A Pészah és a Húsvét átfedése 2021-ben

Szerző: Szoboszlai Endre

Mikorra esik egy-egy vallási ünnep a világon mindenhol hivatalos Gergely-naptárunkban és mondjuk a zsinagógai naptárban? Ezt ismertetjük meg ezen vallás, naptártörténeti- és csillagászati érdekességeket is bemutató írásunkban.

A pészah a zsidóság nagy zarándokünnepe a zsinagógai naptárban minden évben niszán hónap 15-én indul és 22-én fejeződik be. Így van ez idén is, azaz 5781-ben. A pészah nyolc napos ünnepe 2021-ben március 28-án kezdődik és április 4-én fejeződik be, vagyis részben naptári átfedés mutatkozik majd a keresztény húsvéttal, mivel húsvétvasárnap ebben az évben április 4-én lesz.

A húsvéthoz, mint tavaszváráshoz kapcsolható zsidó ünnep héber neve a pészah. A szó kikerülést, elkerülést, jelent és egy régmúltbéli eseményre utal, miszerint a halál elkerülte azon zsidók házait, akik bárányvérrel jelölték meg hajlékukat. A pészah ünnepe tórai ünnep, zarándokünnep. Leegyszerűsítve sokan szokták „zsidó húsvétnak” is említeni, valamint ez az ünnep egyben az egyiptomi kivonulás, a szabadság, a tavaszvárás, és a kovásztalan kenyér ünnepe is. Azért, mert az ünnep nyolc napján tilos valódi, kovásszal készült kenyeret enni, helyette macesz (pászka), kerül a hithű zsidók asztalára.


Széder este

A pészah a zsidóság nagy zarándokünnepe a zsinagógai naptárban minden évben niszán hónapp 15-én indul és 22-én fejeződik be. Így van ez idén is, azaz 5781-ben.

A pészah nyolc napos ünnepe 2021-ben március 28-án kezdődik és április 4-én fejeződik be, vagyis részben naptári átfedés mutatkozik majd a keresztény húsvéttal, mivel húsvétvasárnap ebben az évben április 4-én lesz.

A húsvéthoz, mint tavaszváráshoz kapcsolható zsidó ünnep héber neve a pészah. A szó kikerülést, elkerülést, jelent és egy régmúltbéli eseményre utal, miszerint a halál elkerülte azon zsidók házait, akik bárányvérrel jelölték meg hajlékukat. A pészah ünnepe tórai ünnep, zarándokünnep. Leegyszerűsítve sokan szokták „zsidó húsvétnak” is említeni, valamint ez az ünnep egyben az egyiptomi kivonulás, a szabadság, a tavaszvárás, és a kovásztalan kenyér ünnepe is. Azért, mert az ünnep nyolc napján tilos valódi, kovásszal készült kenyeret enni, helyette macesz (pászka), kerül a hithű zsidók asztalára.

Széder estére megterített asztal
A széder este szabályait a Haggada tartalmazza
(A képen egy 14. században készült Haggada látható)


Lehetnek naptári átfedések is

Csillagász-ismeretterjesztőként gyakran kell naptártörténeti érdekességekkel is foglalkoznom. Az ősi izraelita pészah ünnepe alapjául szolgált a jóval későbbi keresztény világ húsvéti ünnepének. Természetesen a két ünnepnek egymáshoz semmi köze sincs, de lehetnek naptári átfedések a pészah és a húsvét esetében, a Gergely-naptár és a zsinagógai naptár párhuzamos használata miatt.

Ilyen átfedéses év lesz az idei is. A zsinagógai naptárban jelenleg 5781-et írunk, a pészah kezdete niszán hónap 15-én indul és 22-én fejeződik be. A nyolc napos ünnep, a Gergely-naptár szerint, 2021-ben március 28-án indul és április 4-ig tart, vagyis a pészah nyolcadik napján kezdődik idén a nyugati keresztény világ húsvéti ünnepe. Fontos megjegyezni, hogy a Gergely-naptárban egy adott dátum utáni nap csak éjfél után indul, míg a zsinagógai naptár következő napja a naplementei sötétedéssel már elindul, ami zavaró lehet a naptárak matematikai számainál! Egyébként jövőre is lesz naptári átfedés: 2022-ben majd április 16-23 között lesz a pészah, így akkor ismét lesz ilyen, mivel a pészah második napján kezdődik majd a keresztény húsvét, azaz április 17-én.

(Naptári átfedés lehetséges a zsidó hanuka – fények ünnepe – és a keresztény karácsony esetében is, de 2021-ben nem lesz ilyen átfedés a hanuka és a karácsony esetében. Idén ugyanis november 29-én kezdődik a hanuka és december 6-án fejeződik majd be. A zsinagógai évben ez az időszak már 5782! Ekkor kiszlév 25-től, tévét 2-ig lesz a hanuka. Első gyertyagyújtás: november 28-án este lesz.)


Tavaszkezdet, tavaszi nap-éj egyenlőség

Mind az eredeti ősi pészah, mind a sokkal későbbi keresztény húsvét csillagászatilag nézve a tavaszhoz kötődik, természetesen a Föld északi féltekéjén.

Nálunk idén, 2021-ben, ez március 20-án délelőtt következik be. A csillagászati tavasz kezdetének napján a Nap pontosan a keletponton kel fel, és a nyugatponton nyugszik le, a nappal és az éjszaka időtartama pedig egyenlő. A tavaszkezdet csillagászati érdekessége, hogy általában március 21-e, de most több évig nem így lesz! 2047-ig minden évben március huszadikán kezdődik majd a tavasz! 2048-tól pedig 19-én kezdődik a csillagászati tavasz. Majd csak 2102-ben, azaz 5862. niszán 1-jén, lesz ismét március 21-én a tavaszkezdet, vagyis más szóhasználattal a tavaszi nap-éj egyenlőség.


A keresztény Húsvét március 22 és 25 között lehetséges

A keresztény világ esetében a húsvét időpontját úgy határozták meg, hogy a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap a húsvétvasárnap. A március 21-ei napéjegyenlőség időpontja eshet olyan szombati napra, amikor éppen holdtölte van. Ilyen évben a húsvét március 22-re esik, tehát ez a legkorábbi nap, amikor elkezdődhet a húsvét. Ez nagyon ritka, olya annyira, hogy legközelebb majd 2285-ben lesz ilyen! A csillagászati tavasz kezdetétől a legtávolabbi időpontra eső húsvétvasárnap, pedig április 25-e lehet. Ilyen lesz például 2038-ban, és 2190-ben.

No, majd meglátjuk…

Pántlikás planetológia

Azaz női elnevezésű objektumok

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Sokszor mutattam már be őket, de most ne a tudós hölgyeket vegyük górcső alá! Tekintsünk fel a hatalmas égre, és nézzük meg, ott hogyan jelennek meg a „nők”! Nem konkrét személyeket fogunk találni az éjfekete mélységben, hanem érdekes és izgalmas objektumokat.  Jöjjön a női elnevezésű égi csodák sora, amiknek „pántlika lobog egyenlítőjükön”!


Vénusz

A Vénusz (NASA/Mariner 10)

Keringési ideje 224,7 földi nap, ám pont olyan lassan forog tengelye körül, hogy mindenkinek bőven van ideje megcsodálni tüzesen gömbölyű idomait. Annál is inkább jogos ez a kecses lassúság, hiszen „nomen est omen”, mivel nevét a szépség római istennőjéről kapta. A Hold után a legfényesebb objektum az éjszakai égbolton, legnagyobb látszó fényessége -4,6 magnitúdó. Igen, ezért Ő az az első és utolsó „csillag”, amit szabad szemmel megpillanthatunk! Földünk testvérbolygójának is hívják: hasonló mérete, gravitációs ereje és tömege okán – csak esetében egy finom kőzet-asszonyságról beszélhetünk. Arcpirító +460 fokos felszíni hőmérsékletű égitest. A Naprendszerben itt a legerősebb az üvegházhatás is.

55 évvel ezelőtt hordozórakétáján az űrbe emelkedett Venyera-3 Vénusz-szonda . Az automata bolygóközi állomás lett az első eszköz, amely egy másik bolygó felszínére jutott, de az intenzív napsugárzás miatt a fedélzeti elektronika meghibásodott, így az űrszonda nem tudott adatokat szolgáltatni. Mégis, a Venyera-3 segített detektálni a Vénusz térségében a mágneses mezőt, a kozmikus sugárzást, a napplazmát, a mikrometeoritokat, a rádiósugárzást és még sok más mérési adatot szolgáltatott, így gömbölyű menyecskénket kicsit jobban megismerhettük. Most, hogy harcias vörös kollégáját újra szem elé került, nem lenne jó újra egy alapos „pántlikalebegtetés” a cikázó égbolt felett?

Az egyik Venyera-szonda a Vénusz felszínén (Pixabay/Reimund Bertrams)


Törpebolygók

Jöjjenek sorra a kisebb barátnők, a törpebolygók! Ők lesznek azok, akik szintén a Nap körül keringenek, mint a Föld-ikernővér. Elegendően nagy tömegűek ahhoz, hogy megközelítőleg gömb alakúak legyenek – így lesz néhány újabb kerekded menyecskénk! A pályáját övező térséget, a bolygókkal ellentétben, nem söpörik tisztára az apróbb égitestektől.

Eris

2003-ban fedezte fel M. E. Brown, C.A. Trujillo és D. Rabinowitz. Az egyik legnagyobb dilemma indult el ezzel, hiszen tizedik bolygóról beszéljünk vagy…? „Leánykori névnek” az UB313-at kapta, ám felfedező csoportja csak Xenának becézte. Végleges elnevezését az ókori görög ellentétek és viszályok istennője után nyerte. És itt is beköszön a régi fent említett latin mondás, hiszen a „megszületésével” mai napig tartó vitát indított el a Pluto bolygó illetve nem bolygó státuszáról. Eris, az apró, azaz 1163 kilométer sugarú pukkancs a Neptunusz pályáján túl található. A napfénynek több mint kilenc óra kell, hogy a felszínéig eljusson. Feltételezhető, hogy nagyrészt kőzetanyagokból áll. A metánjég jelenléte azt jelzi, hogy a felszíne nagyon hasonló a Plutohoz és a Neptunusz legnagyobb holdjához, a Tritonhoz. 2004-ben fedezték fel a holdját. Dysnomia nevét Erisz istennő leányáról kapta, aki a törvénysértés és a törvénytelenség istennője volt.


Ceres

A Ceres (NASA/JPL-Caltech/UCLA/MPS/DLR/IDA)

Giuseppe Piazzi fedezte fel 1801-ben, részben Zách Ferenc Xavér hozzájárulásával. Nevét a növények ültetése, az aratás és az anyai szeretet istennője után kapta. 950 km-es átmérőjével messze a legnagyobb és legnehezebb test a belső kisbolygóövben.

A Ceres Ernutet nevű krátere (NASA/JPL-Caltech/UCLA/MPS/DLR/IDA)

A NASA 2007-ben indította felderítésére a Dawn űrszondát, aminek VIR nevű műszere infravörös fényben képes volt nagy területen szerves anyagot kimutatni a felszínén, például az Ernutet-kráter belsejében.


Haumea

2004-ben a Michael Brown által vezetett kutatócsoport fedezte fel. Viszont a 2005-ös spanyolországi J. L. Ortiz vezette csoport párhuzamos felfedezéséről még folynak a viták. Kicsikénket a gyermekszülés hawaii istennőjéről nevezték el.

2017-ben a magyarországi méréseket egymáshoz illesztve kirajzolódott egy mindössze 70 km széles gyűrű alakja., így már nemcsak a hatalmas Szaturnusz és a kéklő jégóriások büszkélkedhetnek eme dísszel, hanem sokkal kisebb húguk is büszkén billeghet immár az univerzum pompás csillag-tükre előtt. Két holdja van: Hi’iaka és Namaka. Haumea az egyetlen (eddig) ismert égitest, a Neptunuszon túl, aminek saját kisbolygócsaládja van, így kiérdemelheti a „világűr apró tyúkanyója” címet.


Kisbolygók

Végül sorakozzanak a legkisebb, legkevésbé csinos égitestek! Ők a bolygókkal és törpebolygókkal ellentétben már szabálytalan alakúak. Kisbolygó tehát az az égitest, ami bár a Nap körül kering, igen kis tömege miatt nincs elég gravitációs ereje ahhoz, hogy megközelítőleg gömb alakú lehessen, továbbá nem söpörte tisztára a pályáját övező térséget. Jelenleg 546 846 kisbolygót tartunk nyilván a Naprendszerünkben.


