Növénytermesztés a holdi regolitban

Szerző: Séra Gábor

A kutatók először termesztették a szívós és jól tanulmányozott lúdfüvet (Arabidopsis thaliana) a tápanyagszegény holdi regolitban. A holdfelszíni anyagból vett mintákat az Apollo űrhajósainak köszönhetjük, melyekből most hármat sikeresen fel is használtak növények termesztésére.

Rob Ferl és Anna-Lisa Paul a minták megfigyelése közben. Ekkor még nem tudták, hogy a magok egyáltalán csírázni fognak-e a holdi talajban. Forrás: UF/IFAS/Tyler Jones

Az Eurázsiában és Afrikában őshonos lúdfú a mustárzöldek és más keresztesvirágú zöldségek rokona. Kis mérete és könnyű növekedése miatt a világ egyik legtöbbet tanulmányozott növénye, amelyet modellorganizmusként használnak a növénybiológia minden területének kutatásához. A tudósok már tudják, hogyan néznek ki a génjei, hogyan viselkedik különböző körülmények között, sőt még azt is, hogyan nő az űrben.

A kísérlet során egy kontrollcsoportot is felhasználtak a Floridai Egyetem tudósai, annak érdekében, hogy átfogóbb képet kapjanak a növekedésről, és a növény jellemzőiről. A kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a növények képesek növekedni a holdi regolitban, igaz nem voltak olyan erősek, mint a földi talajban termesztett társaik, vagy akár a vulkáni hamuból készült holdi szimulánsban termesztett kontrollcsoport növényei, de valóban növekedtek. De tekintsük át picit részletesebben is, hogyan zajlott le az említett termesztési folyamat.

A kísérlet során termesztett növény elhelyezése a fiolába egy esetleges genetikai elemzés céljából. Forrás: UF/IFAS/Tyler Jones

A lúdfű termesztéséhez a csapat az Apollo-11, 12 és 17 küldetések során gyűjtött mintákat használta fel, és minden egyes növény számára maximum egy gramm regolitot különítettek el. Ezt követően vizet, majd magokat adtak a mintákhoz. A tálcákat terráriumdobozokba helyezték egy tiszta helyiségben, majd következett a naponta hozzáadott tápoldat. Két nap elteltével mind a holdmintában, mind a kontrollban található mag elkezdett csírázni. A két minta hasonlósága azonban csak a hatodik napig tartott, amikor már látszott, hogy a növények nem olyan erőteljesek, mint a vulkáni hamuban nevelkedő kontrollcsoport növényei. A holdi regolit növényei lassabban nőttek, és a gyökereik is fejletlenebbek voltak, továbbá egyes növények levelei is hasonló jellemzőket mutattak, és vöröses pigmentációval rendelkeztek.

Anna-Lisa Paul pipettával próbálja megnedvesíteni a holdi talajt. A tudósok azonban megállapították, hogy az taszítja a vizet (hidrofób), így a víz a felszínen gyöngyözik. Ezért szükséges volt a hidrofóbia áttörése a talaj egyenletes nedvesítéséhez. Forrás: UF/IFAS/Tyler JonesLunar Plants Research Documentation, Wednesday April 28th, 2021.

A 20. napot követően, közvetlenül azelőtt, hogy a növények virágzásnak indultak volna, a csapat begyűjtötte a növényeket, ledarálta őket, és tanulmányozta azok RNS-ét. Az RNS szekvenálása feltárta a gének mintázatát, ami azt mutatta, hogy a növények stressznek voltak kitéve. A lúdfű ugyanazt a reakciót produkálta, mint mikor másfajta zord környezetben próbál növekedni, például amikor a talaj túl sok sót vagy nehézfémet tartalmaz. Ezenfelül a növények különbözőképpen reagáltak attól függően, hogy melyik mintát használták, hiszen azok a Hold különböző területeiről származtak. Az Apollo-11 mintáiban termesztett növények nem voltak olyan erősek, mint a másik két csoportban termesztettek, de ennek ellenére mégis növekedtek.

A 16. napra egyértelmű fizikai különbségek mutatkoztak a vulkáni hamuból készült holdi szimulánsban termesztett növények (balra), és a holdi talajban termesztett növények (jobbra) között. Forrás: UF/IFAS/Tyler Jones

Forrás: Spacejunkie.hu

Óceánja lehet a Mimasnak

Szerző: Gombai Norbert

A Szaturnusz bolygó körül keringő Mimas holdat William Herschel fedezte fel 1789. szeptember 17-én. A 396,4 km átmérőjű égitest sokáig csak apró pontként volt látható a csillagászati távcsövek okulárjában. 1979 és 1981 között aztán a Pioneer 11, valamint a Voyager 1 és 2 űrszondák felvételeinek köszönhetően végre közelről is megszemlélhettük a Mimas kráterekkel, kráterláncokkal és szakadékokkal tagolt felszínét. 2010-től, a Cassini űrszonda által átküldött fényképek még több felszíni részletet mutattak meg. A hold kétségkívül legszembetűnőbb alakzata a 130 kilométer átmérőjű és helyenként 10 kilométer mély, az égitest méreteihez képest óriási becsapódási krátere, amelyet a hold felfedezője után Herschel-kráternek neveztek el. Ez a kráter egy olyan kataklizma nyomát őrzi, amely annak idején majdnem teljesen szétszaggatta a Mimast, létrehozva a holdacska Halálcsillaghoz (a Star Wars filmek ikonikus űrállomásához) hasonló külsejét.

Forrás: NASA/JPL

2014-ben egy amerikai, francia és belga kutatókból álló csoport a Cassini Image Science Subsystem (ISS) képeit vizsgálva olyan librációs anomáliát fedezett fel a Mimas mozgásában, amely a hold keringési jellemzőivel nem volt teljesen megmagyarázható. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a librációs jelenséget vagy a hold nem hidrosztatikus egyensúlyban lévő, megnyúlt magja, vagy pedig egy, a felszín alatti, belső óceán jelenléte okozhatja.

2017-ben aztán további elemzések eredményeinek köszönhetően elvetették a belső óceán elméletét, mert az a Jupiter tektonikusan aktív Europa holdján észlelt, vagy annál nagyobb felszíni árapályfeszültségeket feltételezett volna. Mivel az árapályfeszültségek okozta felszíni repedések vagy más tektonikus tevékenységre utaló képződmények teljesen hiányoznak a Mimason, a tudósok inkább a Herschel kráterhez kapcsolódó aszimmetrikus tömeganomália jelenlétét tartották a libráció valószínűbb magyarázatának.

