Bolygós rövidhírek: megérkeztek az első friss képek a Ganymedesről

Ahogy korábbi hírünkben beszámoltunk róla, június 7-én a Juno űrszonda eddig páratlanul közel, 1038 kilométerre repült el a Jupiter legnagyobb holdja, az 5262 kilométeres Ganymedes mellett. Egy nappal a Ganymedes-közelítés után már meg is érkeztek az első képek a Naprendszer legnagyobb holdjáról – olvasható a NASA oldalán.

A Juno űrszonda közelebb repült a Jupiter legnagyobb holdjához, mint eddig bármelyik űrszonda az elmúlt több, mint két évtizedben.

Az első két felvételt a JunoCam, valamint a Stellar Reference Unit – Csillagászati Referenciaegység nevű kamerák készítették a Ganymedesről, olyan figyelemre méltó részleteket mutatva, mint meteoritkráterek, egymástól elkülönülő sötét és világos foltok, valamint olyan felszínformák, melyek tektonikus törésekhez köthetőek.

“Ez volt az az űrszonda, mely legközelebb repült ehhez az óriási holdhoz, egy nemzedék alatt.” – fogalmazott Scott Bolton, a Southwest Research Institute munkatársa, a Juno fő kutatásvezetője. “Időbe fog telni, mire bármilyen tudományos következtetést levonunk, de addig is egyszerűen csak csodálhatjuk ezt az égi csodát.”

A Ganymedes a Juno jún 7-ei felvételén. Kép forrása: NASA/JPL-Caltech/SwRI/MSSS

Az űrszonda, JunoCam nevű, látható fényben operáló kamerájának zöld csatornájában, a hold csaknem egy teljes oldalát megörökítette. Később, ha a kamera vörös és zöld csatornáinak képei is megérkeznek, a felvételekből képesek lesznek egy valódi színes kompotizot is készíteni, melyen a képfelbontás pixelenként 1 kilométer lesz. Az űrszonda továbbá a Stellar Reference Unit nevű, a Juno-t a pályán tartó navigációs kamerával is készített egy felvételt a hold árnyékos, pusztán a Jupiter fényében derengő feléről.

Ez a felvétel a Ganymedes árnyékos oldaláról készült a Stellar Reference Unit nevű kamerával. A kép felbontása 600 és 900 méter/pixel közé esik. Kép forrása: NASA/JPL-Caltech/SwRI

Az űrszonda a közeli jövőben további felvételeket fog küldeni a Ganymedesről. Emellett a Juno mélyebb betekintést fog nyújtani a hold összetételébe, mágneses terébe, ionoszférájába és jégburkába. A ’70-es évek óta feltételezzük, hogy a Ganymedes felszíne alatt a Naprendszer egyik (ha nem “a”) legnagyobb óceánja rejtőzhet két jégréteg közé szorulva. Itt feltétlen meg kell említeni, hogy az óceán alatti jégrétegre már más nyomás hat, így a jég a Földön is ismert I-es (hexagonális) fázis helyett VI-os (tetragonális) fázisban van, mely jégréteg alatt egy sziklás köpeny, illetve egy részben olvadt fémes mag található.

A Ganymedes felépítése. A két, eltérő sűrűségű jégréteg között a Naprendszer egyik legnagyobb óceánja lehet.
Forrás: Kelvinsong – Wikipedia; CC BY-SA 3.0

Akárcsak az Europa, úgy a Ganymedes hold is ideális feltételeket biztosít az élet kialakulása számára. Későbbi kutatások felfedték, hogy a hold mágneses terére, és így a sarki fényére is hatással vannak a felszín alatti tengeráramlatok, bizonyítva a nagy mennyiségű folyékony víz jelenlétét.

A Juno a későbbiekben a Jupiter két másik holdja, az Europa és az Io mellett is elrepül, mielőtt küldetése végéhez érne.

Bolygós rövidhírek: a Juno közelről is megvizsgálja a Ganymedest

CIKKÜNK FRISSÜLT!

Június 7-én a Juno űrszonda eddig páratlanul közel, 1038 kilométerre repül el a Jupiter legnagyobb holdja, az 5262 kilométeres Ganymedes mellett – számol be a NASA a Juno misszió oldalán. A fényképfelvételek mellett a Juno mélyebb betekintést nyújt a hold összetételébe, mágneses terébe, ionoszférájába és jégburkába.

A Ganymedes Jupiterrel átellenes féltekéje a Galileo űrszonda felvételén. (NASA/JPL)

“A Juno olyan érzékeny műszerek sorát foglalja magába, melyekkel úgy láthatjuk a Ganymedest, mint soha azelőtt” – fogalmazott Scott Bolton, a Southwest Research Institute munkatársa, a Juno fő kutatásvezetője. “Azzal, hogy ilyen közel repülünk el mellette, a Ganymedes kutatását XXI. századi szintre emeljük, kiegészítve a jövőbeli küldetéseket páratlan szenzorainkkal, és segítve a Jupiter-rendszerbe irányuló küldetések következő generációinak előkészítését.”

