Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – II. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitesteink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a 17. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Föld

Saját bolygónkkal kapcsolatban természetesen rengeteg sci-fit fel lehetne sorolni. Játszódjon a múltban, a jelenben, a jövőben, egy alternatív univerzumban vagy akár több, párhuzamos földön (vagy idővonalon) egyszerre vagy egy poszt-apokaliptikus esemény után. Ha ebből indulnánk ki, sosem érnénk a végére. Röviden szeretném összefoglalni, már csak műfajilag is, hogy milyen jellemző „Földes sci-fik” vannak – természetesen a műfajok sokszor keresztezik egymást. Az adott műfajhoz pedig legalább egy, ismertebb regényt is rendelek, minimális leírással.

A modern sci-fik egyik legtágabb témája az idegen invázió. Könyvek terén leginkább a Világok harca, filmekből pedig természetesen a Függetlenség napja tartozik ide.

Forrás: Wikipedia

Apokaliptikus jellegű, ahol az apokalipszist csillagászati esemény – általában egy aszteroida becsapódása – okozza, természetesen az Armageddon helyett a Deep Impact című film Elijah Wood főszereplésével. Könyvek közül pedig Ben H. Winters Utolsó nyomozó-trilógiája, ami nem kifejezetten sci-fi. Egy Henry nevű rendőr utolsó heteit mutatja be, aki nemcsak jó ember, hanem jó nyomozó is próbál maradni egy apokalipszis-közeli világban. Hamarosan filmsorozat is készül a történetből!

Technológiához kötődően beszélhetünk annak kudarcáról vagy megsemmisüléséről. Ilyen volt például Johnny Depp utolsó jó filmje, a Transcendens. De ebben megjelent a technológiai szingularitás is, viszont, ha ide vonatkozó művet akarunk említeni, akkor az természetesen a Mátrix- illetve a Terminátor-filmek.

Posztapokaliptikus történeteken belül az egyik gyakori elem a fosszilis anyagok hiánya. Ez jelenik meg a Mad Max-filmekben vagy a Fallout videojátékban. Másik gyakori elem az atomháború utáni Föld. Erre a régebbi filmekből jó példa A fiú és a kutyája, illetve a Dredd bíró, a Majmok bolygója és az Éli könyve, melynek mozgatórugója egy Braille-írással írt Biblia. De ez az alapja Hayao Myazaki mangájának is, ami a Nausikaa, a szél harcosa. Könyvekből pedig a tragikus sorsú Walter M. Miller Jr. önvallomása, a Hozsanna néked, Leibowitz, illetve Cormac McCarthy: Az út című regénye, melyből film is készült Viggo Mortensen főszereplésével.

A vírusos (lassan valósággá váló) sci-fi alapja Mary Shelly Az utolsó ember duológiája, melyben pestis pusztítja el az emberiséget. Filmben pedig alapműnek A 12 majom. Ezeken belül külön kezeljük a zombis filmeket, de az inkább a soft horror kategóriát súrolja.

Disztópiákban általában a túlnépesedés az egyik fő probléma, ez jelenik meg Harry Harrison Make room! („Csinálj helyet!”) című művében. Nem ismerős? De ha azt mondom, hogy Zöld szója? A film ugyanis lazán, de ezen a regényen alapul! Más disztópiákban valamilyen központi, gazdag, általában városban élő hatalom irányítja a lakosság többi részét. Young adult vonatkozásban ilyen az Éhezők viadala, a sajnos filmekben befejezetlen maradt Beavatott, Scott Westerfeld Csúfok-trilógiája, magyar vonatkozásban pedig R. J. Hendon Korcsok című műve és folytatásai. De ide sorolható még Jasper Fford: Monokróm című műve, amelyben az emberiség elvesztette komplex színlátását, ezért aszerint osztják őket hatalmi kasztokra, hogy ki milyen színt lát.

Végül jellemző még a párhuzamos univerzumok és/vagy idősíkok témája. Ezekben általában az általunk ismert Föld alkotja a láncolat középpontját s a főhős is onnan származik. Párhuzamos univerzum témájú Stephen Baxter és az alkotás közben sajnos elhunyt Terry Pratchett Hosszú-föld-trilógiája. Young adult kategóriában Neil Gaimen és Michael Reaves Köztesvilág-trilógiája. Párhuzamos idősíkokban játszódik pedig Tom Sweterlitsch Letűnt világok című fordulatos hard-sci-fije.

Vannak olyan regények is azonban, ahol a cselekmény nem a Földön játszódik, az emberiség anyabolygója mégis jelentős szerepet kap a történetben: általában azért, mert a főszereplők azt keresik vagy oda lyukadnak ki. A legjelentősebb ebben a műfajban Isaac Asimov Az Alapítvány pereme című regénye. Ebben két szereplő száműzetésében a Föld után kutat. Utazásuk során információhoz jutnak egy bizonyos „Gaia” nevezetű bolygóról, melyet évszázadok óta titokzatosság és homály fed. Egyikük – abban a meggyőződésben, hogy a Gaia azonos a Földdel és a Második Alapítvánnyal is – arrafelé veszi az útját. A Gaiához érve kiderül, hogy az tulajdonképpen egy entitás, egy bolygólény vagy szuperorganizmus. Az itt élő lények – az emberek is – ennek részét képezik, de emellett önálló tudattal is bírnak. A Gaia találkozót hozott létre a két Alapítvány között, hogy a Galaxis jövőjéről határozzanak. Ez egy, galaxis-méretű szuperorganizmus, a Gaia továbbfejlődött változata, a Galaxia lesz. Az egyik szereplő azonban nem hiszi, hogy a Gaia lenne a Föld és tovább folytatja a keresést.

Ennek történetét meséli el a folytatás, az Alapítvány és Föld. Ebben először arra jönnek rá, hogy a Föld radioaktívvá vált. Az információt a szomszédos csillagrendszer egyik bolygójáról az Alfáról szerzik, ahol egy földi telep van, de az ott élők nem akarják elárulni anyabolygójuk pontos koordinátáit. Ezután végül elindulnak a Földre, de odaérve rájönnek, hogy az már valóban csak egy radioaktív, halott égitest. Így végül a Holdon szállnak le…

Hold

Ezzel el is érkeztünk égi kísérőnkhöz, mely, mint olyan, a legrégebb óta foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Már maga Johannes Kepler is írt egy sci-fi szerű regényt, melynek címe Az álom, melyben a főhőst levegődémonok repítik el a Holdra. A mű valójában egy regénynek álcázott értekezés Kepler csillagászati felfedezéseiről, a cselekmény végén kiderül, hogy – amint a cím sugallja – pusztán egy álomról volt szó.

Utazás a Holdra! Ne keverjük össze Verne klasszikusával, ezt Cyrano de Bergerac írta. A mű a science fiction és az utópisztikus irodalom egyik előfutára, mely természetesen a holdutazásról szól, ahová tűzijáték segítségével jutnak el.

Ugyanezt a hullámot lovagolja meg Jules Verne Utazás a Holdba című regénye. Egy amerikai baráti kör, a baltimore-i Gun Club már kreatívabbak és egy gigantikus ágyúval akarnak lövedéket juttatni a Holdra. Ennek belsejében egy nemzetközi társaság utazik. Végül a célzást ugyan elvétik és az ágyúgolyó csak megkerüli a Holdat, de a történet hősei legalább sikeres űrutazást tesznek.

H. G. Wells Emberek a holdban című regénye is hasonlóan a holdutazásról szól.

Végül e két mű alapján készült el a világ legkorábbi sci-fije, az Utazás a Holdba 1902-ben. A filmet Georges Méliés írta és rendezte. Érdekessége, hogy készítése során az elsők között alkalmaztak animációs technikákat és speciális effektusokat, így egyben az első animációs filmnek is tekinthető. A Holdon Szelenitnek nevezett rovarszerű élőlények élnek, melyekkel az űrhajósok konfliktusba is kerülnek.

Sok tudósnak szokása sci-fit írni, Kepler után itt van mindjárt Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, a rakétatudományok atyja is írt sci-fit égi kísérőnkről, melynek címe Séta a Holdon. Ebben két fiatalember váratlanul a Holdon találja magát, ahol meglepő helyzetekkel kell megbirkózniuk. Kepler művéhez hasonlóan végül itt is csak egy hagymázas álomról volt, de mégis hozzájárult az űrhajózás megvalósításához és népszerűsítéséhez.

Elérkeztünk az egyik legnagyobb klasszikushoz! Arthur c. Clarke2001: Űrodüsszeia című regénye ugyan nem égi kísérőnkről szól, de a négy szakaszra osztható történet második szakasza, a monolit megtalálása körüli események a Holdon játszódnak.

Forrás: Wikipedia

Szintén az ő tollából született a Holdrengés című sci-fi, melyben azt a hősies küzdelmet láthatjuk, melyet a jövő technikája és tudománya vív egy elsüllyedt holdbusz utasainak megmentéséért. Maga a rengés a Hold porának különös támadása. Az égitest ugyanis nem teljesen halott, valamennyi belső hője maradt még, ami a kőzetekből gázokat termel, melyek kitörnek.

Másik regénye, a Földfény a Föld és a Holdon letelepedett kolónia közti politikai harcot mutatja be egy kémtörténet keretében. Az anyabolygó Bertram Sadler titkos ügynököt azzal a feladattal küldi a Platón kráterben épült obszervatóriumba, hogy tudja meg, ki szivárogtat ki az ellenségnek bizalmas információkat. Sadler nem szívesen vállalja el a küldetést, hiszen reménytelennek érez minden erőfeszítést a háború megakadályozására. Titkos fegyverek, új technológiák és űrhajóflották feszülnek egymásnak égi kísérőnk körül, és minden azon múlik, egy egyszerű ember összeroppan-e a vállát nyomó felelősség iszonyú súlya alatt.

Robert a. Heinlein A Hold börtönében című regénye a történelmet veszi alapul, méghozzá Ausztráliáét. A Hold tulajdonképpen olyan telepes bolygó, ahol bűnözők, de leginkább azok leszármazottjai élnek, akik azonban szeretnének politikailag elszabadulni a Földtől. A főszereplő szemén keresztül megismerhetünk egy nagyon érdekes, hierarchikus családmodellt, mely több férfiből és kevesebb feleségből áll, illetve megtudhatjuk, ha valakiért nem kezeskedik senki, azt kegyetlenül kizsilipelik a vákuumba.

