Mégsem impakt jelenség zajlott a Jupiteren?

Szerző: Kereszty Zsolt

A Szerző fotói

A mostani Jupiter felvételek José Luis Pereira (Brazília) tegnapi Jupiter becsapódásnak vélt felfedezése után (2021.09.13. 22:39 UT) 19,5 órával készültek, közel 3,5 órán át. A relatíve gyenge seeingnél vizuális tartományban nem tudok megerősíteni új foltot, szerkezetet az EZ-től délre a SEB (South Equatorial Belt – Déli Egyenlítői Sáv – a szerk.) északi részén, a tegnapi becsapódás jelentés vélt szélességi zónájában. Ellenben a metán szűrős felvételeken az EZ-béli (EZ=Equatorial Region – Egyenlítői Régió – a szerk.) részébe inkább benyúlóan 19:45 UT körül befordult egy nagyobb kb. 4-5″ méretű a környezeténél fényesebb folt, és ennek mintha egy ferde és keskeny kinyúlása lenne É felé. Véleményem szerint ez olyan nagy méretű, hogy inkább az EZ-hez tartozó már korábban is meglévő szerkezet, semmint a becsapódás után létrejött zóna. UV-ben sem látok különösebbet.

José Lius Pereira fotója a vélt becsapódásról

Ha tényleg becsapódás történt a Jupiteren és, ha hozott is létre észlelhető szerkezetet, akkor az vagy a műszereim számára már túl kicsi, vagy nem látható részén van a Jupiternek, vagy nem jött létre ilyen szerkezet az észleléskor vagy további, egyelőre számomra nem értelmezhető oka van.

Bemutatták az eddigi legnagyobb Mars-meteoritot

Szerző: Gombai Norbert

Ha valaki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Maine államban levő Bethel városa felé jár, semmiképpen ne mulassza el megtekinteni a valaha a Földre hullott legnagyobb Mars-meteoritot. A 14,5 kg-os, legszélesebb pontján 25 cm átmérőjű, Taoudenni 002 névre keresztelt kőzetdarab szeptember 1-je óta látogatható a betheli Maine Mineral and Gem Museumban. A múzeum egyébként mintegy 6000 földönkívüli kőzetnek ad otthont, köztük a legnagyobb holdkőzet darabnak és a Naprendszer legrégebbi, vulkanikus tevékenységből keletkezett vulkáni kőzetének.

A Taoudenni 002-t egy helyi meteorvadász fedezte fel a nyugat-afrikai Maliban, Taoudenni városától északkeletre egy sivatagi sóbánya közelében. Darryl Pitt, a világ vezető meteorit-kereskedője 2021 áprilisában vásárolta meg a meteoritot a Maine-i múzeum számára. A megtaláló és Darryl Pitt között egy mauritániai meteorit- és sivatagi szarvasgomba-vadász közvetítésével jött létre az üzlet, melynek lebonyolítása után Pitt kőzetmintát küldött Carl Agee-nek, az Új-Mexikói Egyetem Meteoritikai Intézetének igazgatójának, aki bevizsgálta és megerősítette a kőzet marsi eredetét.

A marsi szikladarab egy óriási aszteroida, vagy üstökös becsapódásának következtében lökődhetett ki a vörös bolygóról az űrbe, ahol a véletlennek köszönhetően a Földét keresztező pályára állt. A meteorit földi becsapódásáról nem maradt fent semmilyen észlelés, valószínűleg senki nem figyelte meg közvetlenül. Agee szerint a becsapódás nem túl régen – talán néhány száz éve – történhetett. A marsi kőzet jó állapota arra enged következtetni, hogy nem lehetett hosszan kitéve a földi időjárás eróziós hatásainak.

A Földön mintegy 300 darab marsi származású kőzet található nagyjából 227 kg össztömegben. Mivel a gyűjtők gyakran széttörik a meteoritokat annak érdekében, hogy külön-külön eladva nagyobb haszonra tegyenek szert, így a Földön található ismert marsi meteoritok tényleges száma Agee szerint nagyjából 100 és 150 között lehet. A Taoudenni 002 névre keresztelt marsi kőzet messze a legnagyobb teljes és vágatlan meteorit a Földön, amely a Vörös Bolygóról származik.

“A marsi meteoritoknak sajátos kémiai jegyeik vannak, és a Taoudenni 002-ben lévő ásványok és elemek tökéletesen megfeleltek az ismert marsi kőzetek összetevőinek” – erősítette meg Agee. A Taoudenni 002 egy shergottit, ami a marsi meteoritok fő típusa. Piroxéneket (50%), olivint (25%) és a lökés hatására átalakult földpát ásványokat tartalmaz.

A meteorit összetételéből a kőzet keletkezésére is levonhatók következtetések. “Valószínűleg egy több mint 100 millió évvel ezelőtti marsi vulkanikus epizódban keletkezett” – mondta Agee. A tudós szerint nagy valószínűséggel még nagyobb marsi kőzetek is rejtőzhetnek a Földön, esetleg “eltemetve egy szaharai homokdűne alatt, vagy mélyen az Antarktisz jegébe ágyazódva, esetleg az óceán fenekén”.