A Ganymedes geológiai térképei a NASA Voyager 1 és 2 űrszondáinak és a NASA Galileo űrszondájának legjobb rendelkezésre álló képeinek felhasználásával. Kép forrása: USGS Astrogeology Science Center/Wheaton/NASA/JPL-Caltech

A Juno műszerei már három órával a legnagyobb közelség előtt elkezdik az adatok gyűjtését. Az űrszonda ultraibolya spektrométerével (UVS), infravörös sarkifény-térképező műszerével (JIRAM) és mikrohullámú radiométerével (MWR) pillant a hold jégburka alá, új ismereteket gyűjtve az összetételéről és belső hőmérsékletéről.


UPDATE: június 8-án megérkeztek a Juno első képei a Ganymedesről:

A Ganymedes a Juno jún 7-ei felvételén. Kép forrása: NASA/JPL-Caltech/SwRI/MSSS

Bolygós rövidhírek: vulkánok lehetnek az Europa óceánja alatt

Szerző: Kovács Gergő

A Geophysical Research Letters-ben megjelent friss tanulmány szerint a Jupiter Europa holdja belsejében elégséges a hő tenger alatti vulkánok működtetéséhez, számol be a Phys.org. Egy új kutatás és számítógépes szimulációk szerint a hold jeges felszíne tekintélyes méretű óceánt rejteget, mely alatt a sziklás köpeny elég forró lehet ahhoz, hogy olvadt állapotban legyen. A modell szerint a legtöbb hő és így a legaktívabb vulkanizmus a hold pólusai közelében lehet.

A 2024-ben induló, az Europahoz 2030-ban megérkező Clipper. Forrás: NASA/JPL-Caltech

A NASA 2024-ben induló, és a holdat 2030-ban elérő Clipper űrszondája több alkalommal is igen közel fog elszáguldani az Europa mellett, hogy részletesen feltérképezze annak felszínét és megvizsgálja a hold ritka légkörét is. Ahogy az űrszonda feltérképezi a holdat, annak felszínét, gravitációs és mágneses mezejét, illetve az ezekben jelentkező anomáliákat, megerősítést kaphatunk a vízalatti vulkanizmus létéről.

Az Europa jégpáncélja alatt folyékony vízréteg, egy olvadt szilikátköpeny és egy vasmag található; az új kutatás segít megérteni, hogyan képes a belső hőtermelés működésben tartani a tenger alatti vulkánokat. Forrás: NASA/JPL-Caltech/Michael Carroll

Bár a Clipper nem egy életnyomok után kutató misszió, segít jobban megismerni az Europa fizikai felépítését, így képes alátámasztani azt a feltevést, hogy az égitest képes lehet-e az élet kialakulásához szükséges feltételeket biztosítani. Továbbá segít jobban megértetni az élet kialakulását saját bolygónkon, valamint útmutatást adni az életnyomok más égitesteken történő kereséséhez.

Hippokampusz, a legkisebb fiú – A Neptunusz 14. holdja

Szerző: Gombai Norbert

Amikor Johann Gottfried Galle német csillagász 1864. szeptemberének 23. estéjén elhelyezkedett a Linden utcai Berliner Steinwarte (Új Berlini Obszervatórium) 244 mm-es Fraunhoffer refraktorának okulárja mögött, még nemigen tudta mire számítson. Aznap kapta kézhez Le Verrier francia csillagász levelét, amiben kollégája gondos számításai egy új, addig ismeretlen bolygó felfedezését ígérték. Galle figyelmesen beállította a mechanika tárcsáit, majd várakozással telve a szemlencsébe pillantott. A pozíció finom, majd 1 fokos állítgatása után szinte azonnal megpillantotta a kékesen ragyogó kis korongot. A nyolcadik bolygó létezése végre bizonyítást nyert. Az új planétát a felfedezője után Le Verrier-nek nevezték el először, azonban kék színe miatt hamarosan megkapta a nemzetközileg is elismert Neptunusz nevet.

17 nappal később, 1846. október 10-én William Lasse angol csillagász már könnyedén megtalálta a Neptunuszt 60 cm-es, saját maga által tervezett távcsövével a Times-ban közzétett koordináták alapján sőt, felfedezte, hogy a bolygónak van egy kísérője is. A 2.705 km átmérőjű holdat – amely a 7. legnagyobb hold a Naprendszerben – csak Lasse halála után 1880-ben keresztelték el Tritonra egy francia csillagásznő Camille Flammarion javaslatára. A névadás azonban csak 1930-ban vált hivatalossá.

A Triton felfedezését követően több, mint száz évet kellett várni a következő Neptunusz hold megtalálásáig. A holland-amerikai csillagász, Gerard Kuiper (igen, AZ a Kruiper akiről az aszteroidák és kisbolygók százaiból álló Neptunuszon túli anyagfelhőt elnevezték) a texasi Fort Davis mellett álló, Lock hegyi McDonald Obszervatórium 2.1 m-es tükrös távcsövének Neptunuszt ábrázoló fotó lemezeit vizsgálva, 1949.május 1-én fedezte fel a kék gázóriás körül keringő, majd 360 km átmérőjű Nereida holdat. Amit Kuiper akkor még nem tudott, hogy ő igazából a bolygó harmadik legnagyobb kísérőjét találta meg. A Triton utáni második legnagyobb Neptunusz hold – a Proteusz – felfedezéséig még egy kicsit várni kellett.