A regények közül (a teljesség igénye nélkül) ide vonatkozik még Andy Weir: Artemis című regénye. A történet a Hold első és egyetlen városában, Artemisen játszódik, ahol az élet az egyszerű emberek számára, mint amilyen a főhős is, elég kemény, éppen ezért hordári munkája mellett vállalja ártalmatlan, mégis illegális dolgok becsempészését. Így kerül egy, a város feletti hatalom átvételét célzó összeesküvésbe, melyet valahogy túl kell élnie…

A könyvek világából csapjunk át a filmekébe. A Hold című sci-fiben egy Sam nevű férfi hároméves küldetésének végéhez közelít, így visszatérhet feleségéhez és kislányához – akikkel nincs élő kapcsolata a kommunikáció hiánya miatt. Sam a Hold túloldalán felügyeli a Hélium-3 kitermelését egy cégnek. Egy baleset után azonban ördögi titokra bukkan, amikor saját magába botlik. A cég sosem küldött új alkalmazottakat, hanem őt klónozta és élesztette fel. A felesége meghalt, a lánya csaknem felnőtt. A két klón összefog, hogy az egészségesebb becsaphassa a rendszert és hazamehessen (annak ellenére, hogy az igazi szem a Földön él), a történet elején megismert klón pedig meghal.

Ha már Hélium-3, akkor mindenképpen szót kell ejtenünk egy kétrészes agymenésről, ami tipikusan az „olyan szörnyű, hogy az már jó” kategóriába tartozik. Ez nem más, mint az Iron Sky I. A cselekmény egy létező összeesküvés-elméletből származik, miszerint a náciknak olyan fejlett volt a technológiájuk, hogy miután a Harmadik Birodalom megbukott, a Holdon rejtőztek el. Őket fedezi fel két amerikai űrhajós, az egyiket lelövik, a másikat elfogják. A filmet nem a politikai korrektség nevében készítették, az elfogott amerikai ugyanis fekete, ők pedig “náciasítják”, vagyis fehérré és kék szeművé teszik. A Hélium-3-ért folyó harcban végül a Föld megsemmisíti önmagát. A holdi kolónia – javarészt csak gyerekek, az újra eredeti formáját visszakapó amerikai űrhajós és szerelme, egy ex-náci tanárnő maradt csak meg. Folytatása következik!

A filmek után utazzunk a sorozatok világába. Ezek egyik eleme az Alfa Holdbázis. Az alaptörténet szerint a Hold túloldalán tárolt nukleáris hulladék felrobban, kilökve keringési pályájáról a Holdat, amely hosszú csillagközi vándorlásba kezd, a rajta lévő, Alfa nevű bázis, egy tudományos kutatóállomás 311 lakójával együtt. Nem sokkal a Naprendszerünk elhagyása után a Hold áthalad egy fekete lyukon, majd óriási “űrhurkokon”, ami még messzebbre taszítja az űrben. Útjuk során az alfaiak számos idegen civilizációval, disztopikus társadalommal találkoznak és olyan jelenségekkel, amilyenekkel az emberiség még soha. Közben kiderül, hogy a Hold utazását egy rejtélyes ismeretlen erő befolyásolja, vagy akár az is indította el, és ez valamilyen sorsszerű cél felé irányítja.

Ezt követi a For All Mankind, amely egy alternatív történelmi sorozat. Az alapfelütése, hogy az űrversenyt a szovjetek nyerik, ezért Amerika is igyekszik behozni a lemaradását, többek közt női űrhajósokkal. Az eddig megjelent két évad egyrészt magát a holdutazást, másrészt a holdbázisok létrejöttét és életét mutatja be. Mivel alternatív történelemről van szó, valós személyekkel machinál, de szakmai és/vagy családi életük általában sokkal tragikusabb, mint amilyen valójában volt, ezért a sorozat egyes epizódjai alaposan földhöz vágják a nézőt…

A mi ózonunk – Aldea vs. Föld

Szerző: Kocsis Erzsó

A Star Trek univerzum egyik bolygóján is felmerül az ózonréteg elvékonyodásának problematikája. Magának Picard kapitánynak és az Enterprise legénységének kellett megtalálniuk az ökológiai katasztrófára a megoldást. Nekünk is érdemes megvizsgálnunk a mi „M-típusú bolygónk” ózonpajzsának pillanatnyi állapotát! Az ózon nem a Delta kvadránsból származó gonosz dolog, hiszen a körülbelül 600 millió évvel ezelőtti létrejöttével lehetővé tette az élet megjelenését a szárazföldön. Ennek oka az, hogy elnyeli a Nap által kibocsátott, az élőlényekre nézve igen káros UV-sugárzás jelentős részét. A sztratoszférában, azaz 15-35 kilométer magasságban elhelyezkedő ózonmolekulák által létrehozott réteg az UV-C (100-280 nm hullámhossz). sugárzást teljes mértékben, az UV-B (280-315 nm hullámhossz) sugárzást 90%-ban nyeli el. A szén-alapú élet nem szokott hozzá a rövidhullámú sugárzáshoz, ezért az ózonpajzs sérülése súlyos károkat is okozhat, a DNS és más nukleinsavakat rendkívüli mértékben roncsolódhatnak.

Az ózonlyuk 2004. október 4-én, a NASA Aura műholdjának mérései alapján.
Forrás: NASA Ozone Watch

Az ózon keletkezése és bomlása dinamikus egyensúlyban van. Egy kétlépcsős kémiai reakciót tudunk nyomon követni. A napfény energiájának a hatására az oxigénmolekula két oxigénatomra bomlik. Majd a két oxigénatom egy-egy oxigénmolekulával lép reakcióba, így két ózonmolekula keletkezik. Ennek pedig a legfontosabb szerepe, hogy a Napból érkező elektromágneses sugárzás ultraibolya komponensét elnyelje. Ez játszódik le a sztratoszférában. Az ózon a napsugárzás hatására fel is bomolhat, valamint természetes és mesterséges kémiai anyagokkal is reakcióba tud lépni. Ha kedvezőek a feltételek az ózon keletkezésére, az ózonkoncentráció nőni fog az atmoszférában. Ahol pedig az ózon bomlásának feltételei adottak, ott ez a folyamat fog felgyorsulni. Először az Antarktisz felett meg az ózonlyuk kialakulását az 1980-as évek elején. Mérete meghaladta a kontinens nagyságát és egy körszerű alakot formázott – innen van az elnevezése. Brit és japán megfigyelőállomások adatai szerint a Déli-sark felett a sztratoszférában késő télen és tavasszal az ózon mennyisége az 1957 óta tartó mérési adatokhoz képest az átlagos 300 DU-ról (Dobson Unit) 200 DU-ra csökkent. Az ózon nem egyenletesen oszlik el a sztratoszférában, mennyisége változik. A legkisebb mennyiségben (kb 200 DU) az Egyenlítő fölött, míg a legnagyobb (kb 500 DU) mennyiségben a közepes és magas szélességeken mérhető. Az ózonban gazdag trópusi levegőt az ún. sztratoszférikus széláramlatok szállítják a pólusok felé. A lokális időjárási viszonyok, és a fent említett tényezők is befolyásolják az ózon koncentrációját. A sztratoszférikus ózont tehát a „jó ózonnak” nevezhetjük.

A sztratoszférikus felhőket alkotó fagyott kristályok a poláris régiók fölött kiváló közvetítő közeget biztosítanak a klóratomokat felszabadító reakciókhoz.
Forrás: NASA Ozone Watch

Halogén tartalmú gázoknak, azaz halogénezett szénhidrogének definiáljuk azokat a gázokat, amelyek klórt vagy brómot tartalmaznak. Eredetük szerint lehetnek természetesek és mesterségesek. Óceáni és szárazföldi ökoszisztémákból származnak a természetes halogén tartalmú gázok (pl. metil-bromid, metil-klorid). Életidejük rövid (0,5-1 év), ezért a sztratoszférában található mennyiségéhez csak kis mértékben járulnak hozzá. A mesterségesen előállított halogénezett szénhidrogének: a klorofluorokarbonok (CFC-k) és a halonok. A legközismertebb CFC-k a szén-tetraklorid és a metil-kloroform. Ezen vegyületek életideje az atmoszférában 5-100 év, emiatt járulnak hozzá az ózonréteg bomlásához. Az emberi tevékenység által a troposzférába kerülve feldúsulnak, mivel nem reaktívak és nem oldódnak vízben. A sztratoszférába kerülve UV sugárzás hatására reaktív halogén gázokká alakulnak. A hosszabb élettartamú gázok a troposzféra és a sztratoszféra között számtalanszor cirkulálnak, egészen addig, amíg a teljes átalakulásuk megtörténik. Az Antarktisz felett adottak a speciális feltételek, amik ózon bomlásához szükséges molekulák és atomok kialakulásához vezethetnek. Szélsőségesen alacsony sztratoszférikus hőmérséklet alakulhat ki az antarktiszi poláris éjszaka idején. -78 °C alatt a salétromsav és a jég sztratoszférikus jégfelhőket hoz létre. Ezen jégkristályok felszínén klór-monoxid képződik. Ennek magas koncentrációja egy-két hónapig tart. Egyetlen klór vagy brómatom több száz ózonmolekulát is képes felbontani. Kora tavasszal az Antarktisz felett naponta az ózon mennyiségének akár 2-3%-a is elbomlik.

