Apollo-17 “Rock Star”, avagy 2025-ben visszatérünk a Holdra?

Szerző: Mitre Zoltán

Az Amerikai Egyesület Államok magyarországi Nagykövetsége és az „Amerikai Kuckó” (American Corner) közös szervezésében lehetőség nyílt az Európában tartózkodó két NASA szakemberrel Raphael „Ralph” Grau-val és Jennifer „Jenny” Knotts-al találkozni május 25-én szerdán kora este. A programnak a Corvinus Egyetem “Sóház” campusa adott otthont Budapesten, ahol évek óta működik a nagykövetség tehetséggondozó műhelye, az “Amerikai Kuckó”.

A találkozó egyik nagy eseménye volt az 50 évvel ezelőtti Apollo-17 missziói által visszahozott holdkőzet mintadarabjának megtekintési lehetősége. A programot teljessé tette, hogy Rezsabek Nándor tudományos szakíró és környezetkutató, Planetology.hu főszerkesztő a Földön található kozmikus kőzetekről mutatott be előadást. Az alagsori előadótermet megtöltő közönséget Kovács Tibor, az amerikai nagykövetség tudományos ügyekért felelős attaséja köszöntötte. Ő a program során szinkrontolmácsolásban is szerepet vállalt.

A köszöntő után Raphael Grau tartott előadást. Raphael 35 éve dolgozik a NASA-nál, a Nemzetközi Űrállomás tervezésében is részt vett. Prezentációjában főleg az űrállomás paramétereiről, működéséről kaptunk részletes információkat, beleértve a jelenlegi és jövőbeli kutatásokat. Megtudtuk, hogy az ISS-en zajló jelenlegi kutatások főleg a növényi és emberi élettani folyamatok súlytalanságban történő megváltozását teszik ki. A NASA nagyon készül a hosszú súlytalanságban töltött időt igénylő űrmissziókra. A teljesség igénye nélkül két érdekes példa az elhangzott előadásból:

Az űrhajósok körében régi probléma, hogy az űrbeli tartózkodás után szemük olyan deformációt szenved, ami egyeseknél visszatérés után szemüveg viselését igényli, véglegesen. Másoknál viszont visszaáll az eredeti állapot. Sokáig nem értették ennek az okát. A közelmúlt egyik jelentős eredménye, hogy B12 vitamin folyamatos adagolásával ez a probléma megelőzhető.

Az ún. “iker összehasonlítás” vizsgálat különösen figyelemfelkeltő volt. Itt nem a relativitáselmélet bizonyításáról van szó! Tehát nem azt vizsgálják, hogy a nagy sebességgel Föld körül keringő ikerpár egyike lassabban öregszik-e a földi társához képest! Hanem visszatérés után az űrhajós és a földön maradt ikerpár egészségi állapotát mérik fel alaposan és az eltérés alapján tudnak következtetni a súlytalanság és kozmikus tér okozta változásokra.

Jennifer Knotts PR szakember a NASA-nál, szinte első megszólalása alapján azonnal érezni lehetett ezirányú profizmusát. Jennifer az Artemis programban dolgozik most, előadása elején egy PR filmet mutatott be, ahol a NASA vezetői határozottan megígérték, hogy 2025-ben újra a Holdra lépnek. A filmet Jennifer annyival egészítette ki, hogy két misszió előzi meg ezt, egy ember nélküli és egy Holdat megkerülő emberes misszió (akárcsak az Apollo programok során).

Mint kommunikációs szakember, szakterületének fontosságáról és az űrmissziók irányítótermében a kommunikációs szakember vezető szerepéről beszélt. Mint Jennifer elmondta, a mérnökök és szakértők legalább egy tucat helyre kell, hogy figyeljenek, és közben mindenkinek a saját feladatára is koncentrálni kell. Az űrhajósokkal egy fő, a kommunikációs szakember beszél csak. Ő az, aki összegyűjti a irányítóteremben a szakmai információkat és érthetően kommunikálja az űrhajósok felé a feladatokat, valamint az űrhajósok visszajelzéseit a szakemberek felé. Fontos szerepet tölt be az űrhajósok napjának tervezésében is, amelyet öt perces pontossággal készítenek el. Szemléltetésként még saját asztalát is megmutatta az ISS irányítóközpontjában, és elmagyarázta az egyes feladatokat.

A két szakember előadása után Rezsabek Nándor főszerkesztő tartott előadást a Földön fellelhető, és szülőégitestek szempontjából azonosítható kozmikus anyagokról. Ismertette a holdi eredetű meteoritok típusait, összetételét. A rövid szakmai előadás ideálisan vezette fel a meeting záró akkordját, az eredeti Apollo-17 holdkőzetet, amit az illetékesek közben előkészítettek. A szakmai előadások után ezt meg lehetett tekinteni és konferenciabeszélgetésre is volt lehetőség a NASA szakembereivel. A találkozó egyik nagy előnye volt, hogy lehetett négyszemközt is részletesen konzultálni a két előadóval: Raphael az ISS-el kapcsolatos kérdésekre válaszolt, míg Jennifert az Artemis programról lehetett kérdezni.

Készültek közös fényképek, a vendégek ajándékokat vihettek haza, mondhatni az igazi profi amerikai PR mindenki számára nagyon jó benyomást gyakorolt és élményként hatott. A Planetology.hu szerkesztőségéből Kocsis ERzsóval valamint Farkas Csabával az Impulzus podcast főszerkesztőjével közösen változatos szakmai kérdéseket tehettünk fel Raphaelnek és Jennifernek. Tehetséggondozásról, Star Trek-ről és égi mechanikai kérdésekről is beszéltünk.

A találkozóról elmondhatjuk, hogy szakmailag és azon túl is hasznos és motiváló volt. Bár nem lett kimondva, de érezhető volt, hogy a NASA kifejezetten felerősítette a lépéseket az űrkutatás terén. Közismert, hogy mind az orosz, mind a kínai űrprogramok nagy ambíciókat dédelgetnek, így talán majdhogynem fix ígéretnek vehető, hogy 2025-ben újabb emberes NASA misszió indul útnak a Holdra.

A fotókat Kocsis ERzsó, Rezsabek Nándor és Wollner Tibor készítette

Apollo-holdkőzet testközelből

Szerző: Rezsabek Nándor

A NASA Apollo-missziói által Földünk hűséges kísérőjén gyűjtött, majd anyabolygónkra fuvarozott holdkőzetekhez szoros barátság fűz. A Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) gyűjteményében levő Apollo-11 és -17 mintákról 2018-ban még a kiállítói téren kívüli hatalmas raktárrendszerből tudósítottam az Élet és Tudomány hasábjain (Holdszilánkok. Apollo kőzetminták a Természettudományi Múzeumban. 2018/45.). Ennek beharangozója blogoldalamon itt jelent meg: https://rezsabeknandor.blogspot.com/2018/10/apollo-holdkozetek-termeszettudomanyi_95.html. 2019-ben az évfordulós Apollo 50 tárlaton a felbecsülhetetlen értékű példányok, valamint a legnagyobb méretű-tömegű hazai holdi meteorit mellett megtisztelő módon saját holdkutatás-ereklyéim is kiállításra kerültek: https://rezsabeknandor.blogspot.com/2019/10/a-hold-opusz-es-relikviaim.html. A mostani hétvégén a Juhari Zsuzsanna-díj elismerő oklevelével jutalmazott blogoldalam pedig az Apollo-17 űrhajó legénysége által a Földre hozott holdkőzetről tudósít – testközelből!