Forrás:

https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=74127
https://mainemineralmuseum.org/gallery/the-stifler-collection-of-meteorites/
https://www.space.com/worlds-largest-martian-meteorite

Kristályos nitrilek jelennek meg a Titan felszínén

Szerző: Rezes Dániel

Egy újonnan megjelent kutatásban Dr. Tomče Runčevski és munkatársai apró üveghengerekben megalkották a Szaturnusz legnagyobb holdján – a Titanon – uralkodó körülményeket, ezzel feltárva két egyszerű nitril molekula (acetonitril és propionitril) lényeges tulajdonságait ebben a távoli és egyedülálló extraterresztrikus környezetben. Az említett két anyagról a tudósok azt feltételezték, hogy a Titan felszínén önálló ásványfázisként is megjelenhetnek. Az eredményeknek meghatározó szerepük van az élet keletkezését megelőző prebiotikus fejlődés és az élet eredetének megismerésében.

A Titan infravörösben, a Cassini űrszonda 2004 és 2017 között készült felvételein.
Forrás: NASA/JPL-Caltech/University of Nantes/University of Arizona

A Titan Naprendszerünk második legnagyobb, különleges tulajdonságokkal rendelkező holdja, mivel a több mint 150 ismert naprendszerbeli holdtól eltérően valódi légkör burkolja. Ezen felül a Föld mellett a Titan az egyetlen hely a Naprendszeren belül, ahol folyók, tavak és tengerek formájában folyadék jelenik meg a felszínen. A hold légköre legnagyobb részben nitrogénből áll, azonban a felszíni nyomás a Földhöz képest 50%-al nagyobb. A Titan felhői és az azokból hulló eső, a folyók, tavak és a tengerek is folyékony szénhidrogénekből (pl. metánból és etánból) állnak. A hold vízjégből álló vastag kérge alatt szintén folyadékot találunk, mely leginkább víz. A felszín alatti vizekben lehetséges az általunk ismert élet jelenléte, míg a felszíni folyékony szénhidrogénekben elképzelhető az élet olyan formáinak megléte is, melyek általunk még nem ismert, eltérő kémiai tulajdonsággal rendelkeznek. A Titan komplex szerves kémiai tulajdonságokkal bír, egyenlítőjén szerves anyagokból álló dűnék alakultak ki és a szénhidrogének evaporációjának (párolgásának) és precipitációjának (kicsapódásának) időszakos változásának folyamata hasonló a földi vízkörforgáshoz.

A Huygens űrszonda felvétele a Titan felszínéről
Forrás: ESA/NASA/JPL/University of Arizona; Andrey Pivovarov

A kutatás során vizsgált nitrilek olyan szerves vegyületek, melyek „−CN” funkciós csoportot tartalmaznak, bennük a szén- és a nitrogénatom között erős, hármas kovalens kötés található. A földi körülmények között az acetonitril (CH3CN) és a propionitril (CH3CH2CN) is színtelen folyadék.

A Titanról eddig megszerzett tudásunkat legnagyobb részben a Szaturnusz és holdjainak megfigyelésére küldött NASA/ESA Cassini-Huygens küldetés (1997-2017) alapozta meg. Ez a küldetés volt az, mely megmutatta a kutatóknak, hogy a Szaturnusz legnagyobb holdján végbemenő folyamatok megfigyelése milyen fontos lehet az élet keletkezésének megértésében.

A Nap sugárzásának, a Szaturnusz mágneses terének és a kozmikus sugárzásnak a hatására a Titan légkörében jelen levő nitrogén és szénhidrogének reagálnak, ezáltal különböző méretű és komplexitású szerves molekulákat hoznak létre. Ennek következtében a hold jellegzetes sárga párájú atmoszférájában acetonitril és propionitril jelenik meg aeroszol formában, melyből a szilárd részecskék nagyobb ásványcsomókat alkotva ülepednek ki a felszínre. Az üveghengerekben a Titanon uralkodó körülményeket előidézve a tudósok mesterségesen kristályokat hoztak létre, melyeket számos műszerrel vizsgáltak. A földi körülmények között folyékony egyszerű szerves vegyületek a Titánon jeges, szilárd kristályokként jelennek meg az extrém alacsony hőmérséklet (-180°C) hatására.

Acetonitril molekula 3D modellje
Forrás: Wikipedia

A kísérletekben kiderült, hogy az acetonitril és a propionitril is leginkább egy fajta kristályos formában jelenik meg. Ebben a megjelenésben ezek az anyagok olyan magasan poláros nanofelszíneket alkotnak, melyek az érdeklődés tárgyául szolgáló prebiotikus molekulák összeállásához kitűnő felületként szolgálnak. Emellett a kutatók a propionitril olyan kristályos formáját is azonosították, mely a tér nem minden irányában növekszik azonos mértékben. Ez azért is fontos, mivel ha a Titanon végbemenő hőmérsékletingadozás hatására a kristályok hőtágulása eltér a tér különböző irányaiban, akkor ez a hold felszínének repedezését idézheti elő. Ez a felismerés számos felszínforma megértésében nyújthat segítséget.