Az ózonlyuk állapota 2021. augusztus 14-én. Forrás: NASA Ozone Watch

Paul Crutzen holland kémikus, kollégáival, Mario Molina mexikói és Sherwood Rowland amerikai kutatóval már 1974-ben a halogénezett szénhidrogének (CFC) használatának veszélyére hívta fel a figyelmet. Feltételezték, hogy az ózonréteg néhány évtizeden belül erőteljesen elvékonyodhat ezek hatására. Munkájukért 1995-ben megkapták a kémiai Nobel-díjat. Nevéhez fűződik az antropocén kifejezés megalkotása az emberi tevékenység által befolyásolt földtörténeti kor megnevezésére. Kutatásaival előkészítette az utat a Montreali Jegyzőkönyvhöz. Az 1987-es szerződés az ózont bontó halogénezett szénhidrogén-származékok fokozatos megszüntetését szorgalmazza. Az Egyezmény 1995-ös bécsi módosítás szerint a hidroklorofluorokarbonok (HCFC-k) gyártását és felhasználását meg kell szüntetni: a fejlett országokban 2030-ig, a fejlődő országokban 2040-ig. A Montreali Egyezmény jelentősen hozzájárult a globális felmelegedés csökkentéséhez is. A Nature folyóiratban idén februárban publikált tanulmány szerint 2018 és 2019 között a CFC-11 kibocsátása globális csökkenést mutatott, megközelítve a 2008 és 2012 közötti átlagot. Luke Western és kollégái (Bristoli Egyetem) kutatásukban Dél-Koreából és Japánból származó légköri megfigyeléseket és modelleket használtak.  A kibocsátás mértéke a 2013 előtti szintre esett vissza, így nem fog évtizedekkel eltolódni az ózonréteg helyreállása. A Star Trek sorozatban a legendás Aldea bolygón a 24. században sikerült megtalálni a megoldást az ózonréteg helyrehozatalára. Ott az álcázás volt a baj fő forrása. A mi „M-típusú bolygónkon” az ózonlyuk kialakulásáért az emberi tevékenység környezetre gyakorolt hatása a kiváltó ok. Nekünk még nincs egy Picard kapitányunk, egy okos, de furcsa Datánk, és nem tudjuk a gondokat néhány billentyűkombinációval megoldani. Nekünk más megoldásokat kell találni, hogy az ózonrétegünk tovább „működjön”. Vannak utak, csak bátran rájuk kell lépni! Nem is kell odáig mennünk, ahová még ember nem merészkedett!


Források:

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/2010-0013_kornyezetvedelem/2_3_2_az_ozon_szerepe.html
http://kornyezetvedelem.ektf.hu/hu/html_files/kornyezetvedelem/ozonreteg_elvekonyodasa.htm
https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=LEGISSUM:4413653
https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/foldrajz/meteorologia/az-ozonproblema-az-ozonkarosito-anyagok/az-ozonkarosito-anyagok
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0019_1A_Kornyezetegeszsegtan/ch03s02.html
https://www.origo.hu/tudomany/20210130-elhunyt-paul-crutzen-nobeldijas-holland-kemikus-az-ozonlyuk-egyik-felfedezoje.html
A cfc-11 globális kibocsátásának csökkenése 2018−2019-ben | Természet (nature.com)
A CFC-11 és a kapcsolódó vegyi anyagok kibocsátásának csökkenése Kelet-Kínából | Természet (nature.com)
https://qubit.hu/2021/02/10/jo-hir-minden-foldi-elolenynek-ujra-csokken-az-ozonreteget-karosito-cfc-11-kibocsatasa

Bemutatták az eddigi legnagyobb Mars-meteoritot

Szerző: Gombai Norbert

Ha valaki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Maine államban levő Bethel városa felé jár, semmiképpen ne mulassza el megtekinteni a valaha a Földre hullott legnagyobb Mars-meteoritot. A 14,5 kg-os, legszélesebb pontján 25 cm átmérőjű, Taoudenni 002 névre keresztelt kőzetdarab szeptember 1-je óta látogatható a betheli Maine Mineral and Gem Museumban. A múzeum egyébként mintegy 6000 földönkívüli kőzetnek ad otthont, köztük a legnagyobb holdkőzet darabnak és a Naprendszer legrégebbi, vulkanikus tevékenységből keletkezett vulkáni kőzetének.

A Taoudenni 002-t egy helyi meteorvadász fedezte fel a nyugat-afrikai Maliban, Taoudenni városától északkeletre egy sivatagi sóbánya közelében. Darryl Pitt, a világ vezető meteorit-kereskedője 2021 áprilisában vásárolta meg a meteoritot a Maine-i múzeum számára. A megtaláló és Darryl Pitt között egy mauritániai meteorit- és sivatagi szarvasgomba-vadász közvetítésével jött létre az üzlet, melynek lebonyolítása után Pitt kőzetmintát küldött Carl Agee-nek, az Új-Mexikói Egyetem Meteoritikai Intézetének igazgatójának, aki bevizsgálta és megerősítette a kőzet marsi eredetét.

A marsi szikladarab egy óriási aszteroida, vagy üstökös becsapódásának következtében lökődhetett ki a vörös bolygóról az űrbe, ahol a véletlennek köszönhetően a Földét keresztező pályára állt. A meteorit földi becsapódásáról nem maradt fent semmilyen észlelés, valószínűleg senki nem figyelte meg közvetlenül. Agee szerint a becsapódás nem túl régen – talán néhány száz éve – történhetett. A marsi kőzet jó állapota arra enged következtetni, hogy nem lehetett hosszan kitéve a földi időjárás eróziós hatásainak.

A Földön mintegy 300 darab marsi származású kőzet található nagyjából 227 kg össztömegben. Mivel a gyűjtők gyakran széttörik a meteoritokat annak érdekében, hogy külön-külön eladva nagyobb haszonra tegyenek szert, így a Földön található ismert marsi meteoritok tényleges száma Agee szerint nagyjából 100 és 150 között lehet. A Taoudenni 002 névre keresztelt marsi kőzet messze a legnagyobb teljes és vágatlan meteorit a Földön, amely a Vörös Bolygóról származik.

“A marsi meteoritoknak sajátos kémiai jegyeik vannak, és a Taoudenni 002-ben lévő ásványok és elemek tökéletesen megfeleltek az ismert marsi kőzetek összetevőinek” – erősítette meg Agee. A Taoudenni 002 egy shergottit, ami a marsi meteoritok fő típusa. Piroxéneket (50%), olivint (25%) és a lökés hatására átalakult földpát ásványokat tartalmaz.

A meteorit összetételéből a kőzet keletkezésére is levonhatók következtetések. “Valószínűleg egy több mint 100 millió évvel ezelőtti marsi vulkanikus epizódban keletkezett” – mondta Agee. A tudós szerint nagy valószínűséggel még nagyobb marsi kőzetek is rejtőzhetnek a Földön, esetleg “eltemetve egy szaharai homokdűne alatt, vagy mélyen az Antarktisz jegébe ágyazódva, esetleg az óceán fenekén”.


Forrás:

https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=74127
https://mainemineralmuseum.org/gallery/the-stifler-collection-of-meteorites/
https://www.space.com/worlds-largest-martian-meteorite

A zsinagógai naptár érdekességei

Szerző: Szoboszlai Endre

Joggal tehetjük fel manapság azt a kérdést: ismerjük-e kellően más vallások naptárait, ünnepeit, vagy kellő tisztelettel vagyunk-e más kultúrák és vallások iránt? Sajnos el kell ismernünk, hogy bizony nem alaposan ismerjük ezeket, így érdemes erről beszélni…

Az emberiség történetében sokféle naptárat használtak. Jelenleg a hivatalos a Gergely-naptár. Ezen felül azonban manapság is alkalmaznak vallási naptárakat is, melyek az adott térségekben, országokban, párhuzamosan használatban vannak a Gergely-naptárral. Sok ilyen naptár létezik (kínai, perzsa stb.). Talán a legismertebb a zsinagógai naptár (melynek őse a babilóniai naptár volt) mely most, 2021 szeptember legelején még az 5781. évet mutatja, de éppen 2021. szeptember 7-én kezdődik majd az 5782. év, ekkor lesz Tisri hónap 1-je, ez a Ros Hasana ünnepe, vagyis a zsidó újév, héberül az „év feje” a jelentése.

(Hasonlóan ismert az iszlám világ Hidzsra-naptára, mely szerint 2021. augusztus 9-én fejeződött be az 1442. év. 2021. augusztus 10-én pedig újév kezdődött, 1443. muharram hónap elsejével, igazodva az újhold utáni parányi holdsarló – mely augusztus 8-án volt –, újbóli láthatósághoz. Erről bővebben honlapunk ezen fejezetében olvashatnak az érdeklődők.)

A múló idő mérése nem könnyű

A naptárak jó része a Föld Nap körüli keringését veszi alapul, de több naptár a Hold Föld körüli keringési idejét használja – egyébként ezeknél lesz a legnagyobb eltérés a valós év időtartam és a naptár mutatta idő között! Sajnos minden régi, és jelenlegi naptárnak volt, van, és lesz hibája! A Gergely-naptár esetében például 4 évenként kell egy napot betoldani, mert a Föld Nap körüli keringési ideje nem pontosan 365 nap, vagyis nem annyi, amennyi egy naptári évünk! Attól egy kissé több! Földünk 365 nap, 5 óra, 48 perc, és 46 másodperc alatt kerüli meg a Napot, ezt hívjuk szoláris, vagy más néven tropikus évnek. Vagyis egy kis kiegészítéssel lehet szinkronba tartani a naptári évet a természet évével. Ebből is láthatjuk, hogy az idő sokkal bonyolultabb, mint más mérték (pl. tömeg, térfogat), hisz másként érezzük a múlását kellemes környezetben és másként nehéz esetekben. Mérése lehet például nap, ami egyenlő a sötét és a világos váltakozásával, vagy mérőszám lehet a holdhónap is, mely a Hold fázisváltozásához igazodik, a hossza 29,53 nap. Egy év 12,368 hónap. Mesterséges időtartam a „hét”. Láthatjuk, hogy használhatunk holdhónapot, vagy napévet is naptárnak…

A luniszoláris naptárak

A luniszoláris naptárak a földművelő népeknél terjedtek el, hisz a mezőgazdasági munkák miatt nagyon fontos volt, hogy a naptár együtt haladjon a természet évével! Az ókori mezopotámiában Hammurapi király (született i. e. 1810, elhunyt i. e. 1750, uralkodási ideje i. e. kb. 1728-tól i. e. 1686-ig) szorgalmazta a luniszoláris naptárat és szökőhónap betoldásával kellett összhangba hozni a holdhónapot a napévvel. Fejlettebb luniszoláris naptárakban már meghatározott évekből álló ciklusokat találunk. Ilyen volt pl. a 19 éves Meton-féle ciklus. Ebben a ciklusban a 3., 6., 8., 11., 14., 17 és a 19. év 13 hónapos szökőév volt. A hibája 19 évenként kb. 6 óra volt, mert 235 holdhónap ennyivel rövidebb, mint 19 napév. A Meton-ciklus nevét a híres görög csillagász-matematikusról, Metonról (i. e. V. század) kapta.