Ida

Az Ida és Dactyl nevű holdja (NASA/JPL)

Johann Palisa osztrák csillagász fedezte fel 1884-ben. Moriz von Kuffner bécsi sörfőző és amatőrcsillagász nevezte el egy nimfa után, akit bátyjával, Adrasteával együtt bíztak meg a csecsemő Zeusz gondozásával. A Mars és a Jupiter közötti főövben található, egyike a Koronis aszteroidák családjának. A Koronis család, más néven Lacrimosa család egyik tagja. Úgy gondolják, hogy legalább két milliárd évvel ezelőtt keletkeztek. Felszínét kráterek és vastag regolitréteg (porított kőzet) borítja. A Galileo űrszonda 1993-ban közelítette meg 2400 km-re. A Dactyl 1.6×1.4×1.2 km-es, tojás alakú holdacskája (Krétán az Ida-hegy a legendás ókori fémmunkások, Dactylek versenyének helyszíne, róluk kapta a nevét). 1994. -ben fedezte fel Ann Harch.

A Koronis család tagjai (NASA)


Miranda

A Miranda (NASA/Voyager 2)

Az Uránusz holdja, amelyet Gerard P. Kuiper fedezett fel 1948.-ban. William Shakespeare “A vihar” című darabjából Prospero lányáról kapta a nevét. Körülbelül 500 km átmérőjű, csak heted akkora, mint a Föld holdja. Egyrészt enyhén kráterezett gerincekkel és völgyekkel tarkított területek találhatóak a felszínén. Ezeket éles határok választják el a nagyobb kráterszámú, feltehetően asztroblémekkel borított régióktól. Kráterei neve: Alonso, Ferdinand, Francisco, Gonzalo, Prospero, Stefano, Trinculo.

Az Alonso Crater (NASA/Voyager 2)

Három felszíni pozitív forma, ún. “korona” (Arden, Elsinore, Inverness) található a Mirandán, amik egyedülállóak Naprendszerünkben. Egyik teória szerint ezek nagy sziklás vagy fémes meteoritbecsapások helyszínei, amelyek részben megolvasztották a jeges felszínt, és ennek következtében a latyakos víz felemelkedett a felszínre, és megdermedt.

Az Iverness Corona (NASA/Voyager 2)

Nagyjából azonos mennyiségű vízjégből és szilikátkőzetből áll. Pályahajlása a nagyobb Uránusz-holdakéhoz képest jelentős.

A program plakátja a Kutatók Éjszakáján

A 2020-as Kutatók éjszakáján elhangzott libegő-lobogó pántlikás objektumokról szóló prezentáció itt nézhető vissza:


Források: [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11]

A Mars és a hozzá kapcsolódó tévhitek

Szerző: Kereszturi Ákos

Egy emberi arc, egy combcsont, egy pisztoly, néhány rabszolga, és sok más egyéb, amit eddig látni véltek a Marson, de valójában nincsenek ott. A vörös bolygó sokak fantáziáját megmozgatja, de ez a hét különösen izgalmas a tudomány és a tényszerű információk kedvelőinek is, ugyanis a napokban odaért Hope űrszonda után csütörtökön a NASA marsjáróján lesz a világ szeme, amelynek programjában az is szerepel, hogy marsi kőzeteket hozzunk földi laboratóriumokba.

A Mars 2020, azaz a Perseverance marsjáró 2021. február 18-án landol a vörös bolygón. Feladata többek között olyan kőzetminták összegyűjtése lesz, amelyeket néhány év múlva, egy következő küldetés keretében visszahoznak a Földre, és itt a különböző laboratóriumokban részletesen elemeznek. A kutatómunka egyik fő mozgatórugója az élet lehetőségének keresése és megértése a bolygón – de a témakör sok, tudománytól elrugaszkodott ötletet is életre hívott. A küldetés kapcsán röviden áttekintjük a Marshoz kötődő legnépszerűbb tévhiteket és összeesküvés-elméleteket.

Talán a legrégebbi az értelmes lények által létrehozott Mars-csatornákról szóló elképzelés. Giovanni Schiaparelli olasz csillagász az 1877-es nagy Mars-közelség alkalmával egyes foltok között elnyúlt, vonalszerű alakzatokat vélt látni, amelyeket korábban honfitársa, Angelo Secchi is észlelt. Megfigyeléseiről készült írásaiban az olasz “canali” kifejezést (amely természetes vízszállító mélyedést jelent) hibásan “channels” helyett “canals” kifejezésként fordították angolra. Utóbbi mesterséges csatornát jelent, amely jól illeszkedett ahhoz a 19. századi nézethez, miszerint sok lakott égitest van a Világegyetemben. A marsi élet, sőt az értelmes élet lehetőségének gondolata egyre népszerűbbé vált. 

Percival Lowell egyik rajza a Marson látni vélt csatornákról (NASA)

Nem véletlen, hogy Percival Lowell csillagász az 1900-as évek elején végzett arizonai távcsöves megfigyelései során csatornákat vélt látni a bolygón, s ezekről állítólag fényképek is készültek – azonban értékelhető minőségű fotók sosem kerültek elő. Sokak számára vonzó volt az az elmélet, mely szerint a feltételezett, haldokló marsi civilizáció a sarki jégsapkák anyagából szállít vizet az alacsonyabb szélességi fokú területekre a bolygón, és e csatornák mellett kivirágzó növényzet sávja látható a képeken. 

Azonban a szárnyaló képzelet és a marsi élet gondolatának kedvező kultúrtörténeti környezet, a mindennapokat átjáró science-fiction hangulat némi törést szenvedett 1969-ben, amikor a Mariner-6 űrszonda első képei, majd az ezt követő szondák mérései igazolták: a mesterséges csatornák nem léteznek. Érdemes megemlíteni, hogy Lowell csatornáit a legtöbb észlelő kortársa nem látta, azonban a fotográfia korlátozott akkori lehetőségei miatt csak később tudtak bizonyítékkal (a mesterséges csatornák cáfolatával) előállni.

Arcok a Marson

Az 1970-es évek végén, a Viking-űrszondák keringő egységeinek képeiből készült Mars-térképen azonosították a „Mars-arc” néven elhíresült alakzatot, amely a kép készítésekor jellemző megvilágítási viszonyok mellett egy emberi arcra hasonlított. Mérete alapján persze egy kisebb hegyről van szó, és a korai fotók után készült újabb, jobb minőségű képek megmutatták, hogy nem igazán hasonlít arcra a kérdéses szikla – a mesterséges eredet ötlete elszállt.

A Mars-arcnak nevezett alakzat képe egy korábbi (balra) és egy modernebb, jobb felbontású felvételen (jobbra) (NASA)

További, nem sokkal komolyabb, szintén arcra emlékeztető alakzatok is mutatkoztak a bolygón, amelyeket a leszállóegységek képei örökítettek meg. Sok szikla között sok arcot lehet felfedezni, olyan is akad, amelyet az egyik rover kereke részben el is „taposott”. 

A fentiek sorába illeszkedik az a furcsa alakú kőzet, amelybe egy ember alak is beleképzelhető – noha mérete egy játékmackóéhoz hasonló. Mivel a felvételeken sokféle szikla mutatkozik, ezért akárcsak egy földi sziklasivatagokban, érdekes alakzatok akadnak köztük. De míg a Földön senki nem csodálkozik egy emberfej, kutya, macska stb. alakú sziklán, a Marson ez hírértékű érdekesség. Ennek megfelelően koponya, patkány, majom és egyéb alakzatokról is olvashatunk cikkeket. Noha a furcsa alakú kövekben semmi különös nincsen, a kattintásra vadászó honlapok hírt generálnak belőle, amit a kevésbé kritikus hozzáállású olvasó akár komolyan is vehet.

Egy közel egy arasz magas furcsa kőalakzat a Mars felszínén (NASA)

Hatalmasnak látszik a Mars – a vírusként terjedő emailben

2003-ban jelent meg egy olyan téves email, amely szerint az adott év nyarán a Mars olyan közel lesz a Földhöz, amennyire csak 60 ezer évente szokott, és emiatt akkorának látszik majd az égen, mint a telihold. „Kár lenne kihagyni egy ilyen látványt – küldje hát tovább ezt az emailt ismerőseinek.” – olvasható az üzenetben. A laikus felhasználók meg természetesen lavinát generálnak az email terjesztésével. 

A Mars persze sosem látszódhat akkorának szabad szemmel, mint a Hold; elég ha egy, a Naprendszer szerkezetét mutató ábrán, vagy a Google segítségével összehasonlítjuk a Hold és a Mars távolságát. Rövid munka alapján kiderül bárkinek, hogy míg a Mars 54 millió km-nél sosem jön közelebb a Földhöz, a Hold átlagos távolsága 0,4 millió km körüli. Emellett a Mars átmérője kb. 6800 km, a Holdé pedig feleakkora, kb. 3500 km. A kétszer nagyobb Mars tehát legalább 100-szor messzebb van a Holdnál, még ha bolygónk közelében is jár. 

A Hold átlagos látszó mérete és a Mars legnagyobb látszó mérete (jobbra fent)

A lánclevélözön pedig 2003 után is többször megindult, ugyanis a levélben nem volt évszám, ennek megfelelően minden nyáron újra terjedt.

Elképzelhető, hogy mindez szinte „véletlenül” indult meg évente, a dolog részben önfenntartó is lehet – szerencsére néhány évvel később fokozatosan elhalt a jelenség.

Csont, kígyó, pisztoly, piramis

A Curiosity rover néhány évvel ezelőtt egy hosszúkás követ fotózott le a Marson, amely „combcsont” megnevezéssel terjedt az interneten – holott nem más, mint egy hosszúkás kődarab. A kígyó alakú, elnyúlt köveknél csak a kevésbé elnyúlt, zömök alakúak érdekesebbek. Ezek esetenként piramis formát vesznek fel, mivel két domináns szélirány évszázadokon keresztül fújja őket és csiszolja felületüket a szállított porszemekkel. Ezeket a köveket a Földön sarkos kavicsoknak (vagy dreikantereknek) nevezik, gyakran öltenek piramis alakot is. Nem meglepő módon felmerült, hogy miniatűr marslakók építhették az ilyen alakzatokat is – ha ez az egyébként kitartóan fújó szélnek nehezére esett volna.

Combcsont (balra fent), pisztoly (balra lent), és két, piramis alakú kőzet (jobbra fent és lent) (NASA)

Az ötletek nem állnak meg néhány érdekes kőnél. Sok követője van a közösségi portálokon az olyan összeesküvés-elméleteknek, amelyek alapján emberek is élnek már a vörös bolygón, de főleg rabszolgasorban, esetleg elrabolt gyerekekként. Embert juttatni sajnos eddig még nem sikerült a Marsra, de remélhetőleg még a mi életünkben erre sor kerül. Ez nem probléma a képzeletbeli emberes marsbázis hívőinek, még akkor sem, ha azt egyesek szerint az oroszok már lerombolták. Akadnak, akik a marsi rovereket megszerelő űrhajósokat is látni vélnek (a NASA nem is sajnálná ezt), de még váratlanabb állítás például, hogy Barack Obama korábbi amerikai elnök tizenévesen már járt a Marson.

A sort sokáig lehetne folytatni, hiszen az internet szinte bármit elbír. A valóság megismerésére pedig egyre kisebb az igény, a szakemberek véleménye és a mérhető, megörökíthető tények kevésbé népszerűek. A véleménybuborékok pedig segítenek a felhasználónak a számára szimpatikus elgondolások megismerésében és a neki nem szimpatikus tények elrejtésében.

Magyarázat az emberi gondolkodásban

A kősivatagban főleg kreativitás kérdése érdekes alakzatokat találni. Az ember evolúciósan pedig arra lett trenírozva, hogy mintázatot keressen és azonosítson, ami pl. az ehető növények vagy a veszélyes állatok felismerésében hasznos. Ha mindehhez gyanakvás is társul, kész a bizonytalan látnivalót befogadó hozzáállás. Utóbbi is előnyös volt őseinknek, hiszen az az ősember maradt életben, amelyik a legkorábban, már néhány bizonytalan jel alapján is ragadozót sejtett a közelben – ha tévedett, az nem volt baj, de ha későn kapcsolt, mert nem volt elég gyanakvó, ő lett a vacsora. 