Természetesen az MTM „A Hold felfedezése” címmel illetett időszaki kiállításának volt és van más vonatkozása is. A november 3-i megnyitón felvonultak a nemzetközi űrhajós kongresszus tagjai, a Holdra sosem jutott Puli rover manőverezett, nemcsak kiállítási tárgyként díszelgett, továbbá folyamatosan zajlottak és zajlanak a témában viszont kétségkívül szakértő Bérczi-Hargitai-Kereszturi planetológus-triumvirátus előadásai. A tárlaton látható továbbá az említett Apollo-11 és -17 goodwill, látványos Armstrong űrruhájának méretarányos 3D-es replikája. Sok az információ, és szerencsére a kiállított holdtérkép magyar vonatkozású elnevezései között a Hédervári-kráter is ott virít, viszont a hatalmas holdi panorámakép elől egy fotó kedvéért sem mozdul el a teremőr néni.

De lehet itt bármi, a lényeg a 70215,41 jelzetű holdi mare bazalt! Az eredeti, 70215-ös, 8110 g-os, 230x130x105 mm-es, mikrometeoritok becsapódásának nyomát őrző kőzetmintát 1972 decemberében a Derültség tengerének peremén, a Taurus-Littrow-völgyben a holdkomptól 60 m-re az a Harrison Schmitt geológus gyűjtötte, aki az első KUTATÓ volt a holdfelszínen. Ne feledjük (a számomra példaképként szolgáló Jack Schmitt kivételével), az Apollo-missziók katonai pilótákból űrhajóssá avanzsált tagjai (korábbi űrrepüléseik felkészítését leszámítva) természettudományos ismeretek, valamint terepi munka gyakorlatának híján voltak. A gondos kezek aztán már földi laboratóriumban vágták a 3,84 milliárd éves magmás kőzetet, geokémiai, ásvány- és kőzettani vizsgálatain túl darabjait tudományos kísérletekre is felhasználtak. Kémiailag a szilícium-dioxid (SiO2) mellett magas titán-dioxid (TiO2) tartalma érdemel figyelmet, valamint vas-oxidot (FeO) tartalmaz legnagyobb arányban. Ásványtani szempontból a piroxén, a plagioklász és az olivin a meghatározó.

Az Amerikai Egyesült Államok kormánya által támogatott, belsős és külsős kurátorok-kreátorok, valamint közreműködő partnerek révén megvalósult tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum (1083 Budapest, Ludovika tér 2-6.) Kupolacsarnokában az év végéig védettségi igazolvány felmutatásával a nyitvatartási időben díjmentesen látogatható. A kiállított 120 g-os 70215,41 kifejezetten bemutató célokat szolgál, valódi „rock star”-ként turnézza körül a Földet. Ne mulasszuk el magyarországi vendégszereplését.

A VIPER küldetés – A NASA visszatérése a Holdra

Szerző: Gombai Norbert

Immár több, mint 50 éve, hogy Neil Armstrong az Apollo 11 parancsnokaként kimászott a „Sas” névre keresztelt leszálló modul szűk nyílásán és egy „kis lépéssel” megvetette lábát a Holdon. Az Apollo program utolsó küldetése 1972-ben, az Apollo-17 volt. Ezután a hatalmas költségek miatt leállították a küldetéseket és embert szállító misszió nem indult többet égi kísérőnk felszínére.

A NASA 2017-ben jelentette be az Artemis programot, amelynek célja, hogy újra embert juttasson a Holdra sőt, állandó és fenntartható holdbázist alakítson ki annak felszínén. A hosszútávú célok között nem titkoltan a magánvállalatok bevonásával történő tudományos, gazdasági és bányászati tevékenységek is szerepelnek. Az Artemis program nem csak az emberiség Holdra való visszatéréséről szól. A missziók alatt összegyűjtött ismeretek és tapasztalatok nagyban segíteni fogják a közel(?)jövő Mars küldetéseit is.

Forrás: NASA

Az Artemis egy rendkívül összetett, nagyszabású program számos misszióval és alprojekttel, amelyek közül több már megvalósult, illetve jelenleg is folyamatban van. Ilyen projekt a kis és közepes méretű rakományok eljuttatása a Hold felszínére magáncégek segítségével (CLPS – Commercial Lunar Payload Services  – kereskedelmi célú hasznos teherszállítási szolgáltatás), amelynek részeként például az Astrobotic Technology magáncég Peregrine-nek nevezett leszálló egysége fogja a Holdra szállítani a magyar Puli Space Technologies mini roverét is.

Forrás: NASA

Néhány napja, szeptember 20-án hétfőn a NASA bejelentette az Artemis program egy újabb küldetésének leszállási helyét.

A VIPER (Volatiles Investigating Polar Exploration Rover –  illékony anyagokat vizsgáló sarki felfedező rover) misszió célja, hogy egy önjáró robot segítségével vízjég után kutasson a Hold déli pólusa közelében fekvő és állandóan árnyékban levő területeken. Konkrét landolási és kutatási helyszínként a Nobile-kráter nyugati pereménél elterülő 93 négyzetkilométeres részt jelölték meg. A NASA négy szempont alapján választotta ki a végső helyszínt:

  • Közvetlen rálátás a Földre, ami műholdas átjátszás nélküli kommunikációt biztosít.
  • A napfényhez való hozzáférés a rendszerek működtetéséhez szükséges napenergia előállításához.
  • A megfelelő terepviszonyok.
  • A várhatóan vízjeget tartalmazó helyszín tudományos értéke.

További három kutatóhely is szóba került a kiválasztási folyamat során. A Haworth-kráter, a Shackleton- és a de Gerlache-kráterek között húzódó gerinc, valamint a Shoemaker-kráter is versenyben voltak,  azonban a vizsgálatok alapján a Nobile-kráter felelt meg legjobban a kutatók és mérnökök által meghatározott feltételeknek.

“Miután a VIPER leszállt a Hold felszínére a déli pólus környékén víz és más erőforrások jelenlétére vonatkozó méréseket fog végezni.” – nyilatkozta nemrégiben Thomas Zurbuchen asztrofizikus, a NASA Science Mission Directorate megbízott igazgatója. “A VIPER által visszaküldött adatok világszerte további betekintést nyújtanak majd a holdkutatóknak Holdunk kozmikus eredetébe, fejlődésébe és történetébe.”

A VIPER holdjáró által összegyűjtött és Földre továbbított információ nemcsak azt segít majd megjósolni, hogy a hasonló terepviszonyok alapján hol található vízjég a Holdon, hanem egy globális holdi erőforrástérkép elkészítéséhez is hozzájárul majd. A golfautó nagyságú rover hat különböző helyszínt fog felkeresni a tervek szerint, összesen mintegy 16-24 km távolságot megtéve. A kutatók legalább három próbafúrást és mintavételt fognak végrehajtani a VIPER egy méter mélyre is leásni képes Trident fúrófejével. A küldetés tervezett időtartama 100 nap lesz, aminek bizonyos részében a 430 kg-os VIPER teljes sötétségben, akkumulátorai feltöltése nélkül kell, hogy üzemeljen. Fontos érdekesség, hogy a marsjáróktól eltérően a VIPER-rel szinte megszakítás mentesen tudnak majd kommunikálni az irányítóközpontból.

A VIPER projekt a korábban tervezett, ám 2018-ban törölt Resource Prospector küldetés utódja. A missziót a NASA már fentebb említett CLPS kezdeményezésének keretében élesztették újjá. A már ugyancsak említett Astrobotic Technology fejleszti a rovert Holdra juttató Griffin leszállóegységet, amit az Elon Musk által alapított SpaceX vállalat Falcon Heavy hordozórakétája fog elrepíteni a célig.