Dr. Tomče Runčevski jelenleg acetonitril, propionitril, valamint acetonitril-propionitril kristályokat hoz létre, melyek spektrális adatait fogja elemezni. Ezeknek a Cassini-Huygens küldetés spektrális adatsorának összevetésével meghatározható lesz számos ezidáig azonosítatlan sáv. A kutatás segíthet megérteni a Titánon jelen levő ásványtársulást és fontos adatokkal szolgálhat a NASA következő, 2027-re tervezett Titan-küldetéséhez is.


Források:

[1] https://www.acs.org/content/acs/en/pressroom/newsreleases/2021/august/titan-in-a-glass-experiments-hint-at-mineral-makeup-of-saturn-moon.html
[2] https://www.youtube.com/watch?v=jtCHDgL2c0o
[3] http://www.sci-news.com/space/titan-nitriles-10007.html
[4] https://solarsystem.nasa.gov/moons/saturn-moons/titan/overview/
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nitrilek
[6] https://hu.wikipedia.org/wiki/Acetonitril
[7] https://hu.wikipedia.org/wiki/Propionitril

Az üstökösvadászat királynője

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Szomorú szívvel vehetjük tudomásul, hogy egy újabb csillaggal, sőt, hogy stílszerű legyek, üstökössel bővült az inspiráló hölgyek univerzuma. Carolyn Shoemaker a napokban csatlakozott az égi társasághoz. És mily pompás hölgykoszorú várta őt! Margaret Hamilton, aki az Apollo-program szoftver-fejlesztésében vállalt oroszlánrészt, mint programozó. Nancy Grace Roman, akit egyszerűen a „Hubble édesanyjának” hívhatunk. Katherine Johnson, aki pedig “számítógép volt szoknyában”. Carolyn az „üstökösvadászok királynőjeként” írta be nevét a csillagászat történetébe.

Ő maga azt mondta, hogy fiatal lányként a csillagászatot olyan területnek tartotta, amelyet “csak fehér szakállas, pipázó, az eget bámuló vénemberek” űznek. A tudomány szerencséjére ez a véleménye megváltozott. Sőt, az ő élete is példa arra, mennyire nem így van ez! Hősnőnk 1929-ben született. Egy kaliforniai gyümölcstermelő vidéken, Chicóban egyszerű parasztlányként nevelkedett. A Chico State College-ban történelemből és politikatudományból szerzett BSc és MSc fokozatot. Tanárkánt dolgozott, egyszerű, hétköznapi életet élt, de nem talált örömet a munkájában. Ekkor, hogy szintén stílszerű legyek, egy üstökös érkezett az életébe: megismerte Gene Shoemaker geológust. Sokat leveleztek, többek között arról, hogy milyen izgalmas dolog lenne a Holdra menni? 1951-ben összeházasodtak, három gyereket neveltek fel. A közös fészek Flagstaffban készült el. Akkoriban indult be az űrverseny, így a Shoemaker házaspár szeretettel látta vendégül saját otthonukban az űrhajósokat. De Carolyn ekkor sem talált még rá „saját hangjára”.

Miután kirepültek a gyerekek, akkor merült fel benne először, hogy esetleg más dolga is lehet ebben az életben, mint a család, a háztartás. 1980-ban tette fel Gene-nek a kérdést, hogy mit javasol neki, mihez kezdjen most? 1969-ben a CalTech-ben Gene és Eleanor Helin egy projektet indított a Földet megközelítő aszteroidák felkutatására, hogy kiszámítsák a Földdel való találkozásuk esélyeit. Bobby Bus (a Lowell Obszervatórium, jelenleg a Hawaii Obszervatórium csillagásza) képezte ki Carolynt. A Kaliforniai Technológiai Intézet legmélyebb pincéje lett az irodája. Üveglemezekre készített az éjszakai égboltról készült fényképeket böngészett órákon keresztül. Aszteroidákat kellett találnia: ezek apró villogó pöttyökként jelentek meg. Remekül be tudta azonosítani a gyorsan változó kis pontokat. “Ránéztem azokra a lemezekre, és tudtam, hogy ez volt az égbolt. Nem éreztem, hogy lent vagyok a pincében, hanem az eget néztem” – mondta a hivatásáról. Hogy zajlott ez pontosan? Az égbolt 45 perc és egy óra különbséggel készített fényképlemezeit és filmjeit tanulmányozta. Technika sztereoszkópot használt, amivel egyszerre két lemezt vagy filmet nézhetett. Amikor az egyik szemmel az egyik filmet nézte, a másikkal pedig a másodikat, az agy “egybevarázsolta” a képeket.