A zsinagógai naptár – epochája i. e. 3761. október 7-e

A zsidó-naptár a Hold-Nap éven alapszik. Az izraeleita naptárban lényegében hatféle évhossz létezik, vannak normális évek (három) és szökőévek (szintén három féle). Erre a rendkívül furcsa megoldásra azért van szükség a zsinagógai naptárban, mert bizonyos ünnepek csak a hét bizonyos napjaira eshetnek! Mivel az évek nem párhuzamosak a Gergely-naptár éveivel, az izraelita vallási ünnepek nem esnek mindig ugyanarra a naptári napra, a hivatalos Gergely-naptárban! Ettől akár 30 nappal is eltolódhat a következő évben…

A holdév 12 szinodikus hónapja (újholdtól-újholdig) csupán 354 napot tartalmaz, egy 19 esztendős ciklus során hétszer iktatnak be egy egész hónapot, hogy meg legyen az összhang az évszakok váltakozásával. A zsidó-naptárban a hónapok váltakozva 29, illetve 30 naposak. Az év hossza lehet 353, 354 vagy 355 nap. A szökőévé 383, 384 vagy 385 nap. A zsidóság a Bibliából kiszámolt világteremtéstől indítja a naptárat, epochája a Gergely-naptár szerint i. e. 3761. október 7. (Megjegyzendő, hogy a világegyetem korára ma kb. 13 milliárd évet mondanak a szakemberek.) Természetesen az újév első napja nem esik egybe a Gergely-naptár január első napjával.

Egy izraeleita naptár 1831-ből. Forrás: Tomasz Sienicki/Wikipedia; CC BY 2.5

A zsidó-naptár hónapjainak a neve babilóniai eredetűek

A hivatalos, a polgári év szerinti sorrendben így következnek: tisri, hesván, kiszlév, tévész, svát, ádár, niszán (a vallási év niszán hónappal kezdődik), ijjár, sziván, támmuz, áv, elul. (De szökőévben van ádár rison és ádár séni hónap is!)

A hónap neveA napok számaMikor van?Állatövi jele
Niszán30 naposkb. március-áprilisKos
Ijár29 naposkb. április-májusBika
Sziván30 naposkb. május-júniusIkrek
Tamuz29 naposkb. június-júliusRák
Áv (Ab)30 naposkb. július-augusztusOroszlán
Elul29 naposkb. augusztus-szeptemberSzűz
Tisri30 naposkb. szeptember-októberMérleg
Hesván (Marhesván)29/30 naposkb. október-novemberSkorpió
Kiszlév29/30 naposkb. november-decemberNyilas (Íj)
Tévét29 naposkb. december-januárBak
Svát30 naposkb. január-februárVízöntő (Vödör)
Ádár29 naposkb. február-márciusHalak
Szökőévben
Ádár (rison)30 napos  
Ádár séni29 napos  

Izraelita ünnepek a holdhónapok napjain a zsidó-naptárban:

Tisri 1: a polgári év első napja, azaz újév (Ros hasana). A vallási év azonban niszánnal kezdődik. A bibliai időkben minden hónap első napját megülték, ez volt az újhold napja és ezt Jahve tiszteletére tették.

Tisri 10: az Engesztelés napja, vagy nevezik hosszúnapnak is (Jom kippur). Lényegében egy bűnbánati nap, amelyen az előző évben elkövetett bűnökért a bibliai időkben Jahve istent áldozatokkal engesztelték.

Tisri 15: sátoros ünnep, mely eredetileg betakarítási ünnep volt, a jeruzsálemi gyümölcsszüretkor tartották, de ez háttérbe szorult. Inkább a 40 évi pusztai vándorlás (Mózes vezetésével, Egyiptomból a Kánaánba) alatti sátorban való lakásra emlékeznek ekkor (Szukkot). Ma 8 napos ünnep, Izraelben az első és az utolsó napja munkaszüneti nap (lényegében zarándokünnep).

Kiszlév 25: Hanuka (valószínűleg a legismertebb izraelita ünnep), más néven templomszentelési ünnep, melyet azért tartanak, mert i. e. 164-ben Makkabeus Judás felszentelte a IV. Antiokhosz Epiphanész (i. e. 175-163) szeleukida király által meggyalázott égőáldozati oltárt. Tehát ez a jeruzsálemi templom újraszentelésének 8 napon át tartó ünnepe (de csak az első és az utolsó munkaszüneti nap ma). Az egyik legszebb ünnep, ilyenkor az összesen kilenc gyertyás hanuka gyertyái minden vallásos zsidó házában égnek. (Az első hanukalángot kiszlév 24-én gyújtják meg.)

Hanukai gyertyatartó

Ádár 14: Purim ünnepe, melyen arra emlékeznek, hogy a perzsa birodalomban a zsidók kipusztítását (sorsvetéssel) egy napra már megállapították, de Eszter közbenjárására megmenekült a nép. Ezen az ünnepen inkább karneváli a hangulat, mint ünnepi…

Niszán 15: Peszách (Pészah), vagyis az egyiptomi fogságból való kivonulás emléknapja. Egyben a húsvét és a kovásztalan kenyér ünnepe. (Ma a 8 napból csak az első és az utolsó munkaszüneti nap Izraelben.)

Az ünnep 8 napján tilos kenyeret enni, helyette macót (macesz, vagy más nevén pászka) kerül a hithű zsidók asztalára. (Amennyiben a vallási év szerint kezdtük volna a hónapok, és ez által az ünnepek felsorolását, akkor a niszán 15-én megtartott Peszách került volna a zarándokünnepek listájára elsőként.)

A széder este szabályait a Haggada tartalmazza, a képen egy 14. századi Haggada látható

A „peszách” szó (magyarul kb. elkerülést jelent) utal arra, hogy az átok hatott az egyiptomiakra, de a zsidók házait elkerülte a halál és más veszedelem (lásd tíz csapás). Az ünnep előestéjén van az ünnepi lakoma a széder számos szertartása. Ezen az ún. széder estén olvassák fel a családfők az egyiptomi kivonulás történetét a Haggadaból.

(A Pészah pár érdekességéről honlapunk ezen fejezetében is olvashatnak az érdeklődők.)

Sziván 6-7: Sávuot ünnepe. A Peszachot, vagyis a húsvét szombatját követő ötvenedik nap, a görög „pentékoszté” szóból pünkösdnek nevezik. A sinai-hegyi törvényhozás emlékünnepe. Ekkor mutatták be a régi időkben a befejezett búzaaratás után az új gabonából készült két kovászos kenyeret (és gyümölcsöket is) Jahvénak. (A vallási év szerinti sorrendben ez az ünnep a második zarándokünnep (Sávuot), más néven a hetek ünnepe.) Az eredetileg aratási ünnep csak később telt meg más tartalommal is. A hit szerint ezen a napon nyilatkozta ki Isten a Tórát. Ma Izraelben 2 munkaszünetes nap a Sávuot ünnepe.

A zsidó kalendáriumban számos más neves nap is van, az előzőekben felsorolt zarándokünnepek, bűnbánati ünnepek és örömünnepeken túl.

A kalendáriumban számos gyásznap is szerepel, melyek közül a legismertebbet ismertetem csak.

Áv 9: Az első és a második jeruzsálemi Szentély lerombolásának gyásznapja, vagyis héberül Tis’á be-áv napja. Ezen a napon rombolta le (i. e. 587-ben) II. Nabu-kudurri-uszur (néhol Nabukadneccar) babiloni király az első jeruzsálemi Szentélyt, amit a híres zsidó király, Salamon építtetett. De ugyanerre a napra teszik a második Szentély lerombolásának napát is, ami Titus római császár nevéhez fűződik és i. u. 70-ben történt. (Az első Szentélyt i. e. 515-ben emelték újjá, majd Heródes király i. e. 20 és 10 között továbbfejlesztette.)

A zsinagógai naptár 359 körül már kialakult

Visszatérve a naptár csillagászati vonatkozásaira, érdemes megemlíteni, hogy a „luách”-t (a zsidó kalendáriumot) a csillagászatban jártas tudós papok készítették. Említést érdemel a II. szazadban élt Jehuda Hanashi (i. e. 135 – i.e. 217) rabbi (említik I. Juda hercegként is, vagy Juda ha-Nasi névátírással is) és II. Hillél rabbi (ő a III. században született és i. u. 365-ben halt meg). Feltételezhetően ők dolgozták ki a zsidó naptár alapjait, mely körülbelül i. u. 359 körül alakult ki.

A naptárat minden évben újra kellett szerkeszteni (és természetesen a mi általunk használt Gergely-naptárhoz ma is mindig újra kell szerkeszteni). A régi korokban a zsidó nép nem is igen ért el kiemelkedő sikereket a csillagászati tudományokban, bár bizonyosan voltak kiváló tudósaik.

Valószínű, hogy az égbolt hatékonyabb kémlelését egyesek azért nem szorgalmazták, mert a Biblia erre a tevékenységre tiltásnak is felfogható utalást tesz. Nézzük meg az erre vonatkozó idézetet Mózes V. könyvéből (4. 19):

„Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a Napot, a Holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat, a melyeket az Úr, a te Istened minden néppel közölt, az egész ég alatt.”

Más fordításban így olvashatjuk:

„Ha szemedet az égre emeled, és látod a Napot, a Holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népnek hagyta meg Istened, az ÚR.”

A következő évek zsidó újéve:

2022. szeptember 26. = 5783. Tisri 1.

2023. szeptember 16. = 5784. Tisri 1.

2024. október 3. = 5785. Tsiri 1.

A Chicxulub-impaktor eredete és a hasonló méretű becsapódások gyakorisága

Szerző: Rezes Dániel

Az USA-beli Délnyugati Kutatóintézet Űrtudományi Részlegének (Southwest Research Institute, Department of Space Studies) kutatói összetett számítógépes modellek segítségével vizsgálták az ún. Chicxulub-események bekövetkezésének gyakoriságát. Az aszteroidák fejlődésére vonatkozó modellekhez a jelenleg ismert kisbolygók megfigyeléseit használták fel az űrkutató szakemberek.