Miért olyan fontos, hogy van-e vízjég a Holdon?

Az indiai Chandrayaan 1 orbiter és a NASA LCROSS holdkráter megfigyelő és érzékelő műholdja hidroxid létezésére utaló nyomokat észleltek a holdi pólusokon, amiből vízjég jelenlétére következtethetünk az olyan állandóan árnyékos, napfénytől védett területeken, mint például a kráterek alja. Az ősi üstökösbecsapódások következtében a felszínen felhalmozódott nagy mennyiségű vízjég értékes, létfontosságú erőforrást jelenthet a jövő űrhajósai számára. A VIPER rover fedélzetén lévő műszerek célja, hogy vízjeget találjanak a Hold felszínen, vagy alatta. A Honeybee Robotics által fejlesztett TRIDENT (Regolith and Ice Drill for Exploring New Terrains) elnevezésű fúrókar képes akár egy méter mélyről is felszínre hozni a mintát további elemzés céljából. A talajmintákat az alábbi három műszerrel vizsgálja meg a holdjáró:

  • Mass Spectrometer Observing Lunar Operations (Msolo) – Illékony anyagok (például a vízjég),  ásványi összetétel elemzésére és az ionok tömeg-töltés arányának mérésére alkalmas spektrométer.
  • Near InfraRed Volatiles Spectrometer System (NIRVSS) – Eredetileg a Resource Prospectorhoz kifejlesztett műszer, amely a mintákban fellelhető illékony anyagok elemzésére (például, hogy az érzékelt hidrogén atomok vízmolekulákhoz, vagy hidroxilhoz kapcsolódnak-e), valamint a kőzetminta ásványi anyag összetétel vizsgálatára szolgál. A redszer része egy széles spektrumú, a fúrót figyelő kamera, valamint a felszín hőmérsékletét nagyon kis léptékben érzékelni képes szenzor is.
  • Neutron Spectrometer System (NSS) – Érzékeny neutron spektrométer-rendszer, amely a vizet 10 milliomodrésznyi érzékenységig képes kimutatni.
Forrás: NASA

A VIPER navigációs kamerákkal, sztereokamerákkal és a veszélyes tereptárgyak észlelésére és elkerülésére szolgáló kamerákkal is fel lesz szerelve. A rover várhatóan hosszú éles árnyékokkal és sötét völgyekkel tagolt,  állandó szürkületben lévő holdi tájat fog dokumentálni, amely teljesen eltér majd a korábbi leszállóhelyek fény és terepviszonyaitól.

Forrás: NASA

A Curiosity és a Perseverance mars roverek futómű rendszereivel ellentétben a VIPER négy keréken fut, amelyek mindegyike független felfüggesztéssel és aktív kormányzással rendelkezik. Ez lehetővé teszi a holdjáró oldalirányú mozgatását is. A VIPER kétfajta sebességgel tud haladni. A lassú, 10 cm/másodperc sebességet a tudományos műveletek során használják majd, míg ennek kétszeresével a pontról pontra való haladáskor mozgatják a holdjárót.

Forrás: NASA

A VIPER lesz a NASA első automata rovere a Holdon. Landolását 2023. második felére tervezik. Előtte azonban több holdraszállási kísérletre is sor kerülhet még. A már említett CLPS-missziókra, az Astrobotic Peregrine Lander és az Intuitive Machines Nova-C Lander jóvoltából akár már jövőre sor kerülhet. Oroszország azt reméli, hogy 2022-ben a Holdra küldheti Luna 25 nevű leszállóegységét, és a Japán Űrkutatási Ügynökség is tervezi a Smart Lander for Investigating the Moon (SLIM) nevű holdi leszállóegység Holdra juttatását.

Forrás: Astrobotic.com

A feltörekvő űrhatalmak közül India és Izrael is újabb holdi küldetéseket tervez a 2019-es sikertelen leszállási kísérleteket követően. India a Chandrayaan 3-mal, Izrael pedig a Firefly Aerospace Genesis leszállóegységével száll majd be a „Hold-versenybe”.

A NASA 2025-ben a Lunar Trailblazer űrszondát küldi a Hold felszíni jegének feltérképezésére. A Trailblazer a NASA SIMPLEx programjának részét képező kisebb küldetésként a nagyobb napfizikai IMAP küldetéssel fog együtt utazni. A Hold körüli pályán is nagy forgalom várható. A NASA egyenlőre még tervezi a Space Launch System (SLS) rakéta első, személyzet nélküli repülését 2021 decemberében, amely megkerülve a Holdat 10 apró műholdat fog pályára állítani. Az SLS az a rakéta, amely végső soron az amerikai űrhajósokat viszi majd vissza a Holdra.

Ezt megelőzően azonban a CAPSTONE orbiter indul útnak 2021. október 20-án a NASA Wallops indítóközpontjából egy Rocket Lab Electron rakéta rakományaként. A CAPSTONE projekt a tervek szerint 2024-ig megépülő Lunar Gateway platform koncepcionális és technikai alapjait hivatott lerakni. A Lunar Gateway egy, a Hold körül keringő űrállomás lesz, amely tudományos laboratóriumként és mintegy tranzit állomásként fog szolgálni a jövő Hold, Mars és mélyűr küldetéseihez.

Forrás: NASA

Látható, hogy a holdkutatás és űrhajózás izgalmas évei állnak előttünk és a VIPER rover missziója a Nobile kráter sötét régióinak felfedezésére csak egy a sok rendkívül érdekes küldetés közül.

Ötven éve – Az Apollo 15 küldetés

Szerző: Gombai Norbert

Ötven évvel ezelőtt, 1971. július 26-án reggel 09:34-kor (EDT) emelkedett fel a negyedik Hold-misszió legénységét szállító Saturn-V hordozórakéta a floridai Cape Canaveral 39A indítóállásáról. A sikeres indítást követően David Scott parancsnok, James Irwin a holdkomp pilótája, valamint Alfred Worden a parancsnoki modul pilótája megkezdték négy és fél napos utazásukat a Hold felé. Július 30-án Scott és Irwin sikeresen landolt a Falcon (Sólyom) névre keresztelt leszálló modullal a korábban Scott által kiválasztott Hadley-Appenninek leszállóhelyen.

Forrás: NASA/JSC

A 15. Apollo küldetés egy “J” típusú misszió volt, amely hosszabb tartózkodási időt, hangsúlyosabb tudományos programot és kibővített eszközkészletet jelentett. Ekkor használták először az űrhajósok holdfelszíni közlekedését nagyban megkönnyítő holdjárót (Lunar Roving Vehicle – LRV) is. Az LRV-t a General Motors fejlesztőcsapata a magyar származású, 56-os menekült Pavlics Ferenc vezetésével 17 hónap megfeszített munka után adta át a NASA-nak.

Forrás: NASA

A hosszabb holdsétákat támogató, elvileg kényelmesebb és rugalmasabb, valamint megnövelt tárolókapacitással rendelkező szkafanderek ugyancsak jelentős újításnak számítottak a korábbi küldetés űrruháihoz képest. A Holdra szállás alatt a Hold körül keringő parancsnoki modul is számos újítást kapott. A kémműholdak fejlett fényképező rendszeréhez hasonló nagy felbontású panorámaképeket készítő és teleobjektívvel felszerelt kamerák, valamint tömeg- és gammasugár spektrométerek, lézeres magasságmérő sőt, még egy 78×36 cm-es napszelet vizsgáló kis műhold is helyet kaptak az új, SIM-nek nevezett műszer rekeszben.