A keresett objektumok olyanok, mintha “lebegnének” a csillagok sík felszíne felett. Lassú, alapos munka, sok gyakorlást igényel, hogy pontosan be tudja azonosítani a látottakat. Az üstökösök x, –  y koordinátáit mérte, a már ismert csillagokhoz viszonyított helyzetükhöz képest. Rögzíteni kellett a film expozíciós idejét és hosszát is. Amikor elkezdte a földközeli aszteroidák és üstökösök kutatását, mindenki különcnek tartotta. De ő pontosan tudta, hogy munkája fontos. Szerinte az üstökösök a jolly jokerek, amikor egy objektumnak a Földre való becsapódás lehetőségét vizsgáljuk. A hosszú periódusú üstökösök érkezését még nem tudjuk jó előre kiszámítani. Több adatot kell tudnunk, ha meg akarjuk védeni bolygónkat ezen kataklizmáktól. De milyen lehet a szerkezetük? Szilárd testek, amelyek gázt és port bocsátanak ki, vagy csupán repülő hógolyók, amelyek könnyen széttörnek? Esetleg valahol a kettő között van az igazság? Javában zajlott az űrverseny, így az is felmerült, hogy lehetnek-e az üstökösök vízforrások az űrutazók számára? És egy örök kérdés: vajon az kométák hozták az életet, azaz az ahhoz szükséges tápanyagokat a bolygónkra?

1983-ban fedezte fel az első üstököst, amit 32 követett (és még 800 aszteroida!). Milyen könnyű ezt leírni, de gondoljunk bele! Mennyi idős volt már ekkor? Hány évesen kezdődött ez a karrier, aminek a végén ott áll az „üstökösvadászok királynője”? 1993. március 24-én viharos, havas éjszaka volt, minden amatőrcsillagász rémálma, hiszen mit lehet ilyenkor észlelni? Carolyn és Eugene Shoemakernek valamint David Levy csillagásznak viszont ez az éjjel lett Az Este. Hősnőnk ugyanúgy pásztázta az üveglemezkéket, mint addig minden éjjel. Egy addig fel nem fedezett üstökös látott, ami a szeme előtt szakadt darabokra, és a szilánkok a Jupiter felszíne felé tartottak. Hasonló katartikus élmény volt ezen esemény szabad szemes észlelése 1994. júliusában.  A ma Shoemaker–Levy 9 (SL9, D/1993 F2) néven ismert üstökös, 1994-ben ütközött a Jupiterrel.

Mekkora flash volt ez, mikor két naprendszerbeli objektum ütközését meg lehetett figyelni! Mai napig elképesztőek a videók, amik ekkor készültek. A Jupiter körül keringő SL9 egy rövid periódusú, kb. 2 km átmérőjű üstökös volt, mielőtt az óriásbolygó árapályereje szétszaggatta. Hónapokig megfigyelhetőek voltak a becsapódások, amik közül nem egy még a vörös foltnál is nagyobb volt. Sok új információt lehetett ezáltal nyerni nemcsak a gázbolygó légköréről, hanem az égi objektum Naprendszerünkben betöltött szerepéről is. Carolyn 1997-ben maradt egyedül. Férje hamvai a Holdra kerültek, mintegy beteljesülve egy élet nagy álma.

1988-ban férjével együtt kapta meg a Rittenhouse-érmet, 1995-ben pedig az Év Tudósa-díjat. 1990-ben a Flagstaff-i Észak-Arizonai Egyetem a tudományok tiszteletbeli doktorává avatta. 1996-ban pedig megkapta a NASA Kivételes Tudományos Teljesítményért Érdemérmét is. És milyen volt ez az életpálya? Erősen késői életkorban indított, de elkötelezettsége, stabilitása, kedvessége és türelme miatt roppant sikeres munka. Carolyn Shoemaker így nyilatkozott érzéseiről, milyen felfedezni egy üstököst: “Táncolni akarok”. Világszerte számos előadáson és nyilvános bemutatókon adta át tudását a nagyközönségnek. Az elmúlt napokban, 92 évesen táncolt át az inspiráló hölgyek égi társaságába.


Források:

http://gyartastrend.hu/muveltmernok/cikk/margaret_hamilton__a_modern_programozas_anyja
https://www.nasa.gov/image-feature/dr-nancy-grace-roman-astronomer
https://www.nasa.gov/langley/katherine-johnson?utm_source=TWITTER&utm_medium=NASA&utm_campaign=NASASocial&linkId=82950859
https://www.knau.org/post/remembering-carolyn-shoemaker-comet-hunter-1929-2021?fbclid=IwAR2957H_Zj7huotWJj668b9gt6ZEuunoX2NDYtUs6GkZSa0hce1kCFrFX4g
https://astrogeology.usgs.gov/people/carolyn-shoemaker

