December 8-án megtörtént a Mars oppozíció, de ezután sem válik láthatatlanná a vörös bolygó, sőt! A Jupiter egyre korábban nyugszik le a nyugati horizonton, így fényessége miatt a vörös bolygó válik az uralkodó objektummá az éjszakai égbolton.
A Mars 2022-ben december 7/8-a éjszakáján látszódott a legnagyobbnak, ekkor 81,45 millió kilométerre közelítette meg Földünket, és 2033-ig nem is lesz jobb alkalmunk megfigyelni a bolygó felszíni részleteit. A legközelebb 2018-ban volt, a következő nagy közelség pedig 2033. július 11-én lesz, amikor nagyjából 63 millió kilométerre közelít meg minket.
A Mars december 7-én a Svábhegyi Csillagvizsgálóból a szerző felvételén.
De a Mars távolodása ne szegje kedvünket a bolygó megfigyelésére. A következő időszakban is szép részleteket láthatunk a bolygón, de persze ehhez már távcsőre lesz szükségünk!
Akik pedig mostanság néznek majd ki az ég alá, azok egy remek együttállást is láthatnak majd: A Mars távolodó útja során a Hyadok és a Fiastyúk nyílthalmazok környékén vándorol, amik szintén szabadszemes objektumok, így távcső sem kell a megfigyeléshez.
A Mars útja a következő 4 hónapban. Forrás: Stellarium
December 26-án ez az együttállás így nézett ki, fátyolfelhőkön keresztül is jól látszódott.
A Mars a téli égbolt szabadszemes nyílthalmazai közelében a szerző felvételén.
2022. október 15-én a Bakonyi Csillagászati Egyesület (BCSE) „Tapintható univerzum” vándorkiállítása a 90. születésnapját ünneplő, XII. kerületi Németvölgyi Általános Iskolába “csapódott be”. A program szervezője a Coolstarz csillagászati szakkör, szakmai támogatója Planetology.hu bolygótudományi portál volt. A bakonyiak rövid előadásokkal és tárlatvezetésekkel ismertették a tornatermet rendre megtöltő osztályoknak a kifejezetten vakok és gyengénlátók számára készített, megfogható-megtapintható égitestmodelleket. Ezek nagyszerűsége a látó tanulók és tanárok számára is revelációszerűen hatott. Volt itt minden, ami a planetológiai iránt érdeklődőknek maga a Kánaán: Bolygók, törpe- és kisbolygók, a Hold és holdak, üstökösmagok és -csóvák modellje. Valódi mennykövek, tektitek és meteoritmakettek. Földi, holdi, marsi és vénuszi felszínalaktani formák és légköri képződmények (becsapódási kráterek, tűzhányók, hegységek, völgyek, gleccserek, hurrikánok) ábrázolása. Non plus ultrának a Föld csempemozaikból kirakott térképe bizonyult. Nagyszerű élmény volt, köszönjük, hogy lebonyolítóként részesei lehettünk.
A mostani hetek legismertebb csillagászati híre a hajnali bolygósorakozó. Az emberek érdeklődését nemcsak a jelenség esztétikai része, hanem ritkasága is foglalkoztatja: számos helyen olvasni, hogy utoljára 947-ben, legközelebb 2492-ben lesz ilyen bolygósorakozó. A jelenség különlegességét vagy éppen kevésbé érdekes mivoltát bőségesen mutatják be internetes írások beleértve a szakcsillagászati posztokat is. A sok információ megismerése során az érdeklődő kicsit elbizonytalanodhat, hiszen a jelenség ritkaságáról, de annak ellenkezőjéről is tesznek említést.
Az bizonyos, hogy ezekben a hetekben a Naprendszer minden nagybolygója hajnalban a horizont felett figyelhető meg az égbolton. Ráadásul az 5 szabad szemmel látható nagybolygó (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) az égen a Naptól távolodva olyan sorrendben látszik, mint valós naprendszerbeli távolságuk sorrendje. Mivel ez egy érdekes együttállás, felmerül a kérdés: mennyire ritka jelenségnek vagyunk tanúi?
A problémakört kérdések szerint rendszerezzük. A válaszokhoz pedig i.sz. 0 – 3000 között keresünk példákat (teljesség igénye nélkül!) célirányosan e kérdések megválaszolásához írt számítógépes algoritmus valamint a Stellarium planetárium program segítségével. Példáknak olyan jelenségeket ragadunk ki, ahol a napközeli Merkúr és Vénusz, valamint a többi bolygó is elegendő távolságra van a Naptól ahhoz, hogy azt egy észlelő megfigyelhesse. A nagybolygók hajnali vagy esti égen látható sorbanállása között nem teszünk különbséget.
1) Van-e példa arra, hogy a Földről a Naprendszer többi nagybolygója (Merkúrtól-Neptunuszig) egyszerre látható az égen oly módon, hogy látszó sorrendjük a Naptól távolodva azonos a naprendszerbeli valós távolságuk sorrendjével?
2849. október első felében, az esti égen.
Az égbolt látványa 2849. október 6-án este. A nagybolygók (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) a Naptól haladva nyugatról kelet felé sorrendben lesznek, viszont egy tágabb, az egész déli égbolton átívelő a bolygósorakozót láthatnak az akkori észlelők. A Merkúr megfigyelése igazi kihívás lesz. (Képek forrása: Stellarium)
2) Van-e példa arra, hogy a Földről a Naprendszer 6 nagybolygója az égen Merkúrtól Uránuszig az előbbi sorrend szerint látható? A Neptunusznak nem kell sorrend szerint elhelyezkednie, de a horizont felett tartózkodjon.
808. június közepén, az esti égen
985. július közepén, az esti égen
2442. november közepén, a hajnali égen
2894. június második felében, az esti égen
A 2894. június 15-i esti égbolt látványa (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz). Az akkori észlelőknek a Neptunusz észlelése lesz kihívás.
3) Van-e példa még olyasmi a bolygó sorakozóra, mint a mostani? Vagyis: a szabad szemmel látható nagybolygók az előbbiek szerinti sorban állnak, a két szabad szemmel nem látható nagybolygó (Uránusz, Neptunusz) nincs sorrendben, de a horizont felett tartózkodik.
947. február második felében, az esti égen
1126. május első felében, az esti égen
2199. július közepén, a hajnali égen
2301. december második felében, a hajnali égen
A 2301. december 27-i hajnali égbolt látványa. Az itt látható bolygósorakozó (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Uránusz, Szaturnusz) a mostanihoz hasonló hosszúságú szakaszon fog létrejönni.
4) Van-e példa arra, hogy az összes nagybolygó a horizont felett látható, viszont nem állnak a fentiek szerinti sorrendben?
947. május végén az esti égen
2022. december végén, az esti égen
2122. év vége és 2125. nyara között a hajnali égbolton, több esetben is
2492. áprilisában, a hajnali égen
A hírekben említett 2492-es bolygósorakozó (Merkúr, Vénusz, Szaturnusz, Mars, Jupiter) látványa 2492. május 6-án hajnalban. A tág ívben elhelyezkedő bolygók nem követik a jelenleg tapasztalható sorrendet.