Az 1977. augusztusában útnak induló Voyager-2 űrszonda tizenkét évnyi száguldás után 1989-ben érte el a Neptunuszt és további hat, a Triton pályaívétől jócskán beljebb keringő holdat fedezett fel. Ezek a holdak a Proteusz, a Larissza, a Deszpina, a Galatea, a Thalassza és a Naiad. 

A Neptunusz, a bolygó gyűrűje, valamint néhány holdja, köztük a Hippocampus.
Fotó: NASA, ESA, and M. Showalter (SETI Institute)

2002-2003-ban egy nemzetközi tudósokból álló csoport öt további un. irreguláris, 40 km – 62 km átmérőjű holdacskát fedezett fel. Ezek a Halimédesz, a Szaó, a Laomédeia, a Pszamathé és a Nészó. A Voyager-2 által felfedezett égitestekről és ez utóbbi holdakról egy későbbi cikkben fogunk részletesen írni.

2013. júliusában Mark Showalter a SETI Institute kutatója és kollégái a Hubble Űrteleszkóp  Neptunusz felvételeinek vizsgálata közben felfedeztek egy újabb  aprócska holdat: az S/2004 N 1-et. Showalter eredetileg a Neptunusz halvány gyűrűit és a bolygó gravitációjának azokra gyakorolt ár-apály hatását vizsgálta, azonban a fotók átnézésekor feltűnt neki egy parányi szürke folt, amely újra és újra megjelent a Neptunuszról készült archív Hubble fényképeken is. Az űrtávcső kiemelkedően magas érzékenységének és nagy felbontásának köszönhetően Showalter a fotókból képes volt meghatározni a holdacska 23 órás keringési idejét, valamint a Neptunusztól való közelítően 105.000 km-es keringési távolságát. Amikor azt írom, hogy a “parányi”, meg “holdacska” azzal csak érzékeltetni próbálom a tényt, hogy az S/2004 N 1 közel százmilliószor halványabb, mint a szabad szemmel még látható leghalványabb csillag. A felfedezésnek köszönhetően a Neptunusz ismert holdjainak száma 14-re emelkedett.

A Neptunusz belső holdjai és átmérőik.
Fotó: NASA/STScI

Az új hold, ami azóta a – hagyományoknak megfelelően – a római mitológia egy vízi kreatúrája után megkapta a Hippokampusz nevet, kb. 34-35 km átmérőjű és kb. 12.000 km-rel beljebb kering a 418 km átmérőjű Proteusz hold pályájánál. Ez a távolság még planetáris mértékben is meglehetősen kicsi. Nem beszélve arról, hogy “normál esetben” egy Proteusz méretű hold a gravitációjának köszönhetően meg kellett volna tisztítsa az ívet ahol kering, kitaszítva, vagy magához vonzva minden útjába kerülő kisebb objektumot. Hogy lehet akkor, hogy a kis Hippokampusz vígan rója a köröket, látszólag fittyet hányva nagyobb testvére gravitációs hatásaira?

Showalter és társai azt feltételezik, hogy a régmúltban egy aszteroida, vagy üstökös becsapódásának következtében a Hippokampusz kiszakadt a Proteusz hold testéből, majd az ütközés hatására kissé arrébb Neptunusz körüli pályára állt. Ezt a feltételezett forgatókönyvet támasztják alá a Voyager-2 már említett, 1989-es látogatása alkalmával a Proteuszról készült felvételek is.  A Proteusz fotóin tisztán kivehető Pharos kráter kb. 250 km-es kiterjedésével egy olyan óriási kataklizma nyoma, amelyet könnyen megmagyarázná a kis Hippokampusz létezésével kapcsolatos kérdéseket.

Művészi ábrázolás a Hippocampusról.
Fotó: NASA/STScI

A rendelkezésre álló bizonyítékok érdekes részleteket adnak a Neptunusz hold-rendszerének eddig is ismert, erőszakos múltjához. Miután a bolygó gravitációja befogta a Kruiper-öv egy óriási objektumát, a később Tritonra keresztelt holdat, az erősen excentrikus pályára állt a gázóriás körül alaposan megzavarva a már ott keringő hold és törmelékfelhőt számtalan ütközést és becsapódást okozva. Miután a Triton keringése kiegyensúlyozottabbá vált és a gravitációs viszonyok némileg stabilizálódtak, kialakult a Proteusz, mint második generációs hold, amely eredetileg jóval közelebb keringett a Neptunuszhoz. Az anyabolygó ár-apály hatásainak köszönhetően a Proteusz egyre kijjebb sodródott, mígnem összeütközött egy üstökössel, vagy aszteroidával. Ennek az égi karambolnak a nyoma a Pharos kráter, illetve a Proteuszból kiszakadt törmelékből összeállt aprócska harmadik generációs hold, a Hippokampusz.