Hazai meteorfigyelő kamerarendszer tesztüzemben

Szerző: Kereszty Zsolt

Az ország legnagyobb privát finanszírozású, kimondottan a hazai meteoritok megtalálását segítő, teljes égbolt kamerarendszer áll hamarosan üzembe, a Magyar Meteoritikai Társaság üzemeltetésében. A rendszer célja és főbb adatai:

A 6 db kamera látható felszerelés előtti állapotában
  • cél: hazai meteorit találása
  • 6 db egyforma állomás az ország különböző pontjain
  • 24 órás éjjel-nappali nagyfelbontású videórögzítés
  • 7 db kamera állomásonként
  • automata tűzgömbpozíció kimérés
  • saját pálya és lehullási zóna számítás
  • nyitott adatbázis mindenki számára
  • terepi kereső expedíciók koordinálása
  • a megtalált meteoritok kutatókhoz való eljuttatása
  • a meteoritok klasszifikációja, hivatalossá tétele, kiállítása

A rendszer a meteoritkeresés teljes folyamatát kezeli, a tűzgömb beérkezésétől számítva egészen a megtalált példányok szakszerű leírásáig, nagyközönség számára történő kiállításáig ideértve a média megjelenéseket is. További részletek a rendszer üzembeállása után a Magyar Meteoritikai Társaság weboldalán, folyóiratában és média tájékoztatóin. Jelenleg a tesztüzem folyik, várható üzembeállás 2021-ben.

A porviharok erősítik a Mars vízvesztését

Szerző: Rezes Dániel

A regionális kiterjedésű homokviharok elősegítik a Mars vízvesztését és fontos irányító szerepük van a bolygó légkörének fejlődésében – írja a Nature Astronomy folyóiratban frissen megjelent tanulmányában egy nemzetközi együttműködésben dolgozó kutatócsoport.

A szakemberek az eredményeket három űrszonda adatainak együttes elemzésével érték el. Ezek az űrszondák a NASA Mars Reconnaissance Orbiter (MRO) és Mars Atmosphere and Volatile EvolutioN (MAVEN) Orbiter nevű űreszközei, valamint az ESA Trace Gas Orbiter (TGO) nevű eszköze voltak. A 2005-ben az USA-beli Cape Canaveralból fellőtt MRO elsődleges feladata, hogy bizonyítékot keressen arra, hogy létezett-e víz a Mars felszínén elegendő időn keresztül ahhoz, hogy abban élet tudjon kialakulni. Ehhez a nagy horderejű feladathoz az űrszonda extrém közeli felvételeket készít a marsi felszínről, felszín alatti vízre utaló nyomokat keres, a bolygó légkörében jelen levő por és víz eloszlásáról gyűjt adatokat, valamint megfigyeli a napi globális időjárást is. A 2013-ban szintén Cape Canaveralból útjára indult MAVEN küldetés az első olyan űrszonda, mely kifejezetten a marsi atmoszféra felső részére fókuszál. Fő feladata, hogy meghatározza azt, hogy a légköri gázok űrbe történő eltávozásának milyen szerepe van a bolygó klímájának időbeli változásában. Ehhez a MAVEN a légköri gázok elszökésének jelenlegi sebességét határozza meg, így a napjainkban végbemenő folyamatok tanulmányozásával a múltban bekövetkezett atmoszférikus folyamatok fejthetőek vissza. A 2016-ban Bajkonurból fellőtt TGO célja pedig a metán és más kis koncentrációban (<1%) jelen levő gázok légköri hatásainak jobb megértése, valamint hogy ezek utalhatnak-e bizonyos biológiai vagy geológiai folyamatokra.

Homokvihar a Hellas-medencében, 2001-ben (NASA)

A marsi homokviharok során a bolygó légkörének felsőbb szintjei felmelegednek, ezáltal megelőzik a felfelé áramló vízgőz kifagyását, így az magasabbra képes feljutni az atmoszférában. Ezen a szinten a vízmolekulák védtelenné válnak a Napból érkező ultraibolya-sugárzással szemben, mely atomjaikra, vagyis hidrogénre és oxigénre bontja őket. A kis tömegű hidrogénatomok könnyen eltávoznak az űrbe, míg a nagyobb tömegű oxigénatomok egy része szintén kiszökik, másik részük pedig visszatér a felszínre. Az, hogy ennek a folyamatnak köszönhető a Mars felszínén egykor létezett vizek legnagyobb részének távozása már régóta gyanították a kutatók, azonban nem voltak tudatában annak, hogy milyen jelentős a regionális kiterjedésű porviharok hatása. Utóbbiak csaknem minden nyáron végig söpörnek a Mars déli félgömbjén. Azelőtt a szakemberek a vízvesztést leginkább a 3-4 marsi évente bekövetkező, teljes bolygót átszelő porviharokhoz és a déli félgömb forró nyaraihoz kötötték. Ezzel szemben a friss elemzések kimutatták, hogy a Mars kétszeres vízmennyiséget veszít el egyetlen regionális homokvihar során, mint amennyit elveszít egy teljes, regionális homokviharok nélküli, déli félgömbi nyár alatt.