Annak érdekében, hogy az alapvetően katonai képzésben részesült legénység tudományos igényességű terepmunkát tudjon végezni, a NASA felkérte Lee Silvert a CalTech geológus professzorát az űrhajósok képzésének átalakítására. Silver az asztronauták által kifejezetten unalmasnak tartott tantermi órák helyett, a valóságos holdbéli viszonyokat szimuláló terep-gyakorlatokra vitte az űrhajósokat és lassan-lassan készség szintre fejlesztette az először bőszen ellenkező legénység geológiai megfigyelési és felmérési képességeit.

Forrás: NASA

Többek között ennek a geológiai képzésnek köszönhetően az eredeti programban szereplő három holdsétát kiegészítették egy “nulladik”, vizuális geológiai előfelméréssel, ami lényegében abból állt, hogy Scott parancsnok a holdkomp tetején lévő nyíláson kibújva szemügyre vette a környező holdi tájat és leírta a korábban tanultaknak megfelelően.

Forrás: NASA

Egy alvási periódust követően július 31-én Scott immár valóban kiléphetett a Hold felszínére, majd a szokásnak megfelelően ő is elmondott egy emelkedett hangulatú mondatot:

“Az embernek muszáj felfedeznie. És ezek az itteni felfedezések a legnagyszerűbbek!”

Talán nem véletlen, hogy az Apollo-15 parancsnoki modulját a híres felfedező, Cook kapitány hajója után Endeavour-nek nevezték el.

Forrás: NASA

Az első holdséta (EVA) során Scott és Irwin előpakolták, majd később felállították az Apollo Holdfelszíni Műszercsomagot (ALSEP), majd összeállították és kipróbálták az addig a holdkomp oldalán utazó “lapra szerelt” holdjárót. A rover próbaútja a leszállási helytől néhány kilométerre fekvő Elbow- és St. George-kráterekhez vezetett. Az asztronauták összesen 10,6 km-t tettek meg a holdjáróval az első napon.

REF: JSC-AS15-85-11471-(MIX FILE) Apollo 15 Onboard Photo: LRV with Astronaut on Lunar Surface

A 7 óra 13 percig tartó második EVA alkalmával az űrhajósok geológia vizsgálatokat végeztek a holdbeli Appenninek lábánál, majd leereszkedtek a Spur kráterhez, ahol Scott parancsnok örömteli “Találd ki mit találtunk! Találd ki mit találtunk! Azt hiszem megtaláltuk amiért jöttünk!” – felkiáltása után begyűjtötték a később Teremtés Kövének keresztelt anortozit kőzet mintát, amely a Naprendszer keletkezésének idejéből származó ősi kikristályosodott holdkéreg kőzet. A minta kora több, mint 4,6 milliárd év. Az EVA zárásaként még kitűzték az amerikai lobogót és a hagyományoknak megfelelően fényképezkedtek vele.

Forrás: NASA

A harmadik holdséta már csak 4 óra 20 percig tartott. Ez alkalommal a közelben fekvő Scarp kráter és a Hadley-rianás geológiai vizsgálata volt a cél. Az űrhajósok ekkor távolodtak először a roverrel látótávolságon kívülre a leszálló modultól. Az EVA végén Scott parancsnok kis módosítással elvégezte Galileo Galilei pisai kísérletét és a Hold felszínén egy kalapácsot és egy sastollat egyszerre ledobva bebizonyította, hogy a tömegvonzás egyformán hat minden testre.

Scott ezen kívül, mintegy “magánakcióként” a NASA-val előzetesen nem egyeztetve elhelyezett egy, az elhunyt űrhajósoknak szentelt kis emlékművet is.

Forrás: NASA

A rovert és egyéb eszközöket hátrahagyva a Falcon augusztus 2-án begyújtotta a felszálló rakétáit, majd felemelkedett a Holdról, hogy csatlakozzon a Hold körüli pályán keringő Endeavour parancsnoki modullal. A felszállás képeit egy kis ideig a lent hagyott holdjáró kamerái is közvetítették a Földre.

A dokkolás után a 74. Hold-keringés alatt pályára állították a kis SIM műholdat, majd augusztus 4-én egy gyorsítási manővert követően a legénység megkezdte a visszautat a Földre. Augusztus 5-én Alfred Worden lett az első ember, aki mélyűri űrsétát tett, aminek alkalmával begyűjtötte a már említett SIM-rekesz film kazettáit. Worden az egész műveletet a tervezett egy óra helyett 18 perc alatt végezte el.

Az Apollo-15 1971. augusztus 7-én körülbelül 16:46 perckor (EDT) ereszkedett le a Földre (három ejtőernyő helyett csak kettő nyílt ki) a Hawaii-szigetektől mintegy 550 km-re északra a Csendes-óceánon. A legénységet az USS Okinawa helikopterei vették fel.

Az Apollo-15 küldetés számos rekordot állított fel a legénységgel végrehajtott űrrepülések történetében. A legnagyobb hasznos tömegű űrjármű Hold körüli pályán (46 782 kg), a Hold felszínén megtett leghosszabb távolság (27,9 km), leghosszabb összesített holdséta időtartam (18 óra 35 perc), leghosszabb Hold körüli pályán töltött idő (145 óra), a leghosszabb Apollo küldetés (245 óra) és végül az első űrhajóról Hold körüli pályára állított műhold.

Az Apollo 15 küldetését a From the Earth to the Moon 1998-as minisorozat “Galileo Was Right” című epizódja is feldolgozta.

Failure is not an option – Houston, baj van! – A magyar kiadás születése

Szerző: Kuti Zoltán

Start-up fordítóként és kiadóként ez volt a második könyv-projektem. Az elsőbe még egy évvel korábban egy hirtelen jött ötletként vágtam bele. Korábban foglalkoztatott már a – hobby szintű – fordítás gondolata, de amikor szembe jött az első könyvfordításom témája – egy amerikai gyorsétteremlánc történetéről szóló film, amely az alapító könyve alapján készült – úgy éreztem, hogy itt az idő a korábbi kósza gondolat megvalósítására.

Először csak abban gondolkodtam, hogy elkészítem a fordítást, és megkeresek egy kiadót az ötlettel, de aztán hamar úgy döntöttem, hogy úgy izgalmas, ha A-tól Z-ig én viszem végig a dolgot, minden kockázatával és/vagy nyereségével együtt. Miután az első könyv fordításom és kiadásom a saját mércém szerint siker lett – tehát nem buktam bele sem szakmailag, sem anyagilag – elkezdtem keresni a következő ötletet.

Szerencsére megtehettem azt, hogy olyan témát válasszak, amely hozzám közel áll, persze azt is figyelembe kellett venni, hogy nincs szépirodalmi vénám, tehát inkább a non-fiction-ben gondolkodtam, valamelyest határt szab a terjedelem is, illetve azt is figyelembe kell venni, hogy a nagy nemzetközi kiadók nehezen állnak szóba egy ilyen mikro-szereplővel mint én, úgyhogy a realitás talajáról sem szabad – teljesen – elrugaszkodni.

Régi kedvenc témám az űrhajózás, de csak az amatőr érdeklődés szintjén. Megjelenése óta minimum egyszer egy évben megnéztem az Apollo-13 című filmet, amelyben kedvenc karakterem éppen a houstoni repülésirányítás vezetője volt. És eszembe jutott, hogy közeledik 2019, a Holdra szállás 50. évfordulója. Innentől kezdve adta magát a gondolat, hogy ebben a témában fogok keresni egy művet. Meglepetésemre azt találtam, hogy nagyon kevés visszaemlékezés jelent meg magyarul a témáról és a korszakról – és ami hozzáférhető volt, azokkal kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy minőségibb fordítást érdemelt volna. Szóval úgy éreztem, hogy van betöltendő űr – annak ellenére, hogy várható volt, hogy a kerek évfordulóra bizonyára más könyvek is meg fognak jelenni (így is lett).