A Chicxulub-esemény a kréta időszak végén, ~66 millió évvel ezelőtt következett be, amikor egy ~10 km átmérőjű aszteroida csapódott a Földbe a mai Chicxulub nevű mexikói kisváros közelében. Az impaktor (becsapódó test) által létrehozott kráter az ismert harmadik legnagyobb bolygónkon, átmérője ~180 km. A becsapódás és az azt követően a légkörbe juttatott gázok által előidézett globális éghajlatváltozás nagy volumenű kihalási eseményt okozott az élővilágban a kréta-paleogén (K/Pg) határon. Többek között eltűntek a dinoszauruszok és velük együtt a bolygó élővilágának ~75%-a is.

A Yucatán-félsziget domborzatárnyékolásos térképe, melyen jól látható a Chicxulub-kráter halvány, ugyanakkor vitathatatlan lenyomata. A tudósok mára egyetértenek abban, hogy a 65 millió éve bekövetkezett esemény a felelős a Kréta-Harmadidőszaki kihalási periódusért.
Kép forrása: NASA/JPL-Caltech, David Fuchs szerkesztésével

A becsapódást övező kérdések közül már számos megoldódott, de mind újabb kérdések is felvetődnek a rendelkezésünkre álló ismeretanyag bővülésével. Ezek közül a két legfontosabb, hogy az impaktor milyen forrásból származott, valamint hogy a hasonló méretű becsapódások milyen gyakoriságban fordulhattak elő a földtörténet folyamán.

A kutatás eredményeként fény derült arra, hogy a becsapódó kiségitest a szenes kondrit típusú meteoritok szülőégitestjeivel rokonítható, melyek Naprendszerünk igen primitív (korai) termékei. Habár a Földet megközelítő szenes kondritos kisbolygók között gyakoriak a nagy méretűek, azonban napjainkban már egyik sem lenne képes a Chicxulub-esemény nagyságával vetekedő becsapódást előidézni.

A Chicxulub-kráter gravitációanomália-térképe. Jól láthatóak a koncentrikus körök, melyek közül a legkülső a kráter határa. A fehér pontok vízzel teli töbröket jeleznek.
Kép forrása: Geological Survey of Canada Alan Hildebrand Athabasca University Universidad Nacional Autónoma de México Universidad Autónoma de Yucatán

A kutatók a Chicxulub-impaktor lehetséges testvérét keresve számítógépes modelleket alkalmaztak a Mars és a Jupiter között található fő kisbolygóövi testek kiszökésének nyomon követésére. Az itt található testek a bolygók perturbáló (zavaró) hatása révén állnak be a Földet megközelítő pályákra. A NASA Pleiades Szuperszámítógépén végzett modellfuttatások megmutatták, hogy a fő kisbolygóöv külső, Naptól távolabb található régiójából származó 10 km átmérőjű aszteroidák a korábban számított gyakorisággal ellentétben legalább tízszer gyakrabban keresztezik bolygónk pályáját. Ezen felül a szakemberek megállapították, hogy az ilyen mérettel rendelkező égitestek a Földbe átlagosan 250 millió évente egyszer csapódnak és a becsapódó testek nagyjából felének az anyaga a szenes kondritokhoz köthető.

Dr. David Nesvorny – a tanulmány elsőszerzője – így nyilatkozott a felfedezésről: „Ez a munka segíti a Chicxulub-esemény természetének jobb megértését, valamint arról is számot ad nekünk, hogy a földtörténeti múltban a nagy méretű becsapódásokat létrehozó égitestek honnan származhattak.”

Források:
[1] http://www.sci-news.com/space/chicxulub-asteroid-main-belt-09919.html?fbclid=IwAR0RKWVze-R7CaCZI3ZDSiX0IP6U4QMWwu61zqbL_wrH30uwAnR7ginMkqw
[2] Nesvorný, D., Bottke, W. F., & Marchi, S. (2021). Dark primitive asteroids account for a large share of K/Pg-scale impacts on the Earth. Icarus, 114621.

Ha augusztus, akkor Perseidák!

Szerző: Balázs Gábor

Az augusztusi meleg, derült éjszakákról a legtöbb embernek a Perseida meteorhullás juthat először az eszébe, nem véletlenül, hiszen látványos; sok meteort várhatunk egy óra alatt, illetve a Geminidákkal (december 7-17.) ellentétben a megfigyelés is komfortosabb az időjárásból adódóan.

Egy Perseida meteor (a szerző saját fotója)

A raj a 130 éves keringési idejű üstököstől, a 109P/Swift-Tuttle-től eredeztethető, minden évben július 17. és augusztus 24. között jelentkeznek, de a legjobban várt mindig a rajmaximum.

A 109P/Swift-Tuttle üstökös 133 évente közelíti meg bolygónkat: legutóbb 1992-ben járt a Föld közelében, legközelebb pedig 2126-ban fog elhaladni mellettünk. Kép forrása: NASA/JPL

Az IMO (International Meteor Organization) adatai alapján 2021-ben augusztus 11 és 12-e éjszakáján lesz a tetőpont, óránként városi régiókban 50-75 db, sötét egű észlelőhelyen akár 100 darab is megpillantható, melyek között sok fényes tag is feltűnhet. Kitartó meteormegfigyelők tapasztalhatták, hogy a meteorok látszólag egy pontból indulnak ki. Ez a pont az ún. radiáns. Esetünkben ez a Perseus csillagkép területén van, innen kapták nevüket.

A Perseida meteorok látszólagos kiindulási helye, a Perseus csillagkép (Stellarium/Kovács Gergő grafikája)

Mi szükséges a megfigyeléshez?

Gyakorlatilag semmi speciális, mindössze egy pokrócra van szükségünk saját kényelmünk érdekében, illetve egy olyan helyre, ahol az égboltot nem takarják el előlünk fák vagy épületek. Az elmúlt évekkel ellentétben égi kísérőnk most nem fogja bevilágítani az égboltot, ezzel kiváló lehetőséget adva a megfigyeléshez, fotózáshoz. A raj maximumával egyidőben zajlik az „Egy hét a csillagok alatt” kezdeményezés, ahol országszerte több mint húsz helyszínen lesz lehetősége az érdeklődőknek távcsőbe pillantani.

Forrás: IMO

Város-méretű kisbolygók sorozták meg a Földet

Szerző: Rezsabek Nándor

A kutatók eddig is tisztában voltak azzal, hogy a földtörténet korai időszakában planétánkat óriási méretű kisbolygók bombázták, de egy friss elemzés szerint ennek mértéke tízszerese volt a korábban feltételezettnél – számol be a Phys.org. Ez a 2,5-3,5 milliárd évvel ezelőtti, átlagosan 15 millió évente jelentkező becsapódássorozat a dinoszauruszokat kipusztító impakt eseményhez hasonló nagyságrendű volt. Ennek során egy-egy ütköző aszteroida mérete meghaladta egy városét, sőt elérhette egy megyéét is. A kutatók azt is vizsgálták, hogy mindez milyen hatással volt Föld kőzetburkának geokémiájára. Eddigi eredményeiket a Goldschmidt Geokémiai Konferencián ismertették.

Az ősi Föld környezeti viszonyai összehasonlíthatatlanul mostohábbak voltak a ma ismert anyabolygóhoz képest. A tudósok úgy gondolják, hogy planétánkat óriási számban bombázták 10 km-t is meghaladó méretű kisbolygók, és ez komoly hatással volt a felszín kémiai összetételre, valamint jelentősen befolyásolta az élet elterjedését. Akár egyetlen ilyen becsapódás is a 65 millió éve a dínókat a föld színéről eltörlő Chicxulub-eseménnyel összehasonlítható nagyságrendű volt. Tegyük azonban hozzá, hogy az ős-Föld viszonyai jelentősen különbözték a Chicxulub-korabelitől, így az impakt események hatásai is igen eltérőek voltak.

Fotó: SwRI/Simone Marchi, Dan Durda

A hasonló típusú becsapódási események során keletkezett kráterek láthatóak a Holdon, valamint a kőzetbolygókon, a Földön azonban a légkörrel összefüggő időjárási eróziós folyamatok, valamint a lemeztektonika eltüntette a szemünk elől ezen az ősi asztroblémek létezésének kézzel fogható bizonyítékait. Mindezek ellenére az ősi becsapódások „visszhangja” ott van beépülve a legrégebbi földi kőzetekben apró gömböcskék, ún. szferulák formájában. Egy-egy hatalmas becsapódás során a megolvadó és kirepülő anyag a légkörben lehült, majd a földre visszahullva üvegszerű formában épült be az alapkőzetbe. Minél nagyobb volt egy impakt esemény energiája, az erre utaló részecskék annál távolabbi helyeken is fellelhetők geológiai jelző-réteget képezve.

Dr. Simone Marchi, a Colorado állambeli Délnyugati Kutatóintézet munkatársa vezetésével most az egykori becsapódásoknak új modelljét dolgozták ki, majd ennek „működőképességét” az ősi szferula-rétegek adatainak statisztikai elemzése során „tesztelték”. Arra jutottak, hogy a Föld korai időszakára jellemző meteoritbombázás eddigi modelljei jelentősen alábecsülték a becsapódási események számát, amelynek bizonyítékait azonban az impaktitrétegek megőriztek. A becsapódások fluxusa egy tízszeres faktor bevezetését indokolja a 2,5-3,5 milliárd évvel ezelőtti jóval gyakoribb impakt eseményszám miatt. Mindez azt jelenti tehát, hogy ebben a korai földtörténeti időszakban egy-egy Chicxulub-jellegű esemény 15 millió éves gyakorisággal is bekövetkezhetett.

A kutató elmondta, hogy minél jobban megismerjük az ősi Föld viszonyait, annál jobban megértjük azt, hogy a kozmikus ütközések olyanok, mint elefánt a porcelánboltban. Energiájuk a földkéreg és a földi légkör fejlődéstörténetét alapvetően befolyásolta, ugyanakkor számuk és nagyságrendjük pontos ismeretének hiányában hatásukról a modellek gyakorta megfeledkeznek.