A Mars Global Surveyor űrszonda képe a homokviharok nélküli, tiszta Marsról (bal oldalon, 2001. június)
és a bolygót átszelő porviharról (jobb oldalon, 2001. július) (NASA)

A 2019-es év januárja és februárja közötti időszak példa nélküli alkalmat teremtett arra, hogy a kutatók megfigyelhessenek egy marsi homokviharban végbemenő valamennyi folyamatot azonos időben. Erre a fentebb felsorolt űrszondák pályáinak együttállása során nyílt lehetőség. Ez volt az első olyan esemény, melyre ennyi különböző küldetés egyidőben fókuszált. Az MRO a felszíntől 100 km-es magasságig mérte a hőmérsékletet, valamint a légköri por és vízjég koncentrációját. Ezt az adatot a TGO ugyanabban a magasságközben a vízgőz és jég koncentrációjának mérésével egészítette ki. A MAVEN mérései az előbbiekkel egy időben pedig megmutatták a hidrogén mennyiségét a felszíntől mért 1000 km-es magasságban.

A Viking-1 űrszonda marsi felhőkről készült képe (1976) (NASA/JPL)

A homokvihar kezdete előtt a TGO műszerei az atmoszféra alsó részén vízgőz jelenlétét mutatták ki. A vihar folyamán a légkör lentről fölfelé haladva felmelegedett és így a vízgőz a tipikus kifagyás helyett magasabb szintekre jutott. A műszerek az atmoszféra középső régióiban a homokvihar kezdetén a vihar előtti állapothoz képest tízszeres mennyiségű vizet detektáltak. A vihar közben a vízjégből álló felhők eltűntek a légkör alsó részének megemelkedett hőmérséklete miatt, holott azelőtt nem sokkal a MAVEN a Tharsis-régió vulkánjai fölött vízjégből álló felhőket észlelt. Később, a homokvihar elmúltával ezek a felhők ismét kialakultak. A MAVEN mérései azt is kimutatták, hogy az atmoszféra magasabb részein a homokvihar folyamán a hidrogén mennyisége 50%-al megemelkedett.

A frissen megjelent tanulmány új irányt mutat a korábbi modellekkel szemben és rávilágít, hogy milyen fontos szerepe van a regionális homokviharoknak a Mars kiszáradásában és a bolygó atmoszférájának alakulásában.


Források:
[1] http://www.sci-news.com/space/martian-water-09971.html
[2] Chaffin, M. S., Kass, D. M., Aoki, S., Fedorova, A. A., Deighan, J., Connour, K., … & Korablev, O. I. (2021). Martian water loss to space enhanced by regional dust storms. Nature Astronomy, 7 p.
[3] https://mars.nasa.gov/mro/mission/overview/
[4] https://lasp.colorado.edu/home/maven/about/
[5] https://exploration.esa.int/web/mars/-/46475-trace-gas-orbiter

A Juhari Zsuzsanna-díj elismerő oklevelét vehette át a Planetology.hu portál

Szerző: Rezsabek Nándor

A Tudományos Újságírók Klubja (TÚK) tudományos blogok, illetve videoblogok alkotói számára kiírt pályázatán a Planetology.hu bolygótudományi portál létrehozásáért és szerkesztéséért, tudománynépszerűsítő tevékenységéért a Juhari Zsuzsanna-díj Pályázat elismerő oklevelében részesült. A Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Csillagászati Intézetében megtartott 2020-2021-es díjátadó eseményen alapító-főszerkesztőnk, Rezsabek Nándor, valamint vezető szerkesztőnk, Kovács Gergő vette át a Planetology.hu 2020-as oklevelét. Az eseményen részt vett Bardóczné Kocsis Erzsó, továbbá Balázs Gábor felelős szerkesztőnk is. Gratulálunk minden további díjazottnak!

Trupka Zoltán felvétele

Volt egyszer egy GAE verseny

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

A nógrádsápi Fekete István Általános iskola gyerekei láthatták a részleges napfogyatkozást – igen kalandosan, hiszen a napszűrő kézről-kézre járt a napközi előtti szabadidő alatt. De konyhásnénitől kezdve a kollégákon át a legkisebb nebulóig mindenki észlelhette, hiszen a borús délelőtt után az eseménykor ragyogó egünk lett.