4+1) Van-e példa arra, hogy a szabad szemmel látható nagybolygók egy kis (kb. 20 fok vagy kisebb) ívszakaszon belülre tömörülnek? Sorrendiség nem előírás, az Uránusz és Neptunusz akár a horizont alatt is lehet.
1088. április közepén, az esti égen
1564. június közepén, az esti égen
2040. szeptember első felében, az esti égen
2060. július elején a hajnali égen
2297. július közepén, a hajnali égen
2715. július középen, az esti égen
A legtöbbet emlegetett jövőbeli együttállás 2040. szeptember 8-án este a Holddal kiegészülve. A látható bolygók (Merkúr, Jupiter, Szaturnusz, Vénusz, Mars) nem követnek sorrendet, de a rendkívül rövid szakaszon való tömörülés látványa nem gyakori.
Ha arra kérdésre keressük a választ, hogy mikor látható a következő ahhoz hasonló jelenség, mint aminek tanúi vagyunk a napokban, akkor a fenti kategóriák figyelembevételével nem kell 2492-ig várni. Az is megállapítható, hogy 2492-ben nem egy most látott, hanem egy bolygósorrendet nem követő bolygósorakozó lesz az égen. Bolygó sorrendet nem tartó bolygósorakozóval azonban jóval előbb, már idén év végén is szembesülhetünk, 2122-2125 között pedig többször is láthatnak ilyet az akkori égboltnézők.
A legközelebbi érdekes bolygósorakozó (Vénusz, Merkúr, Szaturnusz, Jupiter, Uránusz, Mars) látványa az égen 2022. december 27-én este. Egyszerre láthatjuk az összes nagybolygót az égbolton, viszont a bolygók nem fognak sorrendben állni.
Bolygók sorakoznak a hajnali égen, egymás után rendre, szépen. De mi is fog történni a következő hajnalokon? Fontos leszögezni, nem az, amit oly sok helyen olvastunk az eseményről. Ennek a bolygósorakozónak tudományos jelentősége nincs, pusztán egy szép égi látványosság, sőt, hogy több bolygó látszik, máskor is megtörténik. Volt hasonló decemberben az esti égen, 2020 tavaszán és még előtte 2016-ban is. Ebből következik, hogy maga a bolygósorakozó nem egy ritka jelenség.
Bolygósor az esti égen 2020 decemberében
De akkor miért érdekes, ha nem ritka? Lényegében azért, mert a bolygók keletről nyugat felé haladva (balról jobbra) a Naptól való távolságuk sorrendjében láthatóak. De ez sem évezredenként egyszer. 2004 decemberében voltak a bolygók legutóbb hasonló sorrendben. A különbség most csupán annyi, hogy a bolygók közelebb látszódnak egymáshoz.
A bolygók állása 2004 decemberében (Forrás: Stellarium)
És nem kell évszázadokat várni a következőre sem. A sorrend 2040-ben ismét a Naptól való távolság szerint fog alakulni. Hogy minden bolygót láthatunk egy időben az égen, az egy másik kérdés. Ez utoljára 2020-ban történt meg és legközelebb 2161-ben lesz megfigyelhető.
Tehát miért különleges a mostani? Mert az előző kettő egy időben történik. Ugyanabban az időben minden bolygót megfigyelhetünk, ezek közül négyet szabad szemmel is láthatunk. Mindezt a bolygók Naptól való távolsága szerinti egymásutánban. Ez az egybeesés az, ami ténylegesen különlegessé teszi az elkövetkező hajnalokon látható bolygósort. Magát a sorrendet csupán az Uránusz és a Neptunusz töri meg, de ezeket a látvány tetőpontján már szabad szemmel most nem láthatjuk.
Hogyan látszik most és mikor lesz a legszebb?
Maguk a bolygók fényes csillagokként tűnnek fel a hajnali égen kelet, délkelet felé, mikor már pirkad. Először május végén, La Palmán fotóztam a már hasonló formációban álló bolygókat.
A június végén látható bolygósor május 25-én La Palma szigetéről. A délebbi részeken az együttállás látványosabb lesz a horizonttól való magasság miatt (nagyobb méretben itt)
Legutóbb június 13-án hajnalban készült kép már úgy a bolygósorról, ahogyan látszódni fog néhány nap múlva. Persze addig a bolygók elhelyezkedése picit változik.
A júniusi felállás 13-án hajnalban a szerző felvételén (nagyobb méretben itt)
Ahogy több helyen is írták, június 17. és 28. között lesz a legszebb a bolygóvonat látványa. De miért pont akkor? A bolygósorhoz június második felében csatlakozik a Merkúr, illetve ezekben a napokban az egyre csökkenő fázisú Hold szép együttállásokkal kápráztatja el a koránkelőket. Maga a bolygósor még július legelején is látható lesz, igaz, már a Merkúr és a Hold nélkül.
Vegyünk egy, a két szélső időpont közötti dátumot. Legyen június 22. Elsőként a Szaturnusz kerül a horizont felé 0:05 után. Mivel a ténylegesen látható bolygókról lesz most szó, így a soron következő a fényes Jupiter 1:27-től. Őt nemsokkal égi kísérőnk, a Hold fogja követni. 2 óra után már látható a földközelségéhez közeledő vöröses csillag, a Mars. Utóbbi három 25-én szép hármas együttállásban lesznek megfigyelhetők.
Mars-Hold-Jupiter hármas együttállás június 22-én. Ezt az együttállást érdemes már 3 óra környékén megkeresni (Forrás: Stellarium)A Mars, a Hold és a Jupiter együttállása május 25-én a szerző felvételén La Palma szigetéről. Hasonló látványra számíthatunk 22-én is, mindössze a Mars és a Jupiter lesz kissé távolabb egymástól (nagyobb méretben itt)
2:54-től már elméletben látható az Uránusz is. Ez a bolygó vidéki égbolton szabad szemmel halvány csillagként, de látható, de jelen esetben a szürkületi égbolt fénye miatt mi már nem láthatjuk. A látható bolygókhoz utoljára a Vénusz fog csatlakozni 3:38-tól. Őt a Merkúr követi, de fontos leszögezni, hogy nagyon alacsonyan lesz a horizont felett, így több mint valószínű, hogy ez a bolygó már elveszik a felkelő Nap fényében.
De mi szükséges a megfigyeléshez? Elsősorban fontos szem előtt tartanunk, hogy nem lesz szabad szemmel látható a Naprendszer összes bolygója. Második legfontosabb, szinte tökéletesen tiszta keleti, délkeleti horizontra lesz szükség ahhoz, hogy a legjobb időpontban láthassuk az összes látható bolygót.