Példának okáért most már azt is vizsgálják, hogy a becsapódásoknak milyen szerepe volt a légkör oxigéntartalmának változásában, a légkör „evolúciójában”. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az intenzív becsapódások időszakában a légköri oxigén aránya drámain ingadozott. Tekintettel a gáznak a Föld fejlődéstörténetében, különösen pedig az élet fejlődésében játszott fontosságára, ez az összefüggés a további vizsgálatokat különösen fontossá teszi. Dr. Simone Marchi szerint ez jelenti majd a kutatások következő szakaszát.

Az arizonai Barringer-kráter. Fotó: Wikimedia Commons

Dr. Rosalie Tostevin, a Fokvárosi Egyetem kutatójának véleménye szerint ezek a nagyenergiájú becsapódások nyilvánvalóan hatalmas pusztítást végeztek, ugyanakkor erről az időszakról már csak minimális mennyiségű földi kőzetanyag tanúskodik. Ebből következtében kevés a közvetlen bizonyíték, a környezeti és ökológiai hatások pedig csak becsülhetők. Éppen ezért a Dr. Simone Marchi által felvázolt modell nagymértékben segíthet jobban megérteni a becsapódások számát és nagyságrendjét.

A kémiai markerek egyes értelmezése szerint az oxigénszint 2,5 milliárd évvel ezelőtt megkezdődött folyamatos emelkedése előtt is már az őslégkör tartalmazta az életadó gázt – mindez azonban továbbra is vitára ad okot a témával foglalkozó tudományos közösségben. Eddig ennek kérdéskörét jellemzően a Föld, mint égitest, valamint az élet fejlődése alapján értelmezték – most az erre vonatkozó vizsgálatok tehát kiegészültek a Földön kívüli (extraterresztrikus) erők hatásainak figyelembevételével.

Hogyan állapították meg a görög olimpiák kezdési időpontját?

Szerző: Szoboszlai Endre

A modernkori olimpiák részévé váltak életünknek, de tudjuk-e azt a régmúltba visszavezető érdekességet, hogy miként is állapítottuk meg az olimpiák kezdetét, a ma is használatos Gergely-naptár szerinti időszámítással…

Az idei év az olimpia éve lett, igaz, a koronavírus-járvány kényszerű időcsúsztatása miatt. A kezdeti görög olimpiák történeti érdekességét vizsgálva érdemes egy régmúltba visszatekintő történelmi furcsaságot is megismerni. Ez pedig azt, hogy miként is állapítottuk meg az egykori olimpiák kezdetét?

A csillagászati kronológia tökéletes biztonsággal tudja a periodikusan ismétlődő égi jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások, bolygóegyüttállások) időben előre és vissza is számolni. Ilyen vonatkozásban tud e matematikai tudomány a teológusok és a történészek segítségére sietni egy-egy olyan régmúlt esemény időpontjának tisztázásakor, amikor a leírások említenek égi látványosságot is. A történészek számára tehát felbecsülhetetlen segítséget jelenthet egy-egy esemény kapcsán lejegyzett nap- vagy holdfogyatkozás, azért, mert a fogyatkozásokat pontosan vissza lehet számolni, és ez által a mai időszámításunk szerinti rendszerben (Gergely-naptár) meg lehet adni egy keresett esemény dátumát.

Olimpiád-éra

A görögök a híres sportesemények, az olimpiák kezdő évével (olimpiád-éra) indították naptárukat, így számolták a múló időt. Az utókor azonban nem sokat ért azzal, ha talált egy olyan dátumot, hogy adott olimpiász év, valahányadik éve, mindaddig, amíg nem sikerült tisztázni az első olimpiász első évét. A történészek körülbelül négy évtizedes pontossággal tudták csak az 1. olimpiász 1. évét behatárolni. A pontosítást egy napfogyatkozás időpontjának kiszámítása hozta meg.

Hérodotosz (kb. i.e. 484 – i.e. 425) görög történetíró a kis-ázsiai Halüsz folyó (ma Kizilirmak) közelében vívott lüd és méd háború egyik csatáját a 48. olimpiász 4. évébe tette.

Hérodotosz. Fotó: Wikipédia

A mai Törökország területén vívott csata a későbbi Caesarea mellett volt és lejegyezték róla, hogy a harc közepette a „nappal éjjelre változott”. Alüattész lüd és Küaxarész méd király katonái annyira megrémültek a váratlan égi jeltől, hogy elszaladtak és a harcot befejezték.

Lüdia területét keleten a Halüsz folyó zárta
Készítette: Szajci – A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=18619448

A két békétlen király pedig úgy értelmezte az égi intést, hogy hasznosabb lenne a háborúskodást befejezni! Békét is kötöttek egymással. A nyilvánvaló napfogyatkozásnak azonban nemcsak a békekötés lett az eredménye, hanem ez a jelenség adta a kulcsot minden olimpiád-érában megadott görög évszám adat átszámítására, igaz sok száz év eltelte után.

A csillagászok ugyanis a történészek által (hozzávetőlegesen 40 éves pontossággal) meghatározott időintervallumban végig számolták arra a földrajzi koordinátára az összes számításba jöhető napfogyatkozást, ahol a csata zajlott. Sikerült megállapítani, hogy i.e. 585. május 28-án délután volt látható ezen a vidéken egy napfogyatkozás. A történészek i.e. 626. és i.e. 583. közötti években jelölték meg a csata lehetséges időpontját és valóban beleesik. (Egy számítógépes program segítségével magam is ellenőriztem ezt és az északi szélesség 38°, keleti hosszúság 35°30′ földrajzi koordinátán valóban látható volt napfogyatkozás a közölt időben.) A híres olimpiád év első éve így i.e. 776-ra lett rögzítve.

Az említett napfogyatkozás Milétoszban is látható volt, ahol a híres görög tudós matematikus Thalész élt. Thalész (kb. i.e. 624 – i.e. 546) ezt a napfogyatkozást előre jelezte és ezért lett a hét görög bölcs egyike. A híres görög tudós Milétoszban született i.e. 624 körül. A matematika – és a később, éppen az ő munkássága miatt „milétoszi iskolának” elnevezett – filozófiai megteremtője. A filozófia atyjaként is emlegetik. Thalész volt a legelső olyan jelentős görög tudós, matematikus, csillagász, fizikus és mérnök, akinek a neve fennmaradt az utókorra, bár írásos műve nem maradt meg a tudománytörténet számára.

Bolygó a bolygónkon – 1. rész

Csontjainkig ható dermesztő káprázat

Szerző: Kocsis Erzsó

Most, hogy ismét felpezsdült az űrkutatás nemzetközi világa, és mi is részesei lehetünk nap mint nap a szenzációs híreknek, felébredhet bennünk is a vágy, hogy menni, el, messzire…! Izgulunk egy, két, ugyan már, három marsszondáért is, bámuljuk az első helikopter próbálkozásait a vörös bolygón és ez az elmeneteli vágy, hogy stílszerű legyek, kozmikussá növekszik.

Olyan csodára vágyunk, ami elkápráztat minket, ha beköszönt a hosszú, hideg tél. De mégis oly könnyen tovaröppen szépsége, ha megérkezik a forró nyár. Sziklaszilárd kékes-szürkés pár hetes álmot álmodnánk végre.

Az, hogy szeges bakancsunkban jégbarlangban csámboroghatunk, az igen messze vezet vissza. Az északi félgömbön a pleisztocén korban a kontinensek 30%-a volt eljegesedve. Napjainkban a Föld szárazföldi felszínének alig 10%-át, azaz körülbelül 14,9 millió km2-t borít állandóan jégtakaró. Bolygónkon a szilárd halmazállapotú víznek, azaz a jégnek csak hexagonális kristályszerkezetű változata található. De alacsony hőmérsékleten és nagy nyomáson számos módosulata és változata jelenhet meg. Emiatt lesz egyedi, sokféle fizikai megjelenésű: például jégtakaró, gleccser, selfjég vagy talajjég formában jelenik meg. A felszínalakzatokon belül a jég és az ebből keletkezett olvadékvizek felszínformáló tevékenységével külön tudományág is foglalkozik: a glaciális geomorfológia.

Az 1960-as években a Föld jeges felszíneit hatszámjegyű kódokkal látták el, ezzel jellemezve, hogy az adott terület milyen típusba tartozik. A kategorizálás főként a térképészetileg is jelentkező, elsősorban méretbeli és mozgás szempontú elkülönítés alapján végeztek.

Fotó: Pixabay

A mozgó jégárakat az alak, a jégfront, a hossz-szelvény jellege, a táplálás módja és a gleccsernyelv dinamikája alapján is osztályozzák. A gleccser megfelelő domborzati és éghajlati viszonyok közt hóból képződött, sajátos szerkezetű, plasztikus jégtömeg, ami a nehézségi erő hatására a lejtőkön lefele mozog. Felszínalakító tevékenységüket az azt befoglaló völgy két fala közé szorítva, kötött pályán fejtik ki, ez az irányított glaciális erózió. Olyan összefüggő, állandó jégtömeg, melynek tömege telente nagyobb mértékben gyarapszik, mint amennyit nyáron csökken és saját súlya alatt folyamatosan mozgásban van. Ha ez megszűnik, akkor “holt jégről” beszélünk.

Ahhoz, hogy körbe-vehessenek jégbezárt buborékok, egy ilyen gleccsert érdemes felkeresnünk. Novembertől márciusig a jégár-gyomorban megtalálhatjuk, amire vágyunk. Izlandon ugyanis nem a klasszikus jégbarlangok találhatóak. A lassan tovacsusszanó jégfolyamok mélyén vannak ezek a hol kék hol fekete színű fagyott csodák. Ezek a felszínen végig-folyó olvadék vizek által vájódtak ki. Színüket onnan kapják, hogy ez a folyadék mennyi szennyező anyagot tartalmaz: hordalékot, szikladarabot, algát. A gleccsermalomnak nevezett kürtőkben igen erőteljes koptató tevékenység megy végbe. Gigantikus barázdák, árkok jönnek létre a vastag jégpáncél alatt, amikből ezek a kacskaringós kristálycsodák lesznek. Telente állandóan formálódnak, alakulnak, hiszen a nap melege folyamatosan megolvasztja, majd a hideg újra megdermeszti azt. Annyira, hogy két egymást követő évben ugyanolyan képződmény sohasem fog kialakulni.