Forrás: NASA/JPL-Caltech/Space Science Institute

Az utóbbi évtizedek egyik legérdekesebb bolygókutatási felfedezése, hogy Naprendszerünkben gyakoriak azok a világok, amelyek kőzet- és jégrétegei alatt víz, adott esetben egész óceánok találhatóak. Az ilyen világok közé tartoznak az óriásbolygók jeges kísérői, mint például a Jupiter Europa holdja, vagy éppen a Szaturnusz Titan és Enceladus holdjai. A Földhöz hasonló, felszíni óceánokkal rendelkező égitesteknek egy meghatározott, szűk távolság-tartományban kell keringeniük a központi csillaguk körül ahhoz, hogy folyékony óceánok alakulhassanak ki felszínükön. A felszín alatti folyékony vízóceánokkal rendelkező világok (IWOWs – Interior Water Ocean Worlds) azonban sokkal nagyobb távolságtartományban is megtalálhatóak, ami nagy mértékben megnöveli a galaxisban valószínűleg létező lakható világok számát.

A közelmúltban Dr. Alyssa Rhoden (Southwest research Institute), a belső óceánokkal rendelkező holdak geofizikájának, valamint az óriásbolygók holdrendszereinek szakértője, olyan modellt dolgozott ki, amely a Mimas librációs anomáliáját, valamint a hold keringési és geológiai jellemzőit figyelembe véve mégis feltételezi egy belső, folyékony óceán jelenlétét. A hold bolygóközeli pályájának köszönhető árapály-folyamatok a keringési és forgási energiát hő formájában eloszlatják a Mimasban. Ahhoz, hogy a hold megfigyelt librációjából következtetett belső szerkezetnek megfeleljen, a Mimason belüli árapály-fűtésnek elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy egy feltételezett óceán ne fagyjon meg, de elég kicsinek ahhoz, hogy egy vastag jeges burok maradjon fenn felette. A Rhoden vezette kutatócsoport az árapály-fűtési modellek segítségével numerikus módszereket dolgozott ki, megalkotva a legvalószínűbb magyarázatot a folyékony óceán fölötti, 22 és 32 kilométer közötti vastagságú, állandó állapotú jéghéj létezésére. A modell szerint a felszínen megfigyelhető kismértékű hőkiáramlás mértéke erősen függ az óceán feletti jégpáncél vastagságától.

Infravörös felvétel a Mimas felszíni hőmérsékleti viszonyairól. Forrás: NASA/JPL/GSFC/SWRI/SSI

Ennek az elméletnek a bizonyítására a Juno űrszonda a tervek szerint el fog repülni az Europa mellett, miközben mikrohullámú radiométerével megméri a hőkiáramlást a Jupiter holdon. A mérési adatok lehetővé teszik majd a tudósok számára, hogy megértsék, hogyan hat a hőáramlás az olyan rejtett óceáni világok jeges héjára, mint a Mimas.

Forrás: Phys.org

Ismerős idegenek – avagy Naprendszerünk a Science Fiction univerzumában – V. rész

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

Bevezető

Számtalan lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a Naprendszerünket. Elég csak kinyitnunk egy tudományos könyvet, átkapcsolni a tévét egy ismeretterjesztő csatornára vagy követni egy ismeretterjesztő oldalt az interneten, esetleg ilyen ismertető videókat nézni. A következő cikksorozatban azonban a Naprendszert egy új oldaláról ismerhetjük meg. A sorozat a tudományos fikció világába kalauzol el minket. Égitestről égitestre haladva ismerhetjük meg, hogy az adott objektum miként jelenik meg a sci-fikben, a könyvek lapjain csak úgy, mint a mozivásznon. Elsősorban azokra a művekre koncentráltam, amik a hazai science-fiction rajongók körében jól ismertek. Akik már látták, olvasták őket, azok számára nyilván ismerős a terep, akik még nem, azoknak remélem, sikerül kedvet csinálni. Utazásunk során belülről kifelé haladunk, a belső bolygókkal kezdjük és a Naprendszer határán fejezzük be, s közben felfedezzük ismerős égitestjeink idegen oldalát.

A Naprendszerről szóló korai szakirodalom a XVII. századig visszanyúló tudományos spekulációk nyomán azt feltételezte, hogy minden bolygó saját őshonos életformának ad otthont, emellett gyakran feltételezik, hogy lakói antropomorfok. Ezeket az elképzeléseket ma bolygóromantikának hívjuk. A tudomány fejlődésével aztán a sci-fik is igyekeztek lépést tartani. Míg először csak a holdutazás foglalkoztatta őket, a 20. századtól megjelent a Mars kolonizálása és/vagy terraformálása, s az élet lehetőségeit is áthelyezték a gázóriások egyes holdjaira (mint például az Europa és az Enceladus).

Gázbolygók és holdjaik

A Jupiter és a Szaturnusz (illetve úgy általában a gázóriások) már nem kapnak annyi főszerepet, mint a belső bolygók. Ennek oka gázóriás mivoltuk, amiért természetesen betelepítésre alkalmatlanok. Holdjaik jeges, mérgező, de mindenesetre kietlen világok, melyek szintén kevésbé vonzzák az írók fantáziáját…
A legnagyobb gázóriás a Jupiter. Talán leglátványosabb megjelenése Stanley Kubrick Űrodisszeia-adaptációjában látható. Bár a regény a Szaturnusz rendszerében játszódik, Kubrick inkább a Jupiterre helyezte át, mert azt olcsóbb volt megvalósítani a filmvásznon. Itt a monolit idegen technológiája olyan folyamatokat idéz elő, mely a Jupitert csillaggá alakítja. A Futuramában is körülötte kering egy eltévedt monolit, található rajta egy egyetem és megtudhatjuk, hogy a bolygónak eperillata van. A bolygónak rengeteg holdja van, ezek közül a négy legnagyobb, úgynevezett Galilei-hold jelenik meg talán leggyakrabban a science-fiction irodalmában. Több Jupiter-hold is megjelenik Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című regényében.