Ahogy a fenti időpontokból is látszik, a teljes sor megfigyelésére igen rövid idő áll majd rendelkezésre. A Vénusz 3/4 4 felé lesz olyan magasan, hogy már jól látható legyen, de 4 óra után már a felkelő Nap fénye már folyamatosan elvesz a látványból az idő előrehaladtával. Ekkor már csak a négy, fényesebb bolygó (Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) fog látszódni. Távcsővel ezt a jelenséget nem érdemes megfigyelni, hiszen maguk a bolygók 105 fokos látószögben sorakoznak. Ez a jelenség tényleg a csak szabad szemes alkalmak egyike. Ellenben aki a bolygókat távcsővel szeretné megnézni, azok ténylegesen láthatják a legtöbb bolygót. Akár még a Merkúrt is.
És ha le szeretném fotózni?
Első és legfontosabb: egy stabil állvány. Enélkül igen nehéz lesz a jelenség megörökítése. A bolygók az égbolton szétszórva lesznek, így a lehető legkisebb gyújtótávolságú objektívünket vegyük elő. Így sem biztos, hogy egy képen látszódni fog az összes bolygó, ezért nagy valószínűséggel panorámafotót kell készítenünk. A fentebb látható, június 13-án készült fotó is egy 3 képes panorámafotó.
Ha már objektív. A csillagokat pontszerűnek látjuk és törekedünk arra, hogy a képeken is annak lássuk őket. Hogy ne hosszú csíkok legyenek a csillagok és persze a fő attrakciók, a bolygók, be kell tartanunk az 500-as szabályt. Röviden elmagyarázva: 500-at elosztjuk az általunk használt objektív gyújtótávolságával így megkapjuk azt a leghosszabb záridőt másodpercben, aminek használatával még pontszerűek maradnak a csillagok. Ha viszont NEM full frame fényképezőgépet használunk, ezt az értéket tovább kell osztani 1,6-al. A számítás szemléltetéséhez a Canon 2000D-t és egy alap 18-55-ös objektívet veszek alapul. A legkisebb gyújtótávolsága 18 mm. 500/18 eredménye 27,8. Mivel crop szenzoros gépről van szó, ezért tovább kell osztani 1,6-al. 27,8/1,6 eredménye 17,4 így a leghosszabb használható záridő 17 másodperc.
Full frame gép esetében: 500/fobj
Crop szenzoros gép esetében: (500/fobj)/1,6
Akik pedig az együttállások között szeretnének válogatni, azoknak összeszedtem a Hold együttállásait 18-a és 27-e között. (A képek az adott dátum égboltjának 3:55 perckori állapotát mutatják.)
Először a Hold a Szaturnusz közelíti meg 18-án.
A bolygósor 18-án hajnalban. Forrás: Stellarium
Majd 21-e és 23-a között a Jupiter és a Mars közelében láthatjuk égi kísérőnket.
A bolygósor 21-én hajnalban. Ekkor a Hold a Jupitert látogatja meg. Forrás: StellariumA bolygósor 22-én hajnalban. Forrás: StellariumA bolygósor 23-án hajnalban. A Mars bolygó mellett láthatjuk az egyre fogyó Holdat. Forrás: Stellarium
Bónusz: 26-án hajnalban a vékony hajnali holdsarló a Vénusz és a Fiastyúk nyílthalmaz között fog elhaladni. Ennek sikeres megfigyelése, netán megörökítése igazán maradandó élmény.
Hold-Vénusz-Fiastyúk együttállás 26-án. Forrás: StellariumA bolygósor 26-án hajnalban. Forrás: Stellarium
Sajnálatos módon az interneten és a közösségi oldalakon időnként fel-felbukkannak olyan cikkek, melyek egy-egy földközeli kisbolygó bolygónkhoz való hihetetlen mértékű közelítését (hogy az eredeti posztokat idézzem, “elhúzását”) vizionálja a témához nem értő érdeklődő számára. A gond csak az, sokszor hogy az sem ért a témához, aki ezeket a híreket írja. A Föld melletti “elhúzás” mellett igencsak kedvelik a “hatalmas” jelzőt a bolygónkat más nagyságrendben megközelítő kisbolygó tekintetében, természetesen indokolatlanul. Ki kell mondani: az ilyen posztok félrevezetőek, szakmaiatlanok, túlnyomórészt kimerítik a bulvár kategóriát, nem mellesleg még hírértékkel sem bírnak (“Nesze semmi, fogd meg jól!”).
Nincsenek szavak…
De mi a baj ezekkel a cikkekkel? Ezt fogom most kibontani!
Mi a két fő gond? Egyik az égitest távolságának, másik a méretének túldimenzionálása. Az első esetben szót kell ejteni arról, mit hívunk ún. földközeli, más néven földsúroló kisbolygónak (vagy üstökösnek). Ezen égitestek közös jellemzője az, hogy napközelpontjuk kisebb, mint 1,3 Csillagászati Egység (1 Cs.E. = 149,6 millió kilométer), így potenciálisan veszélyt jelenthetnek a Földünkre, azaz 10 millió éven belül vagy a Földnek (vagy egy másik kőzetbolygónak) ütköznek, vagy pedig kilökődnek a Naprendszerből.
A földközeli kisbolygók három fő típusa, az Amor-, az Apollo- és az Aten-család. Különbségeiket a napközelpontjaik közötti különbség adja. Az Amor-család napközelpontja a földpályán kívül helyezkedik el, míg az Apollo- és Aten-család esetében a földpályán belül. Az Amor- és az Apollo-család pályáik fél nagytengelyének (a pályaellipszis nagyobb átmérőjének fele) hossza nagyobb, mint egy Nap-Föld távolság, az Aten-család esetében kisebb.
A földközeli objektumok (más néven NEO-k, a Near Earth Object után) közt jelenlegi tudásunk szerint 27 000 kisbolygót ismerünk, valamint 100 üstököst. Egy szűk csoportjuk az ún. PHA-k, a potenciálisan veszélyes kisbolygók (Potentially Hazardous Asteroids), melyek közös jellemzője, hogy pályáiknak a Föld pályájával alkotott metszéspontja legfeljebb 0,05 Csillagászati Egységre, azaz kb. 7 480 000 kilométerre van a Földtől (viszonyításképp, a földpálya teljes hossza megközelítőleg 940 millió kilométer).
Amikor azt olvasom, hogy egy kisbolygó valójában a Föld-Hold távolság 20-szorosára halad el bolygónk mellett, nem igazán értem, miért kell azt “Föld melletti elhúzásnak” tálalni, a szenzációhajhászást leszámítva. Jóllehet a ~940 millió kilométert felölelő földpályán a több millió kilométeres közelítés igencsak jelentős közelítés, mégsem arról van szó, hogy az adott égitest vészesen megközelítse bolygónkat, magyarán szólva, ha több millió kilométerre halad el mellettünk, akkor szó sincs égbekiáltó közelségről, az ilyen posztok néhány sor után megcáfolják saját magukat. Egyszerűen, ilyen nagyságrendben nem beszélhetünk szoros közelítésről.
