a Mars-missziók miatt a vörös bolygó különösen szem előtt van. És tessék, itt is megjelenik! Akkor a Mars bolygó hajnaltájt valóban alacsonyan állt a ködös horizont közelében, a Halak csillagképben.

„Mind közt, honnan halandók kelni látják az ég lámpáját, van egy pont (az égen amely négy kört három kereszttel átvág)” (Paradicsom I. 37-4). A  tavaszpont a nappálya nevezetes pontja, ahol a horizont köre, az égi egyenlítő, az ekliptika és a tavaszponton átmenő deklinációs kör találkozik. Metszésük alkotja a három ferde keresztet.

Sokunk titkos vágya egy interplanetáris kalandozás. Gondolnánk, hogy a Divina Commedia megadja nekünk ezt is? Egy érdekes kora-középkori „űrutazás”-ban vehetünk részt Dantéval és kedvesével, Beatricével. Az előző két részben bejárta az akkor leírt Világegyetem minden szegletét a földfelszíntől a Föld forró belsején át a Purgatórium magas hegyéig. A planéták szféráin át az Empyreumig, vagyis a keresztény Paradicsomig repült imádottjával. Ez a kiruccanás egyrészt teológiai, és ami nekünk fontosabb természettudományos szempontból, csillagászati kalandozás is lesz.

„A Gondviselés, mely őrzi e Rendet, fénnyel nyugtatja az eget” (Paradicsom I., 121-123). Az Első Mozgatóval kezdi a vándorlást. Majd a Hold köre, a Merkúr majd a Vénusz ege következik. Feltételezte, hogy a bolygó a Nap körül kering – ilyet a 14. században állítani páratlan volt! Innen repülnek tovább a negyedik égi körbe, ami a Napé. Megcsodálták a 15 igen fényes csillagot. Ötödik állomás a Mars lesz. A Jupitert elhagyva a hetedik égbe, azaz a Szaturnuszig emelkednek. Olvashatjuk költői leírását a Halley-üstökösnek is. Bámulatos, művészien bemutatott utazás ez az égbolt csodái között.

Miért érdemes tehát természettudományok iránt érdeklődőként újra olvasni az Isteni Színjátékot? Érdemes, de semmiképpen sem önmagában, hanem mellé téve Ponori Thewrewk Aurél Divina Astronomia c. könyvét. Aurél bácsi kezét fogva – aki, mint Vergilius, elkísér minket ezen szellemi kiránduláson- egy klasszikus irodalmi mű bámulatos csillagászati titkait is kibonthatjuk: felfedve a félszavak, félmondatok valódi értelmét. Érdemes kíváncsi lélekkel és figyelő szemmel elővenni ezt a régies művet és elámulni nem is olyan apró csodáin!

A katarzis garantált.

Tapasztalat.

Könyvajánló: Mars 36 zsebatlasz

Szerző: Rezsabek Nándor

Ha nem is kerek évforduló, ha nem is földi dátum, most mégis ünnepeljük… nem mást, mint bolygószomszédunk születésnapját! A marsi újévre, valamint a három sikeres űreszközzel beköszöntött Mars-missziók hónapjára időzítve látott ugyanis napvilágot Hargitai Henrik planetológus vörös bolygót bemutató zsebatlasza. A stílszerűen Mars 36 címet viselő kötet formátuma igen praktikus, puhakötéses, lekerekített szegélyű 82 oldala igen dizájnos. A Naprendszer objektumainak szépségdíjas, ugyanakkor informatív térképezéséről jól ismert egykori NASA munkatárs szerkesztőtől, most egyszemélyben kiadótól, ezt már megszokott. Nem csalatkozunk, ezúttal is bőséges tartalommal szolgál.

Hargitai Henrik szerk.: Mars 36. Pocket Atlas. Zsebatlasz. Kapesní atlas. Budapest, 2021. Hargitai Henrik e.v., Korrekt Nyomdaipari Kft. 82. p. 3200 Ft-os listaáron megvásárolható a könyvesboltokban és a könyvterjesztőknél.