A sorban az első az Io. Isaac Asimov Lucky Starr és a Jupiter holdjai című ifjúsági regényében főhősünk az Io-n kerül ellentétbe egy szíriai kémmel egy klímaprobléma kapcsán. Kim Stanbley Robinson 2312 című regényében a hold egy barátságtalan és veszélyes hely, amelyben nyilvánvalóan nagy szerepe van a vulkanizmusnak. Ennek ellenére mind a négy nagy holdnak megkezdték a terraformálását. Sean Connery Gyilkos Bolygó című régi sci-fije is itt játszódik. A magyar címválasztás ismét érthetetlen, hiszen egy holdon járunk, az eredeti címe Outland. Ebben a színész egy szövetségi marsallt alakít, akinek egy bányászkolóniát kell felügyelnie, de hamarosan különös halálesetek történnek…

A második hold a jeges Europa. Stanley Kubrick Űrodüsszeia-adaptációjában, amikor a Jupiter csillaggá válik, az Europa kiolvad és zöld oázissá változik. A folytatásban ötven évvel később már trópusi óceánvilággá vált, ahonnan az emberek ki vannak tiltva. Emellett itt játszódik Jeff Carlson sorozata, a Fagyott égbolt.

A harmadik nagy hold a Merkúrnál is nagyobb Ganymedes, mely a sci-fi írók kedvenc hely-színe, akik élhető területeket keresnek a külső naprendszerben. Arthur C. Clarke Űrodisszeia-folytatásaiban a Ganymedest melegíti az új nap, így az egyenlítőjén egy nagy tó található, és a holdon található Anubis City a gyarmatosítás egyik központja.
James S. A. Corey A térség című sorozatában szintén él egy kolónia a Ganymedesen, melyet tükrökkel melegítenek (amik közül néhány egy fegyveres konfliktus miatt a felszínre zuhan). Ez problémás, hiszen itt zajlik a Naprendszer élelmiszertermelésének nagy része. Illetve ez a színhelye néhány baljós genetikai kísérletnek is…

A Szaturnusz festői bolygója is nagyobb szerepet kap néhány tudományos-fantasztikus műben. A sci-fi hajnalán számos mű használta helyszínéül. Miután azonban megállapították gázbolygó mivoltát, az új színhelyek alapja inkább gyűrűrendszere és holdjai lettek. A legklasszikusabb megjelenése Arthur C. Clarke 2001: Űrodisszeia című művében van, ahol minden a bolygó körül játszódik.

Ugyanitt a Iapetuson (a könyvben Japetus-nak van a hold írva) találja meg Dave Bowman a monolitot. A Iapetuson a valóságban is található egy sötét színű anyagkidobódás a Phoebéról, körülötte fehér a hold többi része. A regényben e fehér részen találja meg Dave a monolitot. Érdekesség, hogy amikor a regény megjelenése után 13 évvel a Voyager-szondák megérkeztek a Iapetushoz, valóban láttak egy fekete kis foltot a fehér terület közepén. Carl Sagan tagja volt a képalkotó csapatnak, s rögtön el is küldte a képet Clarke-nak, azzal a szöveggel: „Rád gondoltam…”

Talán épp az Űrodisszeia iránti tisztelgésként az Interstellar című filmben a rendező, Christopher Nolan is a Szaturnusz mellé helyezi el a féregjáratot, melyen át az Endurance igyekszik új, élhető földet találni az emberiség számára.
Mind a bolygó, mind egyes holdjai, például a Mimas, megjelennek Issac Asimov Lucky Starr és a Szaturnusz holdjai című regényében.

Ugyancsak említésszerűen, de a Titan megjelenik a Gattaca című filmben, ugyanis a főhős egy olyan küldetésre készül, melyben navigátornak jelölték ki. Kim Stanley Robinson 2312 című regényében egyes emberek az Enceladuson található mikrobákat esznek, abban a hitben, hogy azoknak gyógyító hatása van, a Iapetuson pedig egy óriás város épült fel a hold központi gerince mentén.
Ha már a Phoebét emlegettük…
A tudósok nem tartják kizártnak, hogy a hold valójában egy, a Szaturnusz gravitációja által rabul ejtett kóbor aszteroida, amely végül is bárhonnan származhat, akár a Naprendszeren kívülről is. Ezt az elméletet James S. A. Corey is meglovagolja, ugyanis A térség című sorozatban a történet innen indul, mivel ez a protonmolekula szülőhelye. Miután erről tudomást szereznek, jól el is pusztítják.

Az Uránusz és a Neptunusz esetén a magyarul megjelent művekben nem is igazán fordul elő, hogy egy történet központi elemei legyenek. Ennek fő oka, hogy népszerűségük eltörpül a hatalmas Jupiter és a látványos Szaturnusz mellett, s ugyanez igaz a holdjaikra is…

Kezdjük először is az Uránusszal. Tulajdonképpen egy magyarul megjelent sci-fi regény sem foglalkozik vele behatóan, de még a külhoniak közt sem találunk semmi említésre méltót. Pontosan, éppen, hogy csak említik, de központi szerepe nemigen van. Ugyanez igaz a filmes renoméjára is.

Az Uránusz és Neptunusz. Fotó: NASA, ESA, A. Simon (NASA Goddard Space Flight Center), M.H. Wong és A. Hsu (University of California, Berkeley)

Például feltűnik a Doctor Who-ban – ilyen feltűnése a többi bolygónak is majdnem mind volt a sorozatban, de mivel nem lényegesek, kihagytam őket. Viszont mindenképpen szeretném ismét példának hozni a Futurama sorozatot, bár ott is éppen csak megemlítik. Ám egy több évtizedes poént sütnek el: a jövőben a bolygó nevét megváltoztatják, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a már emlegetett viccnek. Az Uránusz angolul kiejtve hasonlít ugyanis a „your anus” kifejezéshez (az ánusz pedig ugyebár a végbélnyílásunkat jelenti). A sorozat tudósai azonban valószínűleg megbuktak biológiából, mert a bolygó a Urectum nevet kapja. Ez kiejtve „your rectum”, a rektum pedig magát a végbelet jelenti.

Folytassuk az Uránusz holdjaival, melyek közül egyetlent lehet megemlíteni, a legnagyobbat, a Titaniát. James S. A. Corey A térség című sorozatában ezen a jeges égitesten található az emberiség legtávolabbi előörsének helye.