A fentiekben összegyűjtött furcsaságok leginkább kulturális és pszichológiai elemzésekhez érdekesek. Bemutatják, az ember mennyire vágyik arra, hogy igényeinek, képzelt reményeinek megfelelő valóságot próbáljon elképzelni. A tudományos mérések azonban szerencsére a valóságot, illetve annak legjobb közelítését mutatják. Míg az ősemberek túléléséhez a mintafelismerés hasznosan kapcsolódott össze a túlzott félelemmel és a veszély feltételezésével, a Homo sapiens esetében a túlélést a mintafelismerés és a racionális, kritikus szemléletű és környezettudatos szemlélet biztosíthatja. A téves ismeretek terjesztése ezért a Mars témakörében is káros, noha sokkal kevésbé ártalmas, mint pl. az oltásellenesség – ugyanakkor ha kritikus szemlélettel keressük a valóságot a Marson is, az a túlélés általános módszerének elsajátítását is segíti.

A nemhivatalosan csak „Happy Face” névre keresztelt kráter a Marson. Belsejét a klímaváltozásokkal kapcsolatos besugárzás és jégkiválás/szublimálás révén koncentrikus alakzatok töltik ki, amelyek pusztulása érdekes, vigyorgó arc képéhez hasonló formát hozott létre (NASA).


Forrás: Szkeptikus Blog

A világ szemtanús hullású meteoritjainak szezonális eloszlása

Szerző: Kereszty Zsolt

Az első szemtanús hullású meteorit amiről hiteles és a szakma által elfogadott bizonyíték maradt fent,az 1498-as francia Ensisheim LL6 kondrit meteorit. Azóta több, mint 1200 db ilyet tart nyilván a meteoritika tudománya.

De vajon ezek az évben egyenletesen elosztva hullanak vagy van valamilyen szezonális hatás, esetleg különleges minta? Ha statisztikailag hónapokra bontva megnézzük az 1498-tól 2020-ig hullott szemtanús hullású meteoritok havi eloszlását, akkor azt láthatjuk, hogy nagyjából minden hónapra jutott 70-80 db hullás. Lásd 1. táblázat. Ebből kissé kiemelkedik egy nyári június-júliusi kissé kiemelkedő csúcs, április-május illetve augusztus-szeptember is produkált 100-110 db környékén. De február is 100 felett van.

Ha egy olyan bontást készítünk, amibe csak a modern tűzgömb-kamerás időszakot emeljük be (2000 – 2020 évek), akkor bár hasonló az eloszlás de két szignifikáns csúcs kiemelkedik ezek közül. A nyár, különösen július jelentősen kiugrik, ugyanakkor megfigyelhető egy tél végi tavasz előtti februári csúcs is. Lásd 2. ábra.

Hogy a nagy számokkal dolgozó 1498-2021-es eloszlás vagy a 2000-2020 közötti modern kamerás adatokat figyelembe vevő ad-e valósabb képet a ténylegesen a Föld légkörébe érkező és meteoritokat “pottyantó/dobó” tűzgömbökről (angolul meteorite dropping) azt nem túl sokan vizsgálták. Én inkább az utóbbira hajlanék.
A két most közreadott táblázatot, de különösen az utolsót, soha sehol, semmilyen szakirodalomban nem láttam még így összefoglalva. Talán az elsők között lehet a meteoritikai kutatásokban, de magyar nyelven mindenképp. A saját adatgyűjtésem a szemtanús meteorit hullásokról magyar nyelven weboldalamon itt található.

Becsapódási események, kráterek

Szerző: Balogh Gábor

A kráter szó a latin „crater” szóból származik, eredetije a görög „κρᾱτήρ”. Meglepő módon a szónak eredetileg nem sok köze volt a geológiához, hanem a borhoz, mert azt a keverőtálat jelentette, amiben a bort keverték. A görögök ugyanis barbár szokásnak tartották a bort tisztán inni, előszeretettel keverték vízzel, gyantával, fűszerekkel, sőt, sós tengervízzel is (1).

Görög borkeverő tál, ie. I-II század.
https://www.metmuseum.org/art/collection/search/249374

Geológiai alakzatokra a kráter szót az emberiség sokáig csak a vulkáni kráterekre használta. Galileo Galilei volt az első, aki távcsövével először nézett a Holdra 1609-ben, és pillantotta meg annak krátereit. A vulkáni kráterekhez való hasonlóságuk miatt azonban sokáig vulkanikus eredetűnek vélték azokat. Csak a XIX század legvégén kezdtek gyanakodni arra, hogy ezek lehetnek más eredetűek is (Dr. Grove Karl Gilbert, 1890) (2), valamint az első földi becsapódásos kráter (Barringer Crater) eredete csak 1960-ban lett bizonyított. E kráter körüli kutatások és viták nagymértékben hozzájárultak a kráter-keletkezés megértéséhez. De mi is volt ebben a történetben a rendkívüli?

Barringer Meteor Crater, Arizona

Az 1200 méter átmérőjű, és 170 méter mély kráter Arizonában található. Köznapi neve Meteor Crater, a geológusok inkább Barringer Craternek nevezik, de sok más néven is ismert. 50.000 éve keletkezett, a pleisztocén időszakban. Bár az erózió 10-20 méterrel lecsökkentette a kráter peremét, a száraz sivatagi klíma és a képződmény relatív fiatal kora miatt a kráter nagyon jó állapotban maradt fent napjainkig. Az indiánoknak természetesen mindig is ismert volt, a fehér telepesek azonban csak a XIX. században fedezték fel. Eleinte vulkanikus eredetűnek tartották az akkor Coon Mountainnak nevezett krátert.

1891-ben Albert E. Foote mineralógus a kráter környékén talált vasdarabokról bebizonyította, hogy ezek vasmeteoritok (3). Ugyanebben az évben, Grove Karl Gilbert viszont ennek ellenére arra a következtetésre jutott, hogy a kráter vulkanikus eredetű (4). 1903-ban egy mérnök és üzletember, Daniel M. Barringer, azt feltételezte, hogy a krátert egy hatalmas vastömeg becsapódása okozhatta. Elgondolása szerint ez a hatalmas vastömeg – akkor 100 millió tonnára becsülték) a kráter mélyen rejtőzhet, kisebb részét, kb. 30 tonnát eddig meg is találtak belőle a kráter környékén. Ekkor még természetesen nem volt ismert a tudomány előtt a kráterképződés természete, tehát, hogy a becsapódó tömeg elpárolog az ütközéskor. Barringer vállalata, a Standard Iron Company, 27 évet töltött a vastömeg felkutatásával, melynek értékét akkoriban milliárd dollár nagyságrendűnek gondolták. Barringer semmit sem talált a kráter mélyén.

Harvey H. Nininger, a híres meteorit-kutató 1942-ben publikálta azt a hipotézisét, miszerint a krátert egy aszteroida becsapódása okozta (5). Végre 1960-ban Eugene Shoemakernek sikerült bizonyítania Nininger hipotézisét, azzal, hogy coesitet találtak a kráterben, mely csak extrém nagy nyomáson és magas hőmérsékleten keletkezik kvarcból (6).

De miért nem talált Barringer vasat a kráter mélyén? Mi történt ezzel a hatalmas vastömeggel a becsapódás pillanatában? Becsapódási kráternek (asztroblémának) nevezünk minden olyan mélyedést, mely robbanással keletkezik. Fontos megérteni, hogy hogyan is zajlik egy ilyen becsapódás. A világűrben kozmikus sebességgel keringenek az égitestek, kozmikus sebességgel is ütköznek egymással. Ütközésnél pedig a sebesség a kulcsszó, hiszen a kinetikus energia, a mozgásban levő testek energiája Ek=1/2m*v2.

A becsapódáskor az űrből érkező test 12-72 km/h sebességgel ütközhet a talajjal, mozgási energiáját néhány századmásodperc alatt átadja lökéshullám formájában. A becsapódó test sebessége nagyobb, mint a közeg hangsebessége, a lökéshullámfront a becsapódó test előtt koncentrálódik. A lökéshullám a becsapódó testre is visszahat, azt is elpárologtatja. A becsapódás epicentrumában a hőmérséklet a több ezer fokot is meghaladhatja.

Természetesen nem minden kozmikus test érkezése okoz krátereket, és ez nem kizárólag, de elsősorban az űrből érkező test tömegétől függ. Egy leegyszerűsített ábra a négy lehetséges kimenetelről (a szerző saját képei):

  1. Kis tömegű részecskék a légkörbe érkezve elpárolognak (meteor-jelenség).
  2. Közepes tömegűek lefékeződnek a légkörben, szabadeséssel, meteoritként érkeznek a talajra.
  3. Nagyobb tömegnél (aszteroidák) a légkörben nem lassulnak le jelentősen, kozmikus sebességgel becsapódva megsemmisülnek, és kráter keletkezik a becsapódás helyén.
  4. Nyomás- és hőmérsékleti-feszültségek, porózus szerkezet, vagy egyéb okok miatt becsapódás előtt felrobbannak a légkörben.

Az első esetben természetesen nem ér talajt a részecske, de az űrben, a légkörünk fölött, ezekkel a részecskékkel is számolni kell, hiszen kozmikus sebességgel becsapódva már létrehozhatnak krátereket a különféle űreszközökön (8). Légkör nélküli égitesteken hasonló a helyzet.

Második: a közepes tömegű testek a légkörbe érve felizzanak, majd lefékeződnek. Az úgynevezett sötét repülési szakaszban már szabadeséssel közelítik meg a talajt. Krátert ilyenkor már nem hoznak létre, legfeljebb kisebb-nagyobb mélyedést, de sokszor azt sem. Ezeket ne tévesszük össze az igazi kráterekkel, ahol a becsapódó test megsemmisül. Ezeket a gödröket, mélyedéseket, pit, pit crater vagy penetration crater néven is említik.

A legnagyobb meteorit, a 80.000 éves Namíbiai Hoba meteorit (10), mely több mint 61 tonna tömegű. Az atmoszféra itt is jelentősen lelassította, tehát szabadeséssel csapódott be, kb. 1200 km/h sebességgel.

A namíbiai Hoba meteorit

Harmadik: nagyobb tömegnél (aszteroidák) a légkörben nem lassulnak le jelentősen, kozmikus sebességgel becsapódva krátert hoznak létre a becsapódás helyén. Ez az adott égitest légkörétől függ, hiszen ritkább légkörű égitesten, pl. a Marson, aránylag kisebb tömegű sziklák is létrehozhatnak krátereket. A becsapódási krátereknek többek között két nagyobb fajtájukat figyelhetjük meg: az egyszerű és a komplex krátereket. Az egyszerű kráterek kisebbek, egyszerű tál alakúak. A Földön 3-6 km felett már gyakran komplex kráterek jelenhetnek meg, tehát egy központi csúcs keletkezik. Ezt a központi kiemelkedést a robbanás lökéshulláma által okozott nyomás megszűnése után a rugalmasan visszapattanó aljzat hozza létre. A még nagyobb kráterek esetében sokszor a központi csúcsot már felváltja egy bonyolultabb, gyűrűkből álló szerkezet.

A 80 kilométeres Daedalus komplex kráter a Holdon. Jól láthatóak körülötte
a kisebb, egyszerű kráterek.
A 83 kilométeres Tycho kráter 2 km magas központi csúcsa

Nem beszélhetünk becsapódási eseményről úgy, hogy nem említjük a 66 millió évvel ezelőtti Chicxulub-krátert létrehozó és az úgynevezett K–Pg (kréta-paleogén) tömeges kihaláshoz kapcsolódó becsapódást. A Yucatán-félsziget északi részén levő 170-200 kilométeres krátert 1978-ban fedezték fel kőolaj után kutatva. A becsapódó kisbolygó nagyjából 10-16 kilométeres lehetett, becslések szerint 400 zettajoule (4×1023 joule) energiát szabadított fel. A száz méter magas megacunami nyomait számos helyen felfedezték, éppúgy, mint a robbanás által létrehozott üvegcseppeket, tektiteket is. 1980-ban fedezték fel a K–Pg (kréta-paleogén) geológiai korok határát jelző kőzetréteget, mely a robbanás hatására elpárolgott földi anyag és a becsapódó aszteroida leülepedett anyagának keveréke.

Valószínűsíthető, hogy mintegy 160 millió évvel ezelőtt a 298 Baptistina nevű kisbolygó szétdarabolódott, és fragmentjei más égitestekkel ütköztek. Ezek eredményei többek között a földi Chicxulub-kráter és a holdi Tycho-kráter (28). A dolog fontossága azonban az eseményhez köthető tömeges kihalás (29). A robbanás által a légkörbe juttatott hatalmas mennyiségű por leárnyékolva a napsugárzást, meggátolta a fotoszintézist. A fajok mintegy 75%-a pusztult ki, többek között minden dinoszaurusz-faj is. A tengerekben még nagyobb volt a pusztulás – a planktonok 90%-a pusztult ki, a tengeri tápláléklánc összeomlott.