Bolygós rövidhírek: küldetés az Io felé

Szerző: Kovács Gergő

A Jupiter Io holdjához egy új űrszonda, az IVO (Io Volcano Observer) indulhat a jövőben. Az Alfred McEwen planetológus, a Lunar and Planetary Laboratory (Arizonai Egyetem) vezető professzora által vezetett projekt jelenleg a NASA Discovery Program elbírálása alatt áll – számol be a NASA.

A Galileo felvétele az Io-ról. Fotó: NASA/JPL/University of Arizona

“A tudósok tisztában vannak azzal, hogy az árapályerők extrém hőt generálnak az Io-n (20-szor többet, mint a Földön)…de még mindig nem vagyunk tisztában, pontosan hol és hogyan keletkezik a hő egy bolygó vagy hold belsejében, vagy hogy milyen módon jut a hő a felszínre. De az Io, és annak vulkánjai segíthetnek megérteni, hogyan fejlődnek az egyes világok. Ez a legalkalmasabb hely a Naprendszerben annak megértésére, hogyan működik az árapály-fűtés” – mondta McEwen.

A Tvashtar vulkán kitörése az Io-n.
Fotó: NASA/Johns Hopkins APL/Southwest Research Institute

Az űrszonda négy év alatt legalább 10 alkalommal repülne el közel a hold mellett, miközben az Io vulkanikus felszínét térképezné fel, nagy felbontású képeken és videókon örökítené meg az égitest extrém vulkanizmusát, valamint a gravitációs erő és a mágneses mező változásainak mérésével a felszín alá “látva” követné a hőenergia mozgását a holdon belül.

Bolygós rövidhírek: tengeráramlásokat feltételeznek az Enceladuson

Szerző: Kovács Gergő

A Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, az 500 kilométeres Enceladus jégburka alatti óceánról azt feltételezik, hogy a Föld óceánjaihoz hasonlóan áramlatok mozgatják – számolt be a Caltech. Az elmélet szerint (a földi tengerekkel és óceánokkal ellentétben) az Enceladus felszín alatti vízköpenye homogén, benne a magból érkező hőt függőleges, ún. termohalin cirkulációk szállítják el.

Az Enceladus, a Naprendszer egyik legvilágosabb objektuma, köszönhetően az égitestet borító jégpáncélnak. Fotó: NASA/JPL/Space Science Institute; kép feldolgozás: Jason Perryt

A hold kis mérete ellenére egy igen izgalmas világ: 2014-ben már felhívta a tudósok figyelmét, amikor a Cassini űrszonda felvételein működő, vizet lövellő gejzírek voltak láthatóak. Az Enceladus egy azon kevés helyek közül a Naprendszerben, ahol nagy mennyiségű, folyékony víz található, így az égitest az asztrobiológusok figyelmének középpontjában áll.

A Föld óceánjaitól az Enceladus vízköpenye sok tekintetben eltér: az előbbi égitest víztömegei részmedencékre tagolhatóak, melyeket a Nap különböző mértékben melegít fel; az Enceladus óceánja globális kiterjedésű, felszín alatti, valamint a Föld átlagosan 3,6 km mélységű óceánjaihoz képest igen mély, legalább 30 kilométer vastagságú. A Caltech végzős diákja, Ana Lobo szerint azonban van a hold tengeráramlatai hasonlítanak a Földéihez. Egy további azonosság van a két égitest óceánjai közt: mindkettő sós vizű.

Pántlikás planetológia

Azaz női elnevezésű objektumok

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Sokszor mutattam már be őket, de most ne a tudós hölgyeket vegyük górcső alá! Tekintsünk fel a hatalmas égre, és nézzük meg, ott hogyan jelennek meg a „nők”! Nem konkrét személyeket fogunk találni az éjfekete mélységben, hanem érdekes és izgalmas objektumokat.  Jöjjön a női elnevezésű égi csodák sora, amiknek „pántlika lobog egyenlítőjükön”!


Vénusz

A Vénusz (NASA/Mariner 10)

Keringési ideje 224,7 földi nap, ám pont olyan lassan forog tengelye körül, hogy mindenkinek bőven van ideje megcsodálni tüzesen gömbölyű idomait. Annál is inkább jogos ez a kecses lassúság, hiszen „nomen est omen”, mivel nevét a szépség római istennőjéről kapta. A Hold után a legfényesebb objektum az éjszakai égbolton, legnagyobb látszó fényessége -4,6 magnitúdó. Igen, ezért Ő az az első és utolsó „csillag”, amit szabad szemmel megpillanthatunk! Földünk testvérbolygójának is hívják: hasonló mérete, gravitációs ereje és tömege okán – csak esetében egy finom kőzet-asszonyságról beszélhetünk. Arcpirító +460 fokos felszíni hőmérsékletű égitest. A Naprendszerben itt a legerősebb az üvegházhatás is.

55 évvel ezelőtt hordozórakétáján az űrbe emelkedett Venyera-3 Vénusz-szonda . Az automata bolygóközi állomás lett az első eszköz, amely egy másik bolygó felszínére jutott, de az intenzív napsugárzás miatt a fedélzeti elektronika meghibásodott, így az űrszonda nem tudott adatokat szolgáltatni. Mégis, a Venyera-3 segített detektálni a Vénusz térségében a mágneses mezőt, a kozmikus sugárzást, a napplazmát, a mikrometeoritokat, a rádiósugárzást és még sok más mérési adatot szolgáltatott, így gömbölyű menyecskénket kicsit jobban megismerhettük. Most, hogy harcias vörös kollégáját újra szem elé került, nem lenne jó újra egy alapos „pántlikalebegtetés” a cikázó égbolt felett?