Elég gyorsan kikötöttem Gene Kranz, “Failure is not an option” című könyvénél, amely a szokásostól eltérő aspektusból mutatja be a Mercury, Gemini és Apollo programokat. Nem könnyű téma és nyelvezet, sőt a terjedelme is viszonylag komoly, de úgy gondoltam, hogy ha gyorsan meg tudom szerezni a jogokat, akkor még beleférünk az időbe. A jogtulajdonosra, egy kis new jersey-i ügynökségre gyorsan rátaláltam, de a vezetőjét – és rajta keresztül a szerzőt – így is majdnem fél évembe telt meggyőzni, hogy mennyire jó lesz mindenkinek, ha a könyv megjelenik magyarul is. De végül sikerült – bár a várakozás utolsó hónapjaiban már kockáztatni kellett – mert ha nem kezdem el a munkát, kifutok az időből, és lemaradok a 2019. júliusi évfordulóról.

Viszont semmiképpen nem akartam összecsapni, mert nem szerettem volna, ha a sietség a minőség rovására megy. Szerkesztőm főleg a stilisztikában segített, kifejezett szakmai lektorom nem volt – bár azt is el kell mondani, hogy manapság már sokkal szélesebb körben elérhető az a szakirodalom vagy referenciák, amely – kellő óvatossággal – megbízható támaszt jelentenek egy ilyen szakszöveg fordításában. Az egyik biztos pont az Almár Iván által szerkesztett Űrhajózási Lexikon volt, amelyet gyakorlatilag naponta forgattam.

A címválasztásról: a mű eredeti címe egy angolul sokat idézett mondat, de az eredeti megfogalmazás ütősségét nehéz – én legalábbis nem tudtam – “tükörfordításban” visszaadni. Ezért döntöttem a bevett szófordulatként használt, és talán drámaibban hangzó magyar cím mellett.

Egyetlen szomorúságom a projektben az volt, hogy sajnos nem sikerült a szerzővel kapcsolatba kerülnöm, Gene Kranz már 87 éves, a jogok egyeztetésekor betegeskedett is, úgyhogy tiszteletben tartottam, hogy csak a képviselőjén keresztül tudtunk kommunikálni.

Houston, nincs baj!

Szerző: Rezsabek Nándor

A Holdra szállás 2019. évi fél évszázados évfordulójának, sőt, az azt megelőző, majd követő fontosabb Apollo-misszióknak emlékmorzsái nemcsak a tudományok iránt érdeklődő, de a napi sajtó és több hazai esemény révén a szélesebb közvéleményhez is eljutottak.

Utólag is hihetetlen, hogy mindez még a hazai könyvpiacot is megmozgatta! Az Élet és Tudomány Könyvsarok rovatában, valamint a Rezsabek Nándor ScienceBlogon jómagam ismertettem Robert Kursonnak az Apollo-8-ról (Rakétaemberek), valamint James R. Hansennek az Apollo-11-ről (Az első ember, mely az azonos című sikerfilm alapját is képezi) szóló műveit. A megszámlálhatatlan nyomtatott újságcikk, honlap- és blogbejegyzés, internetes poszt közepette ráadásul egy harmadik kötet is napvilágot látott a témában…

…kissé más perspektívából közelítve azt. A szerző maga a jellegzetes arcvonású, tán’ az űrhajósoknál is ismertebb fizimiskájú NASA repülésigazgató, Gene Kranz (1933–). A Fornebu Books gondozásában (a 2000-es Failure is Not an Option című eredetiből) 2019-ben megjelent magyar kiadást a téma jó ismerője (egyben a kiadó vezetője), Kuti Zoltán magyarította. Gördülékenyen, és a számomra jellemzően bosszúságot okozó hibáktól (az űreszközök elnevezésének helyessége, hogy csak egy példát említsek) mentesen.

De térjünk vissza a tartalmi vonatkozásokra! (Szerencsére), a Houston, baj van! Akik felmentek a Holdra… és akik visszahozták őket nem Kranz önéletrajz, pláne nem valamiféle családregény. Az, amit igazán várhatunk tőle: az általa megélt, és az elsőszámú repülésirányítóként vezetett időszak „repülési naplója”. A Mercury– és Gemini-korszakoknak is tág teret szentel, hiszen a mű mintegy fele ennek az időszaknak technikai információkkal, ugyanakkor személyes szálakkal gazdagon átszőtt krónikája.

A könyv másik fele (természetesen, a magyar kiadást indukáló évfordulóhoz illően) az Apollo-éra részletes kibontása. Az Apollo–1-nek három asztronauta halálát a Földön eredményező tűzesetétől kezdve az Apollo–8 első Hold körüli repülésén, majd az Apollo–11 történelmi leszállásán át az Apollo–13-nak (kishíján) Hold közeli elvesztéséig, és bravúros hazavezényléséig.

Nevek, űreszközök, műszaki tényadatok, események, sztorik sorjáznak a 398 oldalas, igényes puhaborítóval dizájnolt, amerikai megjelenésekor valódi bestselleré váló kötetben. Kívánom, a magyar változat is sokaknak okozzon mind hasznos felüdülést, mind műszaki és természettudományos ismeretbővülést, hiszen „Lebilincselő visszaemlékezés, amely betekintést nyújt az űrprogram kulisszái mögé” (The New York Times).

Gene Kranz: Houston, baj van! Akik felmentek a Holdra… és akik visszahozták őket.

Fordította: Kuti Zoltán. h. n., 2019. Fornebu Books. 398 p.

Tizenöt kevéssé ismert tény a Holdra szállásról

Ötven éve, hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszálltak a Holdra. Őket még tíz asztronauta követte, és bár azóta senki nem járt égi kísérőnk felszínén, biztató jelek vannak arra nézve, hogy (amerikai, orosz vagy kínai, állami vagy magán űrügynökségek űrhajósai által) egyszer újra ember lép a Holdra. Az ötven éves évforduló apropóján összegyűjtöttünk tizenöt olyan tényt az Apollo-küldetésről, melyek kevéssé ismertek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Armstrongnak ígéretet kellett tennie 82 éves nagyanyjának arra, hogy ha veszélyesnek látja, nem fog a Hold felszínére lépni.

A Holdra szállást becslések szerint 500-600 millió ember nézte a tévéképernyőkön keresztül élőben. Meg kell azonban említeni, hogy a mostani 7,5 milliárd emberrel szemben akkoriban “csupán” 3,6 milliárdan éltek a Földön. A Holdra szállást televízión követők az akkori világ népességének körülbelül 15 százalékát tették ki.

Neil Armstrong az utazásra néhány fadarabot is magával vitt abból a repülőgépből, amellyel a Wright-fivérek 1903-ban elsőként emelkedtek a levegőbe.

A küldetést (sőt, nemcsak az Apollo-, de a Mercury-missziót is) több afroamerikai matematikus nő is segítette, akiket „emberi számítógépeknek” neveztek.

Katherine Johnson, a NASA egyik matematikusnője, ő és társai történetét dolgozza fel A számolás joga c. film

A Holdra való leereszkedést szimuláló jármű (Lunar Landing Testing Vehicle) tesztelése közben Neil Armstrong egy hajszál híján életét vesztette, mikor a szerkezet a vezérlőegység hibája miatt irányíthatatlanná vált. Armstrong habozás nélkül katapultált, még épp időben: a balesetet követő vzsgálatok kimutatták, ha csak egy fél másodperccel később cselekszik, életét veszti.