A Chixulub-kráter radar-topográfiája

Noha keletkezésükben a vulkanizmus is szerepet játszott, a holdi tengerek is becsapódásos eredetűek. Ezek a hatalmas, megszilárdult láva alkotta síkságok 3,1 – 3,9 milliárd évvel ezelőtt keletkeztek, szinte kizárólag a Hold Föld felőli oldalán. Ennek az volt az oka, hogy a Föld felőli oldalon a holdkéreg vékonyabb, itt a nagyobb aszteroidák át tudták ütni azt, szemben a túlsó oldallal, ahol vastagabb volt a kéreg. Keletkezésük két lépcsőben történt: először a becsapódás hatására megolvadtak az ott lévő kőzettömegek, majd a mélyből feltörő bazaltos láva töltötte fel a hatalmas mélyedéseket (15).

Mare Crisium a Lunar Reconnaissance Orbiter felvételén

Negyedik: felrobban a légkörben, még a becsapódás előtt. Erre a legismertebb példa a híres Tunguszka-esemény. 1908. június 30–án reggel, 7 órakor Szibériában, az Alsó-Tunguszka és a Léna folyó közti területen egy hatalmas robbanás történt. A robbanást okozó 65 méteres objektum viszonylag lapos (5–22 fokos) szögben hatold be a légkörbe, majd kb. 8 kilométer magasságban felrobbant. A robbanás energiáját 10–20 megatonnásra becsülik, mintegy 2150 km2 területet tarolt le. Bár becsapódási kráter nem keletkezett, az esemény impakt eseménynek számít (19). Mivelhogy a becsapódó test a légkörben robbant, nagyobb darabjai nem maradtak, de a helyszínen talált szferulák izotóparányai a kondritokéhoz vannak közel. Későbbi kutatások valószínűsítették az objektum jeges planetezimál, üstökös (2P/Encke) eredetét (21, 22, 23).

A letarolt tajga, Leonid Kulik 1931-es felvétele

Ehhez a ponthoz tartozik tulajdonképpen minden olyan becsapódási esemény, mely az óriásbolygókon történik. A gázóriásokon (Jupiter és Szaturnusz) nincs szilárd felszín, a légkör fokozatosan megy át egyre sűrűbb és sűrűbb rétegekbe. Hasonló a helyzet a hatalmas légkörrel bíró jégóriásokon is (Uránusz, Neptunusz). A Shoemaker–Levy 9 (SL9) üstököst Eugene Shoemaker és David Levy csillagász fedezték fel 1993 márciusában. Az üstökös ekkor már a Jupiter körül keringett, számítások szerint az valamikor a 60-as, 70-es években változtatta meg pályáját. Egy évvel a felfedezés előtt, 1992-ben szakíthatta szét a Jupiter árapályereje 1-2 kilométeres darabokra. Az üstökös fragmentjei 1994. július 16. és 22. között csapódtak be a Jupiterbe, 60 km/s sebességgel. A legnagyobb becsapódások nyomai ezután még hónapokig megfigyelhetőek voltak. A legnagyobb becsapódás július 18-án következett be, amikor az üstökös „G” fragmentje csapódott be. Mintegy hatmillió megatonnás robbanást idézett elő, egy hatalmas 12 000 km-es sötét foltot hagyva a bolygó légkörében.



Források:

  1. Az ókori görögök és a bor, http://borneked.hu/borlexikon/bortudomany/bortortenelem/okor/az-okori-gorogok-es-a-bor.html
  2. Reflections on the Legacy of Grove Karl Gilbert, 1843–1918, https://eos.org/features/reflections-on-the-legacy-of-grove-karl-gilbert-1843-1918
  3. Foote, A. E. (1891). “A new locality for meteoric iron with a preliminary notice of the discovery of diamonds in the iron”. American Journal of Science. 42 (251): 413–417
  4.  Crater History: Investigating a Mystery. The Barringer Crater Company.
  5. Nininger, Harvey Harlow (1942). A Comet Strikes the Earth. El Centro, California: Desert Magazine Press
  6. Coesite, Mindat, https://www.mindat.org/min-1104.html
  7. Impact Craters, https://planetangtagalog.blogspot.com/2013/02/impact-craters_17.html
  8. Salyut 7/Kosmos 1686 Helium Tank: https://fernlea.tripod.com/tank.html
  9. Meteorites in-situ, https://www.meteorite-recon.com/home/meteorite-documentaries/meteorites-in-situ
  10. Hoba meteorite, https://geulogy.com/hoba-meteorite-iron/
  11. Moon Craters, https://www.sciencesource.com/archive/Apollo-11–Moon-Craters–1969-SS21884630.html
  12. Daedalus Crater, https://www.nasa.gov/multimedia/imagegallery/image_feature_25.html
  13. Dramatic Sunrise Over Moon’s Tycho Crater, https://www.wired.com/2011/06/tycho-crater-sunrise/
  14. Lunar Maria, https://www.sciencedirect.com/topics/earth-and-planetary-sciences/lunar-maria
  15. Bonnie J. Buratti, in Encyclopedia of Physical Science and Technology (Third Edition), 2003
  16. Mare formation on the Moon, https://ase.tufts.edu/cosmos/view_picture.asp?id=1070
  17. Lunar Reconnaissance Orbiter,
    https://www.nasa.gov/mission_pages/LRO/multimedia/lroimages/LROMoonImages_archive_1.html
  18. Tunguska, https://science.nasa.gov/science-news/science-at-nasa/2008/30jun_tunguska
  19. Nemiroff, R.; Bonnell, J., eds. (14 November 2007). “Tunguska: The Largest Recent Impact Event”. Astronomy Picture of the Day. NASA. Retrieved 12 September 2011
  20. Lyne, J. E.; Tauber, M. (1995). “Origin of the Tunguska Event”. Nature. 375 (6533): 638–639
  21. Cornell University (24 June 2009). Space Shuttle Science Shows How 1908 Tunguska Explosion Was Caused By A Comet
  22. Kresak, L’ (1978). “The Tunguska object – A fragment of Comet Encke”. Astronomical Institutes of Czechoslovakia. 29 (3): 129, http://adsabs.harvard.edu/full/1978BAICz..29..129K
  23. On the possible relation between the Tunguska bolide and comet Encke, https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0032063397000056
  24. LiveScience, https://www.livescience.com/tunguska-impact-explained.html
  25. New evidence of meteoritic origin of the Tunguska cosmic body, https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0032063313001116
  26. Hubble Space Telescope felvétele a “G” fragment becsapódásáról, https://www2.jpl.nasa.gov/sl9/image112.html
  27. “Chicxulub”. Earth Impact Database. Planetary and Space Science Centre University of New Brunswick Fredericton. Retrieved December 30, 2008.
  28. Claeys P, Goderis S (2007. szeptember 5.). „Solar System: Lethal billiards”. Nature 449, 30–31. o
  29. Understanding the K-T boundary, https://www.lpi.usra.edu/science/kring/Chicxulub/

A Ceres „220 éves”

Szerző: Csaba György Gábor

Előzmények

Évezredek óta folyik a világ szerkezetének, mozgásainak kutatása. Ezalatt sokat változott már a „világ” fogalma is. Kezdetben talán csak magát a Földet jelentette, majd az égitesteket is beleértették. A kutatás hajtóereje nem puszta kíváncsiság volt, hanem gyakorlati szempontok is. Egyrészt szükség volt naptárra az időbeli tájékozódáshoz a mezőgazdaságban (és a közigazgatásban), de a naptárkészítés még ma sem könnyű feladat. Viszont felismerték, hogy a Nap járása irányítja a napszakok és az évszakok váltakozását, s az égi mozgások szabályosságait figyelve az ég mintegy naptárként használható. Hasonlóképpen segítik az égitestek a térbeli irányok kijelölését is, ami szintén szükséges és hasznos dolog. Másrészt az égitesteket istenként tisztelték, járásukban a földi események előjeleit keresték, ezért megfigyeléseiket gondosan följegyezték – évezredekkel később élt csillagász utódaik nagy örömére. Már időszámításunk kezdete előtt több ezer évvel Fölfedezték a szabad szemmel látható bolygókat is.

Az egyiptomiak, bár az egész világot meglehetősen kicsinynek gondolták, már tudták, hogy a Hold van legközelebb a Földhöz, és helyesen állapították meg a bolygók, valamint a Nap távolságának sorrendjét. Talán a Föld gömb alakját is ismerték.

A görög Eratoszthenész (kb. i. e. 190-125) meglehetősen jó közelítéssel meghatározta Földünk nagyságát; később Hipparkhosz (kb. i. e. 190-125) a holdfogyatkozások megfigyelése alapján geometriai úton sikeresen meghatározta a Hold méretét és a Földtől mért távolságát. A többi égitest távolságára azonban csak igen pontatlan becslések léteztek; Arisztarkhosz (kb. i. e. 310-230) úgy mérte, hogy a Nap mintegy 19-szer van messzebb, mint a Hold – valójában kb. 400-szor -, de kortársai még ezt az erősen alulbecsült értéket is túl nagynak vélték.

Hosszú idő telt el, míg a csillagászok, fejlettebb eszközök birtokában, jobb adatokat kaptak. Kialakult a Naprendszer pontosabb képe; nyilvánvalóvá vált az is, hogy a csillagok igen messze vannak: ahogy Kopernikusz (1473-1543) fogalmazta, annyira, hogy távolságukhoz képest a Föld-Nap távolság elhanyagolható.

Johannes Kepler (1571 – 1630)

Kepler (1571 – 1630) nagyon alaposan vizsgálta a bolygók mozgását, sőt arra is kíváncsi volt, miért épp olyanok e mozgások, amilyenek. A választ még nem tudta megadni, bár igen közel jutott hozzá; ez csak Newtonnak (1643-1727) sikerült. Kepler a „Mysterium cosmographicum” című, 1596-ban megjelent művében azt a furcsa gondolatot fejtette ki, hogy a Naprendszer szerkezetét az öt szabályos test magyarázza. Egy nagy gömbbe, mely a Szaturnusz pályáját ábrázolja, szerkesszünk kockát, abba ismét azt belülről érintő gömböt a Jupiternek. Ebbe tetraédert, amibe a Mars pályát tartalmazó gömb illik, abba dodekaédert, benne a Föld pályájával. Abban ikozaéder, benne a Vénusz gömbje; végül oktaéder és a Merkúr. Mivel csak öt szabályos test létezik, Kepler úgy gondolta, ezzel nemcsak a bolygópályák méreteit, illetve arányait magyarázta meg jól, hanem azt is, miért épp hat bolygó van. Merthogy persze még nem ismerte a Naprendszer többi tagját.

A Kepler által tervezett Naprendszer-modell

De nem ragaszkodott túl következetesen ehhez a – később maga által is elismerten rossz és erőszakolt – modellhez. Észrevette ugyanis bolygórendszerünk bizonyos aránytalanságát: a Mars és a Jupiter közt túl nagy a távolság! A Naprendszer Kepler szemében „nem volt szép” – korrekcióra szorult. Ezért feltételezte, hogy van ott még egy ismeretlen bolygó; ahogy ő fogalmazta: „Inter Iovem et Martem interposui planetam”. Vagyis mégsem csak hat nagybolygó létezhet…? Talán itt jelent meg először a Mars és a Jupiter közt keringő égitest(ek) létezésének gyanúja.

A Harmonices mundi címlapja

További munkája során kimutatott rengeteg valóságos összefüggést a bolygópályák és keringési idők között. Ezek egy újabb kötetet töltenek meg, a Harmonices Mundi-t (1619). Később Newton lelte meg e könyv képlet-rengetegében azt a szabályt, amit ma Kepler III. torvényeként ismerünk, és amit Newton le is vezetett mechanikája és a gravitációs törvény alapján. De ez már másik történet.


A Titius-Bode szabály és az „égi rendőrség”

Volt-e valaki a következő 100-150 évben, aki Kepler ötletére felfigyelt volna, nem tudjuk. De később egy porosz tudósnak, bizonyos Titius (1729-1796) professzornak mégis föltűnt a dolog. (Tudósunk eredeti neve Johann Daniel Tietz volt, amit a kor szokása szerint Titiusra latinítva használt. Nemcsak humanista divatból; inkább azért, mert mint a legtöbb német név, a Tietz is a tudományok nyelvén, latinul nemigen lenne ragozható.) A tudós 1761-től Wittenbergben a matematika és a fizika professzora volt; ő építette városában az első villámhárítót. (Ezt 1752-ben találta föl B. Franklin, tehát professzorunk meglehetősen „naprakészen” követte a tudomány haladását.) Egyetemi munkája mellett Titius segítette az első rendszeresen megjelenő wittenbergi újság szerkesztését és kiadását is, melynek megjelent 11 évfolyama ma szinte kincsesbánya a kutatók számára. Angol, francia és latin nyelvből fordításokat készített, amivel némi hírnevet is szerzett.