Utazzunk tovább a Neptunuszra, mellyel el is értük a Naprendszerünk szélét, legalábbis, ami a nagybolygókat illeti. Olaf Stapledon Az utolsó és első emberek című regényében, mely 1930-ban íródott, mikor még nem tudták, hogy a Neptunusz egy gázbolygó, az égitest lesz a végső otthona a már magasan fejlett emberi fajnak. A bolygót sűrű légkörűnek, de szilárd felületűnek ábrázolja. Ami a filmes világot illeti, a többek között Sam Neil és Laurence Fishburne által fémjelzett sci-fi horror, a Halálhajó is az égitest körül bolyong…

Az Ad Astra című filmben pedig a Neptunusz körül kering az a rosszul működő szerkezet, amely antianyag-robbanással fenyegeti a földet, s amely folyamatot a főszereplőnek (Brad Pitt) kell megakadályoznia. (Hozzáteszem, véleményem szerint a film igen gyenge lett – egy, apakomplexusról szóló pszichológiai történet, amit valamiért sci-fibe ágyaztak…)

A Futurama-ban a Neptunusz északi sarka az otthona az igen erőszakos robotmikulásnak, de Elzar, a szakács is egy neptuni faj kék bőrrel és négy karral. Illetve az egyik epizódban a szereplők kikötnek a Neptunusz Triton nevű holdján.

Kristályos nitrilek jelennek meg a Titan felszínén

Szerző: Rezes Dániel

Egy újonnan megjelent kutatásban Dr. Tomče Runčevski és munkatársai apró üveghengerekben megalkották a Szaturnusz legnagyobb holdján – a Titanon – uralkodó körülményeket, ezzel feltárva két egyszerű nitril molekula (acetonitril és propionitril) lényeges tulajdonságait ebben a távoli és egyedülálló extraterresztrikus környezetben. Az említett két anyagról a tudósok azt feltételezték, hogy a Titan felszínén önálló ásványfázisként is megjelenhetnek. Az eredményeknek meghatározó szerepük van az élet keletkezését megelőző prebiotikus fejlődés és az élet eredetének megismerésében.

A Titan infravörösben, a Cassini űrszonda 2004 és 2017 között készült felvételein.
Forrás: NASA/JPL-Caltech/University of Nantes/University of Arizona

A Titan Naprendszerünk második legnagyobb, különleges tulajdonságokkal rendelkező holdja, mivel a több mint 150 ismert naprendszerbeli holdtól eltérően valódi légkör burkolja. Ezen felül a Föld mellett a Titan az egyetlen hely a Naprendszeren belül, ahol folyók, tavak és tengerek formájában folyadék jelenik meg a felszínen. A hold légköre legnagyobb részben nitrogénből áll, azonban a felszíni nyomás a Földhöz képest 50%-al nagyobb. A Titan felhői és az azokból hulló eső, a folyók, tavak és a tengerek is folyékony szénhidrogénekből (pl. metánból és etánból) állnak. A hold vízjégből álló vastag kérge alatt szintén folyadékot találunk, mely leginkább víz. A felszín alatti vizekben lehetséges az általunk ismert élet jelenléte, míg a felszíni folyékony szénhidrogénekben elképzelhető az élet olyan formáinak megléte is, melyek általunk még nem ismert, eltérő kémiai tulajdonsággal rendelkeznek. A Titan komplex szerves kémiai tulajdonságokkal bír, egyenlítőjén szerves anyagokból álló dűnék alakultak ki és a szénhidrogének evaporációjának (párolgásának) és precipitációjának (kicsapódásának) időszakos változásának folyamata hasonló a földi vízkörforgáshoz.

A Huygens űrszonda felvétele a Titan felszínéről
Forrás: ESA/NASA/JPL/University of Arizona; Andrey Pivovarov

A kutatás során vizsgált nitrilek olyan szerves vegyületek, melyek „−CN” funkciós csoportot tartalmaznak, bennük a szén- és a nitrogénatom között erős, hármas kovalens kötés található. A földi körülmények között az acetonitril (CH3CN) és a propionitril (CH3CH2CN) is színtelen folyadék.

A Titanról eddig megszerzett tudásunkat legnagyobb részben a Szaturnusz és holdjainak megfigyelésére küldött NASA/ESA Cassini-Huygens küldetés (1997-2017) alapozta meg. Ez a küldetés volt az, mely megmutatta a kutatóknak, hogy a Szaturnusz legnagyobb holdján végbemenő folyamatok megfigyelése milyen fontos lehet az élet keletkezésének megértésében.

A Nap sugárzásának, a Szaturnusz mágneses terének és a kozmikus sugárzásnak a hatására a Titan légkörében jelen levő nitrogén és szénhidrogének reagálnak, ezáltal különböző méretű és komplexitású szerves molekulákat hoznak létre. Ennek következtében a hold jellegzetes sárga párájú atmoszférájában acetonitril és propionitril jelenik meg aeroszol formában, melyből a szilárd részecskék nagyobb ásványcsomókat alkotva ülepednek ki a felszínre. Az üveghengerekben a Titanon uralkodó körülményeket előidézve a tudósok mesterségesen kristályokat hoztak létre, melyeket számos műszerrel vizsgáltak. A földi körülmények között folyékony egyszerű szerves vegyületek a Titánon jeges, szilárd kristályokként jelennek meg az extrém alacsony hőmérséklet (-180°C) hatására.

Acetonitril molekula 3D modellje
Forrás: Wikipedia

A kísérletekben kiderült, hogy az acetonitril és a propionitril is leginkább egy fajta kristályos formában jelenik meg. Ebben a megjelenésben ezek az anyagok olyan magasan poláros nanofelszíneket alkotnak, melyek az érdeklődés tárgyául szolgáló prebiotikus molekulák összeállásához kitűnő felületként szolgálnak. Emellett a kutatók a propionitril olyan kristályos formáját is azonosították, mely a tér nem minden irányában növekszik azonos mértékben. Ez azért is fontos, mivel ha a Titanon végbemenő hőmérsékletingadozás hatására a kristályok hőtágulása eltér a tér különböző irányaiban, akkor ez a hold felszínének repedezését idézheti elő. Ez a felismerés számos felszínforma megértésében nyújthat segítséget.

Dr. Tomče Runčevski jelenleg acetonitril, propionitril, valamint acetonitril-propionitril kristályokat hoz létre, melyek spektrális adatait fogja elemezni. Ezeknek a Cassini-Huygens küldetés spektrális adatsorának összevetésével meghatározható lesz számos ezidáig azonosítatlan sáv. A kutatás segíthet megérteni a Titánon jelen levő ásványtársulást és fontos adatokkal szolgálhat a NASA következő, 2027-re tervezett Titan-küldetéséhez is.