Megtaláljuk a 36. év kalendáriumát, valamint a bolygó részletes időjárási adatait (hőmérséklet, éghajlati övek, sarki sapkák évszakos változása stb.). Nézegethetjük a planéta áttekintő albedo-, topográfiai- és időjárási térképeit. Mindezeket a szerző három nyelven (magyar-angol-cseh) látta el alapos széljegyzetekkel. A lényeg persze az eddigi legrészletesebb magyar marsi térképoldalak sorjázása. Felkapaszkodhatunk az Olympus Mons kihunyt tűzhányójának kalderájába, leereszkedhetünk a Valles Marineris mély kanyonjába, átszelhetjük a Hellas Planitia hatalmas becsapódásos medencéjét. Meglelhetjük a napi hírekbe is bekerült Jezero-krátert, valamint böngészhetjük a vörös bolygót eddig vizsgáló űreszközök pontos leszállási/becsapódási helyét: a sorban igazi aktualitásként a NASA Perseverance roverét is.

Barangolás a Ráma kertjében

Szerző: Kovács Gergő

Jelen könyvajánló, könyvkritika és vélemény a Ráma-sorozat harmadik részének (A Ráma kertje) elolvasása után íródott, azzal a céllal, hogy leírjam azokat a benyomásokat, érzéseket, melyek e könyvsorozattal kapcsolatban születtek bennem. Ha röviden-tömören meg kellene fogalmazni azt, amit ezen művek elolvasása után gondolok, akkor azt kellene írjam, hogy:

“A tökéleteshez ne nyúljunk hozzá!”

Miért ne? Hogy ezt megválaszoljam, már nem tudok spoilermentesen írni ezekről a könyvekről, így nyomatékosítom, a következő sorok spoilereket tartalmaznak mindhárom (magyarra fordított) műről!

Ivanics Ferenc felvétele gyűjteményi darabjairól

Fontos adalék, hogy a Ráma sorozatot magyar nyelven három mű (Randevú a Rámával, Ráma II, A Ráma kertje) alkotja, a negyedik, a Rama Revealed azonban már nem lett magyarra fordítva, így ez most az elemzésbe sem kerül bele…

Hogy megfelelően párhuzamba lehessen állítani e könyveket, most essen néhány szó mindegyikről!

A Randevú a Rámával az egyik legjobb sci-fi könyv, amit valaha olvastam. A történetben az emberiség már egy multiplanetáris fajjá vált Naprendszerünkön belül. Aztán jön valami, egy égitest a Naprendszeren kívülről, a Ráma, melyről kiderült, hogy egy hatalmas, henger alakú mesterséges égitest, egy ún. Bernal-henger, melyben a hossztengely körüli forgás mesterséges “gravitációt” idéz elő. Az emberiség egy űrhajót küld a Ráma felderítésére, mely egy rendkívüli világba csöppen.

E könyvet olvasva az ember szinte együtt járja be a Ráma földöntúli, síri csendű hengerét Norton parancsnokkal. E könyvben a Ráma a történet egyetlen főszereplője, egy hatalmas, szürke urna, melynek minden négyzetcentimétere tökéletesen élettelen, steril és sallangmentes. A Ráma rövid feléledése idején megjelenő biotok is csak előre beprogramozott, bionikus robotok, melyek még több kérdést vetnek fel a már amúgy is felcsigázott olvasóban. A hab a tortán “London” városában a titokzatos üvegtemplom, itt már érezzük, elértük a történet csúcspontját. A leírások tökéletesek, a történet pedig úgy ér véget, hogy azt érezzük: a Ráma megy tovább, hamarosan elnyeli az űr és soha nem fogjuk megtudni, mi is ez a szerkezet valójában. És ez így van jól.

A Randevú a Rámával egy hibátlan mű.