1766-ban egy fordításába (Charles Bonnet Contemplation de la Nature című könyvébe) belevette néhány saját ötletét is. Ezek egyike az volt, hogy a bolygók Naptól mért közepes távolságai nem véletlenszerűen következnek egymásra, hanem – ahogy Kepler is sejtette – meghatározott matematikai törvényszerűség szerint.

Tekintsük azt a sorozatot, amely 0-val kezdődik, következő eleme 3, majd a többi mind az előző elem kétszerese! Így a 0, 3, 6, 12, 24, 48, 96 stb. sorozathoz jutunk. Adjunk mindegyikhez 4-et, és az eredményt osszuk 10-zel! Képlettel fölírva:

a = 0,4 + 0,3 · 2n, ahol n = -∞, 0, 1, 2…

Így az a = 0.4, 0.7, 1, 1.6, 2.8, 5.2, 10 stb. számsort kapjuk, vagyis nagyjából a bolygók naptávolságát, ha a Föld-Nap távolságot vesszük egységnek. (A Föld-Nap távolság, azaz 150 millió km egy távolság – mértékegység, neve „csillagászati egység”.) A Merkúr valóban 0.4 CsE-re, a Vénusz 0.72 CsE-re, a Föld 1 CsE-re, a Mars 1.52 CsE-re, a Jupiter 5.2 CsE-re, és a Szaturnusz, az akkor ismert legkülső bolygó 9.54 CsE-re van a Naptól. De mint látható, a Titius-számok közül a 2.8-hoz nem tartozik planéta.

Johann Elert Bode (1747-1826) német csillagász 1772-ben elolvasta Titius fordítását, megtalálta benne a sorozatot, a szabályosság megtetszett neki és újra közölte, azzal a megjegyzéssel, hogy — amint maga Titius is vélte — talán a 2.8 CsE-nél is van bolygó, amelyet még nem ismerünk.

1781-ben William Herschel (1738-1822) fölfedezte az Uránuszt, amelynek naptávolsága 19.2 CsE. Ez a Titius-Bode szabály alapján 19.6 CsE volna, ami elég jó egyezés, így az új bolygó megerősíteni látszott a szabályt.

A Zách Xavér Ferenc (Franz Xaver von Zach; teljes nevén Zách Xavér Ferenc János) pesti szülőházán elhelyezett emléktábla a Városház utca és a Gerlóczy utca sarkán

A magyar Zách Xavér Ferenc báró (1754-1832), aki szabadkőműves is volt, egész életében a külföldet járta, és igen népszerű volt tudományos és előkelő körökben (jól ismerte többek között Herschelt; a Royal Society is tagjai sorába iktatta), II. Ernő szász-gothai herceg udvarában felvetette egy új, korszerű csillagvizsgáló létesítésének tervét. Az obszervatórium 1789-re el is készült a Seeberg tetején. Zách indította meg az első tudományos folyóiratokat (az 1797-től 1799-ig havonta megjelent „Allgemeine Geographischen Ephemeriden”-t, és a szintén havonta, 1800 és 1814 közt megjelenő „Monatliche Correspondenz”-et, mely az első csillagászati szaklap volt a világon). Ő szervezte az első nemzetközi tudományos konferenciát a seebergi csillagdában 1798-ban; ő volt az első, akinek eszébe jutott, hogy bizonyos tudományos munkákat célszerű lenne több kutató közös munkájával elvégezni.

Ötletének egy konkrét megvalósítása végett hívott össze hat csillagászt a lilienthali magáncsillagdába, melynek tulajdonosa és igazgatója Johann Hieronymus Schröter (1745-1816) volt. A többi meghívott Heinrich Wilhelm Olbers (1758-1840), Karl Ludwig Harding 1765-1834), Johann Gildemeister (1753-1837) és Ferdinand Adolf von Ende (1760-1817) volt. Zách azt javasolta nekik, hogy kezdjenek közösen kutatni a feltételezett ismeretlen bolygó után. Elnevezték magukat „égi rendőrség”-nek, és nekiláttak a kutatás megtervezésének. Tudták, hogy szinte reménytelen mennyiségű munkát kell elvégezniük, ráadásul csillagászati fényképezés még nem létezvén, mindezt szabad szemmel. Felosztották az Állatövet 24 zónára, és egyet-egyet kisorsoltak egymás közt. Úgy gondolták, a többinek az észlelésére levélben más csillagászokat kérnek föl. Ez meg is történt. Maguk is – már amelyikük – megkezdték a munkát.

Siker!

A sikert mégsem ők érték el.

Giuseppe Piazzi (1746 – 1826) olasz theatinus szerzetes (és szintén szabadkőműves!) csillagász, a palermói csillagvizsgáló alapítója és igazgatója ekkoriban azzal foglalkozott, hogy új és kitűnő műszereivel egy nagy csillagkatalógus adatait ellenőrizze. Természetesen ez is nagy munka; megfeszített figyelmet és komoly fáradságot igényelt, bár sokat könnyített rajta a tiszta itáliai égbolt és a jó műszerek.

Giuseppe Piazzi (1746 –1826)

Segítette észleléseit Niccolò Cacciatore (magyarul „Vadász Miklós”, latinosan Nicolaus Venator) nevű lelkes asszisztense is, akit csupán egy érdekesség kedvéért említünk itt. Ő ugyanis szerette volna nevét megörökíteni, és erre meglehetősen ötletes módot talált. Kiválasztott egy nem túl fényes, de jellegzetes, könnyen megtalálható csillagképet a nyári égbolton, a Delfint (Delphinus). Saját nevét megfordította (Nicolaus – Sualocin, Venator – Rotanev), és a Delphinus két legfényesebb csillagát e nevekkel látta el: az α Del lett a Sualocin, a β Del a Rotanev. Ma is így nevezik őket, de az ismeretterjesztő munkákban, ahol a csillagnevek jelentését, illetve eredetét közlik, rendszerint az áll: nevük „ismeretlen eredetű”, illetve „ismeretlen jelentésű”.

Piazzi megfigyelési adatai a Ceresről a Monatliche Correspondenz 1801 szeptemberi számában

Piazzi, aki nem tudott az „égi rendőrség”-ről, asszisztensével 1801. január 1.-jének estéjén is az említett katalógus ellenőrzésével foglalatoskodott. A Bika (Taurus) csillagkép egy részletét vizsgálva észrevett egy halvány fénypontot a távcső látómezejében, mely nem szerepelt a katalógusban. A következő éjszakákon is megkereste, és megállapította, hogy elmozdul a csillagok hátterén: estéről estére mintegy 4 ívperccel észak-nyugatabbra kerül. Követte, míg lehetett, összesen 41 éjszakán. Ezután részint műszere szerkezeti sajátosságai miatt, részint betegsége, részint pedig a kedvezőtlen időjárás következtében észlelés-sorozata megszakadt. Egyelőre nem is tudta folytatni, mert az égitest már túl korán nyugodott, s megfigyelése lehetetlenné vált az alkonyi fényben.

Piazzi megírta felfedezését a párizsi obszervatórium igazgatójának, majd további néhány éjszakai munka után más csillagászoknak – többek között Bode-nak – is azzal, hogy üstököst talált. De titokban sejtette, hogy objektuma mégsem üstökös, mert nem mutatta az üstökösök szokásos tulajdonságait: nem volt csóvája, sem kómája, és mozgásának jellege is más volt, mint az üstökösöké általában.

Áprilisban Zách is tudomást szerzett a felfedezésről, és akárcsak Bode, mindjárt megsejtette, hogy a keresett bolygóról van szó. Piazzi a Ceres nevet javasolta neki.

A bolygócska azonban egyelőre elveszett. Hónapok múlva előbújt ugyan a hajnali égen, de addigra természetesen továbbhaladt a pályáján, s nem lehetett tudni, merre keressék. Helyét Olbers is, Zách is sikertelenül próbálta kiszámítani. Ekkor egy fiatal német matematikus, (a később a világ talán legnagyobb matematikusává lett) Karl Friedrich Gauss (1777-1855) vette kezébe a dolgot. Kidolgozott egy módszert a bolygók pályaszámítására, mellyel bármely bolygó pályaelemei meghatározhatók, ha róla legalább három különböző időpontban mért pozíció-adatok állnak rendelkezésre. Természetesen minél több és időben minél távolabbi adatunk van, annál pontosabb eredményeket kapunk. A rendelkezésre álló adatok alapján Gauss kiszámolta az égitest várható helyét, s ott Zách és Olbers újra meg is találta azt. Közepes naptávolsága 2,77 CsE-nek adódott, tehát lényegében megfelelt a Titius-Bode szabálynak.

E „szabályról” különben még ma is sok vita folyik. Egyesek véletlennek tartják, hiszen a Neptunusz naptávolságát már hibásan adja meg (30 CsE helyett 38,8 CsE). De nem lehetetlen, hogy a nagybolygók kölcsönös gravitációs hatása hosszabb idő alatt bármely bolygórendszerben létrehoz valami hasonló – esetleg más képlettel kifejezhető – összefüggést. Például Naprendszerünk óriásbolygóinak holdrendszerében is kimutathatók efféle, de konkrét alakjukban a Titius-Bode szabálytól teljesen eltérő szabályszerűségek.

Az „égi rendőrség” tehát elégedett lehetett: meglett a renitens égitest. Csakhogy a Ceres túl halvány, vagyis túl kicsi. Remélni lehetett, hogy a Ceres felfedezése még nem a végleges eredmény. Csakugyan, Olbers 1802-ben talált egy másik, hasonló pályájú és méretű bolygócskát, melyet Pallas-nak keresztelt el. Harding 1804-ben Lilienthalban meglelte a harmadik apróságot, amely a Juno nevet kapta; 1807-ben pedig Olbers a Vestát találta meg. További felfedezés egyelőre nem volt; úgy látszott, a feladatot megoldották.

A Ceres a 2007. szeptember 27-én indított Dawn űrszonda felvételén (kb. 46.000 km távolságból). Az Occator nevű becsapódási kráterben látható fényes foltok anyaga valószínűleg a törpebolygó mélyéről felszivárgó és a felszínen elpárolgó vízből kikristályosodott só

Mint tudjuk azonban, a történet korántsem ért véget. 1845-ben egy szorgalmas amatőrcsillagász, Karl Ludwig Hencke (1793-1866) felfedezte az 5. kisbolygót, az Astreá-t. Azóta egyre újabb kisbolygókat találnak, immár több százezerre rúg a számuk. (A Ceres-t ma már nem kisbolygónak, hanem törpebolygónak nevezzük.) Sok kisbolygót űrszondák látogattak meg, közeli felvételeket készítettek róluk, sőt anyagmintákat hoztak róluk. Egyre több érdekességet tudunk meg Naprendszerünk e különös parányairól. Az „égi rendőrség” munkája ma is folytatódik…


Az MTA oldalán megjelent cikk másodközlése.

Jézus születése és a Betlehemi Csillag rejtélye

Szerző: Szoboszlai Endre

Több bibliai jövendölés megfejtésénél hívták már segítségül a teológusok és a történészek a csillagászati kronológiát. Így volt ez Jézus születési időpontjának a meghatározása kérdésében is. A neves vallástörténeti eseményt ugyanis csak hozzávetőleges pontossággal tudták időben behatárolni.  

A csillagászati kronológia azért tud segíteni, mert a nap- és holdfogyatkozásokat, valamint a bolygóegyüttállásokat, megbízhatóan tudja előre – vagy vissza – számolni. Ez a lehetőség adta a kulcsot az emberiségnek ahhoz, hogy a leghatalmasabb világvallás megteremtőjének, Jézus Krisztusnak megtudhassuk a születési dátumát, legalábbis kb. egyéves pontossággal behatároljuk. A pontos választ azt hiszem, soha nem tudhatjuk meg, hiszen a csillagászat csak azt tudja megválaszolni, hogy mi volt a „betlehemi csillag” és mikor volt látható. Azt viszont nem, hogy ténylegesen mikor született Jézus.


Máté evangéliumában:

Amennyiben az égi látványosság pontosan lett leírva a születés után a Bibliába, akkor reményünk lehet arra, hogy megfejtjük a kérdést. Idézzük ehhez Máté evangéliumából a megfelelő részt (2. 1-2):

„Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki…”

A három bölcs

A bibliai idézet két információt is közöl: Jézus Heródes halála előtt született, és azt, hogy valami ritka látványosság volt az égen. Ezeken túl pedig joggal feltételezhetjük, hogy mitológiai okokat is keresnünk kell, hisz az akkor élt emberek hitvilágában mélyen jelen volt az asztrológia tanítása.