Ilyen messze “húzott el” a Föld mellett egy nemrég beharangozott kisbolygó…
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan aszteroidák, melyek náluk sokkal közelebb kerülnek!
De mi a második gond? Nem más, mint a Földünket “megközelítő” kisbolygó méretének túldramatizálása. Ahogy fentebb is említettem, a “hatalmas” szóval, illetve szinonimáival igen gyakran találkozhatnak az olvasók. De mi számít annak? Egy száz méteres? Egy egy kilométeres? Vagy egy, ezeknél sokkal nagyobb, mondjuk a 223 kilométeres Psyche? Vagy az 525 kilométeres Vesta? Vagy azok az égitestek, melyek kisebb-nagyobb becsapódási eseménnyel jártak?
A cseljabinszki meteort “létrehozó” kisbolygó körülbelül 20 méteres lehetett, a Tunguszka-meteor szülőégitestje pedig megközelítőleg 65 méteres, a kisbolygók teljes méretskálájához viszonyítva azonban ezek ketten semmiképp sem mondhatók hatalmasnak (jóllehet a Tunguszka meteor komoly pusztítást okozott!), ahogy a mostanság gyakran felbukkanó bulvárhírekben szereplők sem. Egy kilométeres, vagy egy annál sokkal nagyobb aszteroida azonban már annak lenne mondható, de mégis, mi érdemli meg a “hatalmas” jelzőt? A 20 méteres cseljabinszki meteor? A hatalmas kihalást okozó, 10 kilométeres Chixculub-meteor? Bár ezek számunkra hatalmasak lehetnek (ahogy a hatásuk is), mégsem mondhatóak annak a kisbolygók közt…
A cseljabinszki és a Tunguszka-meteoroid mérete a new yorki Empire State Buildinghez és a párizsi Eiffel-toronyhoz képest. Forrás: Phoenix CZE – Wikipedia; CC BY-SA 4.0
Ettől függetlenül vannak olyan földsúrolók, melyek a (nem is annyira távoli) jövőben gondot okozhatnak. Ilyen a sokat emlegetett 99942-es sorszámú, 450*170 méteres Apophis, melynél azonban muszáj tisztázni pár dolgot! Jóllehet 2004-es felfedezésekor igen komoly, 2,7%-os esélyt adtak annak, hogy a kisbolygó 2029-ben Földünknek ütközik, a legfrissebb számítások szerint viszont már szó sincs ütközésről, az égitest 2029. április 13-án kb. 30 000 kilométerre halad el a Föld mellett (ez megközelítőleg a geoszinkron műholdak keringési magassága), mely egyébként vidéki, fényszennyezésmentes ég alól igen látványos lesz, a kisbolygó egy 3,1 magnitúdós “csillagként” fog átrobogni az égen.
A (99942) Apophis mérete a new yorki Empire State Buildinghez és a párizsi Eiffel-toronyhoz képest. Forrás: Phoenix CZE – Wikipedia; CC BY-SA 4.0
Sokáig tartottak attól, hogy Apophis 2029-es közelsége után 2066-ban visszatér, és egyenesen a Földbe csapódik. A legújabb – és így legpontosabb – pályaszámításoknak hála, kijelenthetjük, hogy az aszteroida messze elkerüli a Földet: ekkor 10,4 millió kilométerre halad el bolygónk mellett. A 2029-es közelségekor ugyanis a Föld módosítja a kisbolygó pályáját: az addig az Aten-családba tartozó égitest (pályájának fél nagytengelye 2029-ig 0,92 Csillagászati Egység) átkerül az Apollo-családba (pályájának fél nagytengelye ekkor már 1,1 Csillagászati Egység lesz), a régebbi ütközést előrejelző számításokat így már nem veszik figyelembe, az Apophis kisbolygó a (földközeli objektumok becsapódásának veszélyét kategorizáló) Torino-skálán már 0 értékkel bír. Azt feltétlen meg kell említeni, hogy jelenleg egyetlen kisbolygó sem létezik, mely 0-nál nagyobb értékkel bírna a Torino-skálán.
A Torino-skála. A vízszintes tengelyen a becsapódás valószínűsége látható, a függőleges tengelyen pedig, hogy a becsapódás hány megatonna TNT erejének felelne meg. 0 esetén elhanyagolhatóan kicsi az esély az ütközésre vagy az égitest túl kicsi, hogy áthatoljon a Föld légkörén. 8-tól felfelé az ütközés egészen biztosan bekövetkezik, 10-nél pedig globális katasztrófa várható. Ilyen esemény >100 000 évente egyszer következik be. Forrás: Looxix, SkyIsMine, Wikipedia; CC BY-SA 3.0
Mit lehet összességében elmondani ezek után? Egy szó mint száz, nem biztos, hogy ezekkel a kifejezésekkel, mint “hatalmas” vagy “elhúz a Föld mellett”, megéri dobálózni, mert könnyen megeshet, hogy nem vagyunk tisztában sem a nagyságokkal, sem a távolságokkal.
Podcast újratöltve! Planetology Beszélgetések címmel régi/új podcasttal jelentkezik a Planetology.hu szerkesztői csapata. A soron következő adásunkban az e heti víz világnapjára utalunk vissza. Az élet egyik lehetséges forrása több égi objektumon is megtalálható lenne? Kiderül a „Vizet, vizet…!” című műsorból. Ebben a Naprendszeren belüli folyékony anyagokról beszélget Kocsis ERzsó, Kovács Gergő és Rezsabek Nándi. A podcast az Impulzus és a Planetology.hu következő a platformjain érhető el:
Planetology Beszélgetések címmel régi/új podcasttal jelentkezik a Planetology.hu szerkesztői csapata. A soron következő adásunk szereplői valós, vagy annak vélt bolygók. Létezhettek ezek a különleges égi objektumok? Kiderül a „Sosemvolt világok” című műsorból. Ebben a lehetséges világok misztikumáról és realitásáról beszélget Kocsis ERzsó, Kovács Gergő és Rezsabek Nándor, tartalomszerkesztőnknek, Szklenár Tamásnak, az ELKH CSFK KTM Csillagászati Intézet munkatársának társaságában.
A tapasztalat azt mondatja velem, hogy a kozmosz nagyléptékű változásai iránt más természettudományokat képviselő kutatók, valamint a rokon szakterületeket ismeretterjesztőként művelők egy-egy meghatározott életszakaszban intenzíven érdeklődnek. Erre vonatkozó esetleges résztanulmányaikon túl ennek során szednek fel annyi ismeretanyagot, amely elégséges későbbi általános tájékozottságukhoz. Magam sem voltam másként, így vált egy időben életem szerves részéve a Weinberg-féle „Az első három perc” és a Davies-jegyezte „Az utolsó három perc” univerzuma. Azaz a világegyetem keletkezése, (mint azóta kiderült) gyorsuló tágulása, majd leendő végzetének minden kiábrándító forgatókönyve.