Értékelés: 10/10

A Ráma II néhány évtizeddel az eredeti történet után folytatódik. Az emberiség már túl van egy jókora gazdasági válságon, mikor 2197-ben egy újabb, Naprendszeren kívülről érkező látogatót detektálnak, melyről szintén kiderül, hogy nem természetes, hanem mesterséges égitest. Ahogy pedig belépnek ebbe a hengerbe, az űrhajósok rögtön konstatálják, hogy a Ráma II első látásra tökéletesen megegyezik elődjével. A gondok azokban csak most jönnek…

Sajnos ez a könyv messze nem hozza azt a színvonalat, amit az elődje. Kicsit az az érzésem, mint a 2001: Űrodisszeia folytatásainál, azzal a különbséggel, hogy ott a 2010: Második Űrodisszeia c. könyv méltó utódja a 2001 könyvváltozatának (a filmnek nem). Ettől eltekintve ebben az esetben is azt éreztem, hogy a 2061 és a 3001 már igen izzadtságszagú, eröltetett, gyenge produkciók.

A Ráma II-ben a fókusz áttevődik a Rámáról a szereplők rejtett konfliktusaira, a (?) főszereplő, Nicole des Jardins látomásaira, (indokolatlan) visszaemlékezéseire és az első kapcsolatfelvételekre a Ráma II más, földönkívüli lakóival. Magáról a Rámáról nem tudunk meg semmi újat, sőt… pont olyan lecsúszáson esett át, mint a monolit, mely a 2001-ben még egy misztikus, már-már istenszerű tulajdonságokkal bíró tárgy volt, addig a 3001-re már egy leegyszerűsített számítógéppé degradálódott. Már nem olyan steril, már nem olyan misztikus, éteri, föndöntúli, mint az előző könyvben. A történetben rengeteg a felesleges, elvarratlan és értelmetlen mellékszál, a regény pedig úgy ér véget, hogy nincs a történetnek “megoldása“: a Földről atomrakétákkal akarják megsemmisíteni a Ráma II-t, melynek fedélzetén szerencsétlen módon ottragadt három űrhajós is, a Ráma azonban a támadást kivédve, elsuhan a Föld mellett és… hirtelen véget ér a könyv.

Értékelés: 4/10

A Ráma kertje ott folytatódik, ahol az előző rész véget ér. Minden értelemben. Fontos pozitívum, hogy a mű első részében a történtek egy jelentős részét a (?) főhős, Nicole szemszögéből, naplóbejegyzések formájában olvashatjuk. A regény két részből áll: az elsőben a Ráma, miután hatástalanítja a Földről kilőtt atomrakétákat, elhalad bolygónk mellett és hosszú évek alatt elhagyja a Naprendszert. Miközben a Rámán rekedt űrhajósok családot alapítanak, a “bárka” eljut a Szíriusz csillaghoz, mely közelében a Ráma építői egy ún. csomópontot létesítettek, ahol az űrutazásra képes fajok képviselőit gyűjtik össze.

Sajnos itt már nehezebb kapaszkodni abba a bizonyos fonalba, főleg úgy, hogy továbbra is tele van a történet teljesen felesleges fejezetekkel. Visszatérve a sztorira, a rámaiak célja az emberekkel az, hogy egy szaporodásra képes párt “tarthassanak” maguknál, illetve, hogy a Rámát visszaküldjék (!) a Földre, hogy egy nagyobb létszámú közösséget szállítson el a rámaiak egy másik csomópontjához. És itt kezdődik a regény második része. Valamint a gondok…

A Földről három űrhajó (Nina, Pinta, Santa Maria) indul el a Mars közelében várakozó Ráma III felé, fedélzetükön a henger leendő lakosaival. A terv kiötlői (akarom mondani, az írók) azonban elkövetnek egy olyan hibát, hogy az egyik hajót elítéltekkel töltik meg.

Elítéltekkel.

Akárhonnan nézzük, a lehető legnagyobb butaság, a kudarc pedig előre borítékolva van. A könyvnek ez a fejezete azt próbálná bemutatni, mennyire rossz útra tévedhet egy elvileg tiszta lappal induló társadalom. De nem sikerül neki, mert a könyvnek, ahogy az előző résznek szintúgy, nincs íve, sem megfogható kerete, sem kifutása. Megpróbáljuk nyomon követni, hogyan züllik le a Ráma III társadalma, majd megismerkedünk egy új, szintén az űrhajón utazó, mirmimacskák névre hallgató földönkívüli fajjal, kiknek egyre inkább meggyűlik a baja az agresszív emberekkel, közben az eredeti rámai űrhajósok vezetőjét, Nicole des Jardins-t bebörtönzik lázítás miatt, akit később halálra ítélnek, aki később újra hozzájut az előző részben általa (sajnos) sokat használt pszichoaktív szerhez, melytől újra furcsa látomása támad és… hirtelen véget ér a könyv.