Az egyik Venyera-szonda a Vénusz felszínén (Pixabay/Reimund Bertrams)


Törpebolygók

Jöjjenek sorra a kisebb barátnők, a törpebolygók! Ők lesznek azok, akik szintén a Nap körül keringenek, mint a Föld-ikernővér. Elegendően nagy tömegűek ahhoz, hogy megközelítőleg gömb alakúak legyenek – így lesz néhány újabb kerekded menyecskénk! A pályáját övező térséget, a bolygókkal ellentétben, nem söpörik tisztára az apróbb égitestektől.

Eris

2003-ban fedezte fel M. E. Brown, C.A. Trujillo és D. Rabinowitz. Az egyik legnagyobb dilemma indult el ezzel, hiszen tizedik bolygóról beszéljünk vagy…? „Leánykori névnek” az UB313-at kapta, ám felfedező csoportja csak Xenának becézte. Végleges elnevezését az ókori görög ellentétek és viszályok istennője után nyerte. És itt is beköszön a régi fent említett latin mondás, hiszen a „megszületésével” mai napig tartó vitát indított el a Pluto bolygó illetve nem bolygó státuszáról. Eris, az apró, azaz 1163 kilométer sugarú pukkancs a Neptunusz pályáján túl található. A napfénynek több mint kilenc óra kell, hogy a felszínéig eljusson. Feltételezhető, hogy nagyrészt kőzetanyagokból áll. A metánjég jelenléte azt jelzi, hogy a felszíne nagyon hasonló a Plutohoz és a Neptunusz legnagyobb holdjához, a Tritonhoz. 2004-ben fedezték fel a holdját. Dysnomia nevét Erisz istennő leányáról kapta, aki a törvénysértés és a törvénytelenség istennője volt.


Ceres

A Ceres (NASA/JPL-Caltech/UCLA/MPS/DLR/IDA)

Giuseppe Piazzi fedezte fel 1801-ben, részben Zách Ferenc Xavér hozzájárulásával. Nevét a növények ültetése, az aratás és az anyai szeretet istennője után kapta. 950 km-es átmérőjével messze a legnagyobb és legnehezebb test a belső kisbolygóövben.

A Ceres Ernutet nevű krátere (NASA/JPL-Caltech/UCLA/MPS/DLR/IDA)

A NASA 2007-ben indította felderítésére a Dawn űrszondát, aminek VIR nevű műszere infravörös fényben képes volt nagy területen szerves anyagot kimutatni a felszínén, például az Ernutet-kráter belsejében.


Haumea

2004-ben a Michael Brown által vezetett kutatócsoport fedezte fel. Viszont a 2005-ös spanyolországi J. L. Ortiz vezette csoport párhuzamos felfedezéséről még folynak a viták. Kicsikénket a gyermekszülés hawaii istennőjéről nevezték el.

2017-ben a magyarországi méréseket egymáshoz illesztve kirajzolódott egy mindössze 70 km széles gyűrű alakja., így már nemcsak a hatalmas Szaturnusz és a kéklő jégóriások büszkélkedhetnek eme dísszel, hanem sokkal kisebb húguk is büszkén billeghet immár az univerzum pompás csillag-tükre előtt. Két holdja van: Hi’iaka és Namaka. Haumea az egyetlen (eddig) ismert égitest, a Neptunuszon túl, aminek saját kisbolygócsaládja van, így kiérdemelheti a „világűr apró tyúkanyója” címet.


Kisbolygók

Végül sorakozzanak a legkisebb, legkevésbé csinos égitestek! Ők a bolygókkal és törpebolygókkal ellentétben már szabálytalan alakúak. Kisbolygó tehát az az égitest, ami bár a Nap körül kering, igen kis tömege miatt nincs elég gravitációs ereje ahhoz, hogy megközelítőleg gömb alakú lehessen, továbbá nem söpörte tisztára a pályáját övező térséget. Jelenleg 546 846 kisbolygót tartunk nyilván a Naprendszerünkben.


Ida

Az Ida és Dactyl nevű holdja (NASA/JPL)

Johann Palisa osztrák csillagász fedezte fel 1884-ben. Moriz von Kuffner bécsi sörfőző és amatőrcsillagász nevezte el egy nimfa után, akit bátyjával, Adrasteával együtt bíztak meg a csecsemő Zeusz gondozásával. A Mars és a Jupiter közötti főövben található, egyike a Koronis aszteroidák családjának. A Koronis család, más néven Lacrimosa család egyik tagja. Úgy gondolják, hogy legalább két milliárd évvel ezelőtt keletkeztek. Felszínét kráterek és vastag regolitréteg (porított kőzet) borítja. A Galileo űrszonda 1993-ban közelítette meg 2400 km-re. A Dactyl 1.6×1.4×1.2 km-es, tojás alakú holdacskája (Krétán az Ida-hegy a legendás ókori fémmunkások, Dactylek versenyének helyszíne, róluk kapta a nevét). 1994. -ben fedezte fel Ann Harch.