A világegyetem egészének múltját és jövőjét megfejteni kívánó kozmológiai érdeklődésemet ugyan a hátam mögött hagytam (fogalmazzunk inkább úgy, most kissé háttérbe szorult), de tudományos újságíróként megmaradt az új kutatási eredmények iránti érzékenység, illetve a környezet- és földtudományokkal összefüggő szakmai-felsőoktatási tevékenységem közepette is el kell ismernem, ez a természettudományok talán legizgalmasabb területe. A Big Bang előtti elképzelhetetlen miniatürizáltság, a Nagy Bumm fékevesztett energiái, a világegyetem emberi aggyal felfoghatatlan méreteinek szinte misztikumba hajló, ugyanakkor színtiszta fizikája.
Ezen korábbi emlékek, továbbá a témához fűződő mai generális megközelítésem miatt is jó volt kézbe venni Guido Tonelli „Genezis, A világegyetem születése hét napban elbeszélve” című kötetét. A frissen megjelentetett magyar változatot a Corvina Kiadó (https://www.corvinakiado.hu/; https://www.facebook.com/corvinakiado) gondozásában helyezhetjük könyvespolcunkra. A témaválasztáshoz méltó a masszív kötésű, sötétkék keményborító. A szupernóvarobbanáskor keletkező ezüst színeivel nyomott védőborító pedig egyszerűen pazar, élmény forgatni a kötetet. A letisztult és beszédes grafikát pedig önkéntelenül és hosszasan nézegeti az ember, az másodperceken belül saját emlékeket idéz, elvonatkoztat és gondolatokat szül. A belbecs maga 223 számozott oldalon át sorjázik. Ennek főbb vonatkozásai előtt a szerzőről is egy mondat: a részecskefizikában utazó olasz Guido Tonelli (1950-) a Pisai Egyetem professzora, a CERN kutatója, a Higgs-bozonnal kapcsolatos felfedezések egyik motorja. Az eredeti mű 2019-ben Milánóban látott napvilágot, jelen fordítás a 2020-as „Genesi, Il grande racconto delli origini” című kiadás alapján készült, és témaválasztása, valamint elismerésre méltó minősége miatt válhatott hazájában pillanatok alatt bestsellerré. Balázs István fordítása gördülékeny, és bár szakmai tekintetben vannak kevésbé pontos megoldásai, ezek összességében a témában jártasak számára sem teszik kibírhatatlanná az olvasást.
Tartalmában a kötet a minőségi kozmológiai ismeretterjesztő kategória. Nem túlzás azt állítani, hogy az említett nagy elődök, de még Hawking szintjén is értelmezhető. Ennek megfelelően nem képletgyűjtemény, és nem száraz népszerűsítővé transzferált szakkönyv. Bibliai utalással „hét napban” feltárja a teljes univerzum keletkezesét és múltját, bemutatja galaxisokkal és fekete lyukakkal tarkított izgalmas jelenét, vizionálja jövőjét. Mindeközben létünkre és ittlétünkre is közvetve-közvetlen magyarázatokkal szolgál. Az elemi részecskék világa szorosan kapcsolódik a témaválasztáshoz, és mivel a szerző részecskefizikával foglalkozik, az erre vonatkozó ismeretek átadásánál sziporkázik leginkább. Számomra pedig árvalányhaj a cserkészkalapon, hogy külön planetológiai fejezete is van a műnek. Ebben szó esik a Naprendszer kozmogóniájáról, felépítéséről, de még a Holdat létrehozó Theia előbolygó Földbe történt becsapódásáról is. A fizika és csillagászat mellett a szerző széles látóköre a számtalan más tudományágra és kulturális szálra való mondatfűzéssel egyértelmű. Ennek maga a nagyérdemű közönség a nyertese, hiszen így lett valóban olvasmányos a kötet. Ha érdeklődünk tehát a kozmológia, azon keresztül létünk nagy kérdései iránt, keressük bátran a könyvesboltokban vagy online rendeléssel a Corvina Kiadótól Guido Tonelli „Genezis” című munkáját.
Az Izrael és Jordánia közti Jordán-hasadékvölgy része a Szír–Jordán árokrendszernek, mely Törökországtól az Akabai-öbölig húzódik, és maga is tagja a 5600 km hosszú Afrikai-árokrendszernek. A Jordán-hasadékvölgy a miocén korban alakult ki (23,8-5,3 millió évvel ezelőtt), amikor az Arab lemez északra, majd keletre távolodott Afrikától. Egymillió évvel később a Földközi-tenger és a Jordán-hasadékvölgy közötti szárazföld megemelkedett, a tenger pedig eltűnt (1). A Jordán-hasadékvölgy legalacsonyabb pontja a Holt-tengerben található, 790 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tenger partja a Föld legalacsonyabb szárazföldi pontja, 400 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tengertől északra fekvő termékeny völgy régóta a mezőgazdaság helyszíne volt a Jordán-folyóból származó víz és a völgy szélein található számos forrás miatt. Az évi hőmérséklet 20°C és 40°C között váltakozik.
A Jordán-hasadékvölgy. Baloldalon láthatjuk a Szinai félszigetet, középen a Vörös-tengert, fölötte a Holt-tengert. (Wikipédia)
Történelmi előzmények
A Jordán völgyi Ubeydiában találtak Homo Erectus maradványt, mely mintegy 1,4 millió éves (2). A vadászó-gyűjtögető Homo Sapiens útja is erre vezetett Afrikából való migrációja során (3). A terület fontos része volt az úgynevezett „Termékeny Félholdnak”, a civilizáció bölcsőjének, itt vette kezdetét a mezőgazdasági forradalom (4). A Kebara-kultúra a zömmel vadászó-gyűjtögető, de növénytermesztéssel is foglalkozó késő paleolitikumi kultúra, mely i. E. 18000 és i. E. 11000 között virágzott, ezt váltotta fel a már szinte kizárólagosan mezőgazdasági Natúfi-kultúra i. E. 15000 és i. E. 11500 között (5). Itt található a 11600 éves, a Bibliából jól ismert Jerikó városa is, mely a világ első városainak egyike (6).
Jerikóval szemben, a Jordán folyó keleti partján található Tel el-Hammam települése. Kultúrája több ezer évig, a kő-rézkor óta virágzott (7), köszönhetően termékeny talajának és közeli folyó állandó, biztos vízellátásának.
Maga a tell szó (ejtsd: tel) héberül tel, arabul tell, vagy tall, dombot jelent, a régészeti szakkifejezés pedig régi településeket rejtő törmelékhalmot jelöl. Ezek a dombok a sokszor sík vidéken több ezer év alatt keletkeztek egy-egy településnél. A régi épületek elpusztulásakor a törmeléket nem hordták el, hanem újrahasznosították, így az évszázadok, évezredek alatt a település szintje több tíz méterrel is megemelkedhetett.