Az elsős COOLSTARZ-utánpótlás csoport már pontosan tudta, hogy mi is, amit megfigyelhet – nem egy földszintes hiányolta a gyereknapon látott napfoltokat, hogy vajon azok most merre lehetnek? Kiskrumlik még, de már korrektül rakják sorrendbe a bolygókat egy szempillantás alatt. Pár hétig igen lelkesen készültek a Gothard Jenő Csillagászati Egyesület versenyére. Ezt a bizonyos online eseményt 2021. június 11-12-én immár másodszor rendezte meg a Felsőbüki Nagy Pál Általános Iskola Csillagászati Szakköre és a Gothard Jenő Csillagászati Egyesület, a GAE. A vetélkedő nyitva állt minden ifjú csillagászat barát számára, így nem is volt kérdéses a regisztráció. A COOLSTARZ csillagászati szakkörnek, mint a Planetology.hu szakmai partnerének az ismeretterjesztésben, fontos, hogy a csillagászatot, mint természettudományt, minél több diák megismerhesse – a versenyleírásban is olvashattuk. Bár aznap nem volt tanítás, mind az iskola vezetése, mind a szülők odaálltak a projekt mögé. Hosszas tablet-beállítás után – aki dolgozott elsősökkel, tudja, milyen egy zsák bolhát igazgatni, úgy is, ha a kedves harmadikos kollégák is besegítenek… A hősies küzdelem ezután kezdődött. Ráncolódtak a kis homlokok, hogy elolvassák, majd megértsék a kérdéseket. Le a kalappal előttük, ahogy harcoltak a komoly feladatokkal: összekötni bolygókat holdjaikkal, fogalommeghatározásokra felelni és így tovább. Igen kemény falat ez még egy hétévesnek, de nem hiába volt a sok gyakorlás, végül mindenki szépen helytállt.

A büszke mosolyok a fotókon most készültek a nyári szünet végén, hiszen a GAE minden résztvevőnek egy szép oklevelet postázott – saját lakcímre, így még nagyobb volt az öröm, mikor a postás kivitte a névre szóló borítékokat. Nem is kérdéses, ha jövőre lesz lehetőség, szintén ott lesznek, csak már megerősödve, a nyolcévesek minden bátorságával nekifeszülve a feladatoknak. Természetesen az akkor már tízéves kollégákkal együtt, és akár a felsősök közül is akadni fog egy-két ejtőernyős is. A lehetőség adott lesz itt, a nógrádi dombok közt is, de akár ott lent, a szatmári síkságon is minden COOLSTARZ tagnak.

Az eredményhirdetésről készült videót megtekinthetjük itt: https://gae.hu/vetelkedo

Ha augusztus, akkor Perseidák!

Szerző: Balázs Gábor

Az augusztusi meleg, derült éjszakákról a legtöbb embernek a Perseida meteorhullás juthat először az eszébe, nem véletlenül, hiszen látványos; sok meteort várhatunk egy óra alatt, illetve a Geminidákkal (december 7-17.) ellentétben a megfigyelés is komfortosabb az időjárásból adódóan.

Egy Perseida meteor (a szerző saját fotója)

A raj a 130 éves keringési idejű üstököstől, a 109P/Swift-Tuttle-től eredeztethető, minden évben július 17. és augusztus 24. között jelentkeznek, de a legjobban várt mindig a rajmaximum.

A 109P/Swift-Tuttle üstökös 133 évente közelíti meg bolygónkat: legutóbb 1992-ben járt a Föld közelében, legközelebb pedig 2126-ban fog elhaladni mellettünk. Kép forrása: NASA/JPL

Az IMO (International Meteor Organization) adatai alapján 2021-ben augusztus 11 és 12-e éjszakáján lesz a tetőpont, óránként városi régiókban 50-75 db, sötét egű észlelőhelyen akár 100 darab is megpillantható, melyek között sok fényes tag is feltűnhet. Kitartó meteormegfigyelők tapasztalhatták, hogy a meteorok látszólag egy pontból indulnak ki. Ez a pont az ún. radiáns. Esetünkben ez a Perseus csillagkép területén van, innen kapták nevüket.

A Perseida meteorok látszólagos kiindulási helye, a Perseus csillagkép (Stellarium/Kovács Gergő grafikája)

Mi szükséges a megfigyeléshez?

Gyakorlatilag semmi speciális, mindössze egy pokrócra van szükségünk saját kényelmünk érdekében, illetve egy olyan helyre, ahol az égboltot nem takarják el előlünk fák vagy épületek. Az elmúlt évekkel ellentétben égi kísérőnk most nem fogja bevilágítani az égboltot, ezzel kiváló lehetőséget adva a megfigyeléshez, fotózáshoz. A raj maximumával egyidőben zajlik az „Egy hét a csillagok alatt” kezdeményezés, ahol országszerte több mint húsz helyszínen lesz lehetősége az érdeklődőknek távcsőbe pillantani.

Forrás: IMO

Az első felvétel egy exobolygó körüli anyagbefogási korongról

Szerző: Rezes Dániel

A Chilében, az Atacama-sivatagban található Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) csillagászainak első alkalommal sikerült észlelniük egy Naprendszeren túli bolygó (exobolygó) körül található anyagbefogási korongot. A nemzetközi kutatócsoport megfigyelése új megvilágításba helyezheti a fiatal naprendszerekben lezajló bolygó- és holdképződési folyamatokat.