Források:

[1] https://www.acs.org/content/acs/en/pressroom/newsreleases/2021/august/titan-in-a-glass-experiments-hint-at-mineral-makeup-of-saturn-moon.html
[2] https://www.youtube.com/watch?v=jtCHDgL2c0o
[3] http://www.sci-news.com/space/titan-nitriles-10007.html
[4] https://solarsystem.nasa.gov/moons/saturn-moons/titan/overview/
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nitrilek
[6] https://hu.wikipedia.org/wiki/Acetonitril
[7] https://hu.wikipedia.org/wiki/Propionitril

Az első felvétel egy exobolygó körüli anyagbefogási korongról

Szerző: Rezes Dániel

A Chilében, az Atacama-sivatagban található Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) csillagászainak első alkalommal sikerült észlelniük egy Naprendszeren túli bolygó (exobolygó) körül található anyagbefogási korongot. A nemzetközi kutatócsoport megfigyelése új megvilágításba helyezheti a fiatal naprendszerekben lezajló bolygó- és holdképződési folyamatokat.

Az ALMA 12 méteres antennáinak egyike.
Kép forrása: Iztok Bončina/ESO – http://www.eso.org/public/images/potw1040a/; CC BY 4.0

Az ALMA a világ eddig épített legnagyobb rádiótávcső-rendszere, mely több nemzetközi obszervatórium és kutatóintézet közös projektje. A rádióteleszkópot 66 nagy-precizitású antenna építi fel. Ezek közül a rendszer fő részét – mely együttműködve egy teleszkópként üzemel – 50 darab 12 méter átmérőjű antenna teszi ki. Ezt egészíti ki 4 darab 12 méter átmérőjű és 12 darab 7 méter átmérőjű antenna. Az Atacama-sivatag nagy tengerszint feletti magassága és száraz klímája egyedülálló lehetőséget kínál a világűrből érkező milliméteres és milliméter alatti hullámhosszúságú elektromágneses hullámok detektálására, gyűjtésére és vizsgálatára. Ezek a hullámok a Világegyetem legeldugottabb és tudományos szempontból is igen érdekes területeiről hordoznak információt.

Az exobolygó, mely körül az ún. bolygó körüli korongot a kutatók azonosították, a PDS 70c jelű, Jupiterhez hasonló óriásbolygó. Az említett exobolygó és társa (PDS 70b) egy olyan csillag körül kering, mely a Földtől közel 400 fényév (~3,8×1015 km) távolságra található. A csillagászok ezidáig csak nyomait vélték felfedezni a PDS 70c exobolygót körülölelő korongnak, mivel egyértelműen nem sikerült elkülöníteni a környezetétől, így mostanáig létezését nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen felül az ALMA rendkívüli felbontásának köszönhetően nem csak azonosítani sikerült a korongot, hanem méretét és tömegét is meg lehetett becsülni általa. A mérések eredményeként kiderült, hogy a korong átmérője nagyjából megegyezik a Nap-Föld távolsággal (~1,5×108 km) és anyagának mennyisége elegendő három, Holdhoz hasonló méretű égi kísérő kialakításához.

Az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) felvétele a PDS 70c jelű exobolygót övező holdkeletkezési akkréciós korongról és környezetéről. A bal oldali felvétel középpontjában láthatjuk a naprendszer központi helyzetében található PDS 70 jelű csillagot és csillag körüli korongját, míg a jobb oldali kivágat középpontjában a PDS 70c jelű exobolygót és az azt körülvevő bolygó körüli korongot figyelhetjük meg. A bolygókettős másik tagja (PDS 70b) nem szerepel a felvételen.
Kép forrása: ALMA (ESO/NAOJ/NRAO)/Benisty et al. (2021)

Amellett, hogy a felfedezés kulcsfontosságú a holdak keletkezésének megismerése szempontjából, rendkívül lényeges a bolygókeletkezésre vonatkozó elméletek alátámasztásában is, ugyanis ezeknek a hipotéziseknek a tesztelésére nem nyílt ezidáig alkalom. A bolygók fiatal csillagok körüli porkorongokban keletkeznek. Fejlődésük során pályájuk mentén a növekedésükhöz szükséges anyagot a csillag körüli akkréciós korongból nyerik. A folyamat során a bolygó saját bolygó körüli korongra is szert tehet, mely segíti a növekedést a befogott anyag mennyiségének szabályozása által. Ezzel egyidőben a bolygó körüli gáz-por korongban ütközések történnek, mely során holdak születnek. Ennek az elméletnek az eddig nem megértett hányada az, hogy a bolygók és holdak a rendszerben mikor, hol és hogyan jönnek létre.

„Napjainkra több, mint 4000 exobolygót azonosítottunk, ám ezek közül mind érett (idős) rendszerekben található. A Jupiter-Szaturnusz pároshoz hasonló PDS 70b és PDS 70c bolygókettős az egyedüli két ismert exobolygó, melynek éppen folyik a keletkezése.” – szemlélteti a távoli naprendszer fontosságát Miriam Keppler, a tanulmány egyik társszerzője.

A rendszer még mélyebb megértésében hamarosan fontos szerepet játszhat az ESO-nak (European Southern Observatory) a chilei Atacama-sivatagban jelenleg is épülő Extremely Large Telescope (ELT) nevű távcsöve. A műszer még pontosabb felbontást tesz majd lehetővé, mely által részletekbe menően válik térképezhetővé a PDS 70c exobolygót magába foglaló naprendszer.

Források:

[1] https://www.eso.org/public/news/eso2111/?lang&fbclid=IwAR3rFbY_45cp0WBZB01Kr6SuEts-F5AEEe0Iv6anNR5OhnIJRIxz6PvLgfs
[2] Benisty, M., Bae, J., Facchini, S., Keppler, M., Teague, R., Isella, A., … & Zurlo, A. (2021). A Circumplanetary Disk around PDS70c. The Astrophysical Journal Letters, 916(1), L2.
[3] https://www.almaobservatory.org/en/about-alma/

Vízpára a Ganymedesen

Szerző: Pál Balázs

A Hubble űrtávcső első alkalommal talált a vízpára meglétére utaló egyértelmű bizonyítékot a Jupiter legnagyobb holdján, a Ganymedesen.

A Ganymedes a Hubble Űrtávcső 1996-os felvételén. Fotó: HST/NASA/, J. Spencer

A Plutóénál több, mint 2,2-szer nagyobb sugarú Ganymedes a Naprendszer 9. legnagyobb objektuma és az egyetlen ismert hold, mely mágneses térrel rendelkezik. Szerkezete “differenciált”, tehát – pl. a Földhöz is hasonlóan – rétegekből áll, melyek egyikét nagy valószínűséggel egy felszín alatti óceán tölti ki. Ennek víztartalma a becslések szerint akár nagyobb is lehet, mint a földi óceánoké egyesítve. Jelen biológiai ismereteink egyértelműen kijelentik, hogy ahol víz található, ott akár az élet valamilyen formája is kialakulhatott. Emiatt a Ganymedes kéreg alatti óceánja kiemelt vizsgálat tárgyát képezi már régóta a Földön kívüli élet utáni kutatás terén.