A Koronis család tagjai (NASA)


Miranda

A Miranda (NASA/Voyager 2)

Az Uránusz holdja, amelyet Gerard P. Kuiper fedezett fel 1948.-ban. William Shakespeare “A vihar” című darabjából Prospero lányáról kapta a nevét. Körülbelül 500 km átmérőjű, csak heted akkora, mint a Föld holdja. Egyrészt enyhén kráterezett gerincekkel és völgyekkel tarkított területek találhatóak a felszínén. Ezeket éles határok választják el a nagyobb kráterszámú, feltehetően asztroblémekkel borított régióktól. Kráterei neve: Alonso, Ferdinand, Francisco, Gonzalo, Prospero, Stefano, Trinculo.

Az Alonso Crater (NASA/Voyager 2)

Három felszíni pozitív forma, ún. “korona” (Arden, Elsinore, Inverness) található a Mirandán, amik egyedülállóak Naprendszerünkben. Egyik teória szerint ezek nagy sziklás vagy fémes meteoritbecsapások helyszínei, amelyek részben megolvasztották a jeges felszínt, és ennek következtében a latyakos víz felemelkedett a felszínre, és megdermedt.

Az Iverness Corona (NASA/Voyager 2)

Nagyjából azonos mennyiségű vízjégből és szilikátkőzetből áll. Pályahajlása a nagyobb Uránusz-holdakéhoz képest jelentős.

A program plakátja a Kutatók Éjszakáján

A 2020-as Kutatók éjszakáján elhangzott libegő-lobogó pántlikás objektumokról szóló prezentáció itt nézhető vissza:


Források: [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11]

Bolygós rövidhírek: két fontos missziót hosszabbítottak meg

Szerző: Kovács Gergő

A NASA két fontos bolygókutató missziót folytatásában állapodott meg: a Jupitert vizsgáló Juno és a Mars geológiáját kutató InSight küldetés kapott hosszabbítást.

A Juno 2025 szeptemberéig, az InSight 2022 decemberéig kapott “haladékot”.
Forrás: NASA/JPL-Caltech

A Juno, mely a Jupiter magnetoszféráját, belső szerkezetét vizsgálja és, amely felfedte, hogy a bolygó légköre messze komplexebb, mint ahogy azt eddig a tudósok feltételezték, most 2025 szeptemberéig (vagy a szonda élettartamának végéig, bármelyik is jöjjön előbb) kapott plusz időt, mellyel lehetősége lesz nemcsak a bolygó további tanulmányozására, de a Jupiter gyűrűje, illetve a belső három Galilei-hold, az Io, Europa és Ganymedes tanulmányozására is, utóbbiak esetében közeli átrepülésekkel a holdak “felett”.

Az InSight, mely a Mars belső szerkezetét, tektonikáját, a bolygó kérgének és köpenyének jellemzőit hivatott feltárni, 2022 decemberéig kapott haladékot. A hosszabbítás fő célja egy hosszú-távú jó minőségű “marsrengés-adatsor” összeállítása, melyhez az űrszonda időjárásjelző állomásának adatait is felhasználják.

Forrás: NASA/JPL

Bolygós rövidhírek: geológiai aktivitás az Enceladus poláris régióiban

Szerző: Rezsabek Nándor

A Szaturnusz 505 km-es, hatodik legnagyobb holdjának, az Enceladus-nak felszíne alatt (a Jupiter Europájához hasonlóan) tenger hullámzik. Az égitest déli poláris régiójában ennek vize gejzírek formájában tör fel. A NASA Cassini űrszonda 13 évnyi megfigyelési adatai egyértelműen mutatják a felszíni friss jég és gázok okozta geológiai aktivitást. A vizsgálatok azt is megmutatták, hogy mindez nem korlátozódik a hold déli féltekéjére: az északi poláris régió felszínének korábbi újraképződéséért ugyanezen folyamat volt a felelős.

Az Enceladus infravörösben: jól látszódnak a gejzírek feltörése nyomán frissen keletkezett jég nyomai. Fotó: NASA/JPL-Caltech/University of Arizona/LPG/CNRS/University of Nantes/
Space Science Institute

Forrás: NASA/JPL

Felszínformák elnevezései bolygókon és holdakon

Sinus Iridum, Mare Imbrium, Hellas Planitia, Olympus Mons, Valles Marineris… megannyi idegen név, idegen égitesteken, de mit takarnak az egyes felszínalaktani formák elnevezései? Mi a Sinus? Mi a Valles? E cikkben felsoroljuk Naprendszerünk szilárd felszínű égitestjeinek legfőbb felszínformáit. Az alábbi felsorolás eredetijét a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) egyik kiadványa (Transactions No. XVI-XVIIB) jelentette meg, melyet aztán a Föld és Ég c. folyóirat 1981 decemberi száma, később Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk c. 1986-os műve is átvett. E gyűjteményt továbbá kiegészítettük azon főbb felszínforma-típusokkal is, melyek a forrásban még nem szerepelnek, emellett aktualizáltuk is a felsorolást.