Tel el-Hammam
A középső bronzkorban a várost 34 hektár területet körülvevő falak védték, felső- és alsó-városra osztva azt, míg a sokkal nagyobb általános foglalkozási területe 97 hektáron feküdt. A korai bronzkorban Tel el-Hammam volt a legnagyobb városállam a Dél-Levantban. A középső bronzkorra csak kicsit volt kisebb, mint Hazor (81 hektár) és Ashkelon (61 hektár). Ekkor még Jeruzsálem és Jerikó mindössze (4,9–4,0 hektár) méretű volt (8).
Tel el-Hammam városállam uralkodói palotákat, templomokat, közigazgatási komplexumokat is építettek, virágzott a mezőgazdaság. Maga Tel el-Hammam magában foglalta a déli Jordán-völgy (Kikár) keleti peremén található Wadi Kafrein folyásának déli részét, és két forrást is élvezhettek lakói a városfalakon belül (egy termálforrást és egy édesvizű forrást is). Nyilvánvaló, hogy a város elhelyezésének és fejlesztésének fő szempontja a vízkészletek hasznosítása volt az egyre sivatagosodó területen.
A városállam helyi gazdái kétségkívül kihasználták az éves jordániai árvízciklus előnyeit, és a növényeket a friss hordalékos iszaplerakódásokba ültették. Ilyen bőséges, megbízható vízforrással, a település évi akár három betakarítással virágzott a tengerszint alatti, szubtrópusi környezetben. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a virágzó Jordán-völgyi bronzkori civilizáció hagyomány alapját képezte a Teremtés könyvében.
A Jordán-völgy legtöbb településéhez hasonlóan, a késő bronzkorban (i. E. 1550–1200) itt is egy régészeti leletekben hiányos intervallumot, hézagot tapasztalunk. Ez a “Late Bronze Gap” a déli Jordán-völgy (héberül kikár) régió számos közeli településére jellemző, többek között Tel Iktanu, Tel Kefrein, Tel Nimrin, Tel el-Mustah, Tel Bleibel településeire is.
Míg a nyugati (Jeruzsálem, Bétel, Hebron), az északi (Beth Shean) és a keleti (Rabbath-Ammon, Tall al-Umayri, Nebo) városok a késő bronzkorban is megmaradtak, sőt, virágoztak, addig a déli Jordán-völgy keleti oldalának települései elpusztultak, és a következő öt-hétszáz évig lakatlanok is maradtak. A régió legtermékenyebb mezőgazdasági területe, amely legalább 3000 éve folyamatosan virágzó civilizációkat tartott el, hirtelen elpusztult. Ezt az eseményt a régészetben “3.7KYrBP Kikkar Event”-nek nevezik (9).
Vajon mi lehetett ez az esemény? 2005 óta végeznek régészeti ásatásokat a helyszínen, és a dolog fontosságát jelzi, hogy a projekt a Veritas Nemzetközi Egyetem Régészeti Iskolája, Santa Ana, CA és a Trinity Southwest Egyetem Régészeti Főiskolája, a Jordán Hashimita Királyság Régészeti Osztályának égisze alatt áll (10). A háborúk és földrengések által elpusztított ősi városokra jellemző szokásos törmelék mellett a kutatott réteg utolsó fázisának ásatásai rendkívül szokatlan anyagokat tártak fel: kerámiaszilánkokat, melyek külső felülete üveggé olvadt, némelyik buborékosan, mintha felforrt volna, megolvadt és buborékos sártéglák, részben megolvadt agyag, és olvadt vakolat. Ezek arra utalnak, hogy a város pusztulása valamilyen nagyon magas hőmérsékletű eseményhez kapcsolódott (11).
Tel el-Hammam katasztrofális pusztulása
A város felső részén hatalmas, mintegy 4 m vastag városfal-alapok voltak, melyek a szabadon álló iszaptégla sáncokat támasztották, többszintes iszaptégla épületek, köztük palotakomplexum, és egy monumentális átjáró. Napjainkban szinte semmi nem maradt a kőalapokon, kivéve egy tucatnyi iszaptéglát, melyek a 33 m magas felső fal északkeleti oldalán maradtak meg. Látszólag minden fal a felső városfal alapjainak tetejével majdnem egy szinten pusztult el. Ez magában foglalja a hatalmas palotakomplexumot, amelynek falai egykor 1,0-2,2 m vastagságúak voltak, és valószínűleg 11-15 m magasra emelkedtek.
A 4–5 emeletes palotakomplexum (52 m × 27 m), napon szárított iszaptéglából készült masszív felépítményekkel 11–15 méterre emelkedett a környező sánc teteje fölé. A palota ásatásaiból kiderül, hogy a palota felső emeleteinek a nagy része eltűnt, viszont hiányoznak a felső emeleteken összeomlott falak. Szinte sehol sem láthatók iszaptéglák, csak kis téglatöredékek véletlenszerűen szétszóródva a 1,5 méter vastag romhalmazban. Úgy tűnik, hogy a legtöbb tégla elpárolgott és északkeletre fújta el őket a helyszínről egy katasztrofális esemény (12).
Az elemzések széles skáláját végezték el, számos analitikai megközelítést alkalmazva, beleértve az optikai mikroszkópiát, a pásztázó elektronmikroszkópiát (SEM) energia-diszperzív spektroszkópiával (EDS), a mikroszondát, a fókuszált ionnyaláb-marást, a katodolumineszcenciát és a neutronaktiválást. 38 kémiai elemet, ásványt és egyéb anyagot elemeztek, ezek 74 százaléka olvad
1300 °C felett, 45 százaléka olvad 1600 °C felett, és 18 százaléka olvad 2000 °C felett. Ezek a hőmérsékletek általában az impakt események során jelenlévő oxigénhiányos, redukáló körülményekhez kapcsolódnak (13).
A vizsgált rétegek általában három részből állnak. Az első rész a legmélyebb, főleg porított iszaptégla, nagyobb iszaptégla-töredékekkel, tetőfedő agyaggal, hamuval, faszénnel, elszenesedett magokkal, el nem égett fával, égett textíliákkal, csontokkal, gipsztöredékekkel, törött és olvadt kerámiákkal. Ez a réteg a „törmelékmátrix”, vastagsága mintegy 1,5 m. A második rész, közvetlenül a törmelékmátrix fölött, vékony, finomszemcsés rétegekből áll, anyaga törött vakolat, mészkő szferulák, és szén. Ezt a réteget „átfújási rétegnek” nevezik. Semmi hasonlót nem találtak régebbi vagy fiatalabb rétegekben, kezdve a kora bronzkorban egészen a vaskorig. A harmadik rész egy szénben és hamuban gazdag réteg, amelyet „sötét rétegnek” neveznek, amely mindenhol megtalálható és jellemzően csak néhány centiméter vastag. A nagy városkapu külső, délnyugati felőli oldalán ez azonban közel 1 m vastag. A törmelékmátrix, az átfújási és a sötét réteg együttesen alkotja az úgynevezett „pusztító réteget” (14).