A Ganymedes ultraibolya fényben, 1998-ban. Fotó: NASA/ESA/L.Roth

A Hubble űrtávcső STIS (Space Telescope Imaging Spectrograph) nevű műszere már 1998-tól kezdve figyeli meg az UV-tartományban a Ganymedes auróráját. Az eredmények akkori vizsgálata a Föld (és más bolygók) aurórájában is megtalálható jellegzetességek jelenlétét tárta fel. A struktúrában található feltérképezett hasonlóságokat a Ganymedes atmoszférájában található molekuláris oxigén (O2), míg a különbségeket az atomos oxigén (O) jelenlétével magyarázták.

A Ganymedes a Juno felvételén. Fotó: /JPL-Caltech/SwRI/MSSS

2018-ban a Svédországban található Királyi Műszaki Intézet (KTH), Lorenz Roth által vezetett kutatócsoportja kezdett hozzá a Ganymedes aurórájával kapcsolatos vizsgálatoknak a Hubble űrtávcső COS (Cosmic Origins Spectrograph) nevű műszerével. Az új adatok vizsgálatával, valamint a STIS műszerből származó, 1998 és 2010 közötti archív adatok összehasonlításával arra a megdöbbentő eredményre jutottak, hogy közel sem található a korábbi magyarázat bizonyításához szükséges mennyiségű atomos oxigén a légkörben. Az eredetileg megfigyelt eltéréseket tehát valami más kell okozza.

A magyarázatot végül Roth és csapata a 2021 júniusában megjelent cikkében adta meg. A 2018-as megfigyelés során a Ganymedes két helyzetében vizsgálták annak auróráját. Egyik esetben mikor az árnyékban volt a Jupiter mögött, másik esetben pedig mielőtt még a napfényből a Jupiter árnyékába került volna. A két pozícióból származó adatok összehasonlítása során arra jutottak, hogy az egyenlítő körül a Nap megvilágítása képes annyira felmelegíteni a felszínt, hogy a vízjég alkotta tartományokból vízpára szublimáljon a légkörbe.

A felfedezés nagy bizakodással tölti el az Európai Űrügynökség (ESA), 2022-ben induló JUICE (JUpiter ICy moons Explorer) névre keresztelt programjában dolgozókat, melynek célja a Jupiter és annak három legnagyobb holdjának, ezek közül pedig első sorban a Ganymedesnek a vizsgálata lesz.

Források:
[1] : https://esahubble.org/news/heic2107/
[2] : Roth, Lorenz, et al. “Evidence for a sublimated water atmosphere on Ganymede from Hubble Space Telescope observations.” arXiv preprint arXiv:2106.03570 (2021).

Az Europa síkságai

Szerző: Gombai Norbert

A NASA Galileo nevű űrszondájának köszönhetően lélegzetelállító felvételeken vizsgálhatjuk a Jupiter negyedik legnagyobb holdjának, a jeges Europának felszíni alakzatait. A tudósok az üstökösök és aszteroidák pályáinak szimulációjával, valamint a hold kráterezettségének elemzésével megállapították, hogy az Europa felszíni képződményei meglehetősen fiatalok, 60-100 millió évesek lehetnek (ellentétben például a Naprendszer más égitestjeinek pl. a Földnek több százmillió, akár több milliárd éves geológiai múltjával). A feltételezhetően jelenleg is aktív folyamatok, mint például az ár-apály hatások miatti gejzír képződések tovább alakítják a hold geológiai arculatát, amely számos érdekes geomorfológiai jellegzetességet mutat.

Forrás: NASA/JPL/ASU
Forrás: NASA/JPL/University of Arizona

A jéghegyek, repedések, jég-kanyonok, sötét foltos területek és lankásabb dombok mellett az Europa egyes területein szinte teljesen sima, látható textúra nélküli és a környező domborzatnál alacsonyabb albedóval rendelkező síkságok figyelhetők meg. Ezek a sima felületű alakzatok láthatóan elfedik a környékbeli domborzati elemeket, így valószínűleg fiatalabbak azoknál. Rendszerint olyan medencékben találhatóak, amelyeket topográfiailag magasabban fekvő vonulatok határolnak.

Forrás: NASA/JPL/University of Arizona

A Galileo szonda 1996 és 2001 között készült felvételeit megvizsgálva négy olyan síkságot azonosítottak, amelyek az alábbi közös jellemzőkkel rendelkeznek:

  • Környezetükhöz képest topográfiailag mélyebben fekvő területeken találhatóak
  • Nagyon sima felület, olykor minden látható domborzati textúra nélkül
  • Néhány kilométeres átmérő, kör-szerű, karéjos forma

A fenti tulajdonságok arra utalhatnak, hogy az Europa belsejéből valamilyen ok miatt kiáramló alacsony viszkozitású folyadék (például folyékony sós víz, krio-magma) töltötte fel a jelenlegi síkságok egykori medencéit.

Forrás: NASA/JPL/DLR

A kutatók további érdekességet fedeztek fel a síkságok 3D-s domborzati modelljeinek (DEM) vizsgálatakor. A “Shade from Shading” technológia segítségével (alakzatok térbeli felépítése a fotón látható árnyékok alapján) láthatóvá vált, hogy egyes, a sima lapályt átszelő jéggerincek a síkság közepe felé mélyülni, megsüllyedni látszanak, ami akár egy felszín alatti krio-vulkáni tározó jelenlétére utalhat. A vizsgálati modellek tehát alátámasztják az Europa sima jégsíkságainak korábbi, feltöltéses keletkezés elméletét. 


Cikk forrása:

Dr. Elodie Lesage, a Paris-Saclay Egyetem Párizsi Földtudományi Laboratóriumának munkatársának cikke alapján.
https://planetarygeomorphology.wordpress.com/2021/07/01/smooth-plains-on-europa/

Bolygós rövidhírek: metán az Enceladus holdjának anyagkidobódásaiban – lehetséges életjelek?