Értékelés: 5/10

Mi a véleményem így, a végére érve? Talán úgy lehetne ezt legjobban megfogalmazni, hogy a Ráma II-höz érve már az író, Arthur C. Clarke (és a folytatásoknál mellé szegődött Gentry Lee) kifogyott az ötletekből. Ha úgy nézzük a Randevú a Rámával folytatásait, mint önálló scifiket (főleg, ha esetleg nem olvastuk az első részt), akkor megállják a helyüket. De ha elolvastuk az első részt is, akkor rádöbbenünk, hogy óriási a szakadék e művek közt, az első rész emelkedettségéhez egyik folytatás sem ér fel. Sőt, jómagam úgy érzem, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna az első könyvet és a folytatásokat. Legjobb lenne, ha ezek még a címükben sem utalnának a Rámára. Ha a “Randevú“-hoz hasonló élményekben reménykedünk a folytatások elkezdésekor, akkor inkább ne is olvassuk el őket, mert, ahogy fentebb is fogalmaztam, a tökéletest nehéz felülmúlni és jobb, ha a rejtélyekről meg se próbáljuk lerántani a fátylat.

Hédervári Péter: Üstököskutatás az űrkorszakban

Szerző: Kocsis Erzsó

Véletlenek nincsenek. Azaz szeretném azt gondolni, hogy igenis mindennek oka van. Karantén után a könyvtárba beszabadulva a kedvenc témaköreimből merítkeztem: így került hozzám Carl Gustav Jung és Hédervári Péter néhány műve. Kedvenc pszichológusom értekezéseit újraolvasni, míg a földrajztanár csillagász íróét megismerkedni vittem haza. Egy jungi terminológiát említenék: a kollektív tudattalant, -ahol az archaikus elme bizonyos információkat speciális módon dolgozza fel; a közös ősképek rendezik bizonyos formába a dolgainkat; ami mindannyiunkban közös.

Hogy jön ez egy természettudományos oldalra?

Az amatőrcsillagász társadalom üstökös lázban ég már hetek óta. Jelen tudományos oldalon is megjelent már egy nagyszerű ismeretterjesztő cikk a C/2020 F3 (NEOWISE)–ról. 

Az íróasztalomra került könyvek közt megtalálható Hédervári Péter: Üstököskutatás az űrkorszakban című műve is. Szerintem a kométaváró hangulat sodorta pont ezt az írást az utamba, nem pedig a “Amiről a Föld mesél” (1967), vagy az “Amiről a Hold mesél” (1969) köteteit. 

1983-ban adta ki a Magvető Kiadó, három évvel a Halley-üstökös megjelenése előtt. Maga Hédervári itt is többször visszatér erre a bizonyos égi jelenségre, amit már sajnos nem volt lehetősége észlelni, hiszen mindössze 53 évesen távozott kedvelt csillagai közé 1984 nyarán.

Manapság nehéz rávenni nemcsak az ifjoncokat, de a felnőtt embereket is, hogy könyvet vegyenek a kezükbe. Ezen Hédervári mű mellett többek közt az szól, hogy kicsike, könnyen elfér egy táskába, tehát akárhova hurcolható és előkapható például sorbanállás közben… Nyelvezete nagyon lendületes, igen érthetően fogalmaz, így könnyen befogadhatja az is, aki nem épp csillagásznak készül, hanem csak érdeklődik az égi jelenségek iránt. Ez a nagy értéke ennek a műnek is, hogy komoly tudományos dolgokat tár a tágabb hallgatóság elé, úgy felcsigázva az érdeklődést, hogy szívesen elkíséri a szerzőt végig a körülbelül 300 oldalon.

Jöjjön hát egy kis szakmai útmutatás az üstökösészlelés értelmezéséhez, azaz egy kevésbé hagyományos könyvbemutatás!