A leleteket összefoglalva, a palotából származó olvadt kerámia egyik töredékén talált, egy 30 µm széles, szénben gazdag részecske becsapódása (12a), a megolvadt kerámiák (12b), a megolvadt agyagtéglák (12c), a sokkolt kvarc (12d), a ritka föld-fém szferulák (12e) egyaránt egy impakt esemény tanúi.
A pusztító réteg modellezett kora I. e. 1661 ± 2 év, tehát 3611 éves. A radioaktív szén-dioxid kormeghatározással kapcsolatos bizonytalanságok miatt a pusztítási esemény korát fél évszázadra kerekítették: i. E. 1650 ± 50 év. Ez a kor összhangban van a szeriációval, a régészetben használt szokásos kormeghatározási módszerrel, amely a kerámia és a műtárgyak stílusbeli változásainak korán alapul. Ez a módszer i. E.1750–1650 környékére teszi az eseményt (10, 12).
A törmelék helyzetéből következtetni lehet a robbanás irányra is, ez DNY–ÉK, tehát a Holt-tenger északi része felett lehetett a légköri robbanás (12f). Ezt valószínűsíti, hogy a pusztító réteget anomálisan magas sókoncentráció jellemzi. Az is megfigyelhető, hogy az iszaptéglák közti habarcs a sókristályok miatt megkeményedett, és hogy sok cserépdarabot és csontot nagy sókristályok vontak be. A termőföldekre ömlő, nagy mennyiségű sós víz lehetetlenítette el a földművelést, 600 évre lakatlanná téve Tel el-Hammam környékét (19).
Párhuzamok a Tunguzka-eseménnyel
Noha a Tunguzka robbanás hőmérséklete ismeretlen, de becslések szerint több mint 10 000 °C lehetett (16). A légrobbanás kezdetben mintegy 200 km2 erdőt gyújtott meg mielőtt elterjedt, és végül 500 km2 erdőt pusztított el. A számítások szerint (17, 18) nagyságrendileg a Tunguzka-eseményhez hasonló 12-23 megatonnás robbanás magyarázhatja meg a Tel el-Hammamban tapasztaltakat (12g).
Az impaktor, amely 45 fokos beesési szögben hatolt be az atmoszférába, üledékes kőzetekkel fedett terület felett robbant fel, Tel el-Hammamtól körülbelül 5 kilométerrel délnyugatra. Nagyságrendileg 60 és 75 méter átmérőjű lehetett az impaktor. Az alsó határ (60 méter) modellje szerint 4,7 km magasságban robbant fel, 12 MT nagyságrendben – a felső határ (75 méter) esetében 1,3 km magasságban robbant fel, 23 MT nagyságrendben. Ebben az esetben az elméleti nyomás 2,5 bar (35 psi) lehetett. Ez a nyomás már meghaladja a modern vasbeton épületek pusztulási határait is, és több mint 99 százalékos emberi halálozási arányt eredményez. A hosszú másodpercekig tartó hatalmas hő (1850 °C) viszont már 100 százalékos halálozási arányt jelent. A két modell egyikében sem képződnének impakt, robbanásos kráterek a felszínen, hanem több, kisebb-nagyobb sekély pitkráter, melyeket idővel víz és üledékek tölthetnek meg (12).
Egy olyan figyelemre méltó katasztrófa, mint Tel el-Hammam kozmikus objektum általi megsemmisítése, teremthetett olyan szájhagyományt, amely sok generáción át történő továbbadása után a bibliai Szodoma történetének forrása lett (22, 23, 24).
John Martin: „Szodoma és Gomora”
Források:
Abdallah S. Al-Zoubi, Z.S.H. Abu-Hamatteh, Geological evolution of the Jordan valley. https://www.researchgate.net/profile/Z-Abu-Hamatteh/publication/250276328_Geological_evolution_of_the_Jordan_valley/links/58b3e40945851503be9e1a9c/Geological-evolution-of-the-Jordan-valley.pdf
Bar-Yosef (1994). “The lower paleolithic of the Near East” (8): 211–265.
Ian Tattersall, Human origins: Out of Africa. https://www.pnas.org/content/106/38/16018
Jean-Pierre Bocquet-Appel (July 29, 2011). “When the World’s Population Took Off: The Springboard of the Neolithic Demographic Transition”. Science. 333 (6042): 560–561.
Grosman, Leore (2013). “The Natufian Chronological Scheme – New Insights and their Implications”. In Bar-Yosef, Ofer; Valla, François R. (eds.). Natufian Foragers in the Levant: Terminal Pleistocene Social Changes in Western Asia (1 ed.). New York: Berghahn Books. pp. 622–627.
Mithen, Steven (2006). After the ice: a global human history, 20,000–5000 BCE (1st Harvard University Press pbk. ed.). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. p. 57.
Steven Collins, Carroll M. Kobs, and Michael C. Luddeni, An Introduction to Tall Al-Hammam with Seven Seasons (2005–2011) of Ceramics and Eight Seasons (2005–2012) of Artifacts, vol. 1
Leen Ritmeyer “Chart of showing relative sizes of major cities in the Levant” Steven Collins, Carroll M. Kobs, and Michael C. Luddeni, The Tall Al-Hammam Excavations: An Introduction to Tall al-Hammam with Seven Seasons (2005–2011) of Ceramics and Eight Seasons (2005–2012) of Artifacts, vol. 1 (Winona Lake, IN: Eisenbrauns, 2015).
Silvia, P. J. The Middle Bronze Age civilization-ending destruction of the Middle Ghor. Ph.D. thesis, Trinity Southwest University (2015).
Collins, S., Byers, G. A. & Kobs, C. M. The Tall al-Hammam Excavation Project, Season Fourteen 2019 Report: Excavation, Interpretations, and Insights (Department of Antiquities of Jordan, Amman, Jordan, 2019).
Ted E. Bunch et al. A Tunguska sized airburst destroyed Tall el-Hammam a Middle Bronze Age city in the Jordan Valley near the Dead Sea. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3 12a. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/9 12b. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/10 12c. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/11 12d. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/18 12e. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/26 12f. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/17 12g. https://www.nature.com/articles/s41598-021-97778-3/figures/52
Moore, A. M. T. et al. Evidence of cosmic impact at Abu Hureyra, Syria at the younger Dryas Onset (~12.8 ka): High-temperature melting at > 2200 °C. Sci. Rep. 4185 (2020).
Ramsey, B. C. Bayesian analysis of radiocarbon dates. Radiocarbon 51, 337–360 (2009).
Ramsey, B. C. Probability and dating. Radiocarbon 40, 461–474
LeMaire, T. R. Stones from the stars: the unresolved mysteries of meteorites. (Prentice Hall, 1980).
Collins, G. S., Melosh, H. J. & Marcus, R. Earth impact effects program: A web-based computer program for calculating the regional environmental consequences of a meteoroid impact on Earth. Meteorit Planet Sci 40, 817–840.