Szerző: Ivanics-Rieger Klaudia

A Szaturnusz holdja, az Enceladus jeges héja alatt valószínűleg ismeretlen eredetű metántermelő folyamat zajlik – állítja egy új tanulmány, amelyet az Arizonai és a Párizsi Tudományegyetem kutatói publikáltak. Az Enceladusból feltörő hatalmas vizes anyagkidobódások már régóta egyaránt elbűvölik a tudósokat és a közvéleményt. Rengeteg kutatás és elmélet született a hatalmas óceánról, amelyről úgy vélik, hogy a hold sziklás magja és jeges héja közt húzódik. A Cassini űrszonda átrepült ezeken az anyagkidobódásokon és mintát vett belőle. A vegyi összetételben viszonylag magas koncentrációt észlelt olyan molekulákból, melyek a Föld óceánjainak mélyén is megtalálhatók az úgynevezett hidrotermális kürtőkben. A mintavevő csövekben különösen szokatlan mennyiségben találtak dihidrogént, szén-dioxidot és metánt. Regis Ferrier, az Arizonai Egyetem Ökológiai és Evolúciós Biológiai Tanszékének docense és a tanulmány két vezető szerzőjének egyike a következőt mondta: „Tudni akartuk, hogy a Cassini által meglepően nagy mennyiségben talált metán megmagyarázható-e olyan, a földiekhez hasonló mikrobákkal, amelyek ’megeszik’ a dihidrogént és metánt termelnek.” Hozzátette: „Ilyen, metanogénekként ismert mikrobák keresése az Enceladus tengerfenékén rendkívül nagy kihívást jelentő mély merülési missziókat igényel, amelyek viszont még több évtizedig nem lesznek a látóhatáron sem.” Ferriere és csapata ezért más, könnyebb utat választott: matematikai modelleket készítettek annak kiszámításához, hogy a különböző folyamatok, beleértve a biológiai metanogenezist, megmagyarázhatják-e a Cassini adatait. Ezen új matematikai modellek ötvözik a geokémiát és a mikrobiológiai ökológiát, hogy elemezzék a Cassini adatait és modellezzék azon lehetséges folyamatokat, amelyek a legjobban magyarázzák a megfigyeléseket. Arra a következtetésre jutottak, hogy a Cassini adatai magyarázhatók mikrobiális hidrotermális kürtők aktivitásával, vagy olyan folyamatokkal, amelyek ugyan nem tartalmaznak életformákat, de eltérnek a Földön ismertektől. A Földön hidrotermális aktivitás akkor következik be, amikor a hideg tengervíz beszivárog az óceáni aljzatba, leggyakrabban az óceánközépi lemezhatárok közelében, elhalad egy magmakamra közelében, ami felhevíti a vizet, az pedig magas hőmérsékleten ásványi anyagokat old ki. A Földön a metán is ilyen hidrotermális aktivitással állítható elő, de kis sebességgel. A metántermelés nagy része olyan mikroorganizmusoknak köszönhető, amelyek energiaforrásként hasznosítják a hidrotermálisan előállított dihidrogént, és metanogenezisnek nevezett folyamatban szén-dioxidból metánt állítanak elő. A csapat a hold körüli kémiai és fizikai folyamatok végső eredményeként vizsgálta az Enceladus anyagkidobódásának összetételét. A kutatók először felmérték, hogy a dihidrogén hidrotermális kitermelése miként illeszkedik a legjobban a Cassini megfigyeléseihez. Illetve, hogy e kitermelés „elég” ételt tud-e biztosítani a földiekhez hasonló, hidrogénnel táplálkozó metanogének populációjának fenntartásához. Ehhez kifejlesztettek egy, a fenntartásra vonatkozó dinamikus modellt. A termikus és energetikai adatokhoz a Földön ismert adatokat vették alapul. A szerzők ezt követően lefuttatták a modellt annak megállapítására, hogy egy adott kémiai feltételrendszer, például a hidrotermális folyadék dihidrogén-koncentrációja és a hőmérséklet megfelelő környezetet biztosítanak-e ezen mikrobák növekedéséhez. Megvizsgálták azt is, hogy egy hipotetikus mikróba populáció milyen hatást gyakorol a környezetére – például a dihidrogén és a metán szökési arányára. „Összefoglalva: nem csak azt tudjuk megítélni, hogy a Cassini megfigyelései összeegyeztethetők-e az élet számára élhető környezettel, hanem a várható megfigyelésekről kvantitatív előrejelzéseket is tehetünk, amennyiben a metanogenezis valóban bekövetkezne az Enceladus tengerfenéken” – magyarázta Ferriere. A becsült legmagasabb eredményekből arra lehet következtetni, hogy – az ismert hidrotermális kémia alapján – az abiotikus (biológiai segédanyag nélküli) metántermelés korántsem ad magyarázatot az anyagkidobódásokban mért metánkoncentráció mennyiségére. Azonban biológiai metanogenezis hozzáadásával elegendő metán keletkezik, így megfelelve a Cassini megfigyeléseinek. „Ettől még nyilvánvalóan nem jutunk arra a következtetésre, létezik élet az Enceladus óceánjában” – mondta Ferriere. „Inkább azt szerettük volna megérteni, mennyire valószínű, hogy az Enceladus hidrotermális kürtői lakhatók lehetnek-e a földszerű mikroorganizmusok számára. Úgy tűnik, hogy a Cassini adatokait a modelljeink legalábbis alátámasztják.” Hozzátette: „A biológiai metanogenezis úgy látszik, kompatibilis az adatokkal. Vagyis nem vethetjük el az „élet hipotézist”, ehhez ugyanis további adatokra van szükségünk, melyeket jövőbeli küldetésekből származtathatunk.”

Fantáziarajz, melyen a NASA Cassini űrszondája átrepül az Enceladus vizet kilövellő gejzíreinek egyikén. Forrás: NASA

A szerzők remélik, hogy tanulmányuk útmutatást nyújt a Cassini által tett megfigyelések jobb megértését célzó kutatásokhoz és arra ösztönzi a tudósokat, hogy tisztázzák azokat az abiotikus folyamatokat, amelyek elegendő metánt képesek termelni a jelenlegi adatokhoz. „A metán például származhat ős-szervi anyagok kémiai lebontásából, amelyek jelen lehetnek az Enceladus magjában és a hidrotermális folyamat révén részben dihidrogénné, metánná és szén-dioxiddá alakulhatnak. Ez a hipotézis nagyon elfogadható, főként, ha az Enceladus az üstökösök által hordozott szerves összetevőkben gazdag anyagok révén jött létre” – magyarázta Ferriere. „Mindez részben azon alapul, hogy mennyire tartjuk valószínűnek egy-egy hipotézisek alapját” – mondta. – „Például, ha rendkívül alacsonynak ítéljük az élet valószínűségét Enceladuson, akkor az abiotikus mechanizmusok sokkal valószínűbbek lesznek, még ha nagyon idegenek is ahhoz képest, amit itt a Földön ismerünk.” A szerzők szerint a tanulmány nagyon ígéretes előrelépés a módszertanában, mivel nem korlátozódik olyan speciális igényekre, mint például a jeges holdak belső óceánjai, illetve előkészíti az utat a Naprendszeren kívüli bolygók kémiai adatainak kezeléséhez, melyek a következő évtizedekben elérhetővé válhatnak.