Szerzőnk magas labdával kezd: az üstökösök valódi égitestek (később utal Arisztotelész tanítására is, miszerint ezek a Föld kigőzölgései, amelyek a levegőben meggyulladnak), nem pedig a puszta káprázat szülöttei. Ebben a kötetben erre szolgáltat bőséges bizonyítékot, adatokat közölve róluk és bolygórendszerünk törvényeiről.

Már egy neolitikus kőfejsze is megörökített egy csillagból kinyúló nyolc keskeny vonallal ezt az égi jelenséget (felfedezve: a korábbi Csehszlovákia területén, Lanice környéke, Slouke, 1952).

Az akkoriban (1983) várva-várt Halley első észlelésének dátumát Y.C. Chang és munkatársai már i.e. 1057-ben is feljegyezték!

Majd bemutatja az ókori és középkori tudósok felfedezéseit és tévedéseit – mert utóbbiak is akadtak szép számmal.

Nagy lépés Newton “Principiá”-jával történik, amiben kitért arra, hogy egy üstököspálya meghatározásához három megfigyelés is elegendő, ha az három különböző napon történik. Természetesen minél több az észlelési adat, annál pontosabbak a számítások.

Halley (aki húsznál is több kométa-pályát számolt ki) mondta ki először, hogy vannak visszatérő üstökösök. 

Babinet használta elsőként a „látható semmi” kifejezést, amivel arra utalt, hogy a nemegyszer óriási méretű, néha 100 kilométernél is hosszabb csóvájú üstökösöknek rendkívül kicsiny az átlagos sűrűségük és a tömegük is; a mögöttük elhelyezkedő csillagok fénye csaknem teljesen változatlanul, veszteség nélkül halad keresztül a csóván.

Történeti visszapillantását magyar példákkal fejezi be: Konkoly-Thege Miklós és Gothard Jenő készítették az első üstökösfényképet. Kulin György (aki kifejezetten üstökös- és kisbolygó specialistaként is ismert) 1940-ben majd 1942-ben is egy addig ismeretlen kométát fedezett fel (utóbbira az amerikai Whipple és az olasz Bernasconi is rábukkant, így az hármójuk nevét viseli). Lovas Miklós 1982-ig hat sikeres észlelést tudhatott magáénak.

Mag, kóma/fej, csóva, de mit is fejeznek ki az üstökösök leírására használt fogalmak?

A mag többé-kevésbé csillagszerű megjelenéssel bír; belseje jégbe ágyazódott meteoritikus anyag, egy majdnem „gömbszerű atmoszféra” a mag körül. Semleges és ionozált molekulákat, atomokat és port tartalmaz. Finom szerkezete a rajta lévő aktív középpontok elhelyezkedésétől azok forgási sebességétől, valamint a forgási tengely Naphoz viszonyított helyzetétől és a mindenkori megvilágítottságtól függ.

A magtól távolodva a kóma fényessége rohamosan csökken, észrevétlenül megy át a világűrbe, annyira, hogy nem is lehet a pontos határait körbeírni.

A csóva gázokból és porfélékből épül fel. A porcsóva mindig erősebben görbül, míg a gázé csak gyengén, vagy egyáltalán nem, azaz futása egyenes vonalú. Amikor az üstökös közeledik a Naphoz, a fej halad elől, de perihéliumátmenet után a csóva fog elől menni.

Az üstököscsóvák osztályozását Fedor Bregyihinnek köszönhetjük, aki ötven kométa anyagát dolgozta fel, és háromféle típust különített el. 

1957 áprilisában az Arend-Roland-féle üstökös ellencsóvája keltett meglepetést-ami nem esett bele a fenti osztályozásba. 

Felidézi a Luna-2 (1959. szeptember 12-ei indítás) és a Luna-3 (1959. október 4-ei felbocsátás) vizsgálatait is, amely űreszközök a napszelet észlelték illetve mérték annak erősségét. A szoláris szél pedig egyaránt hatással van mind a külső mind a belső kómára.

Néhány üstökösadat, csupán tájékoztató jelleggel: 1811 I jelzésű üstökös: a csóva hossza 90 millió km (1910), a kóma átmérője 920000 km (1951). Encke-üstökös: a kóma átmérője 499000 km (1828. október 28.) viszont 1838. december 17-én már csupán 48000 km. A Halley-üstökös kómájának átmérője 1835-ben 45000 km volt.