Heródes halálának az időpontját kell megkísérelni megfejteni, és aztán már van egy adat a további kutatásokhoz. Heródes halála a történészek szerint i.e. 4 tavaszán volt, a zsidó húsvét előtt. A zsidó húsvét abban az évben április 11-ére esett. Érdekes, hogy a Heródes halálának időpont-megállapításakor is a csillagászat segített. Heródes életének utolsó időszakában beteg volt, továbbá nagyon féltette hatalmát. Nem sokkal a halála előtt egy lázadás tört ki ellene, amit sikerült elfojtania és a lázadás vezetőit egy este máglyán elégettette.

Flavius, az I. században élt híres zsidó történetíró (született Jeruzsálemben kb. 37-ben, elhunyt Rómában, 100 körül) szerint a kivégzésekor holdfogyatkozást lehetett látni. A csillagászati kronológiának köszönhetően sikerült megállapítani, hogy a keresett égi látványosság az i.e. 5. szeptember 15-én bekövetkezett teljes holdfogyatkozás volt, mely 20 óra után kezdődött.

Heródes a lázadók vezéreinek kivégeztetése után elutazott a Holt-tengerhez, hogy betegségét ott gyógyítsa, azonban nem járt eredménnyel a kúra.

I. Heródes (született az izraeli Askelón városában i.e. 74, vagy 73-ban, elhunyt Jeruzsálemben, i.e. 4 márciusában) ábrázolása

Ezután I. Heródes visszautazott Jeruzsálembe. A városban már halálhíre kelt és legkisebb fia, Antipater (akit apja börtönben tartott) már az uralkodását próbálta előkészíteni. A zsarnok és féltékeny uralkodó ezért saját fiát megölette (csakúgy, mint előtte már másik két fiát). A történelmi feljegyzések szerint a zsarnok uralkodó saját fiának megöletése után öt nap múlva meghalt. Utóda hosszadalmas és nagy szertartással szállíttatta Heródiumba, és ott eltemettette. A felsorolt sok eseményre bizonyára volt idő, i.e. 5. szeptember 15. és i.e. 4. április 11-e között, amikor a zsidó húsvét előtt meghalt Heródes. Így az első fontos dátum megállapítást nyert és ebből következik, hogy Jézus születését hamarabb kell keresnünk! Több elképzelés szerint a születési időpontot azonban nem szabad i.e. 8-nál régebben keresnünk, és az előzőekben feltárt események miatt pedig i.e. 4, a másik dátum, ami között keresnünk kell egy égi jelet. Sok ábrázolás üstököshöz hasonló jelenség feltűnését örökíti meg, vagy többen gondolnak arra is, hogy szupernóva csillag fellángolása volt az égi látványosság. Természetesen ezek a valóban ritka és szemet gyönyörködtető jelenségek is lehettek volna a Jézus születését előjelző égi üzenetek, csakhogy a gondos kínai feljegyzések a megadott időszakban nem rögzítettek sem üstököst, sem szupernóva felfénylést! Arról nem is beszélve, hogy ezek mitológiailag nem magyarázták volna a messiás eljövetelét! Rendkívül lényeges továbbá, hogy a látvány többször is feltűnt, felhívta magára a (bizonyosan Babilonban élő) napkeleti bölcsek figyelmét. A Bibliából megtudhatjuk, hogy a feltűnést látva indultak el a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe, ahová megérkezvén tudakozódtak Heródestől, hogy hol született meg a zsidók királya. Azt is megtudhatjuk a Bibliából, hogy az útbaigazítás után ismét látták a jelenséget, hiszen az mintegy vezette őket, előttük ment… Heródes a bölcseknek megkerestette régi próféciákból, hogy hol kell a zsidóság megmentőjének megszületnie és így igazította őket Betlehem városa felé.

A Születés Temploma Betlehem városában

A csillagászok számításai szerint Jeruzsálemből kb. dél-délnyugati irányban, a megadott időszakban csak egy látványosság tündökölt az égen, mégpedig a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak csillagképben! Sőt i.e. 7-ben a rendkívül ritka háromszori együttállás valósult meg. Ez a ritka jelenség pedig további elfogadhatónak tűnő magyarázatot is ad. A régi zsidóság asztrológiai hitvilágát a babiloni papcsillagászok kiválóan ismerhették, hiszen a babiloni fogság idején érintkezésben volt a két nép. Mitológiailag elfogadható magyarázatként szolgálhat tehát a jelenség, mert a Jupiter királyi csillagként szerepelt, a Szaturnusz pedig a zsidóság szombati ünnepnapjának (és általánosságban véve a zsidóság) csillaga volt. (Azt most ne vegyük figyelembe, hogy mindkét égitest bolygó és nem csillag.) A Halak csillagkép pedig a Messiás csillagképe volt, és egyben a Babilontól nyugatra lévő Palesztinát jelentette. Továbbá az asztrológiában, általánosságban véve a születéssel kapcsolatos. Tehát ha a legfőbb hatalom jelképe a Jupiter, mint királyi csillag, a Szaturnusszal, mint a zsidóság csillagával, a Messiás csillagképében (a Halakban) egy évben háromszor is együttállásban van, akkor az a babiloni bölcsek szerint azt jelentette, hogy megszületett a zsidóság felmentője, a római elnyomás alól.

(Mint tudjuk, a zsidók nem tekintették messiásuknak Jézust, és továbbra is várják a Messiás eljövetelét, aki a jeruzsálemi Aranykapun fog majd bejönni.)


Rendkívül ritka bolygóegyüttállás

A babiloni papcsillagászok bizonyosan várták az említett együttállást, mert valószínűleg birtokokban volt több százéves észlelési adat ilyen ritka jelenségről. Erre van is agyagtáblába vésett ékírásos bizonyíték. Az égi látványosság eme ritkaságai a számítások szerint i.e. 861 végétől 860 közepéig, i.e. 7-ben, majd i.sz. 1940/41-ben és 1981-ben voltak. Ebből láthatjuk, hogy az i.e. 860-ban bekövetkezett Jupiter-Szaturnusz együttállás után csak az i.e. 7-ben feltűnt jöhet számításba. Megjegyzendő, hogy az 1940/41-es és az 1981-es nem a Halakban volt.

A jelenség természetesen csak a Földről nézve izgalmas, hiszen hatalmas távolság van a két bolygó és a Föld között a valóságban. A háromszori együttállásról röviden annyit, hogy akkor jöhet létre, amikor a Jupiter látszólagos hurok mozgása teljesen lefedi a Szaturnuszét. Elsőként Kepler (1571-1630) gondolt arra, hogy ebben a jelenségben keresse a „betlehemi csillag” rejtélyét. Kepler idejében, 1603-ban szintén látható volt a Jupiter és a Szaturnusz (de egyszeri) együttállása, akkor a Skorpió csillagképben. Ezután 1940/41-ben lehetett háromszori együttállást látni, a Kos csillagképben, amely közel van a Halakhoz. Legközelebb majdnem háromszoros együttállás csak 2238 augusztusának végén és 2239 februárjának végén lesz (az Ikrekben), de ezután eltávolodnak a bolygók egymástól, és a harmadik közelség elmarad. A Halakban a két bolygó csak 2378 februárjában lesz együttállásban, de csak egyszer. (Egyszeri együttállás nem ritka, mert húszévenként bekövetkezik. Éppen 2020. december 21-22-én csodálhatunk meg egy szép bolygóközelséget, amikoris a Szaturnusz és a Jupiter szinte egyben látszik majd az égbolton.)

Tehát megállapíthatjuk, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt az égi jel, mely először i.e. 7. június elején, másodjára szeptember végén, és végül december elején tűnt fel.

Jeruzsálem égboltja időszámításunk előtt 7-ben, november 12-én éjjel

Vélhetően csak szeptemberben vállalkozhattak (a nyári meleg enyhültével) a babiloni napkeleti bölcsek a kb. 1000 km-es tevekaravános útra, Jeruzsálemig. Két hónap alatt ezt minden bizonnyal megtehették, amikor ismét feltűnt a két fényes bolygó közelsége a decemberi égbolton. (A közbeeső időben látszólag eltávolodnak egymástól, de aztán újra látványosan közelednek, amikor az első közelséget követő távolodás elmúlik, akkor ismét közelítenek egymáshoz a bolygók. Ilyenkor már bizonyos, hogy háromszori együttállás lesz. Ezt már tudták a babiloni csillagászok, sőt várták is.)

Az evangélium leírása szerint a napkeleti bölcsek nem csecsemőt, hanem gyermeket kerestek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jézus ekkor már nagyobbacska volt. Erre találunk is magyarázatot, ha azt feltételezzük, hogy Jézus hamarabb született, mint i.e. 7 decembere. Mi utalhat erre az elképzelésre? A Bibliában érdemes tovább kutatni és egy másik evangélium utalását figyelembe venni.


Lukács evangéliumában nincs utalás

Lukács evangéliumában ugyanis nincs említve csillag! Ez helyes is lehet, ha azt feltételezzük, hogy Jézus az előbb említett időpontnál hamarabb született! Lukács evangéliumából megtudhatunk egy olyan eseményt, aminek a dátumát megállapítva szintén közelebb juthatunk a rejtély kulcsához. Ez az esemény pedig egy népszámlálás, ami miatt József és Mária Betlehembe ment, ahol Mária megszülte elsőszülött fiát.

Jézus születésének az emlékhelye Betlehemben, a Születés templomában

Idézzük ehhez Lukács evangéliumából a megfelelő részt (2. 1-7):

„És lőn azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó. Menne vala azért mindenek, hogy beírattassanak, kiki a maga városába. Felméne pedig József is Galileából, Názáret városból Júdeába, a Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és házanépe közül való volt Hogy beírattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő elsőszülött fiát és bepólyálá őt, és helyezteté őt jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyük a vendégfogadó háznál.”

Az idézetből két információt szűrhetünk ki: az egyik az, hogy az első népösszeíratás volt az, amikor Jézus született, továbbá az, hogy ez a népszámlálás Czirénius idejében volt. A történészek szerint Czirénius (Quirinius) i.e. 8-ban érkezett Palesztinába, de csak később lett helytartó, mégpedig i.e. 3-ban és aztán időszámításunk után 6-ban. Tehát az evangélium írója itt kis pontatlanságot ejtett. Ezt a kijelentést azért tehetjük, mert a népszámlálás időpontját sikerült a történészeknek kideríteni, pontosabban a rendelet kiadásának dátumát. Augustus császár nép-összeíratási rendeletét i.e. 8-ban adta ki és Palesztina távolsága miatt joggal feltételezhetjük, hogy ott csak kb. egy év múlva, esetleg valamivel hamarabb tudták végrehajtani!


December 25-26-ának nincs semmi köze Jézus megszületéséhez

A nép-összeíratási rendelet időbeli beazonosításának megismeréséből viszont az következhet, hogy i.e. 8-ban vagy 7 elején Jézus már élt! Ezt bizonyíthatja az is, hogy Heródes állítólag a kb. kétéves és az ettől fiatalabb fiúgyermekeket, megölette Betlehem városában és környékén. Úgy gondolta, hogy a napkeleti bölcsektől megtudott adatok birtokában a kb. kétéves fiúgyermekeket kell megöletnie és akkor biztosan „beleesik” a zsidók királya is. (A hatalmát hisztérikusan féltő Heródes ezen szörnyű tettét a bibliai leíráson kívül semmi nem látszik bizonyítani, ezért sokan kétségbe vonják.) Amennyiben mégis volt gyermekgyilkosság, akkor ezt a gyermek Jézus túlélte, hisz akkorra a Szent Család a Biblia szerint márt Egyiptomban élt (később pedig Názáretben). Nemcsak a napkeleti bölcsek szóhasználatából (gyermek és nem csecsemő) következtethetünk arra, hogy i.e. 7 decembere előtt Jézus már élt, hanem abból is, hogy csak a IV. század végén rendelte el a keresztény egyház, hogy a téli napforduló napján legyen Jézus születésének ünnepe. (A régi római naptár szerint a téli napforduló december 24-éről 25-ére virradó éjjelen volt.) A IV. század előtt ugyanis tavaszi időpontokban volt kisebb megemlékezés.