Bolygós rövidhírek: megérkeztek az első friss képek a Ganymedesről

Szerző: Kovács Gergő

Ahogy korábbi hírünkben beszámoltunk róla, június 7-én a Juno űrszonda eddig páratlanul közel, 1038 kilométerre repült el a Jupiter legnagyobb holdja, az 5262 kilométeres Ganymedes mellett. Egy nappal a Ganymedes-közelítés után már meg is érkeztek az első képek a Naprendszer legnagyobb holdjáról – olvasható a NASA oldalán.

A Juno űrszonda közelebb repült a Jupiter legnagyobb holdjához, mint eddig bármelyik űrszonda az elmúlt több, mint két évtizedben.

Az első két felvételt a JunoCam, valamint a Stellar Reference Unit – Csillagászati Referenciaegység nevű kamerák készítették a Ganymedesről, olyan figyelemre méltó részleteket mutatva, mint meteoritkráterek, egymástól elkülönülő sötét és világos foltok, valamint olyan felszínformák, melyek tektonikus törésekhez köthetőek.

“Ez volt az az űrszonda, mely legközelebb repült ehhez az óriási holdhoz, egy nemzedék alatt.” – fogalmazott Scott Bolton, a Southwest Research Institute munkatársa, a Juno fő kutatásvezetője. “Időbe fog telni, mire bármilyen tudományos következtetést levonunk, de addig is egyszerűen csak csodálhatjuk ezt az égi csodát.”

A Ganymedes a Juno jún 7-ei felvételén. Kép forrása: NASA/JPL-Caltech/SwRI/MSSS

Az űrszonda, JunoCam nevű, látható fényben operáló kamerájának zöld csatornájában, a hold csaknem egy teljes oldalát megörökítette. Később, ha a kamera vörös és zöld csatornáinak képei is megérkeznek, a felvételekből képesek lesznek egy valódi színes kompotizot is készíteni, melyen a képfelbontás pixelenként 1 kilométer lesz. Az űrszonda továbbá a Stellar Reference Unit nevű, a Juno-t a pályán tartó navigációs kamerával is készített egy felvételt a hold árnyékos, pusztán a Jupiter fényében derengő feléről.

Ez a felvétel a Ganymedes árnyékos oldaláról készült a Stellar Reference Unit nevű kamerával. A kép felbontása 600 és 900 méter/pixel közé esik. Kép forrása: NASA/JPL-Caltech/SwRI

Az űrszonda a közeli jövőben további felvételeket fog küldeni a Ganymedesről. Emellett a Juno mélyebb betekintést fog nyújtani a hold összetételébe, mágneses terébe, ionoszférájába és jégburkába. A ’70-es évek óta feltételezzük, hogy a Ganymedes felszíne alatt a Naprendszer egyik (ha nem “a”) legnagyobb óceánja rejtőzhet két jégréteg közé szorulva. Itt feltétlen meg kell említeni, hogy az óceán alatti jégrétegre már más nyomás hat, így a jég a Földön is ismert I-es (hexagonális) fázis helyett VI-os (tetragonális) fázisban van, mely jégréteg alatt egy sziklás köpeny, illetve egy részben olvadt fémes mag található.

A Ganymedes felépítése. A két, eltérő sűrűségű jégréteg között a Naprendszer egyik legnagyobb óceánja lehet.
Forrás: Kelvinsong – Wikipedia; CC BY-SA 3.0

Akárcsak az Europa, úgy a Ganymedes hold is ideális feltételeket biztosít az élet kialakulása számára. Későbbi kutatások felfedték, hogy a hold mágneses terére, és így a sarki fényére is hatással vannak a felszín alatti tengeráramlatok, bizonyítva a nagy mennyiségű folyékony víz jelenlétét.

A Juno a későbbiekben a Jupiter két másik holdja, az Europa és az Io mellett is elrepül, mielőtt küldetése végéhez érne.

Bolygós rövidhírek: a Juno közelről is megvizsgálja a Ganymedest

Szerző: Kovács Gergő

CIKKÜNK FRISSÜLT!

Június 7-én a Juno űrszonda eddig páratlanul közel, 1038 kilométerre repül el a Jupiter legnagyobb holdja, az 5262 kilométeres Ganymedes mellett – számol be a NASA a Juno misszió oldalán. A fényképfelvételek mellett a Juno mélyebb betekintést nyújt a hold összetételébe, mágneses terébe, ionoszférájába és jégburkába.

A Ganymedes Jupiterrel átellenes féltekéje a Galileo űrszonda felvételén. (NASA/JPL)

“A Juno olyan érzékeny műszerek sorát foglalja magába, melyekkel úgy láthatjuk a Ganymedest, mint soha azelőtt” – fogalmazott Scott Bolton, a Southwest Research Institute munkatársa, a Juno fő kutatásvezetője. “Azzal, hogy ilyen közel repülünk el mellette, a Ganymedes kutatását XXI. századi szintre emeljük, kiegészítve a jövőbeli küldetéseket páratlan szenzorainkkal, és segítve a Jupiter-rendszerbe irányuló küldetések következő generációinak előkészítését.”

A Ganymedes geológiai térképei a NASA Voyager 1 és 2 űrszondáinak és a NASA Galileo űrszondájának legjobb rendelkezésre álló képeinek felhasználásával. Kép forrása: USGS Astrogeology Science Center/Wheaton/NASA/JPL-Caltech

A Juno műszerei már három órával a legnagyobb közelség előtt elkezdik az adatok gyűjtését. Az űrszonda ultraibolya spektrométerével (UVS), infravörös sarkifény-térképező műszerével (JIRAM) és mikrohullámú radiométerével (MWR) pillant a hold jégburka alá, új ismereteket gyűjtve az összetételéről és belső hőmérsékletéről.


UPDATE: június 8-án megérkeztek a Juno első képei a Ganymedesről:

A Ganymedes a Juno jún 7-ei felvételén. Kép forrása: NASA/JPL-Caltech/SwRI/MSSS