Az adott képződménytípust először egyes (majd többes) számú nevén olvashatjuk, mely után a magyar elnevezést (egyes esetekben az adott felszínformák nem rendelkeznek állandó magyar névvel, ezeket kérdőjellel láttuk el) és egy rövid felszínalaktani leírást is találunk.

Arcus (Arcus) – ív
– ívelt alakzat a Titanon

Astrum (Astra) – asztrum
– sugaras mintázatú terület a Vénuszon

Catena (Catenae) – kráterlánc
– kisebb, általában közel azonos méretű kráterek láncolatszerű sora

Az Enki Catena a Ganymedes felszínén
Fotó: NASA/JPL/Galileo. Forrás: Wikipedia

Cavus (Cavi) – üreg
– általában csoportosan előforduló, szabálytalan alakú, meredek falú mélyedések (katlanok)

Chaos (Chaosi) – káosz
– szabálytalan domborzatú, erősen lepusztult kiemelkedések zónája

Chasma (Chasmata) – kanyon
– hosszan kiterjedő, meredek falú, mély völgy

Collis (Colles) – domb
– kisméretű hegy vagy domb

Corona (Coronae) – korona
– kör vagy ellipszis formájú alakzat a Vénuszon, mely részben vagy teljesen koncentrikus formákból áll: általában egy perem és egy ezt körülvevő, árokszerű mélyedésből áll

Crater (Crateris) – kráter
– kifejezetten kör alakú, vulkáni vagy becsapódási eredetű mélyedés

A Herschel-kráter a Szaturnusz Mimas nevű holdján
Fotó: NASA/Cassini. Forrás: Wikipedia

Dorsum (Dorsi) – gerinc
– hosszan elnyúló, szabálytalan alakú, egyenes vagy görbült vonalú kiemelkedés

Facula (Faculae) – fáklya?
– világos folt

Farrum (Farra) – farrum?
– palacsintaszerű vulkanikus képződmények a Vénuszon

A Carmenta Farra palacsinta-szerű formái a Vénuszon
Fotó: NASA/JPL/Magellan. Forrás: Wikipedia

Flexus (Flexus) – hát
– nagyon alacsony, enyhén ívelt, hullámos mintázatú gerinc (a latin szó hajlatot jelent)

Fluctus (Fluctus) – lávafolyás?
– több száz kilométer hosszú lávafolyások, melyeknél a láva a forrástól tartósan egy irányba folyt

Flumen (Flumina) – csatorna?
– csatorna a Titan-on, mely folyadékot szállíthat

Fossa (Fossae) – árok
– hosszú, keskeny, sekély mélyedés(ek), lehetnek egyenesek vagy görbültek

Insula (Insulae) – sziget
– sziget vagy szigetcsoport, melyet folyékony anyagú terület (tenger vagy tó) vesz körül részben vagy teljesen

Labes (Labes) – csuszamlás?
– nyelv-formájú (föld)csuszamlás

Labyrinthus (Labyrinthi) – labirintus
– egymást keresztező, keskeny mélyedések, völgyek rendszere (pl. kereszttöréses rendszer)

A Labyrinthus Noctis, a Mars legnagyobb labirintusa
Fotó: NASA/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Lacuna (Lacunae) – tómeder?
– szabálytalan formájú mélyedések a Titanon, melyek megjelenésüket tekintve kiszáradt tómedrek lehetnek

Lacus (Lacus) –
– kisebb méretű, szabálytalan körvonalú, sötét felszínű sík terület a Holdon, Merkúron, Marson (valamint pl. a Titanon – a szerk.)

Lenticula (Lenticulae) – lencse?
– kis méretű, sötét foltok az Europa felszínén

Linea (Lineae) – vonal
– sötét vagy fényes, keskeny, hosszan elnyúló képződmény, amely mind egyenes, mind görbült vonalú lehet

Macula (Maculae) – folt
– sötét, esetleg szabálytalan alakú képződmény

A Mordor Macula, a Charon sötét foltjának nem hivatalos elnevezése
Fotó: NASA/New Horizons. Forrás: Wikipedia

Mare (Maria) – tenger
– kerekded körvonalú, nagy kiterjedésű, sötét felszínű, sík terület (megjegyzés: néha azonban elnyúlt alakú, pl. a Mare Frigoris – H.P.)

Mensa (Mensae) – táblahegy
– lapos, sík tetejű és meredek, éles peremmel, körülhatárolt kiemelkedés (a latin szó “asztal”-t jelent)

Mons (Montis) – hegy
– a környezetéből határozott talapzattal kiemelkedő, viszonylag kis területű, minden oldalán lejtővel határolt, zárt térszíni kiemelkedés. Hegység: viszonylag nagyt területű, zárt, de völgyekkel és medencékkel jól tagolt, környezete fölé magasodó földrajzi egység. (Megjegyzés: az eredeti szövegben a meghatározások hiányoztak: az itt közölteket a Természettudományi Lexikon-ból vettük át – H.P.)