Az üstökös, ahogy egyre közelebb kerül a Naphoz és annak hatásai (hő, sugárnyomás, napszél) egyre jobban érvényesülnek, a magban is megkezdődik a jég szublimációs folyamata. Legjelentősebb anyagvesztesége perihéliumátmenetkor lesz.

1965-ben a csillagászokat az Ikeya-Seki-üstökös tartotta izgalomban. Igen közel haladt el a Naphoz, de nem pusztult el, hanem szabad szemmel is pompás látványnak lehettek szemtanúi az észlelői: az üstökös feje olyan fényes volt, mint a félhold; a mag csillagszerűnek tűnt és gyémánt fényével ragyogott. Később a kutatóknak sikerült megfigyelni, hogy magja kettévált, amit H.A. Pohn, az arizóniai Flagstaffban működő intézet munkatársa fényképsorozatával rögzíteni is tudott!

Korábban Hédervári említette az Encke-üstököst, ahogy jelentősen változott a kómájának az átmérője. Nemcsak emiatt érdekes ez a kométa. 1980-ig ez a legrövidebb periódusú, mindössze 3,3 év alatt futja be pályáját. Ennél az égitestnél figyelék meg először, hogy mozgása nem követi pontosan sem a Newton-féle gravitációs törvényt, sem a Kepler-féle bolygómozgási törvényeket.

Amint az üstökös körülbelül 3,5 csillagászati egységnyire megközelíti a Napot, a napsugárzás hatására megkezdődik a jégmag felszínén a szublimáció. A molekulák a Nap felé eső félgömbről szabadulnak ki. Minél erőteljesebb ez a folyamat, annál hevesebb annak rakéta-hatása. Az üstökösmagok eközben gyors ütemben forognak – forgástengelyük a térben bármilyen helyzetet elfoglalhat-saját tengelyük körül.

A szublimációhoz társulhatnak fényjelenségek is. A Tuttle-Giacobini-Kresák-üstökösnek például 1973 májusának végén fényessége a korábbinak a tízezerszeresére nőtt! Ezen üstökösrobbanások teljesen váratlanul és periodicitás nélkül következnek be.

Ennél már csak az a „látványosabb” jelenség, ha a kométa két vagy több részre szakad. 1618. december 1-24 között Cysatus jezsuita szerzetes rajzsorozatot készített az akkor feltűnő égitestről. Valószínűleg ő volt az első, aki a jelenség észleléséhez távcsövet használt. 

1983-ban felmerült egy lehetséges tizedik bolygó léte a Naprendszerben (a Pluto kisbolygó státusza már ekkor is dilemma volt). A Neptunusz mozgásában lévő rendellenességek miatt tartják többen is lehetségesnek egy a Naptól 64 csillagászati egységre keringő planéta létezését. Érdekes eszmefutattások elemzik ezt, már ezért is érdemes átrágni magunkat ezen a könyvön!

A dinoszauroszok kihalásának elméleteit is leírja, bemutatva a nyolcvanas évek legfrissebb kutatásait is arról, mi is történhetett ezekkel a gigantikus méretű sárkánygyíkokkal?

Záró fejezete egy lehetséges találkozóról, szondák indításáról, majdani űrkísérletekről szól ezekkel, ahogy fogalmaz „az ősidőkből idevetődött” égitestekkel. És természetesen a várva-várt Halley-hez történő lehetséges űrmissziókkal fejezi be gondolatait.

A könyv utolsó oldalán Hédervári Camille Flammariontól idéz, és szerintem ezekkel a csillagászatról szóló szavakkal ajánlhatom ezt a művét az olvasóközönségnek:

E nagyszerű tudomány világossága elterjed majd az egész földtekén, elhatol minden emberig, és valódi hivatását teljesítve kozmikussá tágítja ma még sajnos, oly nagyon szűk látóhatárunkat”.


Források:

Carl Gustav Jung – a kollektív tudattalan

Hédervári Péter

Hédervári Péter: Üstököskutatás az űrkorszakban ( Magvető Kiadó, Budapest, 1983.)

Facebook