A Lunar Landing Testing Vehicle

Az armalcolit ásvány, amelyet az első Holdra szállás során fedeztek fel az Apollo-11 űrhajósai (és amely ásvány nem található meg a Földön), a küldetés három asztronautája nevének első néhány betűi alapján (ARMstrong, ALdrin és COLlins) lett elnevezve.

Neil Armstrong, Michael Collins és Edwin “Buzz” Aldrin.

Már csak öt amerikai zászló áll a Holdon, ugyanis az első csillagsávos lobogót az Apollo-11 felszállásakor azonnal ledöntötte a felemelkedő holdkomp keltette nyomáshullám. Az azóta eltelt ötven év alatt pedig annyi napsugárzás érte őket, hogy az amerikai lobogókból mostanra fehér zászlók lettek.

A zászlók nem sokáig maradtak színesek

Az űrhajósok rengeteg, különféle tárgyat hagytak égi kísérőnk felszínén:

  • 6 amerikai zászlót 
  • 3 holdautót (“Lunar Rover” vagy “Moon Buggy”), melyet a magyar Pavlics Ferenc és csapata tervezett
  • 2 golflabdát
  • 12 pár csizmát
  • számtalan szerszámot és használati tárgyat (kalapácsokat, kamerákat, fogókat, törölközőket, üres ételes tasakokat, stb.)
  • egy fényképet az Apollo-16 űrhajósának, Charles Duke-nak a családjáról
  • egy tollat az Air Force Academy kabbalasólymáról, Bagginról, melyet az Apollo-15 híres kalapács-tollpihe leejtős kísérletéhez használtak
  • egy alumínium szobrocskát, mely az “elesett szovjet és amerikai űrhajósoknak” állít emléket, akik életüket adták az űrversenyért
  • egy Apollo-1 felvarrót, a tragikus módon meghalt űrhajósok emlékére
  • egy-egy medált, emlékül Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov szovjet űrhajósoknak
  • egy aranyból készült olajágat
  • egy mikrofilmet tartalmazó szilícium korongot, melyre 73 ország vezetőjének jókívánságait rögzítették
  • egy arannyal bevont, 7,5 centiméteres lencséjű távcsövet
  • 96 zacskónyi ürüléket, vizeletet és hányást
  • feltételezések szerint Armstrong egy, a halott kislányára, Karenra emlékeztető tárgyat is felvitt
Charles Duke, az Apollo-16 űrhajósának fényképe a családjáról
Az “elesett űrhajósok” emlékműve

A küldetés legveszélyesebb része az volt, amikor Armstrongnak és Aldrinnak vissza kellett kormányoznia a holdkompot a parancsnoki egységhez, amelyben Collins várta őket. Ha itt bármi rosszul sül el, visszatérnek a Holdra, és vagy az éhhalál végez velük, vagy saját kezükkel vetnek véget az életüknek. Ekkor Nixon megszakította volna a kommunikációt a két asztronautával, és elmondta volna a nyilvánosságnak, mi történt. Az amerikai elnök egy beszédet is írt arra az esetre, ha a küldetés elbukik és az űrhajósok nem térnek vissza. Így kezdődött: „A sors úgy rendelte, hogy azok, akik békés szándékkal indultak a Hold felfedezésére, békében is fognak nyugodni a Holdon.

Az Apollo-11 Hawaii közelében landolt a Csendes-Óceánon. Honoluluba érkezve a legénységnek ki kellett töltenie egy bevándorlási űrlapot, melyen az érkezési helyszínnél a Hold szerepelt, a bejelentett szállítmánynál pedig holdkőzet- és holdpor-minták. Abba a téglalapba pedig, ahova azt kellett írni, vannak-e olyan körülmények a fedélzeten, melyek esetleges betegség terjedéséhez vezethetnek, azt írták: “Meg kell határozni“.

Az Apollo-11 asztronautái a fellövés előtt több száz autogramot és dedikált emléktárgyat küldtek barátaiknak, hogy ha meghalnának, azokat eladhassák a családtagjaik.

Miután a Hold felszínén tett séta után visszatértek a leszállóegységbe, a ruhájukra és csizmájukra tapadt, körülbelül négy milliárd éves holdpornak elmondásuk szerint olyan szaga volt, mint a puskapornak.

A Hold túlsó oldalára azért nem történt egyetlen leszállás sem, mert (mivel Holdunk ezt az oldalát sohasem fordítja a Föld felé) kísérőnk árnyékoló hatása miatt egyetlen rádióüzenet sem jutott volna el a Földre. Emiatt a rádiócsend miatt hívják a túlsó oldalt “sötét oldal”-nak is, mivel angolul a going dark annyit jelent: “csöndben maradni“.

A landolás után az Apollo-11 űrhajósa, Buzz Aldrin úrvacsorát vett: bort és kenyeret fogyasztott, amit lelkésze adott neki.

A Surveyor-3, háttérben az Apollo-12

Az Apollo-12 küldetésének egyik fő célja a pontos landolás kivitelezése volt (az Apollo-11 nem a tervezett helyen szállt le), így a Surveyor-3 űrszonda közvetlen közelébe irányították a leszállóegységet. A holdszondához gyalogolva annak néhány alkatrészét, például kameraobjektívjét leszerelték, és hazaszállították a Földre. A meglepetés akkor érte a tudósokat, amikor az objektívet szétcsavarozva, és mikroszkóp alatt megvizsgálva betokozódott Steptococcus Mitis nevű baktériumokat találtak, melyek a Surveyor-3 “fedélzetére” a szonda összeszerelésekor, jóval az indulás előtt kerültek, majd képesek voltak túlélni a mostoha holdi körülményeket.

Fotók: NASA/Flickr
https://www.flickr.com/photos/kevinmgill/39989042763
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/30723710790
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/9460200452
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/9460192744
https://www.flickr.com/photos/e-coli/3723623994
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/7944972374
https://www.flickr.com/photos/x-ray_delta_one/12689165585
https://www.flickr.com/photos/iip-photo-archive/32054991134

Egy évforduló margójára

Szerző: Szekretár Zsolt

Ma, 2019. július 20-án 20:17 perckor (UTC) van az 50 éves évfordulója annak a hihetetlen tudományos és technikai bravúrnak, melyet joggal nevezhetünk az emberiség eddig elért legnagyobb eredményének: az akkor 38 éves Neil Armstrong küldetésparancsnok, illetve a 39 éves Edwin Eugene Aldrin holdkomp pilóta először tette lábát egy idegen égitestre a NASA Apollo programjának ötödik űrrepülésén. Bravúrjukat még 10-en ismételték meg a következő 3 évben. 2022. december 14-én 5:40 perckor majd megemlékezhetnünk az utolsók 50 éves évfordulójáról is: Eugene Cernan és Harrison Schmitt 1972-ben ekkor fejezték be 3. űrhajón kívüli tevékenységüket a Hold felszínén, és hagyták újra magára szürke magányában égi kísérőnket.

Évfordulóhoz torta is jár!