A marsi Olympus Mons, Naprendszerünk legmagasabb vulkánja
Fotó: NASA/Viking. Forrás: Wikipedia

Oceanus (Oceani) – óceán
– a Hold óriási kiterjedésű, sötét felszínű sík területe (csak az Oceanus Procellarum, azaz a Viharok Óceánja viseli ezt az elnevezést)

Palus (Paludius) – mocsár
– a Hold kisebb kiterjedésű, szabálytalan körvonalú, sötét mare- és fényesebb “szárazföldi” anyagot egyaránt tartalmazó területe(i)

Patera (Paterae) – sekély kráter
– szabálytalan vagy összetett szerkezetű, hullámos falú-peremű, sekély kráter (a latin szó eredetileg áldozati lapos “csészé”-t jelent)

Planitia (Planitiae) – alföld, medence
– sima felszínű, alacsonyan fekvő terület (medence, mélyföld)

Planum (Plani) – fennsík
– magasan fekvő, sima felületű terület, plató

Plume (Plumes) – jégvulkán?
– a vulkánok azon típusa a főként jégből álló törpebolygókon és holdakon, melyek olvadt kőzet helyett vizet, ammóniát vagy metánt lövellnek ki

Promontorium (Promontorii) – előhegység, hegyfok
– világosabb anyagú kiemelkedés a Holdon, amelyet sötétebb anyagú mare-területek vesznek körül (“félsziget“)

Regio (Regiones) – terület
– olyan nagyméretű vidék, amelyet fényvisszaverő képességének vagy színének elütő volta egyértelműen elhatárol a környezetétől

Reticulum (Reticula) – háló?
– háló(zat)szerű mintázatok a Vénuszon

Rima (Rimae) – hasadék
– keskeny, hosszú bemélyedés, repedés vagy lávacsatorna

Rupes (Rupis) – szakadék
– egyenes vonalú, meredek falú, lépcsőszerű leszakadás

A 20 kilométer magas Verona Rupes, a Naprendszer legnagyobb
ismert sziklafala az Uránusz Miranda nevű holdján
Fotó. NASA/JPL/Voyager 2. Forrás: Wikipedia

Saxum (Saxa) – szikla
– nagyobb méretű, határozottan elkülönülő sziklák az aszteroidákon

A (101955) Bennu aszteroida, felszínén több, jól elkülönülő sziklával (saxummal)
Fotó: NASA/OSIRIS-REx. Forrás: Wikipedia

Scopulus (Scopuli) – partfal
– olyan meredek falú leszakadás, amelynek peremvonala nagyon kanyargós vagy félszigetszerű

Serpens (Serpentes) – hullám
– elnyúlt, hosszában hol bemélyedő, hol kidomborodó, szinuszgörbe-szerűen hullámzó képződmény

Sinus (Sinus) – öböl
– a Hold mare-területeihez kapcsolódó, kisebb, sötét felszínű terület, amely beékelődik a mare-t határoló fényesebb, “szárazföldi” vidékbe (Megjegyzés: az öblök olyan kráterek, amelyeknek a medence felőli sáncfala hiányzik, valószínűleg azért, mert a medencéket elöntő bazaltos láva beolvasztotta és megsemmisítette azt – H.P.)

A Sinus Iridum a Hold felszínén. Kétoldalt egy-egy, félszigetként
beékelődő Promontorium, valamint a Mare Imbrium
Fotó: NASA/LRO. Forrás: Wikipedia

Solitudo (Solitudinis) – solitudo
– a Merkúr klasszikus, sötét árnyalatú (kis albedójú) képződményei, a szó eredeti jelentése: “hiány“, “magány” (ezt az elnevezést már nem használjuk – a szerk.)

Sulcus (Sulci) – barázda
– hosszan elnyúló, csaknem párhuzamos barázdák, kiemelkedések és mélyedések rendszere

Terra (Terrae) – föld, szárazföld
– hullámzó vagy durva felszínű, magasan elhelyezkedő, igen nagy kiterjedésű terület, hegyvidék (földi értelemben: szárazföld, kontinens)

Tessera (Tesserae) – mozaik
– csempeszerű, poligonális mintázatú felszín a Vénuszon

Tholus (Tholi) – domb
– különálló, kúp alakú domb vagy kisebb hegy (a latin eredeti kupolát jelent)

Unda (Undae) – dűne
– általában elnyúlt formájú domb, melynek anyaga elsősorban homok, ritkábban kavics vagy jég

Vallis (Valles) – völgy
– kanyargó, hosszan elnyúló mélyedés, esetleg elágazásokkal

A Valles Marineris, a Mars és a Naprendszer legnagyobb kanyonrendszere
Fotó: NASA/JPL/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Vastitas (Vastitatis) – síkság
– a bolygó igen nagy részére kiterjedő lapos, sík vidék



Források:

Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk, 1986

Hargitai Henrik, Kozma Judit, Kereszturi Ákos, Bérczi Szaniszló, Dutkó András, Illés Erzsébet, Karátson Dávid, Sik András: Javaslat a planetológiai nevezéktan magyar rendszerére

Gazetteer of Planetary Nomenclature

Encyclopaedia of Planetary Landforms, 2014