Az ALMA 12 méteres antennáinak egyike.
Kép forrása: Iztok Bončina/ESO – http://www.eso.org/public/images/potw1040a/; CC BY 4.0

Az ALMA a világ eddig épített legnagyobb rádiótávcső-rendszere, mely több nemzetközi obszervatórium és kutatóintézet közös projektje. A rádióteleszkópot 66 nagy-precizitású antenna építi fel. Ezek közül a rendszer fő részét – mely együttműködve egy teleszkópként üzemel – 50 darab 12 méter átmérőjű antenna teszi ki. Ezt egészíti ki 4 darab 12 méter átmérőjű és 12 darab 7 méter átmérőjű antenna. Az Atacama-sivatag nagy tengerszint feletti magassága és száraz klímája egyedülálló lehetőséget kínál a világűrből érkező milliméteres és milliméter alatti hullámhosszúságú elektromágneses hullámok detektálására, gyűjtésére és vizsgálatára. Ezek a hullámok a Világegyetem legeldugottabb és tudományos szempontból is igen érdekes területeiről hordoznak információt.

Az exobolygó, mely körül az ún. bolygó körüli korongot a kutatók azonosították, a PDS 70c jelű, Jupiterhez hasonló óriásbolygó. Az említett exobolygó és társa (PDS 70b) egy olyan csillag körül kering, mely a Földtől közel 400 fényév (~3,8×1015 km) távolságra található. A csillagászok ezidáig csak nyomait vélték felfedezni a PDS 70c exobolygót körülölelő korongnak, mivel egyértelműen nem sikerült elkülöníteni a környezetétől, így mostanáig létezését nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen felül az ALMA rendkívüli felbontásának köszönhetően nem csak azonosítani sikerült a korongot, hanem méretét és tömegét is meg lehetett becsülni általa. A mérések eredményeként kiderült, hogy a korong átmérője nagyjából megegyezik a Nap-Föld távolsággal (~1,5×108 km) és anyagának mennyisége elegendő három, Holdhoz hasonló méretű égi kísérő kialakításához.

Az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) felvétele a PDS 70c jelű exobolygót övező holdkeletkezési akkréciós korongról és környezetéről. A bal oldali felvétel középpontjában láthatjuk a naprendszer központi helyzetében található PDS 70 jelű csillagot és csillag körüli korongját, míg a jobb oldali kivágat középpontjában a PDS 70c jelű exobolygót és az azt körülvevő bolygó körüli korongot figyelhetjük meg. A bolygókettős másik tagja (PDS 70b) nem szerepel a felvételen.
Kép forrása: ALMA (ESO/NAOJ/NRAO)/Benisty et al. (2021)

Amellett, hogy a felfedezés kulcsfontosságú a holdak keletkezésének megismerése szempontjából, rendkívül lényeges a bolygókeletkezésre vonatkozó elméletek alátámasztásában is, ugyanis ezeknek a hipotéziseknek a tesztelésére nem nyílt ezidáig alkalom. A bolygók fiatal csillagok körüli porkorongokban keletkeznek. Fejlődésük során pályájuk mentén a növekedésükhöz szükséges anyagot a csillag körüli akkréciós korongból nyerik. A folyamat során a bolygó saját bolygó körüli korongra is szert tehet, mely segíti a növekedést a befogott anyag mennyiségének szabályozása által. Ezzel egyidőben a bolygó körüli gáz-por korongban ütközések történnek, mely során holdak születnek. Ennek az elméletnek az eddig nem megértett hányada az, hogy a bolygók és holdak a rendszerben mikor, hol és hogyan jönnek létre.

„Napjainkra több, mint 4000 exobolygót azonosítottunk, ám ezek közül mind érett (idős) rendszerekben található. A Jupiter-Szaturnusz pároshoz hasonló PDS 70b és PDS 70c bolygókettős az egyedüli két ismert exobolygó, melynek éppen folyik a keletkezése.” – szemlélteti a távoli naprendszer fontosságát Miriam Keppler, a tanulmány egyik társszerzője.

A rendszer még mélyebb megértésében hamarosan fontos szerepet játszhat az ESO-nak (European Southern Observatory) a chilei Atacama-sivatagban jelenleg is épülő Extremely Large Telescope (ELT) nevű távcsöve. A műszer még pontosabb felbontást tesz majd lehetővé, mely által részletekbe menően válik térképezhetővé a PDS 70c exobolygót magába foglaló naprendszer.

Források:

[1] https://www.eso.org/public/news/eso2111/?lang&fbclid=IwAR3rFbY_45cp0WBZB01Kr6SuEts-F5AEEe0Iv6anNR5OhnIJRIxz6PvLgfs
[2] Benisty, M., Bae, J., Facchini, S., Keppler, M., Teague, R., Isella, A., … & Zurlo, A. (2021). A Circumplanetary Disk around PDS70c. The Astrophysical Journal Letters, 916(1), L2.
[3] https://www.almaobservatory.org/en/about-alma/