Ez a 12 ember elért oda, ahová sem előttük, sem utánuk senki. Ezek az emberek lettek generációk legnagyobb hősei (nem kevesebb jelentőséget tulajdonítva a többi Mercury, Gemini és Apollo asztronautának és szovjet kozmonautának). Legendájukat kiképzésükről, kilövésükről, tevékenységükről és karrierjükről a hivatalos tudományos szakirodalmon túl anekdoták, idézetek és fotók tömkelege élteti a mai napig az erre fogékony rajongók között. Mindaz, amit egy bolygó legintelligensebb faja évszázadok és évezredek alatt tanult, tapasztalt és alkotott, kis túlzással ebben az emberi teljesítményben csúcsosodott ki, mely által megtettük az első lépést a bolygóközi lét felé, mely alig 8 évvel korábban Gagarin űrrepülésével vette kezdetét. Ahhoz képest, amit a közvélemény az akkori teljesítmények kapcsán gondolt, ma változatlanul elmondhatjuk ugyanazt: továbbra is hosszú út áll még előttünk. Távoli holdakon lévő bányászkolóniák, gázóriások körül keringő űrállomások még mindig csak a sci-fi irodalomban és a médiában léteznek.

Mindig a legelsőkre emlékszik a történelem. Az Apollo-11 ezért lett a program leghíresebbje, az egész küldetéssorozat jelképe. Egyúttal jelképe tudomány szolgálatába állított mérnöki tervezés, beszerzés, tesztelés, építés, gyártás tökéletes összhangjának. Egyedülálló módon volt ez az amerikai nép legnagyobb nemzeti vállalkozása csaknem százezer NASA szakember vezetésével. Az Apollo program sok csillag kedvező együttállása okán születhetett meg: a politikai kényszer, a személyes elkötelezettség és az aktivitás, a tudományos és technológiai képességek, a gazdasági jólét és a közhangulat egyedülálló összefonódása tette azt lehetővé.

Az Apollo program által gyűjtött adatok, képek és minták a tudományágak széles skálájának nyújtottak hosszú évtizedekre kutatási anyagot, legyen az fotometria, részecskefizika, asztrofizika, geológia, csillagászat vagy távérzékelés.

Félelmetes belegondolni, hogy a Wright testvérek első repülése és az ember Holdra szállása között pusztán 66 év telt el. Mivel ezen írás épp a Holdra szállás évfordulójára született, nyilvánvaló, hogy újból eltelt pár jelentős évtized, és joggal kérdezhetjük: mi újat értünk el? Mi lett a következő nagy lépés? A Marsra léptünk? Nem. Állandó holdbázisunk van? Nem. Egyáltalán visszamentünk a Holdra? Nem. Amit elmondhatunk, hogy immáron nem szovjet, amerikai vagy kínai űrállomás kering a fejünk felett, hanem olyan, mely a rivalizálás helyett az összefogás képességét hirdeti: ez pedig a Nemzetközi Űrállomás (ISS). Emellett megemlíthető talán egy másik elért eredmény is: az űrbe jutás privilégiuma többé nem a szuperhatalmaké. Franciaország, az Egyesült Királyság, Izrael, India, stb. is képes már műholdak pályára állítására, új nagyhatalomként pedig kínai tajkonauták is éltek saját, rövid életű Tienkung-1 űrállomásukon. Armstrongék Holdra lépése óta műholdjaink úton vannak a szomszédos galaxisok, valamint a Merkúr felé, megjárták a Jupitert, a Szaturnuszt. Szondáink leszálltak a Vénuszon, roverjeink víz és korábbi élet nyomait keresik a Marson.

Talán ezen évfordulón a keresett sikert nem az űr vákuumában kell keresnünk. A hadseregek titkos kísérleteinek számító rakéták, majd az állami cégek évtizedeken át tartó kormányzati finanszírozása után végre megjelent a magántőke is az űrhajózásban, a SpaceX, a Blue Origin, a Virgin Galactic, és a történelemben először megjelentek a többször felhasználható űreszközök, és fókuszba került a jövőbeni űrturizmus kérdése is. Ez a vérfrissítés újabb generációknak adnak ihletet e terület felé. A hidegháborús űrverseny és ez által a folyamatos erőltetett nyomás megszűnt, az emberiség az űrkorszak következő fázisába lépett…

Fotók: Project Apollo Archive, NASA, Javier Jaén

Meteoritkráter Expedíció az Apollo-terepgyakorlati helyszínen

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedíció ugyan néhány napja már maga mögött hagyta a németországi Ries és Steinheim ikerkátereket, egy-egy poszt erejéig azonban még vissza-visszatérünk a kutatóút érdekes részleteire.

Háttérben az Apollo-terepgyakorlati helyszín, a Siegling kőbánya.

Számomra az egyik legfelemelőbb momentum az Apollo-terepgyakorlati helyszínek felkeresése volt a nagyobbik, 24 km-es kráterben. Az UNESCO Geopark Ries Lindle geotopján, a Siegling kőbánya adott helyszínt 1970-ben négy Apollo-asztronauta geológiai kiképzésének.

Az Apollo-terepgyakorlatról (is) tájékoztató geopark-tábla.

Két fő közülük utóbb az Apollo-14-el a Holdra repült (Mitchell, Shepard), egy űrhajós a tartalékszemélyzet tagja volt (Engle), s az Apollo-17 egy további asztronautája (Cernan) is részesévé vált a felkészítésnek.


Korhű újságbejegyzés a St. Georg templom kiállítási anyagából.

A Meteoritkráter Expedícióhoz hasonlóan három napot töltöttek a terepen, s bár eleinte nem tűntek többnek amerikai turistáknál, idővel igen keményen dolgozva hajtották végre előírt geológiai vonatkozású feladataikat.

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.) 

Hárommilliárd ember tükörképe

Valószínűleg a világ egyik legismertebb fotója az Apollo-11 történelmi holdraszállása alkalmával készült kép, melyet Neil Armstrong lőtt társáról, Buzz Aldrinról. Erről van szó:

Fotó: NASA

A fotóval kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy a lecsukható sisakrostélyon (ezt vékony aranyréteggel vonták be, hogy visszaverje a ráeső fény és UV-sugárzás nagy részét, megvédendő az űrhajós szemét) tükröződik a fényképet készítő Armstrong, valamint a holdkomp, az amerikai zászló és a holdséta során “kiteregetett” napszélgyűjtő fólia (solar wind collector, SWC), melyeket itt a nagyításon jelöltem is.

Ezek mellett figyelmes lettem azonban a pirossal bekeretezett “maszatra” is a képen. Mi lehet ez? Természetesen ezernyi módon keletkezhet ilyen szöszmösz egy analóg módon rögzített, előhívott, majd beszkennelt, közel ötven éves képen. De ha mégsem hiba, akkor ott egy nagyon fényes égi objektumnak kell tükröződnie, mely nyilvánvalóan nem a Nap. Ez pedig csakis a Föld lehet! Ezt az állítást bizonyítani kell — szerencsére nem is nehéz.

A következő kép kétségtelenül a Földet mutatja és az Apollo-11 űrhajósai másfél órával a holdraszállás előtt készítették, még a Hold körüli pályán keringve. Jól látható rajta Ausztrália és a Csendes-óceáni térség. (Ismert történelmi tény, hogy a holdséta élő közvetítése az egész világra az ausztráliai vevőállomáson keresztül történt, mert az volt megfelelő helyzetben, vagyis a Földnek ez az oldala nézett akkor a Hold felé. És tényleg.) Azt tehát igazoltuk, hogy a Föld kifejezetten fényesen, szinte “teliföld” állapotban volt fönn aznap a Hold egén.