A pogány hitvilágtól a karácsony megünnepléséig

A régi pogány napisten hittel kapcsolatos, hogy Kis-Ázsiában, Közel-Keleten és Egyiptomban a téli napforduló idején (ekkor leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal) születtek a napistenek, akiket nagyon tiszteltek. Tehát ez az ünnep december 24-éről 25-ére virradóan volt és napkeltekor. Ezt a pogány ünnepet még a IV. században is megtartották. Az egyház belátta, hogy tovább él ez a szokás és elrendelte, hogy keresztény tartalommal kell megtölteni! A régi római naptár december 25-ére tette a napfordulót és ezért lett Jézus születésének ünnepe is ez a nap. Kedvezett az ünneppé tételhez, hogy más népek is megemlékeztek a téli napfordulóról, pl. a régi germánok máglyát gyújtottak a sötétség ellen és az életet jelképező örökzöld fenyővel díszítették házukat. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be.)

A keresztény tartalommal megtöltött régi pogány napisten-ünnep tehát lassan összeolvadt az észak-európai eredetű fenyőünneppel. Erre utal a karácsonyi fenyőfánk, a rajta meggyújtott gyertya pedig a sötétséget űzi el, akárcsak régen a máglyák. A felerősített csillagfigura pedig az egykori „betlehemi csillag” emlékeként ragyog a keresztény ember számára, hirdetve Jézus Krisztus megszületését.

Bizonyos, hogy teljesen megbízhatóan soha nem tudjuk megállapítani Jézus tényleges születési dátumát, de annyi elfogadható, hogy i.e. 7-ben vagy 8-ban született. A Gergely-naptár kiinduló éve (epochája) ezért helytelen. A VI. században élt Exiguus római apát javasolta az úgynevezett „keresztény éra” bevezetését, de több más ténnyel együtt egyszerűen nem vette tudomásul, hogy Heródes még élt, mikor Jézus született…

Ma már azonban nem is a rideg csillagászati, történelmi, matematikai és kronológiai adatok a lényegesek a keresztény hívő embereknek, hanem szent Karácsony átélt és bensőséges ünnepe…

A CB jelölésű meteoritok

Szerző: Kereszty Zsolt

A CB jelölés a meteoritikában a különleges szeneskondritokat a benkubbiniteket jelöli (C=carbonaceous, B=Bencubbin). A névadó meteorit az 1930-ban Ausztráliában talált Bencubbin nevű volt. Két szubtípusuk ismert a CBa és CBb, előbbi nagyobb méretű szilikátos és kb. 50 % körüli fémes kondrumokat, utóbbi kisebb kondrumokat és több FeNi-t (70 % is) tartalmaz. Nem túl népes meteorit típus: CBa 7 db, CBb 5 db, ebből mindössze 1 db a szemtanús az 1984-es nigériai Gujba meteorit. A típus különlegessége a csepp alakú fémes kondrumok (>50 %) és szilikátos kondrumok gyönyörű egyidejű jelenléte. Habár megjelenésben hasonlítanak a kő-vas meteoritok mezoszideritjeire, kémiai összetételük inkább a CR tipusú szenes kondritokéval rokon, széntartalmuk néhány százalék. Eredetük ma sem tisztázott még teljesen. Kozmikus kitettségi idejük (kb. ameddig a világűrben utaztak a Földre való lehullásukig) nagyon hasonló: Bencubbin 27,3 millió év, Gujba 26 +/-7 millió év. Ez felveti az azonos impakt (ütközési) eseményt.Most a képen gyűjteményem két CBa mintáját láthatjátok. Szerintem nem lehet betelni szépségükkel…

Extrém ritka meteoritok, nem ilyet fogunk elsőre találni, valószínűleg…

Gujba a MetBull-ban:https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=11449

Bencubbin a MetBull-ban:https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=5014

Egy 19. századi „marslakó” — 170 éve született Eötvös Loránd

Szerző: Csaba György Gábor

Leon Lederman, az – enyhén szólva sajátos humorú, ámde Nobel-díjas – amerikai fizikus a gravitácóval kapcsolatban így ír Eötvösről és a „magyar marslakókról”: „…Talán el is hitték volna róluk, hogy igazi magyarok, csakhogy Sherlock Holmes kiderítette: többségük nemcsak ugyanabból a városból jött, hanem ugyanabba a középiskolába is járt… dr. Watson a helyszínen nemsokára rábukkant annak a személynek a nyomaira, aki az akkori magyar közoktatás legfőbb irányítójaként fedezte, sőt közvetve maga szervezte meg a marsiak e gimnáziumnak álcázott titkos hídfőállását. Ezt a személyt úgy hívták, hogy Eötvös Loránd báró… Eötvös Loránd szintén fizikus volt, és szintén olyan ötletek származtak tőle, amiket nehezen lehet földi agytól elképzelni. Eötvös 1888 és 1922 között foglalkozott a gravitációs és a tehetetlen tömeg kérdésével. Kifejlesztette minden idők legpontosabb mechanikai mérőeszközét, a róla elnevezett ingát, amely egy hosszú fémszál elcsavarodásán alapul… A technikai részletekkel nem foglalkozunk – amúgy is túl fárasztó volna egy marslakó csavaros észjárását követni –, lényeg, hogy a newtoni m/M = 1,00 egyszázaléknyi bizonytalanságát ő egycsapásra egy-per-ötmilliárdos bizonytalanságra csökkentette… Ehhez a nagy ugráshoz képest szinte szégyenkezve dicsekszem el azzal, hogy a kísérleti fizikusoknak mára a pontosságot négy újabb tizedesjeggyel sikerült javítaniuk.

E leírás lényege ugyan igaz, de sok tévedés is van benne. Először is maga Eötvös, sajnos, nem foglalkozhatott kísérleteivel 1922-ig, hiszen 1919-ben elhunyt. Az általa elért pontosság, saját szavaival, „…sárgaréz, üveg, antimonit és parafára vonatkozólag egy húszmilliomodnál, sárgaréz és levegőre vonatkozólag pedig egy százezrednél bizonyára kisebb.” Ő maga két tanítványával, Pekár Dezsővel és Fekete Jenővel, később Renner Jánossal növelték a pontosságot további egy-egy tizedessel. Ám a pontosságnak ez a növelése nem egészen volt „ugrásszerű”, mivel Newton és Eötvös eredményei között ott voltak még Friedrich Wilhelm Bessel matematikus és csillagász kitűnő mérései, melyeknek a pontosságát Eötvösé „csak” négyszázszorosan múlta felül.

Eötvös József, a Kollégium névadója (Barabás Miklós munkája)

Másrészt, bár ez kevésbé fontos, a „marslakók”, azaz Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő és a – Lederman által nem említett – Kármán Tódor nem ugyanabba a gimnáziumba jártak. Lederman bizonyára a Mintagimnáziumra gondol – ide járt Kármán Tódor és Teller Ede -, amit azonban nem Eötvös, hanem Kármán Tódornak (az áramlástan és a rakétatechnika egyik nagyjának) az atyja, Kármán Mór szervezett meg, és ezért, valamint Ferenc József egyik unokaöccsének sikeres nevelőjeként nemességet kapott Ferenc Józseftől. Eötvös atyja emlékére az Eötvös Kollégiumot alapította meg művelődési miniszterként, 1894-ben.

Eötvös Loránd, teljes nevén báró vásárosnaményi Eötvös Loránd Ágoston 1848. július 27-én született. Felmenői Habsburg-hű arisztokraták voltak, németül beszéltek. Apja, Eötvös József, amikor kisdiákként először ment iskolába, meghökkenve tapasztalta, hogy társai elhúzódnak mellőle. Kérdésére, miért teszik ezt, azt a választ kapta: hazaáruló fiával nem akarnak egy levegőt szívni. Otthon nevelője hozzátette: apád és nagyapád hazaárulók, mert a császár hívei, és ezzel sok szenvedést okoztak a magyar nemzetnek; sőt „már te magad is hazaáruló vagy, hiszen nem is tudsz rendesen magyarul”. A gyermek elgondolkodott; másnap az iskolában, tanítójával, összehívta társait, s a katedrára állva fogadalmat tett: amit ősei ártottak a magyaroknak, azt ő egymaga jóvá fogja tenni. Fogadalmát meg is tartotta politikusként, miniszterként és íróként is. (Néhány hónap alatt oly tökéletesen megtanult magyarul, hogy később kora egyik – ha nem a – legjobb magyar írója lett. Ma is élvezetes regényeiben, elsősorban talán „A falu jegyzője” és „A karthauzi” címűben keményen bírálta a feudális Magyarország politikai vétkeit.) Fiát is ennek szellemében nevelte.

Apja ismeretségei révén Loránd már nagydiák korában megismerhette az egyetemen Petzval Ottó matematikust, Jedlik Ányos fizikust, majd később Than Károly kémikust. Közben szorgalmasan tanult és sokat olvasott. Jól tudott németül, franciául és latinul; festeni is járt Keleti Gusztáv festőművészhez. Eljárt Jedlik és Than laboratóriumába, megtanulta és megszerette a kísérletezést, a pontos és gondos tudományos munkát.

Akkoriban a főnemesség elsősorban politikai pályát választott, amihez jogot kellett végezni. Az ifjú Lorándot is erre a pályára irányították, ám neki nemigen tetszett e stúdium. Elhatározta, fizikus lesz. Atyja miniszterként tisztában lévén a politikai pálya nehézségeivel, örömmel vette tudomásul döntését; ám ő is, Jedlik is, Than is úgy vélte, ehhez német egyetemen kell tanulnia. Loránd tehát Heidelbergben kezdte tanulmányait Bunsennél, Kirchhoffnál és Helmholtznál, majd Königsbergben tanult. Itt úgy érezte, nem fejlődhet igazán; tanulmányait Heidelbergben fejezte be. Szabad idejében sokat túrázott, hegyeket mászott. (Ezt a „hobbit” élete végéig művelte; 25-30 csúcsot elsőként mászott meg, ami alpinista körökben igen nagy teljesítménynek számít. Az Alpok egy 2837 méter magas csúcsát róla nevezték el. Mint hegymászót, a Magyar Kárpát Egyesület elnökévé választották. Magyarországon elsők között kezdett kerékpározni, amit lányaival együtt szintén mindvégig szívesen művelt kirándulásaik során. Szeretett fényképezni is, kitűnő fotókat készített – a labormunkába az egész családot bevonva -, sőt nagyszerű sztereo-képeket is fölvett.)

Első jelentős eredményét még Königsbergben érte el: a folyadékok felületi feszültségének mérésére új, szellemes módszert dolgozott ki, amiért professzori dicséretet kapott. Miután ledoktorált – évfolyamából ketten kaptak „summa cum laude” minősítést, ő és König Dénes, a magyar matematikus –, hazatérve folytatta a kapillaritás tanulmányozását; eredménye, az Eötvös-törvény összefüggést állapít meg a folyadékok felületi feszültsége, molekulasúlya, ún. kritikus hőmérséklete és aktuális hőmérséklete közt. Törvényét 1886-ban tette közzé, de a tudományos világ nemigen vett róla tudomást. 1893-ban W. Ramsay és J. Shields angol kémikusok újra közölték a törvényt mint saját eredményüket. Magyar tudósok hívták föl utólag az angolok figyelmét Eötvös közleményére; a törvényt ma Eötvös-Ramsay törvénynek nevezik.

Miután úgy látta, hogy a kapillaritással kapcsolatban befejezte munkáját, áttért arra a másik témára, amely már diákkora óta foglalkoztatta. A Föld pontos alakja érdekelte, és rájött, hogy a helyről helyre változó felszíni gravitációs gyorsulás pontos mérésével információt kaphat róla. Ámde ehhez igen pontos mérésekre volt szükség, s akkor még nem létezett ehhez eléggé érzékeny műszer. Lorándnak tehát új eszközt kellett feltalálnia. Coulomb régi ötletét használta föl, aki az elektromos kölcsönhatás mérésére használta az ún. Coulomb-mérleget.

Eötvös eszköze (a „horizontális variométer”) egy hosszú platina-szálon függő, vízszintes rúd volt, melynek két végén egyforma súlyú testek voltak (aranyból vagy platinából, melyeknek elég nagy a sűrűsége, és jól ellenállnak külső hatásoknak, pl. a levegő nedvességének). Az egyik test azonban vékony fonálon lejjebb lógott, mint a másik. Ha a két testre különböző gravitációs erő hat, a fémszál egy picit elcsavarodik. Elcsavarodását egy rászerelt tükörre vetett fénysugár elmozdulása tette mérhetővé, amit az észlelő egy kis távcsővel figyelt. Mivel hazánkban nem juthatott eléggé finom fémszálhoz, Heidelbergben rendelte meg, és személyesen felügyelt a 0,02 mm vastag platinadrót húzására. Hazatérve laboratóriumában felfüggesztette a szálat, súlyt erősített alsó végére, majd elektromos árammal izzásba hozta, és így hagyta több hónapig. Ezzel elérte, hogy a szálban eredetileg meglévő feszültségek, hibák megszűnjenek, „kitemperálódjanak”, s a szál alkalmassá váljék a finom műszer fő alkatrészének szerepére.