Fotó: Pixabay

Svínafellsjökull az Öraefajökull vulkán közelében található. A Disznóhegy lusta lejtőit évszázadok óta koptató természetes képződmény, az UNESCO világörökség része. A mintegy 2000 méter magasságból nekilóduló áradat a Skaftafell Természetvédelmi Terület része. Az északi-komorságú szépségeket kedvelők körében igen népszerű kirándulóhely. Úgy is, ha számos éles gerincekkel tarkított felszínét nem, vagy csak igen nehezen mászhatják meg. Gyors mozgásának hatására (napi 1 méternyi táv), a jégbarlang többször is felhasad, ezért függőleges, úgy nevezett cerrac-ok keletkeznek. Indirekt fény így jut a mélybe, sejtelmesen megvilágítva a hófehér falú fekete hamu-erezetekkel tarkított alagutakat. Amikor nézegeted, és elfog a deja vu érzés, az nem a képzeleted játéka! A Trónok harca egyik forgatási helyszíne lett ez a komor táj. Odaképzelhetjük magunkat nemcsak a George R. R. Martin, hanem még Batman univerzumába is. Reggeli órákban a gleccserlagúna vize haragos iszapos barna, megszínezi a benne lévő hamu. Ez bámulatos kontrasztban áll a még fel nem olvadt jég élénk kékjével.

A Vatnajökull Nemzeti Parkban 2019-ben hatalmas robajjal méretes darabok szakadtak le a gleccserből. A Breiðamerkurjökull az itt fellelhető 35 gleccsernyelvből a legnagyobb. Ez hozta létre a Jökulsárlón-lagúnát és a legelképesztőbb formájú kincsekkel teli Gyémánt-partot. A Vatnajökull Európa legnagyobb jégsapkája, a maga 8000 négyzetméteres területével szinte egész Dél-kelet-Izlandot beteríti. A Jökulsárlón igen ifjú, az 1940-1950-es években kezdett kialakulni. Ez Izland legmélyebben fekvő területe, a tengerszint alatti 250 méter mélységével. A “kis jégkorszak” idején hajóját hátrahagyva viking gleccser-harcosunk feléledt: először jég kardjával hadonászva a talajt felmarva leszáguldott a völgybe, majd a lagúnát vállára kapva feldobta azt a morénadombok közé. Ekkorra elfogyott ereje és már csak komótosan húzódott vissza odáig, ahol a mai peremet is találhatjuk. A gleccser-harcos az óceán partjait őrző hatalmas jégfallá dermedt. Az árapály körbe nyalogatja, így egy-egy darabja belehullik a vízbe. A leomló részek ki-, majd visszasodródnak, felidézve a fagyott szívében a régi hajós időszakokat. Amikor újra partot érnek, mint megannyi drágakő hevernek a szerteszét. Lara Croft és James Bond is ezen „gyémántok között mentett világot”. A kristályok felszínén található vékony hamuréteg a 2011-es Grímsvötn és a 2014-es Bárðarbunga kitörésből származnak. A keskeny szürke takaró hatása drámai: vonzza a hőt, így sokkal gyorsabban olvad Breiðamerkurjökull.

Fotó: Pixabay

A Crystal Cave-be számos túraútvonalat szerveznek. Páratlan szépsége miatt az UNESCO világörökség része lett. Valami éteri finomsággal és tisztasággal találkozunk a barlangban. Mintha egy üvegpohár belsejébe érkeznénk: mindenütt az átlátszó kékes-szürkés árnyalatban csillogó elképesztő alakzatok libbennek elénk. Felpillantunk, és akár 5 méternyi szédítő magasságig csodálhatjuk a besurranó napfény játékát a türkiz színek és a hamusávok között kalandozva. Ezt a színt a gleccserre nehezedő nyomás okozza: kiszorul a levegő a jégből, ilyen lesz a végeredménye.

Forduljunk most a Vatnajökull jégsapka déli része, a Skeiðarárjökull gleccser irányába! Most a Lómagnúpur hegység és a keleti Skaftafell közt barangolunk. Ez a gleccserünk gigantikus, de a „kollégáihoz” hasonlóan az elmúlt évtizedekben egyre inkább visszahúzódik. Csodaszép, de tudva okát, mégis oly torokszorító tud lenni a pereménél kialakuló gleccserlagúna. A Grímsvötn- és a Gjálp-vulkán szubglaciális tűzhányó tevékenységei gleccserkitöréseket okoznak. Ez nagy erejű kitöréses árvíz (jökulhlaup) képében hatalmas pusztítást tud végezni a Skeiðarársandur árterén lévő utakon és hidakon. 2010 őszén az izlandi meteorológiai hivatal megfigyelései szerint egy ilyen akciója 143 m3/s-os vízhozamot szabadított fel, aminek mennyisége pár nap múlva megháromszorozódott.

Kverkfjöll-hegység az Öræfajökull és a Bárdarbunga után Izland harmadik legmagasabb hegyvonulata. A jég alatti két kalderát a Kverkfjöll-hát részeként azonosíthatnánk be. Kettőjük közül csak a délit borítja gleccser. Talán Odin vette elő gigantikus kardját és az igen meredek, kemény sziklás falakat kettévágta keleti és nyugati részekre. A hatalmas gleccsernyelvek a Kverkfjöll-hegység mindkét oldalára a Vatnajökull-jégsapkából nyúlnak ki: ezek a Dyngjujökull és a Brúarjökull. A Kverkfjöll-gerincet öt-hat párhuzamos liparitgerinc alkotja. Az ott fellelhető Lindarhraun-lávamező még egészen fiatal, kevesebb mint 2800 éves. A korábbi kitörések általában effuzívak voltak. A tufacsúcsok lejtőin a láva álmos, lusta folyóként hömpölygött tova, megkövesedett vízeséseket és megszilárdult zuhatagokat hagyva maga után. A csúcsait 1910-ben Max Trautz német geológus mászta meg elsőként – az őslakos kalandorokat nem jegyzi a történelem. A Kverkjökull-gleccsertől indulva a Langafönn lejtőjén le, majd annak gerincén keresztül vezet végig az út a Izlandi Glaciológiai Társaság picinyke telephelyéig.

A Langjökull Izland második legnagyobb gleccsere. Kipróbálhatjuk élesben is szöges bakancsunkat a 935 négyzetkilométernyi nagyon jól túrázható jégcsodán kaptatva. A kalandunk hozzávetőleg 50 kilométer hosszú és 20 kilométer széles területre indul. A jégréteg vastagsága akár 580 méter is lehet. Hveravellir geotermikus területén legalább két aktív vulkáni rendszer is áthalad. Kalderái már messziről észrevehetőek. A hatalmas jégtakaró északkeleti felét foglalja el a 1360 méter magas Langjökull-tűzhányó. A pleisztocén kori Erikskökull-táblahegytől keletre járunk most. A vulkán körülbelül 925 óta nyugalmi állapotban leledzik. A 10. században viszont rendezett az első viking telepeseknek egy hatalmas színjátékot: nagy effuzív kitörések az oldalhasadékokból, robbanásos tevékenység a csúcskráterből. Gleccserünk szépen elsurran a körülbelül 7800 éves Kjalhraun-, majd a Presthnúkur-, és a Lambahraun-, végül a Skjaldbreiðarhraun-lávamezők közelében. Szinte átinteget a Skjaldbreiður-pajzsvulkánnak, ami az elmúlt 10 000 évben mindössze 32 kitörést produkált. Közel járunk Langjökull legdélcegebb csúcsaihoz. A gleccser vize táplálja a Hvitá folyón lévő, 32 méter magas igen népszerű Gullfoss-vízesést.

Sólheimajökull is ugyanúgy lenyűgöző látványosság, mint az eddig felsoroltak. A Mýrdalsjökull fő jégsapkájának kivezető része. A gleccser délen, a Skógafoss-vízesés és Vík közötti főút mellett található. A hírhedt Katla-vulkán peremétől indul ki körülbelül 10-13 kilométer hosszan-, és körülbelül 1-2 kilométer szélesen. A mozgó jég körülbelül 44 négyzetkilométert fed le. Vastagságát 200 méterre becsülik, de ez folyamatosan csökken. Évente egy olimpiai úszómedence-hossznyi gleccsermedence keletkezik. Igen, szépek ezek a lagúnák, de egy haldokló gleccser utolsó könnycseppeit vajon csodálnunk kellene?

Bármilyen strapabíró is a bakancsunk, elfáradtunk, mire képzeletben végigjárunk ennyi kéket, szürkét, fehéret.

Az Okjökull száz éve még 15 négyzetkilométernyi területen 50 méter vastagságú gleccser volt. Hömpölygött szépen, komótosan Izland nyugati részének hegyvidéki területein, pont úgy, ahogy egy jégártól megszoktuk. Napjainkra mérete alig egy négyzetkilométerre zsugorodott, és 15 méternyi vastag sincs már. Elvesztette gleccserstátuszát is. Nevéből a jökull, vagyis gleccser szó is kikerült, így már csak Oknak hívják. Tiszteletére a houstoni Rice Egyetem kutatói, Andri Snar Magnason és Oddur Sigurdsson 2019. augusztus 18-án Borgarfjördurnél egy emlékszertartást tartott. Felhelyezték az első emléktáblát egy klímaváltozásnak áldozatul esett gleccser nevével.