Fotó: NASA

Kis kitérő: “teliföld” akkor figyelhető meg, amikor a Földről nézve újholdat látunk, ahogy ez kis geometriai gondolkodással könnyen belátható. Persze ekkor sötétségbe borul a Hold teljes Föld felé néző oldala, s ez nem valami előnyös a holdraszállás szempontjából: 25 milliárd dollárért az ember többet akar, mint a sötétben botorkálni. A Föld fázisa onnan nézve 1969. július 20-án kb. 75%-os volt, amint látható is (a 100% lenne “teliföld”). Ennek megfelelően a Hold fázisa a Földről nézve 25%-os, ami éppen ideális a Nyugalom tengere nevű síkságon kijelölt leszállóhely eléréséhez, hiszen ez a terület ekkor már elég fényt kap, de még elég alacsonyan áll a Nap ahhoz, hogy a terepakadályok hosszú árnyékot vessenek és így könnyen felismerhetők legyenek. Ez az időzítés remek ötletnek bizonyult, hiszen az eredetileg tervezett leszállóhelyen Armstrong személyautó nagyságú veszélyes sziklákat vett észre és végül máshol tette le az űrhajót.

OK, a Föld fényesen ragyogott, de most ki kell derítenünk, hogy nagyjából milyen irányban és milyen magasan állt aznap az Apollo-11 leszállóhelye fölött. Ez sokkal egyszerűbb feladat, mint ahogy elsőre tűnhet, hiszen a Hold kötött keringést végez a Föld körül, vagyis mindig (majdnem) pontosan ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Ez azt is jelenti tehát, hogy a látszó holdkorong kellős közepén fekvő kráterben állva egy kicsiny, néhány fokos ingadozástól (ún. librációtól) eltekintve mindig a zeniten, a fejünk fölött látnánk a Földet. (A holdtérképészek amúgy éppen ettől a ponttól mérik a “szelenográfiai hosszúságot”, vagyis eléggé természetes módon a greenwichi főkör holdi megfelelője a holdkorong középvonala.) A Hold Föld felé néző oldalának bármely pontján állva tehát minden időpillanatban nagyjából ugyanott látjuk az égen a Földet, s az égi pozíció a megfigyelőhely holdrajzi koordinátáinak alapján jól megbecsülhető.

Holdrajzi koordináták (forrás: wiki). Az Apollo-11 leszállóhelyét narancssárga körrel jelöltem.

Az Apollo-11 leszállóhelyének holdrajzi koordinátái (ld. fentebbi kép) az alábbiak: északi szélesség 0.67°, keleti hosszúság 23.47°, vagyis gyakorlatilag az Egyenlítőn és a főkörtől keletre értek holdat Armstrongék. Ebből következik, hogy a Földet pontosan nyugat felé kellett látniuk. De milyen magasan?

Az alábbi “móricka-ábrán” a Holdra annak északi pólusa felől tekintünk, a Föld irányát a függőleges nyilak jelölik ki. Így a bejelölt λ szög az űrhajós helyzetének holdrajzi hosszúságát jelöli. Világos, hogy a (Hold átmérőjéhez képest nagyon messze lévő) Földet a szemlélő ekkor a horizont fölött 90°-λ szög alatt látja. Ez esetünkben nagyjából 66°-ot jelent. Összefoglalva tehát teljesen elemi megfontolások alapján azt tippeljük, hogy a Földet nyugati irányban, a horizont fölött 60-70°-os magasságban láthatták. (A hibaintervallum a már emlegetett librációból fakad. Összehasonlításkénppen: a Föld látszó átmérője a Hold egén kb. 2°.)

“Móricka ábra” a Föld horizont feletti magasságáról a holdrajzi szélesség függvényében, a holdi Egyenlítőn állomásozó űrhajós esetében.

Ha nagyon precízek akarunk lenni és tekintetbe vesszük a librációt is, számítógépes segítséghez folyamodhatunk. Az ingyenesen letölthető Stellarium planetáriumprogram például képes arra, hogy tetszőlegesen beállított időpontra kirajzolja az égi objektumok helyzetét. Ráadásul nem csak a Földről nézve, hanem (sok egyéb naprendszerbeli égitest mellett) a Holdról is. Mi több, az Apollo leszállóhelyek koordinátáit a szoftver alapból tudja, vagyis nincs más dolgunk, mint kiválasztani az Apollo-11-et és beütni 1969. július 20-át. Ez a screenshot mutatja aznap a Föld helyzetét (a horizontális koordinátarendszer fokhálózatával együtt) és néhány érdekes adatot. A nyugati irány tökéletesen stimmel, a magasságra viszont csak 60°-ot kapunk, vagyis a fentebb “behasalt” hibaintervallum legalját.

Kérdés, hogy egy 60° magasan levő égi objektum képe milyen szög alatt verődik vissza a gömbszerű sisakrostélyról? Szerencsére pont úgy, ahogy szeretnénk. Ezen a másik képen, ahol Aldrint az űrruhában oldalról látjuk, illesztettem egy kört (sárga) a sisakrostély ívére. Az egyszerű szerkesztés azt vizsgálja, hogy behúzható-e olyan visszavert fényút, mely a Föld képét vízszintes irányban tükrözi vissza (hiszen Armstrong az eredeti képen onnan fényképezett, ráadásul a kép tanúsága szerint Aldrin fejmagasságából). A visszaverődési törvényből ismert beesési merőlegesnek (kék) természetesen merőlegesnek kell lennie a gömbsisak (vagyis a sárga kör) beesési pontban húzott érintőjére (piros). Az ábra mutatja, hogy ilyen fényút csak úgy szerkeszthető meg, ha a visszaverődés a sisakrostély tetejénél történik. És mit tesz Isten, éppen itt látjuk a “foltot” az eredeti képen is! Megfordítva a gondolatmenetet (és a fényutat): az Aldrin fejmagasságából készített képen, ha a gömbalakú sisakrostély pereme környékén egy égi objektum tükörképét látjuk, akkor annak a valaminek kb. 60°-os magasságban kelllennie!

(Fun fact: Ha jobban megnézzük ezt a képet, láthatjuk Aldrin orrát és szemeit is, ahogy épp a kamera felé fordul. Forrás: NASA)

Ha a magasság stimmel, már csak azt kell igazolnunk, hogy Aldrin “jó irányba” nézett. Szerencsére léteznek nagyon pontos holdtérképek az Apollo-küldetések leszállóhelyeiről, melyeken az űrhajó helyzete és a kipakolt eszközök is be vannak jelölve. A vizsgált képünk előterében látható aranyozott kevlar-fóliával bevont “rúd” nem más, mint a holdkomp egyik lábának alján levő kontaktusérzékelő. (Ennek a leszállás során volt szerepe, ez jelezte ugyanis az űrhajósoknak, hogy holdat értek.) Ezt természetesen a tükörképen is láthatjuk, ahogy azt is, hogy Armstrong a holdkompláb túloldalán áll az emlegetett zászlóval (“FLAG”) és napszélfóliával (“SWC”) együtt. A leszállóhely egyik legrészletesebb térképére (melyet a United States Geological Survey készített) ezek alapján bejelölhetjük Armstrong (piros) és Aldrin (kék) hozzávetőleges helyét a kép készítésekor. Az “iránytűre” pillantva nyilvánvaló, hogy nyert ügyünk van: Aldrin valóban nyugat felé nézett, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a kis paca nem más, mint a Föld tükörképe.

(Forrás: USGS)

Így tehát mostantól erről az ikonikus képről az is eszünkbe juthat, hogy ezen nem csak Aldrin és Armstrong, hanem valójában az egész akkori (még “csak” 3.6 milliárd fős) emberiség rajta van, leszámítva egyetlen embert — a mindeközben a Hold túlsó oldala fölött repülő harmadik űrhajóst, Michael Collinst.

Szerző: Vincze Miklós

Forrás: statfiz.blog.hu