Collins, G. S., Melosh, H. J. & Marcus, R. Earth impact effects program. https://impact.ese.ic.ac.uk/ImpactEarth/
Sonia Fernandez, Evidence that a cosmic impact destroyed ancient city in the Jordan Valley. https://phys.org/news/2021-09-evidence-cosmic-impact-ancient-city.html?fbclid=IwAR0GxwZcudFrt2FYYIsQxp-pMNKtUwaHcVxp-i16HzW3dxFLJxjy_r0Ky7k
Evan Gough, A meteor may have exploded in the air 3,700 years ago, obliterating communities near the Dead Sea. https://phys.org/news/2018-12-meteor-air-years-obliterating-dead.html
Boslough, M. & Crawford, D. A. Low-altitude airbursts and the impact threat. Int. J. Impact Eng. 35, 1441–1448 (2008).
Livia Gershon, Exploding Space Rock May Have Inspired Biblical Story of Sodom. https://www.smithsonianmag.com/smart-news/destruction-of-city-by-space-rock-may-have-inspired-biblical-story-of-sodom-180978734/
Phillip J Silvia, The Civilization-Ending 3.7KYrBP Event: Archaeological Data, Sample Analyses, and Biblical Implications. https://www.hou.usra.edu/meetings/metsoc2017/pdf/6001.pdf
Mózes I. könyve, Károli Gáspár fordítása. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Karoli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/mozes-i-konyve-2/1-moz-19-3BC/
A kutatók eddig is tisztában voltak azzal, hogy a földtörténet korai időszakában planétánkat óriási méretű kisbolygók bombázták, de egy friss elemzés szerint ennek mértéke tízszerese volt a korábban feltételezettnél – számol be a Phys.org. Ez a 2,5-3,5 milliárd évvel ezelőtti, átlagosan 15 millió évente jelentkező becsapódássorozat a dinoszauruszokat kipusztító impakt eseményhez hasonló nagyságrendű volt. Ennek során egy-egy ütköző aszteroida mérete meghaladta egy városét, sőt elérhette egy megyéét is. A kutatók azt is vizsgálták, hogy mindez milyen hatással volt Föld kőzetburkának geokémiájára. Eddigi eredményeiket a Goldschmidt Geokémiai Konferencián ismertették.
Az ősi Föld környezeti viszonyai összehasonlíthatatlanul mostohábbak voltak a ma ismert anyabolygóhoz képest. A tudósok úgy gondolják, hogy planétánkat óriási számban bombázták 10 km-t is meghaladó méretű kisbolygók, és ez komoly hatással volt a felszín kémiai összetételre, valamint jelentősen befolyásolta az élet elterjedését. Akár egyetlen ilyen becsapódás is a 65 millió éve a dínókat a föld színéről eltörlő Chicxulub-eseménnyel összehasonlítható nagyságrendű volt. Tegyük azonban hozzá, hogy az ős-Föld viszonyai jelentősen különbözték a Chicxulub-korabelitől, így az impakt események hatásai is igen eltérőek voltak.
Fotó: SwRI/Simone Marchi, Dan Durda
A hasonló típusú becsapódási események során keletkezett kráterek láthatóak a Holdon, valamint a kőzetbolygókon, a Földön azonban a légkörrel összefüggő időjárási eróziós folyamatok, valamint a lemeztektonika eltüntette a szemünk elől ezen az ősi asztroblémek létezésének kézzel fogható bizonyítékait. Mindezek ellenére az ősi becsapódások „visszhangja” ott van beépülve a legrégebbi földi kőzetekben apró gömböcskék, ún. szferulák formájában. Egy-egy hatalmas becsapódás során a megolvadó és kirepülő anyag a légkörben lehült, majd a földre visszahullva üvegszerű formában épült be az alapkőzetbe. Minél nagyobb volt egy impakt esemény energiája, az erre utaló részecskék annál távolabbi helyeken is fellelhetők geológiai jelző-réteget képezve.
Dr. Simone Marchi, a Colorado állambeli Délnyugati Kutatóintézet munkatársa vezetésével most az egykori becsapódásoknak új modelljét dolgozták ki, majd ennek „működőképességét” az ősi szferula-rétegek adatainak statisztikai elemzése során „tesztelték”. Arra jutottak, hogy a Föld korai időszakára jellemző meteoritbombázás eddigi modelljei jelentősen alábecsülték a becsapódási események számát, amelynek bizonyítékait azonban az impaktitrétegek megőriztek. A becsapódások fluxusa egy tízszeres faktor bevezetését indokolja a 2,5-3,5 milliárd évvel ezelőtti jóval gyakoribb impakt eseményszám miatt. Mindez azt jelenti tehát, hogy ebben a korai földtörténeti időszakban egy-egy Chicxulub-jellegű esemény 15 millió éves gyakorisággal is bekövetkezhetett.
A kutató elmondta, hogy minél jobban megismerjük az ősi Föld viszonyait, annál jobban megértjük azt, hogy a kozmikus ütközések olyanok, mint elefánt a porcelánboltban. Energiájuk a földkéreg és a földi légkör fejlődéstörténetét alapvetően befolyásolta, ugyanakkor számuk és nagyságrendjük pontos ismeretének hiányában hatásukról a modellek gyakorta megfeledkeznek.
Példának okáért most már azt is vizsgálják, hogy a becsapódásoknak milyen szerepe volt a légkör oxigéntartalmának változásában, a légkör „evolúciójában”. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az intenzív becsapódások időszakában a légköri oxigén aránya drámain ingadozott. Tekintettel a gáznak a Föld fejlődéstörténetében, különösen pedig az élet fejlődésében játszott fontosságára, ez az összefüggés a további vizsgálatokat különösen fontossá teszi. Dr. Simone Marchi szerint ez jelenti majd a kutatások következő szakaszát.
Az arizonai Barringer-kráter. Fotó: Wikimedia Commons
Dr. Rosalie Tostevin, a Fokvárosi Egyetem kutatójának véleménye szerint ezek a nagyenergiájú becsapódások nyilvánvalóan hatalmas pusztítást végeztek, ugyanakkor erről az időszakról már csak minimális mennyiségű földi kőzetanyag tanúskodik. Ebből következtében kevés a közvetlen bizonyíték, a környezeti és ökológiai hatások pedig csak becsülhetők. Éppen ezért a Dr. Simone Marchi által felvázolt modell nagymértékben segíthet jobban megérteni a becsapódások számát és nagyságrendjét.
A kémiai markerek egyes értelmezése szerint az oxigénszint 2,5 milliárd évvel ezelőtt megkezdődött folyamatos emelkedése előtt is már az őslégkör tartalmazta az életadó gázt – mindez azonban továbbra is vitára ad okot a témával foglalkozó tudományos közösségben. Eddig ennek kérdéskörét jellemzően a Föld, mint égitest, valamint az élet fejlődése alapján értelmezték – most az erre vonatkozó vizsgálatok tehát kiegészültek a Földön kívüli (extraterresztrikus) erők hatásainak figyelembevételével.