Emléktábla az Okjökull gleccser valamikori helyén. Fotó: Rice University/Wikipedia; CC BY-SA 4.0

Ezek a csontjainkba ható dermesztő káprázatok bolygónk legnagyobb édesvíz raktárai. Fagyott csodájából légkörünk történelmét olvashatjuk ki. Ha nem csökkentjük radikálisan az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét, telente nem tudunk álmodozni a kékes hideg folyosókat járva. Idén már Joulupukki is ledobhatta piros kabátját…Vajon 200 évben belül az összes gleccserünk, jégbarlangunk követni fogja Okjökullt ezen a szomorú úton? Kipukkannak a jégbezárt buborékjaink…


Források:

https://ng.24.hu/termeszet/2020/02/18/csodas-barlangok-az-izlandi-gleccserek-melyen/
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/2011-0052_38_sokretu_terkepeszet_-_vizrajz_es_reszei/lecke6_lap1.scorml
http://ecolounge.hu/nagyvilag/emlektablat-kap-az-az-izlandi-gleccser-amely-a-klimavaltozas-miatt-elsokent-tunt-el
https://www.icelandreview.com/news/first-glacier-lost-to-climate-change-to-be-memorialised/
https://guidetoiceland.is/travel-iceland/drive/svinafellsjokull
https://www.funiceland.is/nature/glaciers/svinafellsjokull/
https://meanderingwild.com/svinafellsjokull-glacier-lagoon-iceland/
https://troll.is/2018/12/08/the-glacier-of-the-crystal-blue-ice-caves-breidamerkurjokull/ https://www.idokep.hu/hirek/gleccseromlas-keltett-hatalmas-hullamokat-izlandon
https://hiticeland.com/places_and_photos_from_iceland/%C3%A1lftafj%C3%B6r%C3%B0ur
https://guidetoiceland.is/travel-iceland/drive/langjokull
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaldera
https://hu.wikipedia.org/wiki/Langj%C3%B6kull
https://www.volcanodiscovery.com/volcanoes/europe/iceland/langjoekull/
https://www.funiceland.is/nature/glaciers/skeidararjokull/
https://en.wikipedia.org/wiki/Skei%C3%B0ar%C3%A1
https://blogs.agu.org/fromaglaciersperspective/2011/05/23/skeidararjokull-glaciervatnajokull-retreat-grimsvotn-eruption-and-jokulhlaup-may-2011/
https://www.vatnajokulsthjodgardur.is/en/areas/odadahraun/interpretation-and-knowledge/about-kverkfjoll
https://guidetoiceland.is/travel-iceland/drive/solheimajokull

Történelmi sarki fény viharok

Szerző: Gombai Norbert

A Földön 40-60 évente fordulnak elő nagyobb sarki fény viharok. A Journal of Space Climate and Space Weather folyóiratban, a közelmúltban megjelent kutatási eredmények is ezt támasztják alá. A jelenség mindenképpen gyakoribb, mint azt korábban gondoltuk. A tanulmány a “nagy sarki fény vihart” a 30. mágneses szélességi fok (MLAT) környékén, vagy attól délre vizuálisan is látható auróra jelenségként határozta meg. Delores Knipp, a Coloradói Egyetem munkatársa és a tanulmány szerzője az elmúlt 500 év észleléseit átvizsgálva 14, a fenti kritériumnak megfelelő eseményt azonosított.

Kép forrása: Space Weather Archive

Az ilyen, több száz évnyi időszakon átívelő történelmi kutatás egyáltalán nem könnyű, hiszen a legtöbb esetben hétköznapi emberek, papok, kereskedők, hajósok feljegyzéseiből, naplóiból, vagy éppen magán leveleiből kell kiszemezgetni az értékes információ morzsákat. A XVI-XVIII. században ráadásul még nem nagyon emlegették a sarki fény kifejezést. A jelenség észlelésekor rendszerint “párát”, “színes ködöt”, sőt szellemeket emlegettek a déli országok lakói, akik nem voltak hozzászokva a különös égi látványossághoz. További nehézséget okozott a nyomozás során, hogy olykor idegen és egzotikus, a kutatók által nem beszélt nyelven íródott dokumentumokat is át kellett vizsgálni a minél teljesebb kutatás elvégzése érdekében. A különböző történelmi forrásokat átnézve számos olyan, az Egyenlítőhöz közeli szélességi fokon elhelyezkedő földrajzi helyről jelentettek sarki fény jelenséget, mint Florida, Kuba, vagy éppen Szamoa.

A kutatási időszak legkorábbi észlelései 1582. március 6-8. között történtek. Ezekben a kora márciusi napokban a portugáliai Lisszabonból (É.sz. 39° – A cikkben szereplő szélességi fokok a földrajzi szélességet jelölik.) Pero Ruiz Soares az alábbiakat jegyezte fel:

“Az égboltnak ezen területe vörös lángokban égett. Úgy tűnt, hogy maga az égbolt lángol. Senki nem látott még ilyesmit… Éjfélkor rettenetes és félelmetesen nagy tűz-sugarak emelkedtek a kastély fölé… A következő napon ugyanez történt, ugyanebben az órában, de a jelenség már nem volt olyan hatalmas és rémisztő. Mindenki kiment a környékbeli mezőkre, hogy láthassa a nagyszerű jelenést.”

A következő nagy mágneses vihar 1653-ban, 71 évvel később érte el Földünket. Érdekes módon ekkor már javában benne voltunk a 1645-1715-ig tartó ún. Maunder naptevékenységi minimumban. (A Maunder-minimum volt az első teleszkópos megfigyelésekkel is dokumentált naptevékenységi minimum. Nevét E. W. Maunder angol csillagászról kapta.)

A Maunder-minimum 1645–1715 között. Forrás: Wikipedia, Robert A. Rohde, Global Warming Art project; CC BY-SA 3.0

1653. március 2-án a közép-kínai Cáoxiànban (É.sz. 35°) „tüzes fényeket láttak az égbolton mind a négy égtájon, amelyek később kékes foszlányokká váltak“. Ugyanaznap Japán szívében, a Tokyotól északra található Shimotsumában vörös és fehér “gőzöket” figyeltek meg Nasu és Odawara irányában. A jelenést zászlókhoz hasonlították, sőt még azt is megfigyelték, hogy a vörös színű “gőzök” hamarabb eltűntek.

1730. február 15-e körül újabb viharos folyamatok zajlódhattak a Napon, aminek eredményeképpen számos alacsony szélességi fokon elhelyezkedő településen láttak északi fény jelenséget világszerte. A kutatók észleléseket gyűjtöttek Kelet-Ázsiából (pl. Tsugaru, Japan (É.sz. 38°), a Közel-Keletről és számos európai városból, például Pozsonyból (É.sz. 48°), Rómából (É.sz. 42°), Marseilles-ből (É.sz. 43°) és a spanyolországi Granadából (É.sz. 37°).

40 évvel később, 1770 szeptemberében ismét extrém erejű napvihar érte el bolygónkat. Észlelések egész csoportja írja le a kilenc napon át (szeptember 10-19.) tartó eseménysorozatot, amely alatt rendkívül fényes, vörös sarki fény borította be többek között Kína és Japán égboltját.

A híres felfedező, James Cook kapitány és a HMS Endeavour legénysége is látta (és feljegyezte) a jelenséget a déli féltekén (!) található indonéziai Timor-sziget közelében.

A fedélzeten tartózkodó Sydney Parkinson botanikai/természettudományi rajzoló így írta le a látványt 1770. szeptember 16-án:

“Éjszaka 10 és 11 óra között, még holdkelte előtt figyelemre méltó jelenséget láttunk a déli égbolton, amely egy egységre nyugatra és két egységre keletre és majd 20 fok magasságba terjedt ki, tüzes ragyogással és fehéres sávokkal függőlegesen emelkedve a horizontról…”

A geomágneses viharral összefüggésbe hozható napfoltokról számos korabeli rajz készült.

Johann Caspar Staudacher német amatőrcsillagász Nürnbergből több napon keresztül lerajzolta a kiterjedt folt csoportot, amely a rajzok alapján majd kétszer akkora volt, mint az 1859-es hírhedt Carrington-eseményt okozó csoport.

Az 1859. szeptember 1-jei napfoltok Richard Carrington rajzán. Forrás: Wikipedia

1859. augusztus 28-a és szeptember 2-a között, egy évvel az 1860-as 10. napciklus maximumát megelőzően ismét nagyobb napfolt csoportok tűntek fel központi csillagunk felszínén. Szeptember 1-én két angol amatőrcsillagász Richard Carrington és Richard Hodgson egyidőben észleltek egy óriási napkitörést. Az ezt követő koronakidobódás (coronal mass ejection) plazmafelhője a 150 millió km-nyi Nap-Föld távolságot 17,6 óra alatt megtéve átsöpört bolygónk légkörén. Az ennek eredményeképpen kialakult geomágneses vihar szeptember 1-én és 2-án kiterjedt sarkifény jelenségeket okozott világszerte. Még Hawaii-on és a karibi térségben, Kubában és Kolumbiában is tisztán láthatóak volt az auróra fényei. Voltak olyan települések, ahol állítólag olvasni is lehetett a szabad ég alatt éjszaka annyira világos volt és olyan erővel tombolt a mágneses vihar. A kor telekommunikációs csúcs technológiájának számító távíró hálózat túlterhelődött, a távíró póznák szikrákat hánytak, több technikus megsérült.

A Carrington-eseményről sokáig azt tartották, hogy egy igen ritka, már-már egyedülálló jelenség volt. A legújabb kutatások – észlelési archívumok, sarki jég rétegvizsgálatok – azonban azt valószínűsítik, hogy a szélsőséges geomágneses viharok nagyjából 40-60 évente fordulnak elő. A “közelmúltban” történt 1921. május 13-15-e közötti vihar, amelyet számos részletes észlelés rögzített Indiától a mexikói Sinaloán (É.sz. 24°) keresztül a Hawaii szigetekig, vagy az 1989. márciusában történt jelenség, amely Kanada Quebec tartományában 12 órás, teljes áramszünetet okozott, időbeni összhangban vannak a kutatási eredményekkel.

Egy napkitörés mérete a Földhöz viszonyítva. Forrás: NASA

A legutóbbi nagy geomágneses vihar tehát 32 éve történt. Csak idő kérdése egy újabb esemény, melynek hatásait a modern elektromos és kommunikációs hálózatokra, navigációs rendszerekre, műholdakra csak megbecsülni tudjuk. Távcsöveinkkel és egyéb műszereinkkel folyamatosan vizsgáljuk a Napon végbemenő folyamatokat annak érdekében, hogy időben észleljük a Földre potenciálisan veszélyes korona anyagkilökődéseket.


Forrás:

Long-Lasting Extreme Magnetic Storm Activities in 1770 Found in Historical Documents – The Astrophysical Journal Letters

A Timeline of Great Aurora Storms – Space Weather Archive