Az Eötvös-inga a Sághegyi Múzeumban.
Fotó: Zátonyi Sándor, (ifj.) Fizped – A feltöltő saját munkája
Forrás: Wikipedia CC BY-SA 3.0

A Természettudományi Társulat 1881-ben bízta meg Eötvöst a nehézségi gyorsulás budapesti, alföldi és kárpátokbeli értékének pontos megmérésével. Mivel minden munkát igen alaposan végzett el, a kapillaritásra vonatkozó kutatásait nem hagyta abba, s csak azok befejezése után kezdett a kérdéssel foglalkozni. Az első Eötvös-féle torziós („csavarási”) inga 1891-ben készült el. A rendszeres mérések sorozatát Eötvös és munkatársai – a műszer némi tökéletesítése után – 1901-ben kezdték meg. Mértek az egyetemen, az Akadémia pincéjében, a Balaton jegén, a Gellérthegy mellett, a Sághegyen, az Alföldön és még számtalan helyen. Az inga érzékenységét sokan kétségbe vonták, ám az 1900-as párizsi világkiállításon, majd a Nemzetközi Földmérő Szövetség 1906-os budapesti kongresszusa alkalmával rendezett erdélyi expedíció tapasztalatai végképp meggyőzték a szakembereket.

Eötvös 1891-es méréseinek helyszíne, a Ság-hegy

A műszer a geológia fontos segédeszközévé vált. Segítségével nemcsak a Föld alakjára vonatkozó következtetéseket lehet levonni, hanem föl lehet térképezni a talaj felszíne alatt a mélyben lévő kőzetek elhelyezkedését, és ezzel fölfedezhetők különböző ásványok és nyersanyagok, pl. a kőolaj és a földgáz lelőhelyei. A vulkanológusok is tudják használni; Eötvös a Vezúv oldalában állíttatta fel egyik műszerét, amely azonnal jelezte a mélyben rejlő láva elmozdulását, s ezzel a kitörés közeledtét.

Ugyanilyen műszerrel, különböző anyagú testeket helyezve az inga keresztrúdjára, illetve a műszer mellé, mérte meg a különböző anyagok súlyos és tehetetlen tömege közti arányt, s mutatta ki annak állandóságát a már említett nagy pontossággal. Ezzel kapcsolatban mondta Einstein 1913-ban, amikor az általános relativitáselmélet kidolgozásával foglalkozott: „Itt kell megjegyezni, hogy a súlyos és tehetetlen tömeg egyenlőségét Eötvös egy számunkra igen fontos vizsgálatban bizonyította be.

Német műszergyártók is szerették volna megépíteni az Eötvös-ingát, ezért megpróbálták „kikémlelni” szerkezetét, működését és gyártását. Kiküldtek valakit, hogy szerezze meg a gyártási dokumentációt. Az illető nagy csodálkozással vette tudomásul: Eötvös nem szabadalmaztatta műszerét, mivel szerinte a tudományban nem az a fontos, ki végez el valamit, hanem csakis az eredmény (később ugyanígy tett a Curie-házaspár a rádium előállításakor). A német megkapott minden információt, sőt egy Eötvös-ingát is. Cége megpróbálta modernizálni a műszert, de az sehogy sem akart működni. Évekbe telt, míg rájöttek, hogy a felfüggesztő szál finom kidolgozását nem lehet elhanyagolni. Ezután bemutatták és szabadalmaztatták immár működő műszerüket, és „szabadalom-bitorlásért” be akarták perelni Eötvöst. Csak tudományos tekintélye mentette meg a meghurcoltatástól és a súlyos anyagi veszteségtől.

A potsdami geofizikai intézet óceáni expedíciót indított a tengerfenék feltérképezésére és a gravitációs gyorsulás mérésére. (A hullámzó tengeren ringó hajón az Eötvös-inga persze nem használható, más eszközt alkalmaztak.) Adataikat, melyeket könyvben adtak közre, átnézte az immár idős és beteges Eötvös, s rájött: a gondos mérések feldolgozásába hiba csúszott. Nem vették ugyanis figyelembe a Föld forgását és a hajók mozgását. Márpedig e mozgások a – nagyjából gömb alakú Föld felszínén – centripetális erő fellépésével járnak, s ez befolyásolja a mért adatokat. Hogy valóban így van, annak kimutatására zseniális kísérletet talált ki: érzékeny mérleg két karjára egyforma súlyt erősített, majd a mérleget forgásba hozta. Ha a forgás periódusideje megegyezett a mérlegkar saját lengési idejével, rezonancia lépett föl, és a mérlegkar ingadozni kezdett. Így sikerült kimutatnia az ún. Eötvös-effektust. (A potsdamiak pedig visszamentek a tengerre, hogy kísérletileg ellenőrizzék Eötvös állításait; majd pedig kénytelenek voltak egész munkájuk eredményeit újraszámolva újra kiadni.)

Eötvös már 1876-tól foglalkozott a Föld mágneses terével is, s annak mérésére is érzékeny műszereket talált föl. Kimutatta, hogy a folyékony kőzetek megszilárduláskor magukba zárják a helyi mágneses teret, ami évmilliók múlva is mérhető, és elárulja a kőzet eredeti elhelyezkedését. Ugyanígy a kerámia tárgyak is megőrzik a mágneses teret, amely az égetéskor az illető helyen jelen volt. Ebből, ha ismerjük a földmágnesség változását, meghatározható a tárgy kora. A régészek és a geológusok számára fontos adatok ezek.

Eötvös Loránd 1912-ben (Székely Aladár felvétele)

Eötvös Loránd politikusként is működött, bár nem sokáig: 1894 nyarától a következő év januárjáig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Ugyan hamar lemondott e tisztségről, s így túl sokat nem végezhetett – de közben mégis megalapította atyja emlékére az Eötvös József Kollégiumot, országos matematikai és fizikai versenyt szervezett (Eötvös-verseny néven máig is évente megrendezi az Eötvös Loránd Fizikai Társulat), elősegítette a nemzetiségek részvételét a közoktatásban, útmutatást adott a tanfelügyelőknek és az egyetemi oktatóknak.

1873-ban a MTA levelező tagnak választotta. Székfoglalóját csak 1880-ban tartotta meg, mondván: „Érdemtelenségem érzete soká visszatartott abban, hogy e tudományos testületben széket foglaljak”. 1883-tól volt az Akadémia rendes tagja; 1889-től lemondásáig, 1905-ig az Akadémia elnöke. Nagyon fontosnak tartotta a nemzeti akadémiák működését, de nem engedte gyors reformok bevezetését, hogy így biztosítsa a tudományok egyenletes, nyugodt fejlődését. (A MTA 1913-ban Nobel-díjra terjesztette föl, de sikertelenül.)

Mindeközben az egyetemen a kísérleti fizikát tanította, 1871-től mint helyettes, 1872-től mint rendes tanár, Jedlik Ányos tanszéki utódaként. Kiváló tanár volt. Úgy tartotta, jó egyetemi – sőt középiskolai – tanár csak tudós lehet, aki kutató munkát is végez. Bár Jedlikkel ellentétben nem idegenkedett az elméleti fizikától sem, de nagyszerű és szemléletes kísérleteket is kitalált és bemutatott, ezzel is közelebb hozva a fizikát a hallgatókhoz.

Írásai világosak és igényesek; szakcikkeit is irodalmi stílusban tartotta. A különféle testületekben – Akadémián, Fizikai Társulatban stb. – elmondott beszédei ma is élvezetes olvasmányok. Ez azért is fontos, mert a tudományok magyar szaknyelve Jedlik idejében még korántsem alakult ki. Bár Jedlik elsőként írt magyarul fizika tankönyvet, ám az szakmailag kiváló ugyan, nyelvileg azonban nehézkes, szómagyarázatra szorult akkor is, ma is. Eötvös írásaiban már alig fordul elő olyan kifejezés, amelyet ma ne értenénk meg azonnal (pl. néha az „erély” szót használta „energia” értelemben). Jelentős ismeretterjesztő is volt, örömmel tartott előadásokat kedves fizikai témáiról.

Eötvös Loránd nemcsak fizikusnak és tanárnak volt kiváló. Amint Alexander Bernát filozófus mondta róla: „Ő sokkal több nagy tudósnál. Ő nagy ember”.

1919 április 8-án bekövetkezett halála után tanítványai folytatták munkáját. Nevét tudományos eredményein kívül az Eötvös Loránd Fizikai Társulat, a Geofizikai Intézet és az ELTE neve, valamint egy holdkráter és egy kisbolygó őrzi.

Debrecentől Kabáig

A debreceni Magnitúdó Csillagászati Egyesület néhány oszlopos tagja 2020. október 3-án, egy szakmai kirándulás keretében Kabára utazott, hogy felkeresse az 1857-ben hullott meteorit emlékműveit. Szoboszlai Endre cikke.



Ellátogattunk a híres kabai meteorit lezuhanási helyére

Október első szombatján kirándulást szerveztünk a kabai meteorit lezuhanási helyére, Kaba város határába. Először a város központjában megnéztünk minden látnivalót, szobrokat, épületeket… Többek között láttuk a központban felállított emlékkövet is, melyre a meteorithullás tényét “vésték” kőbe, majd kimentünk a határ azon pontjához, ahol a lezuhanás helyén felállított emlékkövet találhatja meg minden “csillagász-zarándok“.

A hullás helyén. Fotók: Károlyi Gábor, Zajácz György


A szenzációs esemény még 1857. április 15-én este történt Kaba város határában.

Ekkor hullott le a világ talán leghíresebb, majd három kilogrammos szenes kondrit meteoritja, melyről kevesen tudják, hogy megtalálása lényegében egy lovasgazdának és annak lovának köszönhető… A korabeli híradások kisebb nagyobb eltérésekkel számolnak be az eseményről. A történés valószínűleg a következő lehetett: Szilágyi Gábor a házának tornácán elszenderült. Majd a szabadtéri szundikálásból arra riadt fel, 22 óra körül, hogy nagy robaj van! Pillanatokon belül az égbolton megpillantott egy fényes tűzgolyót, mely lángoló csóvát húzott, majd pár pillanat múlva becsapódott, vélhetően a közelben. A földi légkörbe beérkező, száguldó meteoritot látta a gazda. A meteorit a súrlódás miatt felizzott, külső része elégett, de így is egy közel három kilogramm tömegű szenes kondrit meteorit kerülhetett a tudomány kezébe…



A maga módján a derék ló is jelzett

Másnap a figyelmes gazda kilovagolt a tanyájára, de útközben, a becsapódás közvetlen közelében a lova megbokrosodott, majd horkantott és végül nem akart tovább menni! Ekkor Szilágyi Gábor meglátta a becsapódás helyét, melyet röviddel a megtalálás után több ismerősével feltárt. Ezt követően szerencsére a település elöljárósága is hírt kapott a ritka égi-földi eseményről, majd értesítették a Debreceni Református Kollégiumot. A tudósoknak köszönhetően ezt követően indult a világhírnév felé a ritka égi ajándék. Az évtizedek során sok város (Göttingen, Bécs, London, Moszkva, Párizs stb.) világhírű intézeteibe is elkerült a kő pár lenyesett darabja, elemzésekre. A kabai meteorit korabeli vizsgálata számos új felismeréssel ajándékozta meg a tudományt, mivel különleges, ritka összetételű (szerves anyagot is találtak benne). Ráadásul ez a meteorit a Naprendszerünk kezdeti időszakának a hírnöke lett, hiszen anyaga a jó négymilliárd évvel ez előtti ősi állapotokat őrizte meg!

A város több helyen is példamutatón megőrizte az esemény emlékét


A Debreceni Kollégium nem hagyta elvinni a követ

A világhírnévre szert tett kabai meteoritot a korabeli Habsburg-udvar szerette volna megkaparintani, azonban a Debreceni Református Kollégium vezetősége ezt ügyes fondorlatokkal meghiúsította! Így a ritka égi ajándék eredeti fődarabja, mely a mintavételezések miatt ma már csak körülbelül 2,6 kg, jelenleg is a Debreceni Református Kollégium féltve őrzött kincse.
Kaba város a becsapódás napját, április tizenötödikét, a közelmúltban a Város Napja ünnepének nyilvánította, és emlékhelyet létesített a helyszínen.

Akik részesei voltak a kirándulásnak: Gyarmathy István, Károlyi Gábor, Károlyi Gáborné Eta, Kocsis István, Simándiné Éva, Szoboszlai Endre, Zajácz György.

Forrás: MACSED